Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe? Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba... Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy reményvesztett királylány, akit a hős herceg bezárt a kastélyába, mondván, hogy a királylánynak így lesz a legjobb, de a király talán nem is sejtette, hogy a királylány minden nap szenvedett a király elhidegülésétől, még akkor is, ha hős lovagok vigyáztak rá a király parancsára. Ha mese lenne az életem, akkor biztosan valahogy így hangzana, de a jelenlegi helyzet szerint itt nem fog lenni hetedhét országra szóló lakodalom, főleg úgy, hogy Dylan már nem az a férfi, akit megismertem. Megváltozott. Bevallom még képtelen vagyok eldönteni, hogy tetszik-e az új Dylan, vagy hiányzik az a férfi, aki látta bennem a jót, aki próbált a jó irányba terelgetni. Még mindig dühös vagyok rá, hogy ennyire beleszól az életembe, hogy sehová sem mehetek el úgy, hogy ne kövessenek a testőrök. Felháborít. Régen a magam ura voltam, azt csináltam, amit csak akartam, most pedig úgy kell vásárolgatnom, hogy a testőrök árgus szemekkel figyelnek, nehogy valami bajba keverjem magam ismét. Ahogyan a plázában bejártam az összes üzletet igyekeztem lerázni őket, de ismét sikertelenül. Végül feladtam és miután megvettem, amit szerettem volna beszálltam az autóba, hogy újból a "kastélyba" vigyenek. Ledermedtem mikor megpillantottam a házvezetőnő hulláját a nappali padlóján. Körülötte hatalmas vértócsa, képtelen voltam elszakadni a látványtól, habár nem ez volt az első eset, hogy hullát látok, mégis megdöbbentem, szentül hittem benne, hogy ebben a házban semmi ilyesmi sem történhet. Mi lett volna, ha itt lettem volna? Most valahol a földön heverne az én élettelen testem is? Beleborzongtam a gondolatba, egészen addig míg az egyik testőr megragadta a kezemet és a szobámba nem ráncigált. Menet közben tűnt csak fel, hogy körülöttem minden testőr azon van, hogy átfésülje a házat, hátha még itt a tettes. Csaknem sokkos állapotban bámultam magam elé már az ágyon ülve, szemem sarkából mégis látva, hogy a testőr, aki bekísért a szobába minden egyes négyzetcentimétert átfürkészett, a szekrénybe is benézett, sőt az ágy alá is, csak ekkor győződött meg arról, hogy elmúlt a veszély. Csak arra tudtam gondolni, hogy milyen szerencse, hogy Dylan a közelembe sem akar jönni. Őszintén nem tudom, hogy mit tennék, ha miattam bántódása esne, vagy netán meghalna, mert engem próbált védeni. Ha már nem lenne többé...
- Mr. Hanning, fél óra múlva kezdődik egy tárgyalása Mr. Takahasival és a Yamada csoporttal, Ms. Wattkins pedig harmadszorra kereste önt telefonon a jövőheti jótékonysági árverés kapcsán. Ezen kívül… - Köszönöm Ms. Jones. - De uram, még… - Fél óra múlva a tárgyalóban leszek, addig továbbra se kapcsoljon senkit, tegyen mindent továbbra is a belátása szerint. - Mr. Hanning én… - Maga kiválóan végzi a munkáját, csak így tovább. - Igenis uram, köszönöm. – néhány röpke pillanat erejéig zavart csend telepedett az irodára, a megszeppent nő bíborvörös arca tükröződött vissza a hatalmas üvegablakban, melyen tökéletesen kivehető volt az aggodalom, a bizonytalanság és egy leheletnyi feszültség. - Igazán csinos ma, Ms Jones, jól áll önnek a leengedett haj. Gyakrabban is viselhetné így. – továbbra sem fordultam a nő felé, hangom akár csak máskor, ezúttal is ridegen, kimérten csengett, mégis tudtam, hogy ezzel nagyon is zavarba hozom a nőt, épp annyira, hogy az hebegve – habogva elhagyja az irodámat, becsukva maga mögött az ajtót. Bájos teremtés, romlatlan, naiv s talán épp ezért, életképtelen…
Nem is tudom hanyadjára nézem végig a felvételt arról, ahogy az éjszaka közepén a hatalmas takaró kupac alól egyszer csak előtűnik egy szőke hajzuhatag, ami rúgkapálva mocorog egészen addig, míg nem teljesen a földre nem kerül a dunyha, felfedve ezzel a trikót és a rövid sortot, a hozzá tartozó kecses, törékeny alakkal, hosszú lábakkal. Néhány perc telik csak el békességben, mozdulatlanságban majd Csipkerózsika ismét fázni kezd és összekuporodik, elégedetlenül nyöszörögve, magára húzva az első dolgot, ami a keze ügyébe kerül, ami nem más, mint a lepedő. Hihetetlen. Önkéntelenül is halovány mosoly jelenik meg az ajkaimon, hát még mikor meghallom, ahogy motyogni kezd valamit a csokis muffinokról. Ezt a részt már olyan sokszor visszatekertem, mégsem untam meg, sőt. Az ujjaim végig siklottak a monitor kijelzőjén, azon a parányi testen, a hosszú szőke hajkoronán, a békésen szuszogó arcon… Oly közel, mégis oly távol…
Hetek óta figyelem Őt, tartva Tőle a biztos távolságot, gondosan kerülve a találkozás lehető legkisebb esélyét is. Kiköltöztem a házból a belvárosi tetőtéri lakásomba, enyém az egész szint, így nem háborgat senki sem, de arról nem tettem le, hogy vigyázok Rá, akár tetszik Neki, akár nem. A nap huszonnégy órájában testőrök veszik körül, figyelik minden lépését, elkísérik akárhová is menjen, a kamerákról már nem is beszélve. Ez az egyetlen módja annak, hogy láthassam, még, ha tudom, mazochista is vagyok emiatt.
Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el így, mikor egyszer csak kopogásra kaptam fel a fejem, a titkárnőm pedig jelezte, hogy mennem kell. Sietve zártam be a megnyitott ablakokat, majd már el is hagytam az irodát egy újabb unalmas tárgyalás kedvéért. Aki azt hiszi, hogy a multimilliomosok élete könnyű, azzal szívesen cserélnék, akár csak egy napra is. Hiányzik a régi, viszonylag gondtalan kocka lét, de tudom, az a Dylan örökre eltűnt, nekem pedig vállalnom kell az új élettel járó nehézségeket is.
Késő este fáradtan estem be az ajtón, teljesen leszívott a megbeszélés, majd az azt követő kötelező vacsora és jópofizás. Semmi másra sem vágytam, mint, hogy végre ágyba kerülhessek, ám szinte abban a pillanatban, ahogyan ezt megfogalmaztam magamban meg is szólalt a mobilom, a biztonsági főnököm nevét jelezve ki. Egyből felvettem, tudtam ugyanis, hogy ő nem hív fel csip – csup dolgok miatt. Thompkis be sem fejezhette a jelentését, én máris az autómba pattantam, s hajtottam padlógázzal a ház felé. Az agyamat elborította a vörös köd, az adrenalin löket és az aggodalom. Maya…
Áthajtottam az összes piros lámpán, levágtam annyi kanyart, amennyit csak tudtam, kerülő utakon haladva, így pedig egész hamar megérkeztem. Kiugrottam a volán mögül a kulcsot odadobva az egyik testőrnek, majd pedig meg sem várva a formális jelentést felsiettem a házba. - Mr. Hanning, nem lett volna szabad idejönnie… - Mi történt? - A biztonsági kamerák felvételei szerint 3 – an voltak, Ms. Sandovalt keresték, felforgattak mindent, mikor pedig Mrs. Munez megzavarta őket… - Szerencsétlen asszony. Intézkedett az ügyében? - Igen uram. - A tettesek? - Eltűntek mire hazaértünk, de hagytak egy üzenetet a holttest mellett arról, hogy a kisasszonyra és önre is ez a sors vár… - Ő most hol van? - A szobájában. - Hogy mi????!!!? - Biztosítottuk a házat uram, a kisasszony most biztonságban van. - Most… - túrtam idegesen a hajamba. Nem, Maya nem maradhat itt, nem eshet baja, még egyszer nem. Hogy engem fenyegetnek, az nem érdekel, de Ő… - Csomagoljanak, vigyék biztonságos helyre, kettőzzék meg az őrséget és… - egyetlen pillanatra megremegett a hangom. Nem voltam képes megvédeni, azok az alakok bejutottak ide és akár meg is ölhették volna. Elbuktam… - Intézkedjen, Ő pedig csomagoljon, de csak a legszükségesebbeket! Most! – a férfi ezzel szaladt is értesíteni a lányt, én pedig a nappaliban a laptopom segítségével visszakerestem a biztonsági felvételeket…
Outfit: Mr. Hanning Song: A Perfect Circle - Passive Notes: A vadállat nem nyugodhat...
Berobbantam az életébe, akár egy hurrikán és csak pusztítást hagyok magam után. Még csak azt sem mondtam soha neki, hogy köszönöm, hogy törődik velem, hogy még soha senki sem próbált meg így védelmezni... Mindezt miért? Mert túl makacs vagyok és mert iszonyatosan zavar, hogy mennyire átvette az életem felett az irányítást, még akkor is, ha tisztában vagyok azzal, hogy egyedül neki köszönhetem azt, hogy még életben vagyok. Mennyi embernek kell még meghalnia miattam? A bejárónő nem követett el semmit, mégis fizetett az én bűneimért. Miért? Mert Dylan ragaszkodik ahhoz, hogy bármi áron életben tartson, pedig talán az lenne a legjobb, ha örökre lemondana rólam. Tényleg hisz bennem, hogy képes lennék megváltozni, jobb ember lenni? Az emberek nagyon ritkán változnak és őszintén még abban sem vagyok biztos, hogy változni akarok. Lenne bármi értelme a változásnak? Amiket eddig elkövettem azokon már sehogyan sem tudnék változtatni, még akkor sem, ha akarnék. Gondolataimból az egyik testőr váratlan látogatása rántott vissza a valóságba. Még csak nem is kopogott, hát mi lehet ennyire sürgős? Néhány pillanat múlva, miután beszámolt a történtekről már fel is pattantam az ágyról, hogy néhány hosszú lépést követően átszeljem a hosszú folyosót Dylan után kutatva. Meg is találtam a nappaliban. Néhány iszonyat hosszúnak tűnő másodpercre ledermedtem, amint megpillantottam. Mióta is nem láttam? Azt hiszem, hogy túl régóta. Hiányzott. Hiányoznak azok a közös élmények, amiket együtt éltünk át. Az a sok cukkolás, az adok - kapok játék, amit egymással űztünk. - Mégis hány ártatlan embernek kell még meghalnia csak azért, mert ennyire elcseszett vagyok? - Meg sem vártam, hogy bármit is mondhasson, feltéve ha egyáltalán hozzám akarna szólni. Még ha nem is én húztam meg a ravaszt, de akkor is miattam történik mindez. Én döntöttem úgy, hogy rossz emberekkel kezdek ki, hogy olyan életet élek amilyet, még akkor mielőtt Dylan-t megismertem volna. - Akárhová is akarnál innen vinni nem megyek semerre. Szépen keresek magamnak egy lakást és egyedül is boldogulni fogok valahogy, ha pedig nem... Hát akkor nem volt szerencsém. - Végül is valahogy akkor is túléltem, mikor még nem volt senki az életemben, aki életben akart volna tartani. De az is igaz, hogy akkor nem is tűztek céltáblát a hátamra.
