Nicole Winchester

"Ever thine.
Ever mine.
Ever ours."

Név: Nicole Winchester (~leánykori neve: Nicole Gallaway)
Becenév: Nic, Nikki, Nico
Születése hely, idõ: 1990. 10. 15. / USA, Nevada, Las Vegas
Szeretett személyek: Jamie Winchester ; 35 ; ?
Dr. Susan Gallaway ; 55 ; Gyermekorvos
Peter Gallaway ; 57 ; Építészmérnök
Jesse Gallaway ; 32 ; Építészmérnök
Sophie Gallaway ; 7
Tartózkodási hely: USA, Nevada, Las Vegas
Csoport: Igazságügy
Foglalkozás: Ügyész
Szexualitás: Heteroszexuális
Avatar alany: Amanda Seyfried

Ki vagyok én...?!

Botticelli angyal, így szokott becézgetni édesapám, mivel szerinte maga vagyok a nőiesség, a tökéletesség, s a tisztaság megtestesülése. Én már kevésbé vagyok ennyire elfogult magammal kapcsolatban, igyekszem reális képet alkotni a külsőmről és a belsőmről egyaránt, így félretéve apa gondolatait elmondom, hogy én mit látok, ha a tükörbe nézek. Egy 178 centiméter magas, karcsú, törékenynek ható, mégis telt idomokkal ( 88 – 62 - 88 ) megáldott nő pillant vissza rám az üveglapon keresztül, aki többnyire stabilan hozza az 54 kilogrammot, szemernyi súlyfelesleg vagy zsírpárnácska nélkül. Az arca kerekded, orra pisze, melynek két oldalán olykor - olykor a nyári nap sugarainak hatására halvány szeplőcskék jelennek meg, szemei pedig mandula vágásúak, sötét, dús, hosszú szempillákkal határoltak, s olyan kék színben tündökölnek akár az ég. Haja hosszú, rendszerint hátközépig érő, természetesen hullámos, méz szőke hajzuhatag, amit időről - időre kedve szerint sötétít vagy világosít, egyenesít vagy göndörít, mindenképpen törekedve a változatosságra. Öltözködése a hétköznapokban eleganciát, visszafogottságot, nőiességet sugároz, mindig mindenhová a megfelelő viseletet válogatja össze, ügyelve arra, hogy mégis minden darab tükrözze az egyéniségét: Különleges alkalmakkor pedig kellőképp szexi megjelenést hoz a megfelelő határokon belül, épp csak annyit mutatva magából, amennyit kell, amennyit ildomos, mégis megmozgatja vele a férfiak fantáziáját. Hétköznaponként halványabb sminkelés jellemzi, leginkább a szemeit hangsúlyozva ki, ám nagy ritkán előkerülnek a szekrény mélyében rejtett füst színű árnyalatok is, sötét szemceruzák, stb., amikkel vérbeli macska szemeket készíthet magának. Nincs semmilyen testékszere vagy tetoválása sem, habár nagyon fontolgatja, hogy piercinget lövet a köldökébe, ám eddig még nem szánta rá magát.
Hát ezt látom én a tükörben, tény, hogy nincs miért szégyenkeznem, ám közel sem vagyok tökéletes. Nekem is összenyomja a párna reggelente az arcomat, összekócolja a hajamat, a sminkem pedig nekem is elkenődik, ha sírok, ha esik az eső, nem csak a többi nőnek. Vékonyságom titka a rendszeres testmozgás és az egészséges táplálkozás, puha bőrömé pedig a testápoló és a hidratálás. Én sem francia manikűrrel jöttem a világra, nekem is a manikűrösöm készíti el, javítja ki, ebben sem térek el az átlagtól. Ez a nagy helyzet, ez vagyok én.

Életem, létem, világom

Talán a századik, kétszázadik papírzsebkendőt használtam már el, mégsem vagyok képes megálljt parancsolni a könnyeimnek. Még mindig olyan hihetetlen, szürreális számomra ez az egész. Néhány órával ezelőtt még minden olyan más volt. Csak egy aggódó feleség voltam, aki napok óta nem tudta elérni a férjét hiába is próbálkozott, mégis stabil lábakon tudott állni a világban, hiszen alapvetően egy boldog, kiegyensúlyozott élet vette őt körül, hozzámehetett élete szerelméhez és a karrierje is felfelé ívelt. Aztán hírtelen egy csapásra minden megváltozott. Talán, ha akkor nem vagyok olyan erőszakos, ha nem követelem a férfitól, aki Jamie telefonját felvette, hogy azonnal adjon nekem magyarázatot erre az egész helyzetre, akkor még mindig a boldog tudatlanságban lebeghetnék a pokol legmélyebb bugyrai helyett. Talán, ha nem kérdezősködöm, akkor nem jött volna el az otthonunkba az a két öltönyös bohóc és nem rukkol elő azzal a képtelen történettel. Talán… de erre már sosem fogok választ kapni, hiszen a baj már megtörtént, vissza pedig nem fordíthatja senki sem.

