Név:Nora Klayton (Kekoa néven láttam meg a napvilágot, de később megváltoztattam)
Becenév: Hogyan szoktak mások hívni?
Kor: 35
Születése hely, idő: 1978-június-4/Honolulu/
Tartózkodási hely: Vegas
Csoport: Városlakó
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás: Heteroszexuális
Jellem:Ha csupán röviden kellene beszélni arról, hogy ő maga milyen is, talán az lenne rá a legjobb szó, hogy kitartó és erős. Mint fizikai mint lelki értelemben. De nem csupán ennyi. Vegyük csak sorjába a dolgait:
Már kiskorában sem volt az a visszahúzódó típus, s míg mások babáztak, ő a fiúk dinóival, dömpereivel és egyéb ügyes bajos, tipikus kisfiú játékokkal foglalta el magát.
Sok más nővel ellentétben nem az a sírós fajta. Letörik a körme? Kit érdekel? Elvágja a kezét? Hol az elsősegély doboz, össze is varja ha kell. A katonáskodás sok mindenre megtanítja az embert. Az érzéketlenségtől kezdve a kitartáson át a szánalomig és a sajnálatig. Érzéketlen, már amennyire lehet. Nem szereti más orrára kötni a problémáit, s ugyan így áll hozzá mások problémáihoz is. Sok szörnyű dolgot látott ahhoz, hogy meg tudja különböztetni azokat az embereket, akiket tényleg sajnálni kell, és azokat, akiket szánalmasnak kell tartani a folyamatos sajnálkozásuk miatt.
Céltudatos, határozott jellem, mi a szívén az a száján. Nem nevezhető kifejezetten hazugnak, mégis olyan könnyen hazudik, hogy senkinek nem tűnik fel. Viszont ezzel a képességével ritkán él vissza.
Arcomról nem lehet leolvasni gondolataim, nagyon jól el tudja azokat rejteni. Erős nőnek tartja magát, aki még nagy nyomás alatt is csak fokozatosan törik meg, de soha nem engedi el magát annyira, hogy könnyeket hullajtson.
Félelmek? Megszállottan fél a valódi érzelmektől, fél attól, hogy egyszer ő is megtörik, és vége szakad a valódi életének. A puszta tudattól, hogy gyereke legyen, egyenesen ódzkodik.
Nem mondanám gyógyszerfüggőnek, de az az évtized, amit katonáskodással töltött, csupán annyira viselte meg, hogy néha rémálmok gyötrik éjszakákon át. Ilyenkor lenyel egy-két altatót, s már is jobban van. Na, de kérem szépen. Ha ennyi szörnyűséget látnál életed során, te nem ugyanezt tennéd?
Külső:Gondolnád róla, hogy nem éppen nőies munkát végzett? Nem... Nos, a minden a külső elv alapján inkább titkárnőnek néznéd, nem pedig egy leszerelt katonának.
A férfiak általában megfordulnak után. Makulátlan kreol bőre, még az elmúlt tizenkét év katonáskodás távlatából is csupán egy-két karcolást szerzett. Lábfején van egy csúnyább heg, amit egy gyakorlaton szerzett. Lapockáján van egy kisebb vágás nyom, ennek történetére később térnék ki. Nem az az égimeszelő típus, csupán 168 centiméter magas, testalkata mégis karcsú, lábai formásaik, s viszonylag alacsony termetéhez képest szép hosszúak is.
Alkata szerencsére nem sokat változott, nem jellemző rá, hogy plusz kilókkal küzd. A katonáskodással töltött évek alatt izmosabb lett, s az átlagos nőknél erősebb is lett.
Igéző, folyton csillogó sötétbarna szemeit szereti kiemelni, noha régi foglalkozásából kifolyólag csupán az elmúlt években adódott erre lehetősége. Hosszú, derékig érő haját is csupán az éveknek köszönheti, s a katonáskodásban csupán azt utálta a legjobban, hogy hosszú hajától meg kellett válnia, s alig vállig érőre le kellett vágatnia. Szerencsére az ember természetéből fakadóan növeszti haját, így viszonylag gyorsan újra élvezhette a hosszú haj előnyeit. Persze a legnagyobb melegben így is összefogja, de összességében kiengedve szereti hordani.
