Allison Thwaite

Ne a csomagolás alapján ítélj meg!

Név: Allison Thwaite
Becenév: Alli, Lissa, Lis, A.
Születése hely, idõ: 1992.06.09. / U.S.A. - Texas
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: művész
Anyagi háttér: Középosztály
Szexualitás: Heteroszexuális
Avatar alany: Anne Hathaway

Ki vagyok én...?!

Külső… A kinézet az emberek legszembetűnőbb tulajdonsága, amely már a legelső pillanattól fogva meghatározza egy beszélgetés menetét. Hiába állítjuk azt, hogy nem befolyásol bennünket, sajnos, ez nem így van. Egyesek ideálja a kék szem és a szőke haj együttese, másoké pedig ennek a szöges ellentéte, a sötétebb haj, sötét szemszín – én amilyen szerencsés vagyok, az utóbbi csoportba tartozom. Hosszú, sötétbarna hajam szinte eltörpül sötétbarna szememhez képest. Ugyan a magasságomat az átlagos középmagassághoz sorolják, meglepő módon némely ismerősöm fölé magasodok jóval. Ó, és majdnem elfelejtettem az égésnyomokat a bőröm olyan zugain, amit próbálok minél jobban eltakarni. Ezek a sebek emlékeztetnek múltamra, hogy milyen családból is származom. Amennyire csak tudom, titkolom ezt mások előtt, mert nem szeretném, ha gyengének látnának és visszaélnének a helyzettel, mert már volt rá nem is egy alkalom, amikor megtették velem. Volt párszor, hogy kihasználták a gyengeségem és saját előnyükre kovácsolták azt, amit megtudtak rólam… Nem! Megfogadtam, nem nézek hátra, tanulok hibáimból és nem engedek magamhoz közel senkit. Egy jó darabig…
Mi a helyzet a többi tulajdonságommal? Nos, egyes emberek nem veszik észre a túlzott magabiztosságom miatt, amit a külvilág felé mutatok, hogy valójában milyen is vagyok. Egy maszk mögül figyelem az eseményeket, elemzem, mérlegelem, rám milyen hatással lehetnek a történések. A helyzetekből próbálom kihozni a legjobbat s számítón minden egyes lépésem (párkapcsolati szinten) megfontolom. Személyiségemnek teljesen ellentmond bohém attitűdöm, ami a szakmai életben csak előrébb lök. Meglátom a világ minden egyes oldalát és képeimen próbálom ezt a hatást visszaadni. Az egyszerű, letisztult képek híve vagyok, ami tökéletesen tükrözi ízlésemet bármiről legyen is szó. Vannak-e barátaim? Ez egy igen jó kérdés! A válasz egyeseknek kiábrándító lehet… Úgy gondolom, a barátok néha csak visszafognak, irigykednek a másik sikerei láttán és még saját maguknak sem vallanák be, de próbálnak keresztbe tenni a barátjuknak, aki éppen a sikereiben úszkál – szóval nem igen vannak barátaim, habár a közös hangot az emberekkel könnyedén megtalálom. Na de úgy gondolom, ennyi bőven elég lesz ahhoz, hogy megismerj, és a képembe vágd, milyen egy magamnak való nőszemély is vagyok!  

Életem, létem, világom

Az emberek többsége nem tudja, mit jelent egy olyan családba beleszületni, ami már a kezdetektől fogva elromlott. Egy családba, ahol az anya két állásával sem tudja kifizetni számláit s egyben nem képes fedezni élettársa kocsmatúráit, aminek az ára több véraláfutás a teste bármely pontján. Sokan nem gondolnak bele, hogy milyen szerencsésnek születettek, amikor arról panaszkodnak, hogy három hónapja nincs munkahelyük, sokan pedig egyszerűen csak sodródnak az árral. Mindig is irigyeltem az utóbbi csoportot, nyílván azért, mert mindenemért saját magamnak kellett megküzdenem, ami nem éppen egy leányálom.
- Allison, az osztálytársai szerint égésnyomok vannak magán. Meg tudná mondani, mikor keletkeztek? – A kirendelt pszichológus kérdése kizökkentett merengésemből majd egy másik felé terelt. Egy olyan felé, amelyet minden egyes rémálmomban újraélek…
Összeszorított fogakkal várom a következő ütést, amely az arcomat éri. Reszketeg lábakkal próbálok hátrálni, de a sarkam a falnak ütközik, és már tudom, hogy nincs hova menekülnöm. Apám, aki egyébként egy agresszív alkoholista dühödten mordul fel. Engem büntet azért, mert anyám holtan hevert a padlón. Engem hibáztat azért, mert már nincs, aki helyette dolgozna és ellátná őt pénzzel.
- Ez is a te hibád! – ordítja, miközben jobb kezét fölemeli s egy akkora pofont ad, hogy az egyensúlyom is elveszítem. Az orcám bal oldala vérvörös és lüktet a fájdalomtól. Az egész emelet az ő hangjától hangos, egészen biztos vagyok benne, hogy a szomszédok már az ajtónk előtt toporognak s figyelik az eseményeket. Megtámaszkodok az asztalban, ami tőlem egy méterre állt a fal mellett s próbálom észhez téríteni magamat.
- Nem én… nem én… voltam – alig bírom kiejteni a számon. bal kezemmel az arcomhoz nyúlok, ahova a pofont is kaptam, de azon nyomban el is húzom onnan, amikor megérzem a fájdalmat. Sírok. Könnyeim végigfolynak az arcomon, s azon imádkozok, hogy valaki vessen véget ennek az egésznek. De nem jön senki. A szomszédok félnek közbelépni. Inkább elnézik, ahogy a 9 éves kislányt az apja megveri, és azzal fenyegeti, hogy az anyja sorsára juttatja.
- De! Mindez a te hibád… - apám a kezével anyám holttestére bök. – Mindez a te hibád! – Ismételte meg majd az ajtó egy mozdulattal kiszakadt a helyéből, amikor a rendőrök betörtek rajta. – Épp időben érkeztek uraim! Ez a kis szörnyeteg épp most végzett Natalie-val! – Elhadarta s egész végig rám vicsorgott. Megfagyott az ereimben a vér, amikor a fegyveres férfiak közelebb léptek.
Először azt hittem, engem fognak elvinni, azt hittem, hogy hittek apámnak és engem fognak bilincsbe verve egy cellába dugni, de mikor apám mögé értek, hátracsavarták a kezét és mellettem a falnak lökték őt. Ő küzdött, de esélye nem volt a menekülésre, így csak egyetlen mondatot tudott odavetni nekem: „- Ez is a te hibád, te szörnyeteg!”