Napról napra, egyre jobban kezdek belejönni a munkába, ami elégedettséggel és egyfajta nyugalommal, békével tölt el. Jó érzés úgy hazamenni egy-egy munkanap végén, hogy már én is dolgozó ember vagyok, és nem kell szánalmas mód mindenért Lottyra támaszkodnom. Így is sokban kisegített már addig, ameddig nem volt munkám. Szeretném neki kamatostul visszafizetni, még ha tudom, hogy ő nem az a fajta, aki elvárja, hogy visszaadjam neki azt a pénzt, amit eddig rám költött. Valószínűleg nem is engedné, hogy odaadjak neki az én keresetemből akárcsak egy dollárt is. Mindegy, azért majd szép szavakkal megpróbálkozom, hátha úgy megenyhül valamelyest.
-Viszlát Sam! – Köszönök el a recepción ülő Samanthatól, amint a munkaidőm lejárta után kilépek az irodaházból. Nem rég ittam meg a szokásos délutáni kávémat, így azt se mondhatom, hogy fáradt vagyok. Lehet, hogy még egy filmhez is lesz erőm, mielőtt végleg kidőlnék. Megkönnyebbülten dőlök hátra a taxiban, és mire észbe kapok, már meg is érkeztünk úti célomhoz. Megköszönve a fuvar, fizetem ki az úti költséget, és indulok el egy megkönnyebbült mosollyal együtt a házhoz.
Táskámból elővadászom a nem rég lemásoltatott kulcsomat, de mikor beledugom azt a zárba, rá kell, hogy jöjjek, az ajtó nyitva van. Ezek szerint Charlotte ma hamarabb végzett, ami hihetetlennek tűnik. Lenyomva a kilincset, alighogy átlépem a küszöböt, barátnőm már a nyakamba is veti magát, mintha már legalábbis évek óta nem láttuk volna egymást.
-Minek köszönhetem ezt a szívéjes fogadtatást? – Szorongatom meg azért én is kellőképp, úgy ahogy egy jó barátnőhöz illik, mindvégig szüntelenül mosolyogva.
-Na, mi van? Nincs itt Chad, hogy nyúzd egy kicsit, és én vagyok éppen a soros? – Kérdezem nevetve, mindezt persze csak viccből, aztán engedelmeskedve neki, levágódom a kanapéra, kényelmesen elhelyezkedve rajta.
-Ezután a támadás után már levegőt venni se merek! – Emelem fel védekezően a kezeimet, és Charlotteval együtt nevetek. Ameddig eltűnik, megkönnyebbült sóhajjal hátra vetem a fejem kanapé támlájára.
-Váááoo! Mondd, hogy epres! – Csillannak fel éhesen szemeim a fagyi láttán. Már rég nem volt szerencsém ilyesfajta édességhez.
-Mi? – Kapom felé fejem, értetlenül ráncolva a homlokom, miközben a fagyiban történő kanalazást is félbeszakítom egy pillanatra.
-Mondd, miről szeretnél tudni?! – Adom meg magam végül, aztán hümmögve elkezdem leeszegetni a kanálról a fagyit.

Amikor még a kocsiban ültem, nem gondoltam volna egy percre sem, hogy ilyen kellemes fogadtatásban lesz részem. Igazából, azt se mertem remélni, hogy lesz szerencsém Lottyt itthon találni. Általában, mire hazaérek a munkából, addigra ő már a második műszakját húzza a kórházban, vagy éppen alszik, készülve a 24 órára. Igazán meglepő, hogy most égis itthon találom. Nélküle valahogy annyira üres szokott lenni a ház.
-Te jobban nekem! – Suttogom a hajába, ahogy szorosan ölelem. Vitatkozhatnánk arról, hogy melyikünk hiányolta jobban a másikat, de úgy gondolom, hogy teljesen fölösleges lenne belemenni a dologba. Egyszer már próbáltuk még gimiben, akkor is másfél órán keresztül ezt latolgattuk.
-Nocsak nocsak! Miről is maradtam le? – Pislogok rá hatalmasra nyílt szemekkel, amikor Chad „kínzásáról” is megejt pár szót. Ugye nem maradtam le semmiről? Ez a meló már most elveszi minden szabadidőmet, pedig még alig egy hónapja, hogy csinálom. Mi lesz vajon később? Mindegy, azért bízom benne, hogy nem fogok senkit sem elhanyagolni miatta.
