Miranda Blackwood

" Az Esteban vendéglőben várlak. Siess, ahogy tudsz ja és csak is a legrosszabbakra készülj, mert nem lesz kegyelem! " Nyomok rá a küldés gombra. Ő akart minden áron tanulni tőlem. Hát ma biztosan fog valamit. Arra már nem tudok rá mutatni, hogy mennyire is vagyok őrült, mert avval már tisztában van, de fokozni még mindig lehet. Nem tudom mi váltotta ki belőlem ezt a gondolatot, ötletet..., de ráfogom, hogy unatkoztam és ráértem! Ugyan át kellett hozzá lépnem egy-két határt és amolyan íratlan szabályt, de megéri majd, tudom... ahogy azt is, hogy nem fogok csalódni, mert az egyszerűen nem történhet meg.
A pultnál foglalok helyet az egyik bárszéken. Nem tervezek sokáig itt időzni ezért csak egy kávét kérek, mert ha jól emlékszem valamikor reggel ittam utoljára. Kezdenek kicsit összefolyni a dolgok. talán csak egy kicsit többet kellene aludnom, de hát az nekem soha sem jön össze és a kávé gyorsabb minthogy el aludjak és tíz perc múlva megcsörrenjen a telefonom. Jó az ha az embernek vannak ismerősei minden felé, de sajnos túl sok időt vesznek el az életéből. Mindenesre nekem ma nagyon is jól jött egy két segítő kéz, néma száj és behunyt szem. Ez már csak ilyen. Valamit valamiért alapon működik és ameddig tudod ehhez tartani magad addig nincs semmi gond.
Mondhatni türelmes vagyok, de az még nem azt jelenti, hogy szeretek is várakozni. Remélem Mira mi hamarabb ideér és akkor indulhatunk végre. Nem vagyok hozzá szokva a tétlenkedéshez és nem is most szeretném ezt elkezdeni.

Kicsit a saját kontómra dolgoztam, nem nagy ügyet, csak egy kis magán nyomozásokat vállaltam, hogy legyen plusz bevételem. Chris nem tudom, hogy mennyire van oda az ötletért, de ettől neki is elérhető vagyok, azért is vagyok most is itt. Úgy fest, hogy hamarabb érkeztem nála, ami jó, mert én tudok várni, ő viszont inkább türelmetlenebb fajta, és ha késnék, akkor a fejemet venné. Bár meg van a magam eszköze, amióta lefeküdtem vele, hogy hogyan is hassak rá. Igaz még csak egyszer történt meg, de a fene bánná, ha még egyszer vagy többször megtörténne. Jó volt és kész, és marha rég volt olyan jó szexben részem.
Nem tudom pontosan, hogy most milyen ügy miatt rángatott ide, de amint megérkezik rá fogok kérdezni. Kértem egy italt, majd ki kellett mennem a mosdóba, és mire vissza felé jöttem már itt is volt.
- Szia nagy fiú - köszöntem neki , majd bájosan rá mosolyogtam, és a mellette való széken foglaltam helyet. Keresztbe tettem a lábaimat, oda húztam az italomat, és kíváncsian néztem rá miközben belekortyoltam abba.
- Kire vadászunk? - kérdeztem kíváncsian, na meg persze érdekelt, hogy engem is bevon, vagy ülhetek megint csak valahol a fenekemen, mint valami navigátor.

Nem hibáztatom magam azért mert nem tartozik a főbb erényeim közé a türelem. úgy gondlom, hogy a munkám is kellőképpen le húz ahhoz, minthogy még azon kívül is várakoznom keljen. Megteszem ha muszáj, de ebben az esetben nem vállalok magamért felelősséget a későbbiek során. A tetteinknek súlya van és nekem nem szokásom finomkodni. Az meg egy másik dolog, hogy egyesek mit néznének ki belőlem. Soha sem érdekelt. Vagyok aki és amilyen vagyok, de ez nem tartozik mindenkire.
- Nagylány... Jól áll neked a bájolgás! Arra még nem gondoltál, hogy hasznot húzz belőle? - Tudom, elég nyers voltam, de azért a szám szélén ott húzódik egy halvány mosoly. Tőlem már csak ez a minimum. Nem vagyok kretén - olykor talán egy kicsit, mégis - csak szeretek a tárgyra térni, de ezt ő már tudja úgy hiszem.
- Egymásra...! - Válaszolom egy sunyi mosollyal a képemen. Persze nem kell mindent szó szerint venni, de ha akarja felőlem úgy is veheti. Nincs kizárt dolog dolog. egyszer már megesett. Miért ne tudnám kiprovokálni még egyszer?
- Végül is nekünk is kijár néha egy kis szórakozás, nem? - Nem szeretek félreérthetően cseverészni, de talán most mégis sikerült. A dolgok nem mindig szánt szándékkal történnek. Van, hogy egy ember nem elegendő hozzá.