A behatolók egyértelműen profik voltak, vagy legalábbis hosszú ideig figyelhették a házat, hisz pontosan tudták, merre vannak biztonsági kamerák, hol a riasztó, stb. A francba! Hiába tekergetem össze – vissza, állítom meg, merevítem ki a képet, egyetlen használható képet sem sikerül találnom a tettesekről. Gondosan kerülték az összes kamerát, nem beszéltek, nem viseltek semmi jellegzetest. A rohadt életbe! Hiába is adnám át a felvételeket a rendőrségnek, akkor sem jutnának vele semmire, egyszerűen használhatatlan és kész. Ráadásul mit mondanék nekik? Hogy mindez miattam történt? Hogy azért halt meg az alkalmazottam, mert rossz időben volt rossz helyen? Hogy az egész egy bosszú volt, amit Mayának és nekem szántak, csak, mert golyót repítettem annak a balfasznak a fejébe, aki miatt Maya kórházba került? Annak a fejébe, aki azóta is a folyó mélyén riogatja a halakat egy betontömbbel a lábán, hála Kimnek... Ez volna aztán a csodás vallomás, szinte látom is magam előtt, ahogy mindezt a lehető legkellemesebb stílusomban adom elő a rend őreinek, azok pedig csak hülyén merednek rám.
Idegesen túrtam bele ismét a hajamba, majd újra elindítottam az egyik felvételt, már – már megszállottként kutatva a tekintetemmel a pixelek között, hátha mégis, mégis találok valamit, ami némi támpontként szolgálhatna, valamit, ami segítene megtalálni azokat a férgeket, akik ezt tették Mrs. Munezzel. Muszáj sikerrel járnom, Maya nagyobb veszélyben van, mint valaha, míg ezek szabadlábon vannak, és erről csakis én tehetek. Meg kell őt védenem minden áron! Ó szöszi, hogy veled mindig csak a baj van!
Olyannyira belemerültem a filmbe, hogy először észre sem vettem, hogy már nem vagyok egyedül, nem láttam vagy hallottam mást, csakis a felvételeket fürkésztem, a támadókat kerestem a tekintetemmel időről – időre. Aztán egyszer csak megütötte a fülemet, az a jól ismert hang… Maya… - Khm… - köszörültem meg kissé a torkomat, ám egyetlen pillanatra sem néztem fel rá, akkor ugyanis annyi lett volna az elhatározásomnak, az új Dylan Hanningnek, s mindannak, amit az elmúlt pár hétben felépítettem magamban. - Amennyinek csak kell. – feleltem nemes egyszerűséggel, ám pontosan jól tudtam, hogy ezzel csak feldühítem, ezért sem néztem fel. - Hidegen hagy, bárki más feláldozható a biztonságod érdekében. – hát nem érti? Nem fogja fel mennyire fontos nekem? Hogy nem bírnám ki, ha bármi történne vele, hiába nincs köztünk semmi sem? Tényleg ilyen buta volna? - Nem kérdeztem a véleményed legjobb tudomásom szerint. Készülj, hamarosan indultok… Ne kelljen kétszer szólnom!
Outfit: Mr. Hanning Song: A Perfect Circle - Passive Notes: A vadállat nem nyugodhat...
Még csak rám se néz. Mégis miért nem? Már látni se akar? Pontosan tudom, hogy mennyi zűrt okoztam eddig is neki, de tényleg ennyire megutált volna mindenért, amit miattam kellett tennie, hogy már látni sem akar? Akkor miért védelmez még mindig? Azt hiszem, hogy nyugodtan kijelenthetem, hogy Dylan az a férfi az életemben, akin képtelen vagyok kiigazodni. - Mégis kinek hiszed magad? Azt gondolod, hogy behódolok az akaratodnak és szépen engedelmeskedni fogok? - Ha tényleg ezt hiszi, akkor biztosan nem ismer eléggé ahhoz, hogy tudja, hogy mennyire makacs tudok lenni, ha valami olyasmit akarnak rám erőltetni, ami nekem egyáltalán nincs a tetszésemre. Mert bizony ellenfogok állni az akaratának, ha kell, akkor attól sem riadok vissza, hogy erőszakkal kicibáljanak innen és oda hurcoljanak, ahová Dylan akarja, hogy menjek. Minek is könnyíteném meg a dolgát? Sosem voltam egyszerű eset és azt hiszem, hogy nem is a mai napon fogok engedelmességet mutatni iránta. Meg tudtam védeni magam, aztán Dylan belecsöppent az életembe és... Na jó, nem mindig sikerült tökéletesre az "erős vagyok nő létemre is, és megtudom védeni magam projektem" de ettől függetlenül egyszer sem kértem tőle, hogy vigyázzon rám, mert szükségem van rá, de mégis ezt teszi és ez most iszonyatosan bosszant. Mégis hiányzik. Minden olyan egyszerű volt, amíg azon ügyeskedett, hogy engem a jó út felé terelgessen és őszintén szerettem volna elhinni, hogy neki végre sikerülni fog... Aztán... Mindketten tudjuk, hogy mi lett a vége. Megváltozott. Miattam. Más lett és ezt az embert alig ismerem. Nem olyan közvetlen velem, mint volt. Zavar, hogy ennyire tartja tőlem a távolságot, de mégsem akar elengedni. - Ha az egész világ a halálomat akarná, akkor mindenkit megöletnél miattam? - Egyáltalán nem volt komoly a kérdésem, de mégis Dylan válasza erre utalt. Nem akarok több vérengzést, nem akarom, hogy ártatlan emberek haljanak meg miattam. Mégis ragaszkodok az életemhez, jobban, mint bármikor valaha, de nem ilyen áron. - Mégis hová kellene mennem? Itt is rám találtak, azt hiszed, hogy a másik helyen nem fognak? Csak idő kérdése, hogy vérbe fagyva találj rám. - Vázoltam fel neki a jövőmet. - Miért nem hagyod, hogy egyszerűen elsétáljak? Velem együtt minden gondod megszűnne létezni. - Ahogy talán én is megszűnnék létezni, de ez is benne van a pakliban. Egyszer úgyis mindenki meghal, talán én előbb megfogok, mint hittem volna, de nem védelmezhet Dylan életem végéig.