Mikor az a két alak megjelent, egyből a legrosszabbtól kezdtem tartani. Azt hittem, hogy rendőrök, akik azért jöttek, hogy értesítsenek, Jamienek baja esett. Éreztem, ahogy görcsbe rándul a gyomrom, amit csak tetézett a köntörfalazásuk. Valahogy nem akartak a tárgyra térni, csak hebegtek-habogtak össze-vissza és az órájukat nézegették. Mintha csak vártak volna valamire. Aztán egyszer csak az egyikük Jensen ügynökként mutatkozott be számomra az FBI-tól. A másik fickó nevére már nem emlékszem, nem hagyott túl mély nyomott, hiszen leginkább csak hallgatott és a fejét csóválta. Értetlenül meredtem Jensenre, miközben az elővett a táskájából egy aktát, amit az előttem nyugvó dohányzóasztalra helyezett, majd belefogott a meséjébe. Közölte velem, hogy a férjem, Jamie Winchester nem az, akinek eddig hittem, hanem egy beépített FBI ügynök, aki három évvel ezelőtt kezdte meg a feladata teljesítését és aki ma hivatalosan is eltűnt a radarjukról. Persze gondolom mondanom sem kell, hülyének néztem őket. Bizonygattam, hogy ez csak valami tévedés lehet, összekeverik Őt valakivel. Fényképeket vettem le a kandalló tetejéről, amik minket ábrázoltak, hogy megmutassam, ez csak egy fatális hiba a részükről, ők azonban csak bólogattak, hogy bizony, ugyan arról az emberről beszélgetünk. Lesokkolódtam és azt hiszem ott helyben összeroppantam. Hazugság volt… kezdettől fogva az egész… ő… és mi…. minden…

Jensen azt mondta nálam hagyja az aktát, mivel az átvilágításomkor megbízható státuszt kaptam, ügyészként fedhetetlen vagyok, így nem tartanak attól, hogy bárkinek is átadnám, illetéktelen kezekbe juttatnám. És persze figyelmeztettek, hogy ha bárkinek is eljárna a szám, azzal csak azt a személyt és persze Jamiet sodornám veszélybe. Vagy hívják őt akárhogyan is. Azt ígérték, hogy amint megtudnak valamit, azonnal jelentkezni fognak, aztán amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan távoztak, magamra hagyva ezzel a rengeteg sokkoló információval. Nem tudom meddig ülhettem ott a kanapén és meredhettem csak úgy az aktára, de egyszerűen képtelen voltam kinyitni és beleolvasni. A gondolattól is rosszul lettem. Aztán egyszer csak megszólalt a telefonom, a kijelző pedig Jamie nevét írta ki. Nem vettem fel. Nem ment. Pillanatokkal később egy kis ikon jelent meg, jelezve, hogy hangüzenetet kaptam. Szinte öntudatlanul nyomtam le a lejátszás gombot, aztán meghallottam a hangját. Kért, hogy ne mozduljak, maradjak otthon, azt mondta, hogy haza jön és mindent elmagyaráz. Erre bepánikoltam. Felpattantam, összerámoltam néhány cuccot és az aktával együtt gyakorlatilag elmenekültem a lakásból… a lakásunkból… Minél messzebb akartam kerülni a hazugságoktól.

Először arra gondoltam, hogy haza megyek anyuékhoz, elbújok ott, épp mint kislány koromban, ha bármi baj történt, ám aztán ezt gyorsan el is vetettem, hiszen nem mondhatok nekik semmit. Veszélybe kerülnének. Ahogy a bátyám is, ha őt hívnám. Így jobb ötlet hiányában a régi lakásomhoz vezettem, amit amolyan iroda szerűnek használok, ide vonulok vissza, ha egy nagyobb ügyön későig dolgozom.

Így kerültem hát ide, a nagy halom papír zsepi gyűrűjének közepébe, mellettem egy aktával, amire egyszerűen rá sem bírok nézni. Olyannyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy időközben már nem vagyok a lakásban egyedül, csak amikor már a lépések a hálószobám ajtaja előtt hallatszottak.
- Bárki legyél is, betörő, gyilkos pszichopata vagy tudom is én… kérlek csak legyél gyors és végezz velem. – bár valahol a szívem mélyén sejtettem ki lehet a titokzatos vendégem, valahogy az előbb felsoroltaknak most sokkal jobban tudnék örülni.