Kíváncsian vártam, hogy mit is szeretne, hová megyünk, vagy mi az esti program. Mikor hívott nekem úgy tűnt, hogy sürgős, ezért is gondoltam azt, hogy vadászunk valakire. Ezért jöttem időben, és vártam Christ, aki pontosan érkezett, mint mindig.
- Gondoltam rá, de a főnököm nem engedi, hogy kamatoztassam, addig meg nem tudom csak őt bájolni – vigyorodtam el pimaszul. Ő az, aki tényleg vissza fog, pedig mennyivel könnyebb lenne, ha egy két nehéz fiút úgy kapcsolnánk le, hogy kicsalom őket hátra. Ő meg ott várna, és már kattanhatna is a bilincs a csuklóján. De akármikor felhozok egy ilyen ajánlatot nemet kapok válaszul, és aztán már ki is robban a vita.
- Ezt most, hogy érted? – néztem rá kíváncsian. Most szórakozik velem, vagy azt hiszi, hogy itt és most megismételjük a múltkori dolgot, ami megint csak egy vita után volt, és hát szépen egymásnak is estünk akkor, de persze legyőzött, mert gyorsan alatta találtam magamat, és nem azon voltam, hogy az igazamat bizonyítsam, hanem hogy minél jobb legyen, amibe belekezdtünk.
- Szórakozol velem ugye? Azért hívtál ide, és tetted fontossá , hogy pontos legyek, hogy rám vadász, és szórakozzunk? Te most azt hiszed, hogy kézen foglak, kiviszlek hátra a mosdóba, és kettyintsünk egyet? – kissé ingerült lettem, ami nem is csoda, hiszen én vadászatra számítottam, de nem arra, amit ő emlegette itt nekem. Lehet, hogy csak szórakozik,de most megint érzékeny pontra talált nálam, mert azt hittem végre valami komolyabb buliba von be.

- Talán egyszer majd erről is meg tudod őt győzni. - Akárhogy is, de akkor sem tartom jó ötletnek. Mert mi lesz akkor ha majd egyszer nem érek oda időben, hogy bilincs kerülhessen a csuklójára, akkor mi fog történni?! Na ez az, amit nem akarok meg tudni még csak hallani se akarok az egészről egyelőre. Azt hiszi csak neki vannak gyenge pontjai és mekkorát tévedett, de addig a jó amíg ebben a hitben van. Épp elégszer elkéstem már és többször nem fogok!
- Majd megtudod. - Tudom, nagyon utálja már ezt hallani, de erről még nem volt szándékos és általában mindig tudomást szerez arról amiről kell és maradjunk ennyiben. Amiről meg nem... Nos, az nem hiába van úgy.
- Hidd el ha majd szórakozom veled azt észre fogod venni. - Már megint kezdi elvetni a sulykot csak, hogy most sem az időpont sem pedig a helyszín nem alkalmas egy Mira féle vitához és úgy hiszem kicsit hamar vonta le a következtetéseit, de ezen nem vagyok meglepődve. Ezért is tart még ott ahol.
- Azt, hogy mit találsz fontosnak vagy mit nem azt döntsd el te magad és ha jól vettem észre ezt is tetted, szóval még vétetlenül se az én szemere hányandó. - Lássuk be ez most elég pocsékul indult, de erről már igazán nem én tehetek. ez van ha az ember megpróbál kedves lenni. - és megjegyezném a bájos Mira jobban tetszett. - Itt azért már érezhető, hogy el érte, amit akart. Ezt a Christ akarta hát most megkapta. Hallani már a hangomon, hogy kezdek kiakadni...
- Jól hangzik, de nem. Sőt, ha tovább folytatod ezt a hisztit akkor mi ma az ég világon semmit sem fogunk együtt csinálni! - ismertetem vele a tényeket és, hogy már kissé ki hozott a sodromból... Nem tudom miért kellett, de sikerült. Tudhatná már, hogy nem kell minden szavamat komolyan venni pláne ha nem dolgozunk éppen és most nem arra készültem, de a dolgok gyorsan megváltozhatnak.

Összehúztam a szemöldökömet, és úgy néztem rá. Nem tudom, hogy mennyire sikerült csúnyán, de remélem, érti a dolgot. Nekem ez a talán kevés, arról nem is beszélve, hogy igen csak benne van az is, hogy soha.
- Talán? – kérdeztem vissza, és kérdőn néztem most már rá, mert azért érdekelt, hogy mi is van.
- Erős talán, vagy igen gyenge szerinted? – jött az újabb kérdésem, meg sem vártam a válaszát inkább újra kérdeztem, mert már utáltam, hogy állandóan beizzít valamilyen ügyre, majd szépen hátra hagy, és ő meg learatja a babérokat.
- Mikor tudom meg? – azt hiszem kicsit ingerültebbre sikeredett ez a kérdésem, mert utálom, ha itt ködösít, meg titokzatoskodik, hogy mi van, vagy mi lesz. Aztán csodálkozik, hogy nem tudok esetleg elégé felkészülni, és akkor verheti a mellét, hogy igaza volt, hogy hátra hagyott, vagy bezárt a kocsiba, mert hát volt már rá precedens. De megszívta, mert ahelyett, hogy kimásztam volna az ablakon szétszedtem a kocsiajtót. kellett neki ott hagynia.
- Ahogy azt is, hogy húzod az agyamat már megint – kissé megnyomtam a már szót, érezze csak.
- Én eldöntöttem már rég, és tévedsz, mert van mit a szemedre hányni – húztam el a számat, majd csak kapott egy fintoros mosolyt, amikor azt mondta, hogy a bájos énem jobban tetszett neki. hát azt már lesheti, kellett neki itt húznia engem. Ráadásul éreztem ,hogy ő is kezd ideges lenni, és ha fontos az úgy akkor nem érünk rá vitatkozni, tehát megint kinek kell csendben maradnia és meghúznia magát, és lenyelni mindent? Na kinek? Persze, hogy nekem, ha még valaha akarok vele dolgozni. mondjuk az biztos, hogy lerázni nem tudna egykönnyen magáról, mert úgy is megtalálnám, akárhová menne. Aztán lehet, szépen bajba is keverném, vagy elszúrnám valamelyik ügyét, ha egyszer csak megjelennék a semmiből. Istenem, de jó lenne látni azt az arcot, azt már kevésbé hallani, hogy mit olvasna a fejemre. Szóval inkább meghúzom magamat csendben, és bölcsen.
Tátott szájjal néztem rá, hát tényleg húzza az agyamat. Bájosan rámosolyogtam, majd leugrottam a székről, és hát nem véletlenül a lábára.
- Inkább bökd, ki mit akarsz, vagy induljunk, vagy valami – mindezt szépen bájosan, és totál ártatlan arckifejezéssel tettem. Ő neki tetszik a bájos Mira, akkor megkapja. De mellé kap mást is, velem aztán ne szórakozzon.