Mindenki, akiben akár csak egy szemernyit is buzog valamiféle egészséges életösztön, tudja, hogy nem tanácsos ujjat húzni egy olyan személlyel, akinek már nincs veszítenivalója, mert akár a sebzett vad, a vég előtt őrületes pusztításokra lehet képes. Ha Maya Sandoval azt gondolta, szembeszállhat a férfi akaratával, fogalma sincs róla mekkora hibát követett el. Bizony, Dylan Hanning immár nem tűri, hogy bárki is ellenkezzen vele, ezt pedig még a szeretett nőnek sem hajlandó elnézni, főleg nem, mikor épp a biztonsága, az élete a tét. Maya szavait hallva ereiben szinte felforrt a vér, halántékán pedig alig észrevehetően lüktetni kezdett egy ér. Felbosszantották, jobban, mint maga a tény, hogy betörtek az otthonába és megölték a bejárónőjét, akinek a maradványai felől még intézkednie kell. A férfi állkapcsa néhány pillanatra megfeszült, miközben tekintete elvállt a laptop monitorjától, majd ahogy szép lassacskán felemelkedett a helyéről, a levegő szinte megfagyott körülötte. Vészjósló lassúsággal indult meg a lány irányába, s csak akkor találkozott össze a tekintetük, mikor már egészen közel álltak egymáshoz, Dylan lélegzete pedig Maya ajkait csiklandozhatta. Lenézett Rá, s néhány másodpercre majdhogynem teljes bódulatba ejtette a lány bőrének illata, alakjának kecsessége. Megrészegült, ám a belőle áradó dac egy szempillantás tört része alatt kijózanította és visszarángatta őt a kegyetlen, rideg valóságba. Szeme ekkor résnyire szűkült, ám még így is tökéletesen kivehető volt, ahogy íriszei jeges kék színt öltenek, s szinte karcolják a lány selymes bőrét. - Engedelmeskedni fogsz. – lehelte Maya ajkaira, majd két tenyerét a falnak nyomva gyakorlatilag satuba fogta a lányt. Mellkasával egészen közel simult hozzá, amitől egyszerre érezte magát a menyben és a pokolban. Oly közel, mégis oly távol. Ha most más körülmények közt volnának, egészen biztosan teret engedne a vágyainak és hagyná, hogy legmocskosabb ösztönei uralkodjanak el felette, tépné, szaggatná Mayáról minden egyes ruhadarabját, hogy ott a falnál tegye a magáévá újra és újra, bebizonyítva neki, hogy Ő irányít, és mindent megkap, amit csak akar, ám elméje ezúttal másra intette. Most a lány biztonsága az első, még, ha ez nem is tetszik neki. Ágálhat, amennyit csak akar, ezzel csak maga alatt vágja a fát, a megtorlás pillanata pedig csak csúszik, el nem felejtődik.
- Ha meg kell dögölnie az egész kurva világnak ahhoz, hogy te élhess, egyenként végzek mindenkivel. – folytatta halkan, szinte suttogva, homlokát a lányénak döntve. - Az ostobaságom miatt találtak Rád, figyeltek engem, tudták, hogy Velem vagy. Én hoztam Rád a bajt, de most rendbe hozom, tetszik vagy sem. Ezúttal biztonságos helyre visznek, oda, ahol senki sem bukkanhat a nyomodra… - Dylan hangja elcsuklott, torka kiszáradt Maya testének közelségétől. Felesleges is lenne tagadnia, milyen hatással van rá a lány, hasának nyomódó merevedése úgyis mindent elárul, ahogyan akadozó lélegzete is. - Soha… - hangjában ott lapult a megtörtség, a rettegés, a vágy, a szenvedély, s valami még ennél is több, amit a férfi képtelen még önmagában is a nevén nevezni. - Többé nem veszthetlek el… még egyszer nem. – erőt kellett vennie magán, hogy el tudjon szakadni tőle, s kikerülhessen Maya bűvköréből, ám most nem engedheti meg magának, hogy elgyengüljön, most nem, mikor ilyen nagy a baj és minden perc számít. Hátra lépett egyet, tekintetét pedig Maya fölé szegezte a falra. - Tedd, amit mondtam. Most! – ezzel hátat fordított a lánynak és visszaindult a laptopjához…
Outfit: Mr. Hanning Song: Jimi Charles Moody - The Woman Notes: Remélem nem gond, ez a kis stíalusváltás
Szemem sarkából igyekeztem valamiféle menekülő utat találni, de jól tudtam, hogy innen már nincs menekvés. Túlságosan jól ismertem a házat, ami eddig a börtönöm volt. Mindenhol kamera és biztonsági őr. Megpróbáltam meg meglógni, de sikertelenül. Oh, pedig most mennyire szeretnék elmenekülni innen. Minél messzebb szeretnék lenni tőle, hiszen jól tudom, hogy nem fog csak úgy elengedni, de lehetetlenség lenne csak úgy kisurranni és örökre felszívódni, kánforrá válni. Mégis az lenne a legjobb Dylannek, miért nem képes belátni? Ha már nem lennék az élete része, akkor minden próblémája megszünne, amit eddig én okoztam számára, vagyis legalább nagyon bízok abban, hogy így lenne. Mégis ki vagyok én, hogy ennyire védelmez? Hogy ennyire nem számít neki, hogy hány ember hal meg csak azért, hogy engem biztonságban tudjon? Soha sem mondott semmit erről. Mégis az zavar a legjobban, hogy