-Kisasszony, magácskánál sose lehet tudni! – Vigyorgok rá továbbra is szüntelenül, követve alakját a nappaliból nézve, a kanapén ülve, ahogy az örömtől szinte már-már szökdécselve távozik a konyhába, és tér is vissza ugyanígy.
A tény, hogy epres fagyit hozott csak még inkább felvillanyoz, és ezért az isteni csodáért cserébe már bármiről szíves-örömest beszámolok neki. Ha van olyan dolog, amivel meg lehet vesztegetni, azok az epres és karamellás kaják.
-Szóóóval… arra gondolsz, hogy van-e kiszemeltem? – Nézek a szemeibe sunyi, kifürkészhetetlen arcot vágva, miközben az utolsó kis maradékot is bekapom a kanalamról.
-Nincs! – Vágom rá végezetül vállat vonva, nemes egyszerűséggel, mindeközben azon agyalva szüntelenül, hogy vajon mennyit mondjak el neki a Ryannel történt kis „kalandunkból”.
-Azt hiszem, hogy az exem még mindig szeret, és nem akar elengedni. – Nyögöm ki végezetül egy nagy sóhaj után. Nem tudom, hogy megkönnyebbültem-e, hogy ezt elmondhattam valakinek.
-Párszor elmentem már vele iszogatni egy kicsit, és azt a cipőt is megvette, amit kinéztem a plázába és akkor még nem volt se munkám, se pénzem, és… mindenáron tisztára akarja mosni a nevem a bíró előtt. – Vallom be, idegesen vakargatva meg a tarkóm, majd inkább egy jókora kanállal bekebelezek a fagyiból.

Ajánlatára a mosoly még szélesebbé válik az arcomon. Nem is tudtam, hogy olvas a gondolataimba! Furcsa, de pont ezt akartam tanácsolni én is, csak Lotty megelőzött benne.
-A számból vetted ki a szót! – Öltök rá pimaszkodva nyelvet. Úgy érzem, hogy ezt a délutánomat már semmi sem ronthatja el. Ha atombomba robbanna a ház mellett, mi pedig a törmelékek alá kerülnénk, még akkor is boldog lennék, mert tudom, hogy a legjobb barátnőm –akivel nem mellesleg nincs elég időnk egymásra, annak ellenére, hogy együtt élünk-, itt van velem és nem kell végre egy újabb délutánt egyedül töltenem társaság hiányában. Ha jobban belegondolok, Chaddel eddig sokkal több időt tudtunk együtt tölteni, pedig ő még csak nem is lakik itt. Leülve a kanapéra, már tudom, hogy nem fogok egyhamar szabadulni, de jelenesetben nem is bánom. Tőlem akár holnap reggelig is itt ülhetünk, ha ő ezt szeretné. Én mindenbe benne vagyok! Sejtelmes szavai azonban rögtön felkeltik az érdeklődésemet és mindenféle kósza elképzelést kezdek el kelteni az agyamban róla és Chadről.
-Mi? Tényleg? Még mindig nem? – Pislogok rá elképedve. Ha nekem lenne egy barátom, szerintem már a második nap odaadtam volna neki magam, igaz, Lotty és az én helyzetem merőben különbözik egymástól. Az ötévnyi kihagyás a részemről azért mégis csak öt év. Nem csoda, ha ki vagyok éhezve már…
-És meddig tervezed még csinálni ellene ezt a merényletet? Múltkor azt mondtad, hogy már te is alig bírod. – Jegyzem meg. Tényleg azt hittem, hogy ők ketten már rég… de hát… ahogy mondani szokás, hinni a templomban kell.
-Nem túlzok! Soha nem túlzok. – Villannak fel pajkosan a szemeim, és várom, hogy visszaérjen, ami hamar meg is történik, így már rá is vethetjük magunkat a közel 2L-es eper fagyira.
-Nem, tényleg nincs senkim. – Kezdem el sóhajtva túrni a fagyit a kanalammal. És, ha már a pasiknál tartunk… úgy éreztem, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy ejtsek neki pár szót Ryanről, aki nagyon durván teper értem.