Ruhatára elég vegyes, az elegáns daraboktól a sportosig minden féle és fajta rongy megtalálható a szekrényében, de amikor csak teheti oda figyel a külsejére. Nyakában azonban mindig ott lifeg a "döglánc", mely emlékezteti arra, hogy ő már letett valamit az asztalra. Nem szereti kipakolni, amivel megáldotta a természet, de nem is rejtegeti "őket".
Az egyetlen dolog, amit nem visel el magán az a különféle "mű dolog", mint például: műköröm, szempilla, póthaj s mi egyéb.
Ja, és persze ne feledkezzünk meg róla, hogy csuklóján egy tetoválásról, melyen ennyi áll: Leave a trace", vagyis nyomot hagyni. Ez az, ami nap mint nap emlékezteti rá, hogy élete egy szakaszában benne is nyomot hagyott valami, és valaki.
Előtörténet:Az lesz a legjobb, ha az elején kezdem? Ugye? Nos, előre szólok a tündérmese és a szőke hercegről szóló történetek helyett most valami kevésbé meseszerűvel tudok csak előrukkolni. Egy kislány történetével, aki élete során megtanulta, nem minden arany, ami fénylik, s az életet nem csak a sors, hanem saját magad is tudod irányítani. Még ha néha úgy is érzed, hogy kicsúszik a kezedből, s néhanap a sírás kerülget, s legszívesebben homokba dugnád a fejed. Na, de elég a kertelésből, kezdjünk neki.
1976-ban láttam meg a napvilágot, Honolulu-n, a Hawaii államnak és egyben a Hawaii-szigeteknek a fővárosában. Nem voltunk tipikusan szegény család, de tipikusan átlagos sem. Épp ellenkezőleg. Apám a hétköznapokban egy szálloda igazgatójaként tevékenykedett, esténként, miután talált valamilyen ürügyet, anyámnak esett. egy valamire mindig odafigyelt: olyan helyen érjék az ütések, ahol nem látszanak, s napközben a ruhák eltakarják. Egészen kicsi lehettem, amikor egy éjjel arra ébredtem, hogy édesanyám hangosan kiabál segítségért, s ez volt az első eset, amikor megértettem, a nő, akit anyámként tisztelek, mit élhet át. A fejemre húztam a takarót, s igyekeztem szebb dolgokra gondolni. Alig két év telhetett el -ekkor olyan hat éves lehettem-, amikor egy forró nyári éjszakán minden megváltozott. Éjszaka kilopóztam a szobámból, s amikor a hűtő fényében megláttam édesanyám vérbe fagyott testét, úgy megrémültem, hogy mozdulni sem bírtam.
-Ő már többé nem az anyád. Cserben hagyott.-hallottam magam mögött apám szavait, s megláttam véres öklét. Menekülni próbáltam, de nem tudtam. Nem tudtam, mert ő gyorsabb volt nálam. Elkapta kezem, a földre taszított, s eszméletemet vesztve zuhantam a földre. Másnap a szobámban ébredtem, de már nem éreztem soha többet az enyémnek, inkább egy börtönnek. Az ablakok kívülről rácsokkal voltak védve, belülről pedig nem lehetett átlátni az üvegen. Képtelen voltam sírni, s az előző napi látvány miatt még mindig minden porcikám remegett. Apám benyitott a szobámba, majd ölébe vett, s a nyakamat cirógatva próbált megnyugtatni. Persze akkor még mindig ugyan úgy szerettem, mint régen, de hat évesen mindent máshogy lát egy gyermek. Nem mondhatod neki, hogy gyűlölje az apját, mert ő képtelen lesz rá.