figyelmen kívül hagyja azt, hogy én mit akarok. Neki tényleg ennyire nem számít az én akaratom? Egyszerűen csak kövessem az utasításait és bólogassak mindenre, amit csak mond? Na arra várhat! - Mi lesz, ha nem? Elfenekelsz? - Annyira, de annyira igyekeztem figyelmen kívül hagyni a közelségét. Túl közel van hozzám és ez most határozottan rossz nekem, még a végén elgyengülök és hagyom neki, hogy azt tegyen velem, amit csak szeretne, hogy oda hurcoljon, ahová csak akar. Erős maradtam, habár minden lelki erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy ne csókoljam meg. Pedig ajkai olyan hívogatóak voltak, de érezhetően Dylan is ugyan azzal küzd, amivel én is. - Erről nem te tehetsz, ha valakit hibáztatni akarsz, akkor engem hibáztass! - Nehezen szólaltam meg, kellett néhány másodperc mire sikerült megtalálnom a hangomat, de addigra már háttal volt nekem. - Sosem kellett volna találkoznunk. - Ismertem be. Bizonyára, ha nem találkoztunk volna, akkor sosem tudtam volna meg, hogy eddig mi hiányzott az életemből, de iszonyú bűntudatom van mindenért, amin eddig miattam keresztül ment. - Tegyem, amit mondasz? - Hihetetlenkedve kérdeztem vissza. Hol van a régi Dylan, akit megismertem? Bele sem akarok gondolni, hogy miattam változott meg ennyire, hogy az én hatásomra lett ilyen. - Elviszel egy szerinted biztonságos helyre? Élhetek továbbra is luxus börtönben, mert így akarod? - Nehezen viselem a bezártságot, na meg azt, hogy kamerák vesznek körül, mintha egy reality show-ban szerepelnék. - Tudod mit művelsz velem? Egyszerűen csak életben tartasz. Ezek szerint annyira érdekellek, hogy életben tarts, de annyira már nem, hogy esetleg meglátogass. Mégis mi értelme van ennek? - Vajon a laptopja előtt figyel engem? Lássa, hogy mennyire boldogtalan vagyok? Minden egyes napomat végig néz és mégsem tesz semmit?
Vannak olyan meccsek az életben, melyek, ha tetszik, ha nem, döntetlenre ítéltettek még azelőtt, hogy a játék egyáltalán elkezdődött volna. Hívhatjuk ezt sorsnak, Isteni közbelépésnek, vagy az élet elcseszettségének, a lényegen mit sem változtat. Nem nyerhetünk mindig. Dylan Hanning, ha van ember ezen a földön, ő egészen biztosan az, aki mégsem képes mindezt elfogadni. Mióta felülkerekedett benne egy erősebb, sötétebb énje, képtelen feldolgozni, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan azt ő akarja. Irányítania kell, több lépéssel mások előtt járnia, kiszámítania és legyőznie az ellenfeleit, hogy megvédhesse az egyetlen olyan személyt ezen a földön, akin a jelek szerint nem képes felülkerekedni. Úgy bizony. Ha valaki csőre töltött fegyverrel kényszerítené vallomásra, Mr. Hanning akkor sem ismerné el azt a vitathatatlan tényt, hogy Maya Sandovalban emberére akadt. A lány ugyan olyan makacs, bátor, és öntörvényű, mint ő, ahogy büszkeségük, és határozottságuk is tökéletesen egyforma. Ez az egyik oka, ami miatt a férfi gyűlöli Őt, hogy olyannyira egyformák, s miatta sebezhető. Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha a szőkeség nem játszadozna annyit az idegeivel, ha hagyná végre, hogy biztonságba helyezze, vigyázzon rá és ezáltal talán egy kicsit saját magára is. Hisz, ha Maya védelem alatt van, neki sem árthat senki. De nem! A világ nem is volna kerek, ha Mayácska nem tenne ott keresztbe, ahol csak tud. Szájalás, hiszti, lázadozás… - A vesztemet okozod, hát nem érted? – csapott az asztalra a férfi öklével, hangjából pedig világosan kiérezhető volt a kétségbeesés, a kín, a tehetetlenség. - Talán tényleg jobb lett volna, ha sosem ismerlek meg… naja… inkább biztos, mert akkor most nyugodt életem lenne, és nem épp azon kellene gondolkoznom, hova a francba tüntessek el egy hullát. Igazad van, most jobban érzed magad? Minden feszültség veled sétált be az életembe, miattad változott meg minden körülöttem. Ezt akartad hallani? Hát tessék, te vagy a hibás Maya Sandoval, mindenről te tehetsz! – szíve szerint csapkodni és dobálni kezdett volna, akár egy duzzogó kisfiú, ám a helyzet ezt most közel sem teszi lehetővé, ide most férfi kell.
- Gyűlöllek, mert felforgattál körülöttem mindent, gyűlöllek, mert azzá kellett válnom, ami most vagyok. Gyűlöllek, mert rá kellett jönnöm, ez vagyok igazából én és gyűlöllek, mert folyton rád gondolok. Minden kibaszott döntésem mögött te vagy, és ezt még csak fel sem fogod. Hogy mennyire érdekelsz? Hát nem veszed észre? Nem tűnik fel? Az életem adnám, hogy biztonságban tudjalak, de te mindent megnehezítesz. – ekkor fordult csak szembe a lánnyal, s túrt bele idegesen a hajába.
