New York, az álomváros…?

Ha belegondolok, mennyi ember álmodozott már arról, hogy egyszer New Yorkban élhet… Ezzel a rengeteg emberrel ellentétben én inkább mihamarabb el akartam szabadulni onnan. Történtek ugyan jó dolgok is ott velem, de azt is egy kezemen meg tudnám számolni. Nem akarom előadni a szegény, hánytatott sorsú lány történetét, szóval igyekszem nem nyálmeseként beadni. Remélem sikerül, szorítsatok nekem.
Szóval a már előbb említett helyen születtem és – sajnos – ott is nőttem fel. Sosem kényeztettek agyon a szüleim. Két bátyám és egy húgom, meg egy öcsém is van, tehát pont középen ragadtam. Én kaptam a legkevesebb figyelmet a szüleimtől. Nem ez van mindig? A szülők annyira arra koncentrálnak, hogy a legidősebb gyerek ne érezze magát elhanyagoltnak a legkisebb miatt, hogy a középsőről szinte el is feledkeznek. Ami meg a pláne a dologban, hogy eleinte mindig nekem kellett igazságot tenni a családban, de úgy a tizenharmadik évem környékén nem láttam értelmét, inkább feladtam. De hol is kezdjem az életem kifejtését? Az ovit meg az általánost átugranám, mert akkor nagyjából a nagy semmi történt velem. Inkább kezdjük a gimi első napján, amikor először tettem be a lábam abba az iskola álnéven működő haláltáborba. Reméltem, hogy nem leszek teljesen láthatatlan, de ennél egy sokkal rosszabb dologgal szembesültem: folyton a bátyáimhoz hasonlítgattak, elvárták, hogy olyan legyek, mint ők. Isten ments! Még hogy olyan, mint ők? Nem gyíkfalváról jöttem, hogy én is beálljak a stréberek közé! Igyekeztem is tenni az ellen, hogy hozzájuk hasonlítsanak. És nem, ez nem a feltűnő öltözékre vonatkozik. Igen, divatosan néztem ki és még nézek ki most is, de a lényeg a viselkedésem volt. A vandalizmustól is távol maradtam, ha arra gondoltok. Inkább maradtam a jól bevált „mindenkinek megmondom a magamét” módszernél. És ahogy említettem, valóban jól bevált, mert alaposan fel is figyeltek rám. Többnyire rossz értelemben, de hol érdekel ez engem? Legalább nem gondoltak gyíknak. Barátaim alig voltak, szám szerint csupán kettő. Melissa – akivel nemsokára bonyolodni fog a helyzet, de erről majd később – és Daphne, akik viszont mindig mellettem álltak. Inkább legyen kevés, de igaz barátja az embernek, mint sok, de kamu. Hm, meg kellett volna gondolnom, mielőtt egy ilyen klisével jövök, na mindegy.
Eddig egész elviselhetőnek tűnik az életem, nem? Az is volt, de egyszer túl messzire mentem, ezért ráolvastak olyan dolgokat a fejemre, hogy „a világ legneveletlenebb gyereke”. Ebben talán van igazság, mert a szüleim tényleg nem neveltek meg rendesen, hiszen alig foglalkoztak velem.

A rossz kislányok néha a pokolnál is rosszabb helyre kerülnek.

A szüleim és a tanáraim egyszer úgy döntöttek, hogy engem, mint a „világ legneveletlenebb gyerekét” alaposan meg kell büntetni. Mondták nekem korábban is, hogy még meg fogom bánni ezt a viselkedést, de én csak szemforgatással válaszoltam rá. Hiba volt. Ugyanis a lehető legrosszabb helyre küldtek: leánylíceumba. Először azt hittem viccelnek, de hamar rá kellett döbbennem, hogy ezt nagyon is komolyan gondolták, ugyanis következő nap már bőröndökkel együtt egy New York közelében levő bentlakásos lányiskolába küldtek.
Amikor megérkeztem, szinte teljesen lefagytam és az undor is elöntött. Mindenki egyenruhában volt és olyan stréberesen nézett ki, hogy legszívesebben a világból is kirohantam volna, ha tudtam volna. De muszáj volt hozzászoknom. Eleinte azzal lázadoztam, hogy nem hordtam egyenruhát, de ennek az lett az eredménye, hogy két órán át büntetésben kellett ülnöm – na igen, szerencsémre a pálcával verés már meg van tiltva. Szóval muszáj volt felvennem azt az undorító, ruhának nevezett valamit. De hál’ istennek, azért ott is történt pár jó dolog… Oké, az egyiknek a vége nem volt olyan jó, de amíg tartott, élveztem.