Teltek az évek, s a környezetünkben az volt a történet, hogy édesanyámat éjszaka egy betörő verte agyon, majd jó pár késszúrással végzett vele. Még gyanúsított is volt. Hiába, a pénz beszélt, a kutya ugatott. Jelen esetben apám pénze éppen elég volt ahhoz, hogy a kutya egy örök életre befogja a száját, s noha bűnt követett is el, anyám halához semmi köze nem volt annak a szerencsétlennek, aki életfogytiglant kapott.
Tizenhat lehettem, s napjaim nagy részét otthon töltöttem, mint magántanuló. Apám még azt is elintézte, hogy a vizsgáim otthon írhassam, s ennek köszönhetően barátok és támasz nélkül tengettem hasztalan életem. s ekkor egy este olyan történt velem, amit soha nem bocsájtottam meg apámnak. Kezében egy üveg itallal benyitott szobámba, s úgy tett, mintha még mindig az a hat éves kislány lennék, aki arra vágyik, hogy az apukája megnyugtassa. De nem vágytam rá. Undorodtam tőle, a puszta jelenlététől is. De kezei nem csak nyakamat cirógatták. Egyre lejjebb vándorolt, míg másik kezét szám elé tette, és befogta azt. A következő pillanatban az ágyon találtam magam, számban egy kendővel, míg az a férfi, akit apámnak hittem, fölém tornyosult. Hiába próbáltam kalimpálni, kezeim összekötözte. Undorodva pillantottam rá, de tehetetlen voltam. Egy másik férfi hangja csapta meg fülem, aki felrobogott a lépcsőn, majd kezet fogott apámmal, s kivett a kezéből egy vaskos borítékot. Apám ezután valami olyasmit motyogott, hogy van három órája eltüntetni a házból, mire a másik férfi ellenkezve "a főnök" akaratának kimondott pár szót, amiből megértettem, az én életemnek ma vége szakad.
-Először kipróbálom, aztán viszem el.-a szavak mint késszúrások söpörtek végig elmémen, de tehetetlen voltam a döntés ellen. A férfi fölém keveredett, s miután undorító szavakat suttogott füleimbe, kicsatolta nadrágja gombját, s kemény farka belém hatolt, majd lökött egyet, majd még egyet. Nagyon fájt. Mindenem. A testem minden porcikája sajgott, míg szememből ömlöttek könnyeim. Percek vagy órák telhettek el, az időérzékem elhagyott. Miután végzett bennem, odahajolt a fülemhez, és lihegve suttogta:
-Te leszel az összes lányom közül a legkelendőbb. Egy friss hús, aki negédes örömöket ad a férfiaknak.-a gyomrom felfordult, de még nem volt vége a rémálomnak. Egy feltételt szabott: ha nem sikítok, és ellenkezem befogott szám újra használhatom, de csak akkor ha először neki mutatom meg, mit tudok. A hányinger mellett gyomrom görcsbe rendült, s minden porcikám üvöltve akart szabadulni a helyzetemből. Egy erőteljes mozdulattal elkapta fejem, s a parancsot követően, melynek hatására kénytelen voltam engedelmeskedni, kinyitottam szám, majd így is élvezethez segítettem. Undorodtam magamtól, s az egész életemtől. Nem sokkal később felkapott, betuszkolt egy kocsiba, s a férget, kit apámnak mertem nevezni soha többé nem láttam. Egy lepukkadt lakásban kötöttünk ki, valahol a kikötőben. Jó pár velem egy idős lánnyal találtam szembe magam. Rajtam szakadt ruha volt, szemeim vörösek voltak a sírástól, de más lányok szemeim körül hatalmas lila foltok éktelenkedtek, jelezve valaki jól ellátta a bajukat. Egy hét telhetett el, ameddig egy hajóban zötykölődve megérkeztünk az államokba. Majd évek teltek el, úgy kettő szörnyű év. Ez idő alatt megannyi borzalmas éjszakán estem túl, s visszasírtam azt az éjszakát, amikor a főstrici kefélt velem.