- Nem mondhatok semmi biztosat! Nem várhatod el tőlem! - Mind ez sokkban függ tőle. A viselkedésétől, a teljesítményétől és most nem a vízszintesre gondoltam vagy tudom is én... Bírom az extrém helyeket is.
Pillanatnyilag őt elnézve még kevésbé gondolom esélyesnek a dolgot, de megpróbálom mind ezt nem ki mutatni, mert most simán ki nézem belőle, hogy nekem esik és ki kaparja a szemem... hol ott én nem egészen erre tanítottam - sőt, én erre egyáltalán nem tanítottam - és egyáltalán nem ezt várnám el tőle. Így szeretne bizonyítani?
-Tőled függ... De az amit most művelsz nem gyenge, hanem egész egyszerűen gyatra... - Egészítem ki magamat, bár nem hiszem, hogy ettől most jobb lett neki. Ami azt illeti nem... nem gyenge. Gondoltam már rá komolyabban is, de ebben a kiszerelésben. Amíg ilyen hisztis és kiszámíthatatlan. Egy egészen más helyzetben még tetszene is, de így... Határozottan nem!
- Tényleg ezt akarod csinálni? Mert én személy szerint kicsivel jobb kedéllyel terveztem el tölteni a napot, de ezen lehet és tudok is változtatni. - Nem értem kinek kell ez a dráma? A legkevésbé sem illik hozzánk és nem ehhez vagyok hozzá szokva... és a szavak nem is hatnak meg túlzottan. Inkább törölne képen vagy valami... Nem hiszem, hogy ennyi idő után még el kell látnom tippekkel. De azzal a tettével legalább tudnék mit kezdeni.
- Akkor tedd meg! Ki vele csak fejezd már be végre, mert nagyon unom! - Förmedek rá... hát kissé idegesen. ezt nem egészen így akartam, de így sült el és tudom, hogy nem fogja itt nekem el sírni magát. Sokkal többet is ki bírt már amiért becsülöm csak ő ezt nem mindig látja, mert én nem akarom, hogy lássa rajtam. Így lesz a legjobb!
- Te most a lábamra léptél? - Nézek rá meglepetten és némileg szórakozottabb hangnemben teszem fel kérdésemet. - Hát erre tanítottalak én? - ... akarom mondani taposott, ugrott...!

- És miért is nem várhatom el tőled? TE lennél az istenvertem-mentorom, meg főnököm, akinek információval kellene ellátnia, segítenie kellene, de te itt titokzatoskodsz, nem avatsz be, abba, amire készülsz. Félre érthető dolgokkal jössz.
Nem kicsit háborodtam fel, hanem nagyon. Legalább azt közölhetné, hogy miért hívott ide, mert így nem tudok felkészülni, nem tudok mire számítsam. Még attól függetlenül is, hogy lemerem fogadni megint a kocsiból kell végig néznem mindent. De isten bizony egyszer keresztülhúzom a számításait, és utána megyek. Nem fog érdekelni, ha aztán neki áll majd feljebb. Vagy fogom magamat, és megyek egyedül vadászni valakire, hogy bizonyítsak neki. Elegem van ebből, hogy nem csinálhatok semmit, ő meg állandóan magával rángat, csak tudnám, hogy akkor minek is kellek.
Nagy szemekkel néztem rá, hogy már megint mi a fene van. Tudom, hogy utálja mikor hiszti rohamot kapok, de egy ideig akkor is csinálom, hogy dühítsem.
- Na igen, de nézzük csak, neked eddig minden gyatra volt, amit csináltam, vagy nem? Talán egy dolog nem volt gyatra, de elvileg nem azért jöttél. Szóval jó lenne, ha kiborítanád a bilit, hogy mi van – kicsit váltottam a hangnemen, és már kevésbé volt feldúlt, de ettől még követeltem tőle a dolgot, hogy mit akar, meg mi baja van már megint velem.
- Nem értem mit csodálkozol, hogy kiborulok, meg elkap az ideg, meg a hiszti, amikor nem mondasz semmit sem, csak itt ködösítesz – elhúztam a számat, majd intettem a pultosnak, hogy töltsön még egy italt, még akkor is, ha nem alkohol, kell most valami, mert kiszáradt a torkom. Bár lassan jobban esne valami erősebb, ha így folytatjuk.
- Mert te ? Te is ezt akarod folytatni? Én se így terveztem, hogy vitatkozni fogok veled, sőt vártalak, mert hátha most segíthetek, és nem a kocsiban kell ülnöm , várni, hogy te elkapd a célszemélyt – keresztbe fontam magam előtt a kezemet, miután megittam a kért italomat, de ha megint kiborít, tuti valami erőset kérek, és nem fog érdekelni, hogy munka előtt vagyunk, bár már ebben se vagyok épp biztos.
Aztán már inkább nem szóltam, csak induljunk, maximum durcizom neki ma este a kocsiban végig, és nem szólok hozzá, nem fogok a kérdéseire válaszolni.
- Igen, rá léptem, ó bocsánat felség. Indulunk, vagy mi lesz már? – néztem rá várakozóan, de végül meggondoltam magamat.
- Kint megvárlak, amíg is sajnáltatod magadat, hogy jaj a lábadra léptek – csináltam egy láthatólag erőltet vigyort számára, majd ráléptem a másik lábára is, nyúltam a kabátomért, hogy indulok is kifelé. Kint legalább kicsit lehűtöm a fejemet, de van egy olyan sanda gyanúm,hogy még nem végeztünk.