-Héééé, azért nincs annyi exem! – Mondom felháborodva, és nevetve meglököm a vállát, ami után egy kicsit elkomorodom.
-Ryan. Akiről múltkor is beszéltem telefonon, amikor melóztunk mind a ketten. Tudod, akivel egy évig együtt voltunk az egyetemen, és együtt is laktunk, csak megcsalt… - Mesélem el kissé bizonytalankodva, ugyanis még mindig ugyanúgy bánt a dolog.
-Ne is mondd! Sedrick, az előző ügyvédem kapott egy jobb állást New Yorkba, és minden itteni ügyfelét leadta egy másik vegasi ügyvédnek. Ryanhez kerültem. Hát nem érdekes a sors iróniája? – Kérdezem sóhajtva, majd szemet forgatva egy újabb adag fagyi kerül a számba.
-Szerinted miért nem tudom neki megbocsájtani a megcsalást, amikor úgy sem leszünk újra együtt többet? – Biggyesztem félre a szám, két lábamat felhúzva a kanapéra magam alá, feltéve neki azt a kérdést, amit már magamnak is rengetegszer feltettem.

Feltételezésére széles mosoly költözik az arcomra, és már tudom is, hogy mit fogok rá válaszolni.
-Vagy csak ez a rejtet képességed. – Nevetem el magam, és a következő percekben már a nappali felé tartunk. Még arra is alig volt időm, hogy megszabadíthassam lábaimat a magassarkúmtól, amibe egy egész napos ténykedés után igen csak bele tud dagadni a bokám. Beérve, kényelmesen lehuppanunk a nappaliba, miután már Lotty is visszaért azzal a mindent megérő epres fagyival, amibe nagy hévvel kanalazok bele, közben róla és Chadről beszélgetve. Kissé meglepő számomra, hogy ilyen lassan haladnak, de ők tudják, hogy mi a jó nekik. Elvégre, nem kell mindent elsietni, nem igaz? Még a végén valami rossz döntést hoznának, azt pedig nem kívánom nekik.
-És ezt Chad is tudja? – Sandítok fel rá félig felvont szemöldökkel a kanalamról, mert van egy olyan érzésem, hogy szegény srác nincs beavatva Charlotte terveibe. Ismerem már a szőkét annyira, hogy tudjam, nagy meglepetéseket tud okozni. Talán megéri várnia még egy kicsit Chadnek, főleg akkor, ha majd valami igazán kivételes dolog lesz –a szexen kívül még-, a jutalma.
-Tudom, bocsi, az én hibám… - Hajtom le sóhajtva a fejem, az egyik elkószált barna tincsemet visszahelyezve a fülem mögé. Tényleg nem tudhatta, hogy mi történt velem ez alatt az öt év alatt. Még csak életjelet se voltam képes adni neki magamról, annyira elvakított a hírnév, gazdagság és csillogás, bár ha olvasott újságot és nézett tévét, tudhatta, hogy kinek az oldalán is ténykedtem, mint feleség… Ezen a témán szerencsére hamar túl jutuk, és immáron már Ryanről beszélgetünk, mint az utóbbi időben felmerült „probléma”. Egy kis emlékezet felfrissítésre van Lottynak szüksége, hogy rájöjjön, kiről is van szó.
-Igen, a jóképű, de hűtlen Ryan… - Ismétlem el a szavait, majd felsóhajtok és inkább „eltömítem” a számat egy újabb nagyobb kanál fagyival mielőtt folytatnám.
És, ha már Ryannél tartunk, elmondom Lottynak azt is, hogy Sedrick neki adott le, mint ügyfelet.
-Nem, ez kizárt. Ryan is legalább annyira „örült”, hogy ő kapott meg, mint újdonsült ügyfelet, mint amennyire én. És biztos, hogy nem játszotta meg magát. Ismerem már annyira, hogy tudjam róla, hogy rossz színész… - Sóhajtom gondterhelten, elmondva Charlottenak a véleményemet erről az egészről. Ezután hosszas csend következik, ami alatt sikerül összeszednem a gondolataimat és megfogalmaznom azt a kérdést magamban, amit Lottynak is fel akarok tenni. Az általa adott válasz azonban nem kicsit elgondolkodtató. Hiába, mindig is jól tudtam, hogy kihez kell fordulnom, ha problémám akad. Charlotte valahogy mindig rávezet a dolgokra.
