Ebben a szent pillanatban lelkifurdalás nélkül képes lennék bárkit a túlvilágra küldeni, aki akár csak egy rossz szót is mer hozzám szólni. Minden egyes idegszálam pattanásig feszült, az izmaim megmerevedtek, az ujjaim ökölbe szorultak, miközben a másik kezemben szorongatott telefon félő volt, hogy hamarosan összeroppan a rá nehezedő nyomástól. Az öcsém baszik felvenni a telefont, pedig már vagy századjára hívom öt percen belül. Ebből már azért csak illene tudni, hogy vészhelyzet van, nem? De hát mit csodálkozom? Ő mindig ilyen volt, ilyen is marad… semmi felelősségérzet, semmi komolyság, csak a buli és a bandázás. Mondom én, aki megjártam a börtönt, ám ez most mit sem számít. Ő nincs itt… én igen, pedig nem sokon múlott Cervantes legutolsó megbízása után. Mégis, engem elért a nővér a kórházból azzal, hogy édesanyám az intenzíven fekszik és épp az életéért kűzdenek. Infarktust kapott… Hiába könyörögtem neki, hogy ne hajtsa agyon magát, hogy majd én megoldok mindent, ne legyen gondja a pénzre, hajthatatlan volt. És most itt fekszik, én pedig tehetetlennek érzem magam, az átkozott orvosok pedig nem mondanak semmit. Rettegek, hogy elveszítem és bűntudatom van, amiért nem voltam mellette. Szüksége volt rám, én pedig azt mondtam, hogy nagyon sok a munka, miközben visszasüllyedtem abba a mocsárba, ami legutóbb is a rácsok mögé juttatott. Igaz, ezúttal nem szabad akaratomból, de mindez mit sem számít, a tény akkor is tény marad. Cserben hagytam az édesanyámat, aki most haldoklik…
- A rohadt életbe! – ököllel vágtam bele a falba, amitől egy ápolónő összerezzent és nagy ívben kikerült, gondolom úgy festhettem számára, mint valami őrült, akit jobb elkerülni. Hát bizony, ebben most igaza van.

Nemrég a fél kórház tanúja volt annak, ahogy üvöltök a telefonba, kb akkor terjedhetett el a híre, hogy futóbolond jár az épületben. Minea hívott, a létező legrosszabbkor, hogy lehordjon, amiért nem jelentettem neki egy ideje. Elpattant az agyam és közöltem vele, hogy bassza meg magát és a bosszúját ott ahol van, kisebb gondom is nagyobb ennél jelenleg, épp az anyámért aggódom a kórházban. Rá is vágtam a telefont, ügyet sem vetve a lehetséges következményekre, csak arra tudtam gondolni, hogy részben… nem is kis részben, szerepe van abban, hogy nem lehettem anyám mellett. Ha nem zsarol meg… de ezen már kár is agyalni. Továbbra is fel-alá járkáltam az intenzív előtti folyosón és vártam, hátha felbukkan végre egy orvos, hogy mondjon valamit.


 Outfit: Katt

Azt hittem az ideges járkálásom minden épeszű embert eltántorít attól, hogy egyáltalán a közelembe merészkedjen, ám valaki, egy szerencsétlen nővér bizony mégis elég bátornak, vagy sokkal inkább bolondnak bizonyult ahhoz, hogy közelebb lépjen hozzám néhány kitöltendő papírral. Mikor feleszméltem az önvádló gondolatok tömkelegéből és felfogtam a hozzám intézett szavait, először örültem, hogy végre valami feladatot kapok, főleg, ha olyat, amivel esetleg segíteni tudom édesanyám gyógyulását. Olyasmi kérdésekre számítottam, mint, hogy volt-e valamilyen betegsége korábban vagy, hogy mi a családunk kortörténete, ne adj Isten, hogy allergiás-e valamilyen gyógyszerre, ehelyett azonban a papíron olyan kérdések szerepeltek, amikre cseppet sem voltam felkészülve.
- Szívleállás esetén a páciens újraélesztendő?... Amennyiben a páciens már nem képes az önálló légzésre és csak gépek gondoskodnak a létfunkciók fenntartásáról, lekapcsolható-e… - eddig bírtam olvasni, ekkor elcsuklott a hangom, egyszeriben pedig pokoli düh és kétségbeesés vett erőt rajtam.
- Takarodjon… innen. – sziszegtem a fogaim között, miközben az ujjaim az írótábla köré fonódtak olyan erővel, hogy már teljesen kifehéredtek.
- Fontos lenne tudnunk… hogy az édesanyja szervdonor-e…. és…
- TAKARODJON INNEN! – most már kiabáltam és messzire hajítottam a mappát, ami hatalmasat csattant a kövezeten. A nő nem mert tovább faggatózni, szinte elszaladt ijedtében, én pedig ismét magamra maradtam. Idegesen túrtam bele a hajamba, majd a homlokomat a falnak döntve hajtottam le a fejem, közben éreztem, ahogy fojtogatni kezd a sírhatnék. De nem, nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen. Erősnek kell maradnom… most mindenképpen.