Egyik éjszaka több kuncsaftom is volt, de én amolyan luxus árucikknek számítottam, így az elitekkel volt minden este dolgom. Minden este féltem. Féltem, hogy nem tudok soha megmenekülni, és hátralévő életem luxusprostiként tengethetem. De ezen az éjszakán sikerült az, ami eddig még soha. Hárman voltak, ketten belőtték magukat, majd elszunnyadtak a kanapén. A harmadik nekem esett. Neki lökött az üvegasztalnak, melynek köszönhetően lapockámba fúródott egy üvegszilánk, vérem kiserkent, és a félelemérzetem elhatalmasodott rajtam. Amikor a férfi közeledni kezdett felém, egy gyors mozdulattal kezembe vettem az asztallap egyik törött szilánkját, és gyomron szúrtam vele. Kezét a sebre tapasztottam, de lelassult annyira, hogy fel tudjak állni, és ki tudjak rohanni az utcára. Hátam sajgott, fejem zúgott, szívem vadul kalimpált. Rohantam, ahogy csak tudtam. Rohantam forgalmasabb utcák felé. Végül egy taxis figyelt fel rám, és cipelt el a rendőrségre. Vallomás tettem, a helyszínre visszamenő rendőrök pedig börtönbe dugták a drogos üzletembereket. A rendőr kénytelen volt feltenni azt a kérdést, amitől a legjobban féltem? Apámra bíróság vár, és több évnyi börtön, de még egyszer még mielőtt új életet kezdhetem akarom e látni. Válaszom hallatán azt hiszem ő is belátta, hogy a kérdés felesleges volt, nyilván az apám volt az utolsó akit látni akartam. Azt az embert, aki a saját lányát eladta.
Miután vallomást tettem, lehetőségem nyílt egy új élet megkezdésére. Új nevet választhattam, de anyám emlékére a családnevem örökre megőriztem. Amikor egy járőr ideiglenesen új szállásomra kísérhetett volna, az őrsön megláttam egy fényképet, amin katonák voltak, köztük nők is. Az engem kísérő rendőr tanácsot adott, ami kissé meglepett. Elég erős vagyok lelkileg, és harcolhatnék az ellen, amit velem tettek. Úgy döntöttem, nem is rossz ötlet. Feltétel nem volt, de az analfabétákat nem vették fel. Még szerencse, hogy nem voltam az. Elvettem egy jelentkezési lapot, s kértem pár perc türelmet, amíg kitöltöttem. Az utolsó kérdés...ami igazán arra kérdezett rá, hogy miért pont ezt a szakmát választom elgondolkodtatott. Pár sornyit írhattam csupán, így igyekeztem összesűríteni a gondolataim, valami velő indokért. Ami végül így hangzott: Bár minden nő olyan szerencsés lehetne, mint én. Én meg tudtam szökni. De vajon más is meg tud? Segíteni akarok, hogy mindenkinek lehetősége legyen egy új életre, egy új család alapítására.Kiléptem a friss levegőre, majd a járőrrel karöltve elmentem a "biztonságos" helyre.
Pár hónappal később:
Tizennyolc éves voltam, és alig hat hónapja egy olyan sereg kiképzésén vettem részt, ahol a szegény országokban a nők és a gyermekek védelméért szállhattam harcba. A kiképzés nem volt túl könnyű. A nap huszonnégy órájából legalább húszat a gyakorlattal töltöttünk. Persze szünetekkel, de még így is csupán egy-két órányi alvásra jutott idő. Egy év. Ennyi volt a teljesítés ideje, aminek a felén túl voltam már. Egy-két kedves nővel kerültem egy sátorba, akik történetem hallatán még inkább megértették, miért is akarunk harcba vonulni. Teltek a hónapok, s azon kaptam magam az utolsó gyakorlatot követően átvehetem első kitüntetésem, mint az újonc század legkitartóbba.