- Tájékoztatnálak, hogy ez itt nem a színház, szóval ne drámázz, mert én nem erre fizettem be! - Mondtam volna, hogy mert én erre nem vagyok kíváncsi? Már így is ki van akadva és igen esélyes, hogy ha még fel is találna képelni én is kiborulok és ahogy azt már mindketten jól tudjuk itt kő kövön nem marad. Úgy mond nálam az volna az utolsó csepp a pohárba és kétséges, hogy mi történne az után.
Én nem erre vállalkoztam. Megtanítottam egy nőt a száján kívül mást is használni és mit kaptam cserébe? Hallgathatom a hisztit, de apropó... Nem láncoltam magamhoz. Bármikor szabadon elmehet ha már úgy gondolja jobban boldogulna nélkülem. Nem szorul már a védelmemre vagy mégis? De ebbe most inkább nem gondolnék bele újból. Túl sok vizet kavarna fel azt pedig most nem hiányzik!
- Azon kívül még kitűnően és kiválóan rövid idő alatt tudsz az idegeimre menni! Szinte profi! Neked már ezt kellene oktatni... - Nem volna rossz ha kicsit vissza vennénk, de biztos lehet benne, hogy nem én leszek az aki megteszi az első lépést. Meglepően jól tudja el indítani a dolgokat... De be is tudná fejezni?
- Mondanék ha végre befognád cuki pofi...! - Nem zavartatom magam sem a szóhasználattal sem a hangnemmel. Ő nem az a fajta nő akire ráförmedsz és sírva fakad.
A további hisztirohamot már szó nélkül hagytam. Nem tudott már érdekelni olyan szinten, hogy továbbra is folytassam ezt a nevetséges vitát. Kértem, hogy maradjon csendben... De így, csak feleslegesen nem fogom tépni a számat üresben. Úgy mellékesen pedig sokkalta de elviselhetőbb és kellemesebb összképet nyújt ha hallgat, de még szebb ha alszik.
Ezt most nem kellett volna, de gondolom ezt ő is tudja és valószínűleg pontosan azért csinálta. Felpattanok a helyemről majd sietős léptekkel meg indulok utána.
- Lőjenek tökön ha még egyszer egy nőt varrok a saját nyakamba...! - Jegyzem meg cseppet sem finomkodva, de még inkább halkan. Így elenyésző annak a lehetősége, hogy nem hallotta volna épp ezt most.

Hogy is fogalmazzak finoman? Kezdett k*rvára elegem lenni ebből az örökös vitából, abból, amit csinál velem. Egyre jobban az van bennem, hogy itt hagyom a fenébe, és csinálom egyedül a dolgokat. De valami meg azt sugallja, ha bajom esne magát hibáztatná azt meg nem akarom, de azért ennek még a végére járok egyszer. Jó lenne tudni mik az esélyek. Mert hát azért, akármennyire is szemét, és kibírhatatlan én akkor is bírom a fejét, sokat köszönhetek neki, na meg sokat tanultam tőle. És nem mellesleg az ágyban is jó, bár ezt még csak egyszer tapasztaltam, és felindulásból volt a dolog, de akkor i jó volt.
A legszebb, hogy mindig nekem kell feladnom, és befogni a számat, és hiába mondom el mi zavar, semmi sem fog változni, csak az, hogy egy más idegeire megyünk.
Fogtam és faképnél hagytam mielőtt olyat mondok neki, amit még magam is megbánok. Ez van, hülye vagyok és kész, de bírom a fejét, és kedvelem. Nehezen tudnám csak úgy itt hagyni.
Valahol félúton lehettem az ajtó felé, amikor elviharzott mellettem, de csak kint sikerült utol érnem, ami nem is baj, mert k*rva pipa voltam.
- Szóval kolonc vagyok a nyakadon? Igen, hallottam a kis mondatocskádat, ha ennyire csak nyűg vagyok a nyakadon, akkor minek viszel még mindig magaddal, minek hívtál ide? – kérdeztem elég indulatosan, mert nem kicsit lettem dühös a mondatától. Mi a francot akar még is tőlem, ha ennyire csak a baja van velem, miért nem zavar már el a fenébe? Most lett elegem, de nagyon ebből a helyzetből, és azt hiszem sikerült is neki valamennyire megbántania, de ezt bolond lennék elismerni, vagy kinyilvánítani, talán a vitánk végén, de akkor csak a hátamat nézheti. Lássa most csak inkább a mérhetetlen dühömet, amit megint szabadjára engedett.
- Jaj, bocs, gondolom ez megint hiszti neked, és fogjam be a számat, maradjak csendben, üljek a kocsiban és ne csináljak semmit sem. jól mondom?