Vettem egy mély lélegzetet még mindig meglehetősen felindultan, majd kifújtam. Újra megismételtem, majd elléptem a faltól és már indultam volna, hogy megkeressem az iménti nővért, hogy bocsánatot kérjek tőle a magatartásomért, mikor a tekintetem összeakadt egy ismerős szempáréval.
- Te… te mit keresel itt? – böktem ki nagy nehezen, a döbbenettől akadozó hangon. Hát, ha valakire nem számítottam itt, az pontosan ő.
- Ha azért jöttél, hogy meggyőződj arról, hogy nem basztalak-e át…. – de nem fejeztem be a gondolatot, egyszerűen csak lecsúsztam a fal tövébe, magam elé bámulva.
- Senki nem mond semmit. Az anyám az életéért küzd és senki nem mond nekem semmit…


 Outfit: Katt

Fel sem fogtam először, amikor hozzám beszélt, csak akkor eszméltem fel valamennyire, amikor visszatért valahonnan és némi információval szolgált az édesanyám állapotáról.
- Köszönöm. – suttogtam és tényleg hálás voltam neki azért, amiért képes volt arra, amire én nem. Csak ültem a földön, mint valami hülye, magam elé bámulva, erőtlennek és legyőzöttnek érezve magam, miközben nem messze tőlünk csak jöttek-mentek az emberek.
- Amikor még kicsi voltam… - szólaltam meg egy idő után halkan, de nem néztem rá, mintha igazán nem is hozzá beszélnék – ...gyakran figyeltem anyát. Egyszerre három helyen is dolgozott, késő éjjel esett haza, amikor mi már rendszerint aludtunk és hajnalban ment el… De hiába, mindig bejött minket betakargatni és reggel mikor felébredtünk ott várt minket a reggeli az asztalon. Csak figyeltem, amikor módom adódott rá, csodálattal és rengeteg hálával. Nem értettem, honnan van benne ennyi erő, ennyi energia. Legyőzhetetlennek tűnt, hiába tudtam, hogy csak egy törékeny nő… azt hittem mindenre képes. Aztán ahogy nőttem… felfogtam, hogy min megy pontosan keresztül és szégyelltem magam, amiért hagytam. Én voltam a férfi a háznál… nekem kellett volna róla gondoskodni és nem fordítva. Voltaképp így kerültem a bandához… segíteni akartam. – ahogy felidéztem a múltat, minden olyan élesnek tűnt, mintha csak tegnap történt volna.

- Az a nő az egész életét feláldozta a két gyerekéért és mit kapott cserébe? – keserűen elmosolyodtam.
- Egy börtöntölteléket és egy felelőtlen kamaszt, akiért folyvást aggódhat és aki most sem képes felvenni a kibaszott telefonját… - megdörzsöltem a halántékom. – Nem ezt érdemli. Kurvára nem ezt érdemli. Mellette kellett volna lennem, de én elcsesztem. Először a börtön, most meg… - de nem fejeztem be, hiszen pontosan tudhatja, mi jönne most.
- Hiába kértem, hogy ne hajtsa agyon magát, anya nem hallgatott rám. Félek, hogy azért, mert sejti, hogy nem stimmelnek a dolgok és annyira el akarja kerülni, hogy visszakerüljek a rácsok mögé vagy, hogy az öcsém csináljon marhaságot, hogy megpróbálja egyedül fenntartani a családot. – végül lassan rá pillantottam és kimondtam a gondolatot, ami egész idő alatt kínzott.
- Ha ma meghal… arról csakis én tehetek… és sosem bocsátom meg magamnak. Sosem leszek rá képes.