-Ezen még soha nem gondolkodtam el, hogy őszinte legyek. Néha eszembe jut, hogy mi lett volna, HA nem megy el aznap este arra a legénybúcsúra. Akkor minden máshogy alakulhatott volna. Én soha nem ismertem volna meg Williamet, soha nem kerültem volna börtönbe, és most ügyvéd lehetnék, és lehet, hogy még mindig együtt lennék Ryannel… - Ebből is látszik, hogy egy-egy változás képes teljesen felforgatni az ember életét.
-Ha ESETLEG, kapna még egy esélyt, szerinted megint eljátszaná? – Valamiért még mindig nem tudok bízni Ryanben.

-El is várom, hogy én legyek az első! – Bököm oldalba, vele együtt nevetve. Igen, azt hiszem, hogy kétségtelen, hogy megsértődnék, ha valami hirtelen változás ütné fel a fejét az életében, és nem én lennék az első, aki tudomást szerez a dologról. Persze, azok után, hogy éveken keresztül nem kerestem, és még csak a börtönből sem írtam neki, nem lepődnék meg, ha –visszavágásból, hogy érezzem, hogy milyen rossz, ha mindenből kimaradsz-, mindenről, ami vele történik, utolsó kézből értesülnék. Megérdemelném!
-Tudom. Vesd majd be a csoki szirupot vagy a tejszínhabot, vagy esetleg mindkettőt. – Tanácsolom neki, persze mindezt csak viccből. Remélem, hogy ő is veszi az adást, és hogy ebből ő is hamar vissza fog emlékezni a „hármas” vacsinkra, amikor Chaddel felemlegettük a csoki szirupot és tejszínhabot. Csak is annak a hatására jutott most mindez az eszembe, de tudom, hogy Lottyt nem kell félteni, így is úgy is ki fog találni valamit, amivel emlékezetessé teheti majd számukra a dolgot. Nála kreatívabb nőt nem igen ismerek, és tudom, hogy nem lesz szükségük az általam felsoroltak közül egyikre sem.
A vicces részeket viszont hamar felváltja egy kevésbé poénos téma, ami –akármennyire is nem szeretném-, de Ryan és körém épül. Talán jobb lett volna, ha meg se említem Charlottenak, de már nem bírtam tovább magamban tartani, és egyedül megbirkózni a tehetetlenségemmel és azzal a rengeteg kérdéssel, ami felhalmozódott bennem, és amit muszáj kiadnom magamból.
-Hát az. Bárcsak ne lenne ilyen fondorlatos… - Biggyesztem félre a számat, aztán a következő kanál fagyival egy ideig csak szemezek, mielőtt még bekapnám. Közben persze –még ha nem is tűnik úgy-, minden idegszálammal Lotty szavaira összpontosítok, és mikor mondata végére ér, felnézek a rózsaszín „csodából” Charlottera, és szerényen elmosolyodom. Tudtam, hogy rá mindenben számíthatok!
-Én csak… tudod… félek, hogy megint rossz döntést fogok hozni. Sajnos elég sűrűn előfordult velem ez az utóbbi időkben, és ha esetleg Ryan és én… tudod… újra, akkor, ha komolyabbra fordulna a helyzet, szerintem ragaszkodna ahhoz, hogy költözzünk össze, nekem pedig nem lenne szívem csak úgy itt hagyni téged, főleg azok után, hogy befogadtál, miután nem volt hova mennem. Mégis kivel lelkiznék akkor délutánokon keresztül? – Az utolsó kérdésemet már mosolyogva teszem föl neki, mire a hideg fagyi lefolyik a kanalamról és egyenesen az ölembe pottyan.
-Oh ba*us… - Morgom az orrom alá, majd elvéve az asztalról egy zsepit törölgetni kezdem vele a nadrágomat.
-Túl sokat jár a szám! – Jegyzem meg, majd egy újabb adag fagyit tuszkolok a számba.
-Ezért is mesélj most inkább te egy kicsit… - Vonogatom meg egyik szemöldökömet.
-… Jól megvagytok Chaddel? Nagyon aranyos srác, remélem, hogy minden oké köztetek, már csak azért is, mert mostanában nem sűrűn volt itt. -