- Nem volnál az ha nem idegesítenél folyton. - Közlöm vele az eddigi hangszínt tekintve jóval halkabban. Jó, ezt még én sem gondoltam teljesen komolyan, de egyszerűen kiakadtam és nem gondolkodtam... és már hozzászoktam, hogy őt nem olyan könnyű ki hozni a sodrából vagy megbántani, de tudnivaló ez valakinek mindig sikerül. Nem akartam megbántani, de még nem érzem úgy nem fogok bocsánatot kérni. ezzel már ő is számolhat, hiszen ismer! Ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy nem várhatom el mindig, hogy befogja a szájacskáját egyetlen szó nélkül és még jó pofit is vágjon hozzá, mert én úgy szeretem, de akkor is jobban megválogathatná a szavait. Tudhatná már milyen vagyok, talán jobban mint bárki más a közelmúltban.
- Szabadon dönthettél és te azt választottad, hogy ide jössz... - Nem volt kényszer soha sem és most sem az. Bármikor leléphet ha úgy érezné jobb neki nélkülem. Talán még meg is érteném. Eleinte azt sem értettem minek kell, minek hiányzik neki ez az egész cécó... De segítettem a fene se tudja, hogy miért. Akkor és ott elkezdődött valami...
- Szinte hibátlan az elméleted, már csak a gyakorlati részét kellene így elsajátítanod! - Nem reagáltam le minden egyes szavát, így találtam a legjobbnak... és a hisztit is figyelmen kívül hagytam. Egy idő után már ez is megy, ami nem feltétlen jó... neki, de nekem nem is olyan rossz.
- Mondd Mira meddig mennél el azért, hogy megkapd amit akarsz? - Azt már tudom, hogy sok mindenre képes, mégis azt gondolom, hogy volna még mit látnom ő pedig tudna még ezt-azt mutatni nekem én pedig pontosan erre volnék kíváncsi most.
- Ha te nyersz megkapod! - Dobtam fel a levegő egy kocsi slusszkulcsát... Nem akarom még azzal is húzni az agyát, hogy miféle csoda folytán tudna nyerni vagy mi kellene ehhez. Okos lány már, csak feltalálja magát. Bízom benne! Már ha egyáltalán bele megy a dologba. Én pedig ismerem már annyira, hogy tudjam nem szalasztana el egy ilyen lehetőséget.

- Mert én folyton csak idegesítelek igaz? Másra se vagyok képes , hát persze – összekulcsoltam a kezemet magam előtt, csak a betont néztem lent a földön. Nem sűrűn sértődök be, de most ezzel betalált. Érdekes, amikor nevetgélünk, el vagyunk, vagy dolgozunk valamin, akkor nem idegesítem. Érdekes, tényleg az. Már a hisztitől is elment a kedvem, meg úgy mindentől, mert én csak idegesítem folyton.
- Igen, mert szükségem volt erre, támaszra, és te mindet megadtad nekem, de bocs, ha csak fárasztottalak, jah nem is, idegesítettelek, lehet ez után már nem foglak … - húztam el a számat, és ha nem is düh csillant a szememben, talán akkor sokkal inkább a csalódottság. Hogy képes, most ilyeneket a fejemhez vágni? Hogy? Mikor pontosan tisztában van azzal, hogy miért akartam tanulni tőle, miért kellett a segítsége.
Mára elegem lett belőle, mert sikerült neki a múltamra emlékeztetnie, ami egyáltalán nem látott mindig szép napokat, sőt. Jelenleg nem tudtam, vagy inkább nem akartam már mondani neki semmit sem, csak hogy hagyjon békén. De erre ő csak folytatta, én meg kikerekedett szemekkel néztem rá. Most még el is akar verni ,vagy mi a fenét kellene nyernem?
Csak néztem, ahogy dobálja a kulcsot, és azt akarja, hogy elvegyem tőle. Talán, ha nem sért meg, nem kavarja fel az emlékeket, akkor most neki is esnék, hogy megszerezzem a kulcsot. De most inkább fogtam magamat, átmentem a kocsi túl oldalára, és vártam, hogy befejezze a kis játékát, aminek a végén úgy is megint csak a kocsiban ülhetek. Vezessen akkor ő, úgy is ő tudja, hogy hová akar menni.
- Nem akarok vezetni, szóval indulhatunk, már ha magaddal akarod vinni ezt a folyton idegesítő nőt. Ha meg nem, akkor húzz a fenébe.
Tényleg elegem lett mára belőle annyi szent, a kisded játékára se vagyok most vevő. Legalább, amíg ő dolgozik, én meg a kocsiban ülök, majd megnyugszom, vagy nem.