 Outfit: Katt

Magam sem értem mi ütött belém, de ott, abban a pillanatban, ahogy a lány ujjai az enyéim közé fonódtak és meg is szorította egy kicsit a kezemet, mintha néhány másodpercre megállt volna az idő és a világban minden rossz elhalványult. Átsuhant rajtam egyfajta nyugalom, ami bár aztán tova is szállt, helyét pedig ismét átvette az aggodalom, akkor is ott volt és neki köszönhettem. Viszonoztam a szorítást.
- Az igazságot kár volna tagadnom. – feleltem a szavaira.
- Ha évekkel ezelőtt más utat választottam volna, nem keveredek bajba és úgy segítem őt, még ha nehezebben is, akkor nem kerülök börtönbe, nem szakad minden a nyakába, nem aggódik annyit, minden más lenne most. Mellette lehettem volna, amikor szüksége volt rám, ahelyett, hogy a cellámban a hülyeségemen rágódom, ráadásul az öcsémet is távol tarthattam volna a rossz társaságtól. Szóval de, okolhatom magam, mert ennek a sok rossz dolognak csakis én vagyok az oka. – és ezt soha nem fogom tudni magamnak megbocsátani.
- És az mivel lenne jobb? – bukott ki belőlem a kérdés, közben elengedtem a kezét. – Igen, igaz, belerángattál a nyomorult bosszúdba, de csak mert fogást tudtál találni rajtam. Fogás pedig csak azon van, akinek vaj van a füle mögött. – és ez visszavezet az eredeti tézishez. Hiszen, ha nem kerülök korábban börtönbe, ő se tudna rólam az égvilágon semmit sem, nem lenne oka tőlem segítséget várni, kvázi soha a büdös életben nem találkozunk és ez az egész helyzet nincs.

- Igazad van… és hálás is vagyok. Minden áldott nap hálát adok anyámért és az öcsémért, pedig nem vagyok az a kimondottan vallásos fajta. – és ahogy ezeket a szavakat kiejtettem a számon, jöttem csak rá arra, hogy épp annak a segítségére van most a legnagyobb szükségem, akinek még csak a létezését is annyiszor kétségbe vontam. Lassan felkeltem a padlóról, majd a kezemet nyújtottam felé, hogy őt is felsegítsem. Nem tudom milyen sugallatra indultam el a folyosón, egészen addig, míg a kórház kápolnájában nem találtam magam.
- Mond csak… te hiszel Istenben? – kérdeztem halkan, miközben beléptem és elindultam az oltár felé, ahol rengeteg gyertya sorakozott. Volt amelyik már csonkig égett és olyan is, ami még teljesen új volt. Dobtam be némi aprót a kikészített perselybe, majd óvatosan meggyújtottam az egyik gyertyát anyukámért.


 Outfit: Katt

Tegyen vagy mondjon bármit, pontosan tudom, hogy mindaz a rossz, ami hosszú ideje a családomat sújtja voltaképpen nekem köszönhető. Nekem és a tehetetlenségemnek, annak, hogy nem voltam képes másra, csak arra, hogy bűnözők közé keveredjek és a „könnyű” pénzszerzést válasszam, ahelyett, hogy nagyobb erőfeszítést téve a dologba valami tisztességes melót találok, amiből el tudom tartani a családot. És hiába bújok el amögé a szöveg mögé, hogy nem volt más választásom, pontosan tudom, hogy még, ha van is benne némi igazság, akkor sem tagadhatom, hogy akkoriban pokolian élveztem, amit csináltam. Úgy bizony. A kocsilopás adrenalinnal töltött fel, kihívást jelentett és mocskosul büszke voltam arra, hogy a környéken én voltam a legjobb. Nagy érdem, igaz? Most már, ennyi évvel a hátam mögött, megjárva a börtönt elmondhatom, hogy cseppet sem az, sőt. Szégyellem magam és ha tehetném életem azon fejezetét örökre kitörölném a memóriámból. Azt hittem, ha letöltöm a büntetésemet, akkor majd minden más lesz, tiszta lappal indulhatok és lesz esélyem egy normális életre, úgy tűnik azonban, hogy Isten egészen más utat szán nekem. Vagy ezt is én csesztem el és a teremtő úgy döntött nem érdemlek második lehetőséget, leveszi rólam egy életre a kezét…