- Nem lehetek a közeledben, mert csak még nagyobb bajba sodorlak. Csak úgy védhetlek meg, ha távol tartom magam tőled. Amíg nem sikerül rendeznem a helyzetet, amíg céltáblák vagyunk… Basszameg! – lehunyta s összeszorította viharos kék szemeit, hogy újra nyugodtan tudjon gondolkozni.
- Ahogy mondtam… ha kell, pusztuljon az egész világ, nem érdekel, de téged nem veszíthetlek el. Tedd végre, amit mondtam, ne nehezítsd meg még jobban… - hamarosan így is el kell engednie, hagynia, hogy elvigyék tőle, minél messzebbre, még, ha kínozza is ez a tudat.
Outfit: Mr. Hanning Song: Jimi Charles Moody - The Woman Notes: Remélem nem gond, ez a kis stíalusváltás
Szerettem volna, ha képes lennék arra, hogy leveszem róla tekintetem, de képtelen voltam rá. Ezért végig rajta tartottam a szememet, miközben hallgattam, hogy hozzám vágja, hogy mi mindenért gyűlöl. Talán csak azért voltam képtelen elfordítani a fejemet, mert saját szememmel akartam látni, hogy Dylan ajkain keresztül távoznak azok a szavak, amikkel sosem szerettem volna szembe találni magam. Jobban fájt, mint hittem. Most, ha minden erejével felpofozott volna még az sem fájt volna ennyire, mint ez. - Sajnálom. - Legszívesebben magamhoz öleltem volna, vagy inkább már fájdalmasan szorítanám csak, hogy érezzem közelségét, de jelenleg nem állok abban a helyzetben, hogy ezt megtegyen. Egyrészt nem tudom, hogy Dylan akarná-e, másrészt fogalmam sincs, hogy mik lennének a következmények, ha megtenném. - Tudom, nem sokra mész a sajnálatommal. - Sírni lett volna kedvem, de az sem oldana meg semmit, ezért csak küszködtem könnyeimmel, hogy bent maradjanak. - Én tényleg nem akartam fenekestül felfordítani az életedet. Én csak a kocsidra pályáztam, de aztán túl sok dolog történt, ami ide vezetett. - Ha abban a pillanatban feljelent, és nem kezd el velem játszadozni, akkor most nem itt tartanánk. Én ismét a rácsok mögött senyvednék, Dylan pedig élné az életét továbbra is gondtalanul. - Ha tehetném, mindent másként csinálnék, de ami megtörtént, azon már képtelenség változtatni. - Ha lenne egy kibaszott időgépem... Már megint túl sok a "ha" és túl kevés az, amit érte tehetnék. Hibáztasson csak, igaza is van, minden az én hibám, de ha megszabadulna tőlem, akkor egy csomó problémájának véget vetne, de mégis kötődik hozzám. - Na és ha egész életünkben céltáblák leszünk, akkor mi lesz? Mi van akkor, ha ennek sosem lesz vége? - Örökké tán csak nem tarthat a védelme alatt, bezárva. - Jól hallottam? Nem akarsz elveszíteni? Hát nem veszed észre, hogy ezzel csak azt fogod elérni, hogy elveszítesz? Olyan távol próbálsz tartani magadtól, amennyire csak lehetséges. Hozzám sem érsz mikor találkozunk, alig szólsz hozzám. Tényleg ez az egyetlen járható út? - Olyan, mintha az egyik szavával ütné le a másikat. Ha fontos vagyok számára, akkor mégis miért nem törődik velem? Mert csak bezárva tart, de közeledése helyett inkább csak távolságtartást veszek észre. Ez pedig megöli minden naiv reményemet kettőnkkel kapcsolatban.
Ha van a világon olyan férfi, akire társai irigyen, féltékenyen tekintenek, akit sokan bármelyik pillanatban kinyírnának, csak, hogy aztán átvehessék a helyét, az nem más, mint Dylan Hanning. Az ifjú milliárdos az elmúlt néhány év alatt nem csak korosztálya, de az idősebb generáció képviselőinek ellenszenvét is magára vonta tehetségével. Úgy bizony, néhány röpke év leforgása alatt, az addig ismeretlen, nincstelen, kamasz hackkerből, Amerika egyik legbefolyásosabb, leggazdagabb férfijává nőtte ki magát. Cégeket alapított, állami megbízásokat happolt el mások elől, miközben partikat adott és kedvére gyűjtögette különböző kütyüjeit. Sosem volt az a fajta, aki komoly kapcsolatba fogott volna, valahol a szíve mélyén éretlennek tartotta magát hozzá, megelégedett hát az alkalmi légyottokkal, futó románcokkal, akár nővel, akár férfival, ahogyan épp az élet hozta. Csak a barátaihoz fűzték komolyabb érzelmek, hűség, szeretet, önfeláldozás, ezért is döntött végül úgy, hogy segít Kimnek bosszút állni a testvére, s egyben az ő egyik legjobb barátja meggyilkolásáért, ügyet sem vetve az esetleges következményekre. Dylan Hanning élete viszonylag egyszerűnek volt mondható, egészen addig, míg fel nem bukkant benne az a bosszantó kis kocsitolvaj, aki egyszeriben fenekestül felforgatta az egészet. Mióta Maya Sandoval képbe került, a férfi teljesen kifordult magából. Megkeményedett, könyörtelenné, kegyetlenné vált ellenfeleivel szemben, élete legnagyobb részét, csak, hogy ne a lányra gondoljon a munka tette ki, alkotóból pedig pusztítóvá avanzsált át. Mint aki eszét vesztette, úgy kezdte védelmezni a számára fontos személyt, gyilkolt, csak, hogy biztonságban tudhassa, ezzel pedig vérdíjat tűzött ki a saját fejére. És vajon megérte?