- Mira nagyon kérlek hagyd ezt abba! Sem az időzítés nem a legmegfelelőbb sem a helyszín! - Már nem vagyok se mérges, se dühös, se kiakadva, se kiborulva egyszerűen csak már belefáradtam ezen vitázni. De csak azért nem fogom neki megadni azt amit akar. Ehhez nem kell hozzászoknia igazán, mert ilyen többet nem lesz. Bevallom, bármit megadnék már azért csak, hogy egy kis csend legyen, hogy legalább a saját gondolataimat halljam és ne csak az ő hisztije és szemrehányása csengjen a fülembe. Mert hát tudtom szerint a hallásommal nincsen semmi gond és elsőre is kristálytiszta volt.
- Mira, én... nem úgy gondoltam. - Őszintén nem gondoltam volna, hogy idáig fog fajulni a mi kis bájcsevejünk. Azt hiszem effélét nem túl sűrűn hallhatott tőlem és ha ez úttal is süket fülekre találok vele akkor igen valószínű, hogy többé nem is fogja ezt hallani tőlem. Még ha nem is bukott ki belőlem, hogy sajnálom attól még sajnálom. Tényleg nem úgy gondoltam, de még kevésbé szerettem volna bármire is célozni ezzel, de legkevésbé a múltjára. Mert, hogy abban nekem is részem volt... és nem csak neki vannak emlékei.
- A bosszantó nő szebben hangzik? - Jó, talán kicsit el túloztam. Ritka alkalomnak számít, amikor tényleg idegesítő a számmora, de merem feltételezni, hogy az többnyire szándékos. Inkább csak bosszantó... Bosszant, hogy nem tudunk egyről a kettőre lépni. Egy helyben toporgunk, ami azért már igen csak frusztrál és tudom, hogy nem fog engedni.

Megadóan felemeltem a kezemet, hogy én végeztem, de nagyon is. Mára elég volt belőle, és ha magával is visz tőlem egy szót se fog hallani, ha esetleg nem kérdez. Arra talán hajlandó leszek válaszolni neki, de most rendesen belém mászott. Kiakasztott, a szokottnál is jobban.
- Mintha máskor jó lenne – mondtam neki végül még is, de így is elég durcás voltam.
- Akkor még is, hogy gondoltad? Jössz, és egész este kétértelműen viselkedsz, kétértelműen beszélsz, kérdezel, mondasz dolgokat, vagy legalább is félreérthetőeket. Igen, ez jobb, félreérthetően beszélsz, én pedig most nem értelek, szóval bökd ki mit akarsz, menjünk és csináljunk, vagy menjen ki – ki haza a maga lakására – még mindig fel voltam háborodva, de ez az igazság. Amióta megérkezett csak is félreérthető dolgokat mondott, amiket nem tudtam eltalálni, hogy mik, hogy pontosan mit is akar.
- Te is az vagy – szúrom oda neki egy kis mosollyal a számon. Talán már megenyhültem kicsit, de azért teljesen nem. Lehet segített az, hogy kimondtam neki mennyire félreérthető volt, de még akkor is ott van az, hogy belém mászott a múlttal.

- Ezt te jobban tudod mint én. - Tettem hozzá kelletlenül. Unom már ezt az egészet. Nem átlag csak most. Mindig megtud lepni, de vajon belegondolt már mi történne akkor ha egyszer kivételesen kellemesen tenné azt? Végül is az csak erősíti a szabályt, nemde? Ő mindig tudja mit mikor kell be köpni, hogy az üssön és hogy hol és, hogy mikor és, hogy hogyan is tálalja, hogy az neki a legjobb legyen...A tökéletes nő.
- Ezt majd megbeszéljük akkor amikor kicsivel jobb kedélyállapotodban leszel... - Az sem érdekel ha még jobban kiakad. Tudja jól, hogy nem vagyok az a benyalom magam típus még az ő két szép szeméért sem. Komolyan mondom kezdem már úgy érezni magam mint egy házas élet házastársi vita kellős közepén, ahol a férj húzta a rövidebbet, mint mindig és most neki kell tepernie, hogy a nő végre megenyhüljön és, hogy esetleg ne külön ágyban töltsék az éjszakát. Belegondolni is rémisztő volt.
- Mindig is tudtam, de soha sem mondtad, hogy zavarna. - Vágtam vissza egy halvány mosollyal a képemen, ami nem is tartott túl sokáig. Remélem ennyivel befejeztük, legalább is én befejezettnek tekintem a részemről.

- Mert te nem tudsz semmit sem? – kérdeztem vissza kicsit pimaszul.
Nem tudom honnan veszi, hogy én mindent jobban tudok, de azért bizonyos dolgokat igen. Azt például most tudom, hogy utálok vele veszekedni, és aztán megadni magamat, csak hogy ő jobban érezze magát. A baj csaj az, hogy általában így érem el a békét, vagy legalább is a vita végét, ő meg gondolom, azt hiszi, hogy ő nyert . De majd egyszer szembesül azzal, hogy ez nem így van, de ez még odébb lesz.
- Mondjuk 5 perc múlva? – néztem rá kérdőn, mert most már igen is érdekelt , hogy mi volt az eredeti szándéka, és miért kellett ennyire félreérthetőnek lennie.
- Te se mondtad – mosolyodtam el, majd odaléptem elé és a tenyeremet tartottam.
- Megkapom akkor a kulcsot vagy nem? – nagy ártatlan szemekkel néztem fel rá, és kivételesen türelmesen vártam, csak tartottam a tenyeremet.