- Reményt… - ismételtem halkan a szavait, miközben visszahelyeztem a meggyújtott gyertyámat a többi közé, a tekintetem pedig felsiklott az oltár felett álló Mária szoborra, ami a karjában tartotta a kis Jézust.
- Talán Isten pontosan azért hagyja, hogy ezt tedd velem, mert rászolgáltam. – feleltem a kérdésére, de a tekintetemet egy pillanatra sem vettem le a szoborról.
- Gyermek fejjel, amikor még fogékony voltam az ilyesmire, sokat hallottam a mennyről és a pokolról, a bűnökről és a következményeikről. Anya mindig arra tanított, hogy legyek jó ember, akkor a lelkem megmenekül majd a kárhozattól és a mennybe jutok apám mellé. Próbáltam szót fogadni, de aztán jött a banda, a lopások… és minden elcsesződött. A legjobban az fáj, hogy tudom, anya mégis minden este amíg én a rácsok mögött dekkoltam, imádkozott a lelkemért és valamiféle megváltást remélt. – keserűen elmosolyodtam.
- Van, akit nem lehet megmenteni…. – én már elvesztem, de ő még nem és rohadtul jobbat érdemel annál, mint, hogy ennyit robotoljon és belehaljon.
- Szeretném hinni, hogy bár nem túl jó a kapcsolatom az öregfiúval és rohadtul nem kíváncsi rám, mégis… most az egyszer, utoljára még tesz nekem egy szívességet… mert anya jó. Ő egy szent és még élnie kell…


 Outfit: Katt

- Kinevetsz, ha elmondom, hogy már túl vagyok néhány gyónáson? – nem is tudom, hogy miért mondtam ezt el neki, ahogyan sok mást is az elmúlt néhány percben, de egyszerűen most semmi erőm ahhoz, hogy még ezt is elemezgetni kezdjem. Most csak arra tudok gondolni, hogy az anyám élet-halál között lebeg, miközben az égvilágon nem tehetek semmit sem, ráadásul még a hülye öcsém miatt is aggódhatok, akiről halvány sejtelmem sincs, hogy épp merre van és mit csinál.
- Az az érzésem, hogy Istennél én már kimerítettem a keretemet, már ami a megbocsátást illeti. – már nem is próbálok meg úgy tenni, mintha látnék lehetőséget arra, hogy a dolgaim jobb irányba változzanak, helyette a beletörődést választom és megpróbálok annak fényében tovább élni, hogy legalább a családomnak jó lehessen és nekik tudjak segíteni. Ha még megtehetem…
- Nem… azt hiszem most jobb a társaság… - ám ezt a mondatot már nem tudtam befejezni, mivel egyszer csak furcsa hang ütötte meg a fülem, olyan, mint amikor sportcipő gumi csúszik végig a folyosó kövén. A hang irányába fordultam és az öcsémet pillantottam meg, aki hatalmas robajjal esett be a kápolnába.

- Hé… bro… végre megvagy! – zihálta miközben feltápászkodott. Szemlátomást furcsán viselkedett, a tekintete zavaros volt, a mozgása bizonytalan.
- Végre megvagy! Hol a fenében voltál? És miért nem voltál képes felvenni azt a rohadt telefont? Nem tűnt fel, hogy ezerszer is hívtalak?
- Dolgom volt… nyugi már… most már itt vagyok, nem?
- Honnan tudtad, hogy ide kell jönnöd?
- Mrs. Novak mondta, a szomszéd nyugger, hogy anyát behozta a mentő. Mi történt?
- Te meg hogy beszélsz? Mi az, hogy szomszéd nyugger? Te…
- Most komolyan ezen akadsz fent? Inkább azt nyögd már ki végre, hogy mi van anyával és ne légy ennyire karótnyelt fasz.
- Állítsál már magadon kiskölyök! – emeltem fel a hangom, miközben közelebb léptem hozzá. – Eltűnsz órákra, nem vagy elérhető, aztán egyszer csak beesel ide, alig vagy magadnál és még van pofád szájalni velem?
- Mondtam már, hogy dolgom volt! Jesszus! Ki vagy te, hogy elszámoltass? Nem vagy az apám… - lökött meg, amitől ledöbbentem, de egyszeriben el is pattant az agyamban egy húr.
- Normális vagy? Be vagy lőve vagy mi?
- Csak a muter miatt jöttem, nem kell a szent beszéd egy börtöntölteléktől, kösz, hogy megkímélsz!
- Igazán? – az agyamat hírtelen borította el a vörös köd, mire pedig észbe kaptam, addigra már késő volt. Egy ugrással terítettem a földre a tulajdon testvéremet, az öklöm pedig mindkét irányból a képét püfölte.
- Te kis szarházi… hogy veszed a bátorságot, hogy ilyen állapotban ide told a pofád? Hát ezt érdemli anya? – ordítottam a képébe. Jayt sem kellett félteni, miután felocsúdott erőre kapott és elkezdte viszonozni a kapott ütéseket, ott a kápolna padlóján.