Az első bevetésemre szolgálatom második hetében került sor. Egy kis falura támadtak fosztogatók, és kevés férfi volt, akik meg tudták volna védeni az egész települést. A bevetés sikeres volt, de soha nem felejtem el annak a férfinak az arcát, akit egy egyszerű mozdulattal lelőttem. Szemében félelem csillogott, de tudtam, ő is bűnös, akárcsak társai. De vajon szolgáltathatok e én igazságot mások felett? az emberiségben hierarchia van, ami már oly sokszor megdőlt. Tudtam, ez a feladatom, így kell cselekednem.
Egy év, majd egy következő s még több telt el. Több száz kisebb-nagyobb lövöldözésben vettem részt, s társaimmal egyetemben én is tudtam, hogy a már megsegített emberekért érdemes volt felkelnem minden nap. Több kitüntetést kaptam, majd egy ajánlatot. Egy ajánlatot, amit nem tudtam nem visszautasítani. Kabulban megkaphattam volna életem egyik legnagyobb álmát. Egy század parancsnoka lehettem volna, de ez már nem csupán női osztag lett volna. Vegyesen, férfiak és nők, de egy célért. Gondolkodás nélkül igent mondtam, s huszonéves frissen besorozott katonákból álló csapatom huszonöt éves fejemtől azt várta, hogy sikeres bevetésekre vigyem őket. Kabulba repültem, egy olyan helyre, ahonnan nem sok tündérmesét hallani. Az első napom zökkenőmentesnek bizonyult.
-Jó napot, én vagyok ennek a századnak a vezetője. A nevem Nora Klayton. Bár azt hiszik, velem jól jártak, hiszen én csak egy nő vagyok, de már most leszögezném, hogy fogalmuk sincs róla, milyen kesztyűs kézzel fogok báni magukkal.-mondom, majd arcomon megjelenik egy halovány mosoly, de senki nem veszi észre, hogy a fegyelmet, amit elvárnak tőlem, áthágtam.
-Ez az első napjuk, így ma kiérdemelnek egy kis kedvességet. Ma laza napunk lesz, bár munkájuk így is fog akadni. Mint láthatják, az előttük itt lakó század elég nagy mocskot hagyott maga után. Lássanak neki, és mire visszajövök ragyogjon ez a porfészek. Érthető voltam?-kérdésem csupán irónia volt, hátat fordítottam, majd kisétáltam a teremből.
Volt egy férfi, vagy inkább fiúcska, aki kezdetektől fogva megragadta a fantáziám. Tudtam, az érzésnek nem szabadna elhatalmasodnia felettem, de nem tehettem ellene semmit. Ez a férfi volt Russel Wayne. A század egyik legjobbika volt, s hiába igyekeztem, sehogy sem tudtam kikerülni az elkerülhetetlent. Eleinte csak beszélgettünk, majd egy este, amikor a jelentéseket rendeztem, benyitott hozzám, és megcsókolt. De itt nem volt megállás. Most először nem féltem tőle, hogy férfival legyek, mert tudtam, nem ehet bajom. Elhamarkodott döntés volt, de ott helyben magamnak akartam tudni, de miután megkaptam, minden megváltozott. Másnap bevetésre kellett mennünk. Reggel korán ébresztettek, majd mindenki felkapta az egyenruhát, és már úton is voltunk. Én az első kocsiban mentem, mögöttem Russel és a többiek. Az első nap nyugisan telt, amit az adott táborban töltöttünk. a második éjszaka azonban szörnyűnek bizonyult. Csendes éjszaka volt, ami szokatlanul hatott mindenkire. Én a sátramban voltam, a többi szakaszvezetővel, amikor lövöldözés zaja csapta meg fülem. Kezemben fegyveremmel, kirohantam a sátorból, és mint a fékevesztett parancsnok, kiadtam mindenkinek az útját. Ki merre menjen, mit csináljon. Aztán a tábortűz felé pillantottam, ahol épp az én újoncaim üldögéltek. Majd egy hatalmas robaj, és füst. Valaki egy kézigránátot dobott a tűz körül ülők felé. Rohanni kezdtem, s amikor megláttam Russel-t, akarva akaratlan rám tört a sírás. Üvöltöztem segítségért, de senki nem jött percekig. Míg végül egy másik fiatal katona segített elvonszolni valamiféle kevésbé kérésztűzben lévő helyre. Miután biztonságba tudtam a férfit, elindultam a többieknek is segíteni. De nem sokáig jutottam. A nagy rohanásban a fegyvertáram a helyén maradt, ami jelen esetben nem rajtam volt. A sátram felé indultam, de soha nem értem oda. Egy újabb kézigránát robbant, majd füst, s sötétség.