- Békülni csak egyféleképp. Ezt a módszert pedig még gyakorolnom kell... - Ő pimasz én pedig őszinte és mindez a legkevésbé sem zavar, hiszen ezt már ő is tudhatja, legalább is szerintem okosan rájött, hogy mennyire vált azt nem tudom, de nálam nagyon. Viszont én soha sem voltam a szavak embere és azt hiszem már nem is leszek és igazán elnézhetné ezt nekem és megpróbálkozhatna valami mással, ami talán sokkal célravezetőbb is lenne, de ezen a téren már nem fogom kioktatni, mindenki tegyen úgy, ahogyan jónak látja, ennyi.
- Aligha hiszem... - Öt perc? Nekem még kettő sem kell, hogy el érjem, hogy dühösen nekem essen és kötve hiszem, hogy öt perc alatt ekkora fordulatot tudna venni a mi kis beszélgetésünk, jobban mondva ezt én képtelenségnek tartom és úgy szintén ennyi.
- Gondoltam majd rájössz. - Halványan elmosolyodtam már amennyire nekem megy a dolog, de úgy hiszem hogy immár ez meg is történt, bár nem feltétlenül tetszett neki, de nem is vártam mást így nem is ért csalódás, csak most.
- Ezért most nagyon fogsz utálni... - Kissé talán pofátlanságra vall a dolog, de engem szórakoztat. Egy kis utálkozás pedig már igazán nem okoz meglepetést és újdonságnak sem tekinthető már. De minden eszközt és engedélyt megkaptam ami csak kellett és szükséges lehet, már csak fel kell használnom őket.

- Gyakorolni? – nevettem el magamat.
- Bocs, nem a teljesítményedet nevettem ki, hanem azt, hogy gyakorolnod kell. A múltkor nem úgy festettél, mint aki gyakorlásra szorul – vigyorodtam el pimaszul, és hát akaratlanul is beúsztak a fejembe képek arról, amikor egy vita után egymásnak estünk. Az anyag reccsent, hevesek voltunk, asszem pár helyen össze is karmoltam, de a végeredmény az mindenféle képpen isteni volt. Akarattal, vagy akaratlanul ,de sikerült megrázkódnom kicsit az emlékektől.
- Tudod, ha gyakorolni akarsz, ahhoz jobban össze kell vesznünk – nevettem el magamat, mert ez már nem volt bírható. Nem mintha, most nem vesztünk volna össze, hú de durván, de ez inkább elválós összeveszés volt, mint hogy szexbe torkoljon.
- 10 perc múlva? – néztem rá kíváncsian, mert egyre jobban tudni akartam, hogy mit akarta ma este, vagy mit tervezet, vagy akármit is a ma estével kapcsolatban.
- Most rá jöttem – húztam el a számat, és az előbbi vidámság, már el is tűnt. De arra jó volt, hogy helyre zökkentsen, és eszembe jusson az is, hogy azért néha jól szórakozunk a marakodáson felül.
- Pontosan miért is foglak utálni? – néztem rá kíváncsian, bár van egy sejtésem. Nem adja ide a kulcsot, és nem vezethetek. Csípőre vágtam a kezemet, és úgy álltam elé kíváncsian várva, hogy vajon mivel is fog megint felbosszantani.

- Igen, mint mondtam békülni csak egyféleképpen tudok igazán és azt szavak nélkül kell... - Jó talán nem voltam teljesen egyértelmű, de így utólag nem is volt ez olyan rossz ötlet. De úgy gondolom végül is kiegészítettem magamat és így már tisztább a kép mi alatt én arra próbáltam célozgatni... hogy nem igazán vagyok a szavak embere amikor békülni kell vagy ilyesmi és nem is nagyom mozgat meg a dolog, de az ami a múltkor történt és békülésnek tudható be na az már valami egészen más volt. Nem szeretnék belőle rendszert csinálni mert az még soha sem végződött jól, de nem bánnám ha azt a cuki kis száját olykor másra használná a veszekedés helyett... Úgymond más úton próbálna meggyőzni az igazáról és találni amit akar...!
- Te voltál az aki a legelején kikötötte, hogy ilyesmire ma nem fog sor kerülni. Én csak megpróbálom tiszteletben tartani a döntésedet. - Néztem rá pofátlanul vigyorogva. Amúgy meg igaza van. ez még semmi ahhoz képest... és ebből még semmit sem tudok kihozni maximum valami nagyon csúnya elválást, amit ugyan be nem vallanék ahogyan ő sem, de mindketten ugyan úgy bánnánk.
- Mikor lettél te ilyen kíváncsi? - Lemaradtam volna valamiről? Azt nem hiszem. De azt tudom, hogy már kikötöttem ismeretségünk elején még amikor belementem ebbe az egész őrültségbe, hogy rosszul viselem a túl sok kérdezősködést.
- Ügyes kislány. - Mosolyodtam el halványan. Még csak kérdeznie sem kellett. Na jó, mondjuk ez nyilvánvaló volt, de tudjuk csak be annak, hogy tényleg tud valamit és remélem azt a valamit nagyon tudja. Amit csak tudtam megtettem és jobb napjaimon újfent azon vagyok, bár ez a mai most nem tudom melyik...
- Habár ha eddig még nem sikerült akkor ez veszett ügy! - Legyintettem egyet mosolyogva. Őszintén volt idő, hogy azt gondoltam, hogy nem sokáig fogja húzni velem, de sikerült alaposan meglepnie. Belevalóbb mint hittem volna és tényleg akar valamit!
- Ismered az elhagyatott városrészt, ugye? - Reményeim szerint ez szinte felesleges kérdés volt így folytatnám is...
- Nos, előbb kellene a végére érned mint én... Menni fog? Abban az esetben ha igen már választhatod is magadnak az esélyi ruhát szombatra, nos? - Emlékeim szerint ilyesmit még nem csináltunk és épp ráérek és most már ő is és nem szeretjük a meglepetéseket épp ezért akarom, hogy minél felkészültebb legyen minél több eshetőségre.