 Outfit: Katt

Teljesen elvesztettem a józan ítélő képességemet, egyszeriben csak mérhetetlen harag, csalódottság és tehetetlenség fogott el, ami lássuk be, rosszul jött ki rajtam. A kis szarházi a legrosszabbkor csinált megint bődületes hülyeséget, nekem pedig most nincs sem erőm, sem időm arra, hogy megint kirángassam belőle, hiszen anyánk ki tudja, hogy megéri-e a holnapot. Bele sem merek gondolni abba, hogy mit érezne, ha most így látna minket, de legfőképpen Jayt.
- Ez a barom kezdte! – sziszegett Jay miután szétválasztottak minket. – Azt hiszi, hogy csak azért, mert öregebb már rögtön dirigálhat nekem és úgy tehet, mintha annyival jobb lenne, mint én. Hát tudd meg tesó, hogy kurvára nem, sőt! Lehet, hogy betéptem, na és aztán? Én legalább nem vagyok akkora lúzer, hogy hagyjam magam sittre kerülni.
- Túl sem élnéd te kis szaros!
- El is felejtettem, de tuti élvezted a közös zuhanyokat.
- Takarodj innen! – szorult ismét ökölbe a kezem, mikor pedig észre vettem a lány felhasadt ajkait, megint kezdtem beborulni.
- Ez vagy te, nagylegény? Nőket ütsz meg? Betépve jössz anyádhoz a kórházba? Hát tudod mit? Leveszem rólad a kezem mától, tünj el innen oda, ahonnan jöttél, semmi szükség itt rád!
- De az anyámat akarom látni!
- Ilyen állapotban? Felejtsd el! Takarodj! – üvöltöttem ismét és már újra megindultam felé, ám úgy tűnt felfogta az én kis öcsém, hogy jobb, ha tiplire fogja, mert szitkozódva, nagy robajjal kicsörtetett a helyiségből.

Vettem egy mély lélegzetet és lassan kifújtam, próbálva megnyugodni, ám ez valahogy nem akart sikerülni. Dühömben ököllel vágtam egy óriásit a falba és csak a keletkezett fájdalom volt képes egy kicsit oldani az elmémet borító ködön.
- Te… jól vagy? – fordultam felé lassan, kutakodva nézve az arcát, hogy vajon mekkora a baj. Elővettem a zsebemből egy textil zsebkendőt és óvatosan letöröltem vele a vért.
- Tartsd rajta egy kicsit… - szégyellem, hogy így kellett látnia és azt is, hogy miattam sebesült meg.
- Sajnálom…


 Outfit: Katt

Észre sem vettem, hogy az én kezemből is megindult a vér, csak, amikor a lány a saját zsebkendőmet nyomta rá a sebemre.
- Karcolás… volt már rosszabb is. – mondtam halkan, a következő pillanatban azonban elhallgattam, amikor egyszer csak Minea magához ölelt. Megdöbbentem? Nem is kicsit. Felkavart? De még mennyire. Jól esett? Nos, azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy ennek az átkozott napnak eddig ez a pillanat volt a fénypontja. Persze ezt neki sosem vallanám be, de magamnak azért megtehetem, még úgy is, hogy az okát egyáltalán nem ismerem.
- Köszönöm. – sután öleltem őt vissza, nem vagyok túl gyakorlott az ilyesmiben… mármint abban, hogy olyasvalakit ölelgessek, akinek lassan hobbijává vált, hogy megzsaroljon, betörjön a lakásomba vagy ilyesmi. De azért szerettem volna viszonozni a gesztusát.
- Még szerencse, hogy mindez egy kórházban történt, így megnézethetjük a szádat egy dokival. Lehet, hogy össze kellene öltetned. – rátekertem a zsebkendőt a sebemre, majd zsebre dugtam a kezemet és elindultam kifelé a kápolnából. Még, hogy Isten házában béke van és nyugalom… ez még viccnek is borzalmas.