*napokkal később*
Egy kórházi ágyon ébredtem, de annyi erőm nem volt, hogy felemeljem a fejem. Elkeseredve pillantottam körbe, de a szobában csak én voltam. Nyöszörögve emeltem fel kezem, és nyomtam meg a nővérhívót. Újabb napok. A tolószékből felállva, csak járókerettel tudtam haladni. Egy nővértől érdeklődtem Russel felől, de amit mondott csak még jobban elkeserített. Kómába került, de megfelelő ellátás híján már át is helyezték egy másik kórházba. Ez után jött még egy hideg zuhany, amikor találkoztam az orvosommal.
-Sajnálom, s bár nem most kellene közölnöm magával, de úgy gondolom, tudnia kell róla.-tudtam, nem jó híreket fogok kapni, de amit kaptam, arra sem tudtam felkészülni.-Elvesztette a kisbabáját.-az orvos szavait hallva, szívem és gyomrom egyszerre rándult görcsbe, majd szemeimből patakokban kezdett folyni a könny. Terhes voltam! De már csak voltam. A sebek, melyek kis koromban értek, parányinak tűntek az elmúlt hetek eseményeihez képest. Az orvos egyszerűen kisétált a szobából, s magamra hagyott a fájdalmammal és a könnyeimmel együtt.
Bezárkóztam, minden erőm elhagyott. A parancsnokom egyik nap meglátogatott, és közölte velem, hogy az önsanyargatásnak vége. Közel két hónapig voltam a kórház "rabja", s már semmim sem fájt, a szívemen kívül. Kivitt a kórházból, elmondta, hogy Russel kómában van még mindig, és azt is megosztotta velem, hogy ezért a viszonyért el is tanácsolhatna a seregtől. De nem tette. Nem tette, mert tudta, nincs senkim ezen kívül. Edzés és rehabilitáció várt rám az elkövetkező hónapokban. Másfél évvel később, törött bordáim és belső sérüléseim gyógyulását követően újra a hadseregben ébredtem reggelente. Új századot kaptam, egy új lehetőséggel.
Évek teltek el. A régi század helyett, ezredesi rangra léphettem, amikor betöltöttem a harmincat. Két évvel később azonban úgy gondoltam, változtatnom kell az életemen. Családot akartam, és gyerekeket. Amit csak egy módon kaphattam meg. Ha kilépek a seregből. Nehéz döntés volt, de megtettem a kellő lépéseket. Először New Yorkba költöztem, és beiratkoztam egy egyetemre. A rendőrtiszti elvégzése után az újságírás is érdekelni kezdett. És most, harminchárom évesen itt vagyok Vegasban, és épp egy új élet reményeivel tele érkezem meg új életembe. Erős voltam testileg, lelkileg, de a sok kiontott vér ami kezemen száradt nem hagyta a lelkiismeretem. Évekig gondoltam Russel-re, míg meg nem láttam a hírekben. Nem hittem a szememnek, hogy újra láthatom még valaha.
Kedves olvasó, elérkezett a történet vége. Eddigi életem bemutatásával, és a jelenlegi lehetőségeimmel véget ért az én mesém. Itt állok új életem küszöbén, és várok... Várok valamire, amit eddig még nem tapasztalhattam meg. Happy End-es vég várható e? Ez még a jövő zenéje!
Kezdőlap 
Tárgy: Nora Klayton 
03.06.13 17:47