- Bosszantasz, ugye tudod? Rohadtul idegesítesz. – bár próbált szigorú, megrovó lenni, a férfi hangjában mégis ott bujkált a gyengédség, a pajkosság, mely régi énje hamvaiból pislákolt, s amit képtelen volt nyomtalanul száműzni. - Mintha csak a falnak beszéltem volna egészen idáig. Elmondtam, mit kell tennem, hogy mit jelentesz nekem, hogy mi az ára annak, hogy biztonságba kerülj, te mégsem vagy hajlandó elfogadni. Direkt csinálod, mond? – ezzel újra elindult felé, zsebébe süllyesztve a kezeit, lassú léptekkel. - Inkább veszítselek el egy életre úgy, hogy élsz… hogy lehetőséged van valahol, valakivel boldognak lenni, mint, hogy önző mód magam mellett tartsalak, ideig-óráig boldogságban, és aztán végig kelljen néznem, ahogy meghalsz. Miért nem érted meg Maya? – pedig olyan egyszerű, legalábbis azt gondolná az ember, mégis olyan nehéz cselekedni, főleg, mikor ilyen közel vannak egymáshoz.
Dylan időközben ismét a lány előtt áll, homlokát az övének döntötte, hogy aztán néhány pillanatra lehunyva szemét, lélegezhesse be annak mámorító illatát. - Miért kínzol Kedves? Miért nem hagyod, hogy helyesen cselekedjek? – lehelte ajkaira, melyekre pillanatokkal később forrón, mohón tapadt rá, karjaival megtámaszkodva a falon, a lány két oldalán.
Outfit: Mr. Hanning Song: Jimi Charles Moody - The Woman Notes: Remélem nem gond, ez a kis stíalusváltás
Nem akarom, hogy még több áldozatot hozzám értem, így is többet tett értem, mint eddig bárki más. Sőt, sokkal többet, mint amennyit megérdemeltem volna. Nem is értem, hogy mégis mit tettem, mivel érdemeltem ki mindazt, amit értem tesz. Sose fogom tudni eléggé meghálálni neki azt a sok mindent. Eleinte minden annyira egyszerűen indult. Egy kis flört, következmények, veszítenivaló nélkül. Pusztán csak élveztük egymás társaságát, de testileg akkor sem kerültünk olyan közel egymáshoz, mint szerettem volna, de ennek ellenére is kialakult valami kapocs közöttünk. - Most már tudom, habár eddig csak reménykedtem abban, hogy bosszantalak. - Még anno feltett szándékom volt az, hogy eléggé gyakran bosszantsam, már csak a saját szórakoztatásom végett is, de mostanában nem azért teszem, hogy szórakozzak. Egyszerűen csak próbálok kiállni a saját igazamért, véleményemért, és ezzel nagyon is bosszantom, főleg akkor, ha a véleményünk nem egyezik. Mostanában ez elég sűrűn előfordul, sőt inkább már lassan nincs is olyan, amiben egyet tudnánk érteni. - Nem egészen szándékos részemről, egész egyszerűen csak nem tudok veled egyet érteni. - Biztosan hozzá van már ahhoz szokva, hogy amit Dylan Hannigan a fejébe vesz, az úgy is fog történni, ha a föld megnyílik alattunk és elárasztanak minket a démonok, még akkor is. Szerencséjére, vagy talán jelenleg legnagyobb szerencsétlenségére megtalálta azt az embert, aki hasonlóan makacs és kitartó. - Szerinted ez a két opció létezik? Vagy valaki mással leszek boldog, vagy rövid ideig melletted, mert ha veled lennék meg fogok halni? - Egyszer mindenki meghal, de legalább már arról dönthessek, hogy hogyan szeretném élni az életemet. Inkább élnék veszélyesen, ha rövid ideig, hát addig míg lehet vele boldogan, mint nélküle hosszú évekig. Válaszra nyitottam volna ajkaimat, de Dylan belém fojtotta a szót, amit jelen pillanatban egyáltalán nem tudtam bánni, sőt! Hagytam neki, hogy helyesen cselekedjen, mármint amit én helyesnek hittem. Gondolkozás nélkül viszonoztam a csókját, karjaimmal pedig szorosan magamhoz öleltem, úgy, mintha sosem akarnám elveszíteni. Mert nem is akarom.
Helyesen cselekedni olykor a világ legnehezebb dolga, főleg, ha épp a szeretett nő elengedésével járna mindez. A tény, hogy Maya Sandoval örökre kilépne az életéből fájdalmasan érintette a keményszívű milliárdost, lelke ezerfelé hasadt, ahogy a búcsú pillanata közeledett. Dylan tudta mi volna részéről a megfelelő lépés, hiába igyekezett azonban, a lány makacssága felért sajátjával, képtelen volt meggyőzni. A közelség, a kettejük közti tagadhatatlan vibrálás végül megtette a hatását, Maya mágnesként vonzotta magához, a férfi pedig képtelen volt tovább ellenállni. Forró csókban forrtak össze, amit a kétségbeesés, a fájdalom és a tehetetlenség fűszerezett meg, tette hosszúvá, mámorítóvá. Dylan szinte falta a lány ajkait, egyre többet és többet akart belőle, miközben kezei a lány dereka köré fonódtak. Szorította magához a törékenynek ható, karcsú női testet.