A folyosón csendben haladtam, de ahogy az intenzív felé tartottunk újra elfogott a rettegés édesanyám miatt.
- Én… öhm…. köszönöm, hogy… itt maradtál. – böktem ki egy idő után, az igazat megvallva pedig most tényleg kimondottan hálás vagyok a jelenlétéért, máskülönben félő, hogy megőrülnék a tehetetlenségtől.
- Egyébként… - most esett csak le, hogy voltaképpen mi is van rajta – te mindig így jársz kórházba vagy valami egészen más programod lenne ma estére? – ezek szerint nem szerepelt a terveiben, hogy ma este itt lyukad majd ki, vagyis valaki most is épp ő rá vár valahol.
- Ha menned kell… akkor én megleszek… azt hiszem. Nem szeretném, ha miattam meghiúsulna az estéd. Gyorsan nézessük meg a szádat egy dokival és utána indulhatsz is… - javasoltam. Persze nem elküldeni akarom mindenáron, de biztosan van jobb dolga is mint engem pesztrálni.



 Outfit: Katt

- Szívmelengető érzés lenne, ha valóban igaz lenne, de nem… nem hinném el. – hamiskásan elmosolyodtam, miközben lopva még egyszer végig mértem az egész alakját. Ebben a szerelésben úgy gondolom randira készülhetett, bár igaz, nem vagyok egy stylst, szóval biztosra nem vehetem, csak sejtem.
- Nem lennék most a fickó helyében, aki ebben a pillanatban is rád vár valahol… - vakartam meg zavartan a tarkóm. Szarul érzem magam, hogy miattam pocsékba ment a programja, habár az is igaz, hogy nem én hívtam ide és nem vártam el azt sem, hogy itt maradjon velem. Az ő döntése volt, mégis… lelkifurdalásom van miatta.
- Az pedig milyen fura dolog lenne, nem igaz? – szavak sincsenek rá, hogy mennyire. Mégis hogyan kedvelhetnék valakit, aki eddig csak bajt hozott rám? Aki miatt vissza kellett térnem a bűnözők világába és ezzel újra bajba kerülni? Mégis… kevésbé gyűlölöm, mint a kezdet kezdetén. Sőt… azt hiszem kezdem megszokni.

- Kedves tőled, de az még órákig is eltarthat… - és ahogy ezeket a szavakat kiejtettem a számon, egyszeriben úgy éreztem, mintha csak gyomorszájon vágtak volna. Mi van, ha egyszer vége lesz? Amikor az orvos kilép azon az ajtón…. mit fog mondani? Amíg tart a műtét, van esély arra, hogy anyám rendbe jön és minden rendben lesz. Viszont mikor véget ér, szembe kell néznem a helyzettel, legyen szó bármiről is.
- Igazad van… szerencse… - halványan, nagyon kicsit mosolyodtam el, belül pedig értékeltem a gesztust, hogy Minea ennyire igyekszik, hogy elterelje a körülményekről a figyelmemet. Nem tudom mi oka lehet rá, az is lehet, hogy pusztán önös érdekek vezérlik, hiszen, ha becsavarodom várakozás közben vagy ilyesmi, akkor elvesztette a tégláját Cervantes mellett…. ám most ez sem érdekel. A lényeg a szándék.
- Egyébként… jól haladok. Túl vagyok két fuvaron Cervantesnek és eddig meg van elégedve velem… - csak, hogy ne hiába legyen az ittléte, úgy gondoltam addig is mesélek neki egy kicsit. Ez legalább addig is lefoglal.
- Fegyvereket szállíttatott át valakitől a raktárába. Lopottak lehetnek. – mielőtt tovább folytathattam volna, kinyílt az ajtó és egy műtőruhás orvos lépett ki rajta.
- Mr. Sullivan?
- Igen. Mi történt? Hogy van az édesanyám? – pattantam fel és léptem oda hozzá.
- Kritikus az állapota. A következő huszonnégy óra dönt el mindent.
- Be… bemehetek hozzá?
- Most szállítják át az osztályra és még altatásban van. Órák mire felébred. Ha…
- Bemehetek hozzá? Látni akarom!
- Nem szabadna, de…
- Kérem!
- Rendben… de nagyon be kell öltöznie… és csak pár perc… - ezzel már terelt is az adott irányba. Épp csak odabiccenteni tudtam a lánynak, de aztán siettem, mielőtt a doki még meggondolná magát, hiszen a legfontosabb most anya.



 Outfit: Katt