- hogyan is pontosan? –direkt kérdeztem rá. Tudom, hogy most ezzel is húzni fogom az agyát. De azért kíváncsi lennék a békülési technikáira. Egyet már ismerek. vajon most is arra gondolt? Jó lenne belelátni a fejébe ezzel kapcsolatban is, meg az egész estével is, mert kezdem elveszíteni a fonalat. ÉS ennek meg is lett az eredménye, mert szépen összekaptunk.
- Erre inkább nem mondom semmit sem – nem mintha a legelején azt beszéltük volna meg, hogy köztünk semmi ilyen nem történhet, ha együtt akarok vele dolgozni. Erre tessék egy alkalmon már túl vagyunk, és ismerem magunkat annyira, hogy lesz ott második is. Ha nem ma, akkor máskor.
- Mindig is kíváncsi vagyok, csak máskor jobban leplezem – nyelvet öltöttem rá gyerekesen, ha már kis lánynak hív. Továbbra is vártam, hogy mondjon már valami konkrétat, mert mát teljesen felcsigázott. Így még rendes kis lány módjára is befogtam a kis számat, hogy ne zavarjam. De mondjon már valamit, mert megörülök most már lassan a tudatlanságtól. És véééééééégre valami pontos információ.
- Igen ismerem, miért kérded? – nem tehetek róla, erre is kíváncsi vagyok. Ha nem úgy kellene mindent kihúzni belőle, akkor talán már rég a dolgunkra mentünk volna.
- Hová viszel? – közben zsebe raktam a kezemet, és amilyen csendesen tudtam a kocsi kulcsomat kerestem.

- Hm, nem mutattam még? - Kérdeztem vissza elmélkedve mint aki már tényleg nem biztos a dolgában és csak megerősítést szeretne kapni, persze erről szó sincs. Nagyon is magamnál voltam és így még érthetetlenebbé vált számomra az egész. Ezért is próbálom magamban hanyagolni ezt a témát. Arról meg gőzöm sincs, hogy most még is mit szeretne belőlem ki húzni, de általában nem azzal a válasszal szolgálok amit hallani szeretnének, szóval jobb volna bizonyos kérdéseket nem feltenni, de ezt neki már tudnia kellene.
- Ugyan miért nem? - De hirtelen elhallgatott pedig engem most kiváltképp érdekelne a mondanivalója, talán még kíváncsivá is tett egy kicsikét... Kérdéses, hogy mennyire. De nem, biztosra veheti hogy én nem fogom nyaggatni a hőn áhított válaszomért. Azt sem tudom, hogy egyáltalán mit is szeretnék hallani tőle. Meglehet tényleg az volna a legjobb ha semmit sem mondana.
- Mira... Ez most mi volt? Igazán figyelmeztethettél volna... Kislányokkal nem kezdek. - Halkan felnevetek és még mindig nem tudom elhinni, hogy most komolyan nyelvet öltött rám? Pimasz kis fruska.
- Csak mert épp oda tartunk külön utakon... A város szélén látni fogsz egy régi használaton kívüli gyárat, az volna a végcél. Ne én érjek oda előbb. - Gondolom ez így már többé-kevésbé világos, csak mert már kezdem sokallni a kérdéseket. Azok még hagyján, úgy ahogy elhallgatom türelmesen és csendben csak épp a válaszok azok, amikkel nem volna megelégedve. Van az a helyzet amikor jobb nem kérdezni, egyszerűen csak cselekedni.
- Hogy én? Sehová sem. - Most biztosan nagyon utál, de én kezdek felettébb jól szórakozni, de gondolom majd ő hamarosan kezeskedik róla, hogy ne tegyem. Azért remélem azt már megtanulta hol húzódnak a határok és azt hiszem ezt már megbeszéltük és nem vagyok hajlandó a mai nap folyamán még egy újabb vitát nyitni erről.
- Arra nem lesz szükséged. - Nem vagyok oda őrületesen a kocsikért, de azért abban a helyzetben se érzem magam, hogy puszta szórakozásból roncsot csináljak belőle, a magaméból és az övéből is. Így nem a sajátjainkkal fogunk menni.
- Fogd! - Két másik slusszkulcsot vettem ki a zsebemből és az egyiket neki céloztam majd az út túloldalán lévő parkoló felé intettem méghozzá egy félreeső helyre ahol mindössze két kocsi parkolt eléggé leharcolt állapotban.
- Aztán jól kösd be magad! - Jegyeztem meg már az úton áthaladva és nem véletlenül...
- Kérdés van vagy indulhatunk? - Komolyan mondom tényleg kezdem úgy érezni magam mint egy tanárbácsi, bár félő nekem nem feküdne az egy tucatnyi zöldfülű okítása.