- Ne kínozz… - lehelte a lány ajkaira a suttogásnál is halkabban, miközben a homlokát az övének döntve lehunyta szemeit. - Nem tudlak elengedni, ha így folytatjuk, pedig meg kell tennem, értsd meg. – ujjai a lány hajába túrtak, hogy kisimítsanak néhány kósza tincset annak arcából. - Ha látnék más megoldást, hidd el, sosem lennék akkora barom, hogy távol tartsam magam Tőled, de most épp miattam vagy veszélyben, azt pedig, hogy miattam halj meg, nem engedhetem. Nem bírnám ki Maya. – ekkor a férfi jégkék szemei ismét a lány lélektükreibe fúródtak, világosan feltárva annak belső vívódását, lelkében dúló harcait. - Én… - ám ekkor nyílt az ajtó, s mielőtt Dylan befejezhette volna gondolatait, az egyik testőr lépett be rajta, majd megállt nem messze tőlük. - Uram, indulásra készen állunk, már csak a kisasszonyra várunk. – jelentette. Dylan ekkor rendezve vonásait hátra lépett Mayától, kezét maga mellé ejtette, majd néhány másodperc hallgatás után végül az alkalmazottja felé fordult.
- Vigyázzanak rá, egyetlen haja szála sem görbülhet. - Nem fog uram, bízhat bennünk. - Úgy legyen, különben átkozni fogják a napot, hogy valaha is hallottak felőlem. – a testőr nem szólt semmit, mindössze apró biccentéssel adta főnöke tudtára, hogy világosan értette minden szavát, ezt követően a lány mellé lépett, s óvatosan megragadta annak karját. - Jöjjön, indulnunk kell.
Dylan Hanning sosem volt jó a búcsúzkodásban, főleg nem akkor, mikor épp a szeretett nőtől kellett volna megtennie. Képtelen volt már Mayára nézni, félt ugyanis attól, hogy határozottsága végképp meginogna, ezzel pedig csak ártana neki. Hátat fordított hát, és az ablakhoz sétált, karját összekulcsolva háta mögött. Pillanatok telt csak el, pillanatok, amik az imént megnyílt, esdeklő Dylant messzire röpítették, hogy helyét ismét átvegye a könyörtelen, jéghideg üzletember. - Indulj, rám még más feladatok is várnak. – egy bejárónő temetése, a nyomok eltüntetése és a tettesek felkutatása, megbüntetése, mind a férfi nyakába szakadt, nem veszthetett már több időt.
Hogy mi történt ezután a háttérben, értelmetlen morajjá folyt össze a férfi számára, puszta zajokká, amikből semmit sem fogott már fel. Védekező mechanizmus, vagy puszta fáradtság, lelki gyötrelem, izzó kín, az ég sem tudja már. Az ajtó csapódása rázta csak fel katatón állapotából, s egyetlen szó hagyta el csupán a torkát, ami már oly rég óta kikívánkozott, belőle, s most kilehelte az éjszakába. - Szeretlek.
Outfit: Mr. Hanning Song: Thirty Seconds To Mars - End Of All Days Notes: Elnézést, valahogy ez jött most belőlem. :$
Akármennyire is szeretném megérteni, de képtelen vagyok rá. Túlságosan önző vagyok, ha tehetném akkor csak is kizárólag magamnak akarnám kisajátítani. Viszont a körülményeink ezt nem engedik meg. Lehetnék ennél is pechesebb? Amikor életemben először valaki iránt olyat érzek míg eddig soha senki iránt és a sors mégis úgy hozza, hogy nem lehetek együtt azzal, akivel ha tehetném minden egyes percemet megosztanám... Elcseszett az egész helyzetünk. Mindketten készen állunk arra, hogy küzdjünk egymásét, de sajnos a módszereink eltérőek. Dylan a történtek után azon ügyködik, hogy minél távol tartson magától, mert azt hiszi, hogy ezzel menthet meg. De vajon gondolt valaha is arra, hogy nem szorulok arra, hogy bebörtönözve őrizzen? Szeretnék szabadon élni, vele lenni, de túl kockázatos lenne. Viszont én bármire képes lennék miatta, bármit képes lennék elviselni, de végre vele lehessek. Meddig kell még várnom? Így is örökkévalóságnak tűnik. - Nem tudhatjuk, hogy mi lenne, ha... - Suttogtam. Ennél többet szerintem nem is kellett mondanom, érteni fogja. Hogy mi lenne, ha megpróbálnánk együtt. Hogy mi lenne, ha végre engednénk a csábításnak. Hogy mi lenne, ha egy kicsit élveznénk egymás közelségét és jobban elmélyülne a kettőnk közti kapcsolat. Dylan a lehető legrosszabb forgatókönyvet nézi, pedig ha meg sem próbáljuk, akkor sosem fogjuk megtudni, hogy mi lenne akkor, ha mernénk végre lépni. Nélküle magányos vagyok. Miért olyan nehéz megértenie, hogy nekem nem arra van szükségem, hogy őrök hada vegyen körül? Kizárólag csak rá lenne szükségem, de mostanában még ritkábban látogat meg. Most se látnám, ha nem akartak volna az ellenségeink ismét az életemre törni. - Gondolom már felesleges is lenne ellenkeznem. - Mondhatni, hogy bele törődtem abba, ami rám fog várni, hogy végre képes voltam rá bólintani arra, amit Dylan akart. Most már biztos, hogy nem fogom megtudni, hogy mi lett volna akkor közöttünk, hogy ha a testőr nem zavar meg minket. Nem volt mit tennem már. Megindultam a testőr felé, hogy távozzunk, de még egy utolsó pillantást vetettem rá, de Dylan képtelen volt rám nézni. Ch, és még azt mondják, hogy a nők bonyolultak. Az imént még szenvedélyesen csókolt, most meg a szemembe sem bír nézni. Néha tényleg nem értem, pedig olyan jó lenne, ha végre képes lenne tisztázni az érzelmeit. Mert néha már azt gondolom, hogy én gondolok sokkal többet a kapcsolatunk mögé, mint amiről valójában szó lenne.
Kezdőlap 
Tárgy: D & M 
12.02.16 21:58