Ízlésficam, vagy egyediség?

Kellett valami szórakoztatót is találnom abban a helyben és szerencsére sikerült is. A rajz órákon rádöbbentem, hogy kész profi vagyok a tantárgyban. Nem egyszer meg lettem dicsérve az egyetlen olyan tanár által, akit tartottam valamire. Mr Noah Pearce szerint én voltam az egyik legtehetségesebb diákja. Ha már itt is barátok híján voltam, legalább ez a kis elismerés kellett nekem. Hogy őszinte legyek, dobott is az egyébként is hatalmas egómon. Mr Pearce minden rajz óra után elbeszélgetett velem és őszinte beleéléssel társalogtunk a művészetről – az egyetlen dologról, ami érdekelt. Ez a kapcsolat egyre csak mélyült és mélyült, míg végül… Na, gondolhatjátok, mi következett. Ő alig volt húsz éves, én meg a magam tizenhét évével csak három évvel voltam nála fiatalabb. Ráadásul ugyanaz érdekelt minket és mindketten nagyon jól néztünk ki – még most is – kell ennél több? Nagyon szerettem vele lenni, de inkább nevezném ölelésekkel, csókokkal és szeretkezéssel fűszerezett barátságnak, mint igaz szerelemnek. Mert törődtem vele, de valahogy nem éreztem olyan különlegesnek az egészet. Nem szorult össze a gyomrom izgalmamban, amikor a közelemben volt. Csak kedveltem. Persze ahogy annak lennie kell, erre fény derült és Mr Pearce elveszítette az állását. Sajnáltam, meg minden, de nem tört össze a szívem. Viszont tettek róla, hogy csak azért is rosszul érezzem magam, ezért egy hónapon keresztül minden nap nekem kellett kitakarítanom a termet, plusz a szokásos két órás büntetés. Jobban örültem volna neki, ha kirúgnak, de a szüleim alaposan lezsírozták az igazgatót, szóval lehetetlen volt a szabadulás. Egyszer büntetésben megismertem egy Leona nevű lányt. Nem fogom órákon át fejtegetni, hogy hogyan fejlődött ki a barátságunk, mert lényegtelen. Az az érdekes, ami utána jön. Mit ad az ég, vele is nagyon közel kerültünk. Egy kicsit talán túl közel. Ugyanis egy nap megtörtént a nagy szerelmi vallomás. És ezúttal tényleg szerelmes voltam. Valóban éreztem, hogy „igen, ez szerelem”. A többi diák nem nagyon törődött a dologgal, de a homofób tanárok persze ezt nem nézték jó szemmel. Megengedték, hogy együtt járjunk, de a nyilvánosság előtt nem volt szabad kinyilvánítanunk szexuális beállítottságunkat. Pff, ez milyen gondolkodásmód? Elég elmebeteg, az egyszer biztos...

Szabadság, szerelem nélkül.

Érettségi után egyenesen repestem az örömtől, hogy kiszabadulhattam arról a szörnyű helyről. Leona-val addigra úgy döntöttünk, hogy abba kéne hagyni a kapcsolatot, mert túlságosan távol laktunk egymástól. Nehezemre esett, de muszáj volt. Úgy döntöttem, hogy ezt egy elköltözéssel erősítem meg „új hely, új élet” alapon. A nagyon kevés barátaim közül csak egyikük volt olyan helyzetben, hogy befogadjon, mégpedig a korábban már említett Melissa. Szóval szépen Las Vegasba költöztem és lassan már egy éve élek ott. Igyekszem kiépíteni a grafikusi karrieremet úgy, hogy közben élvezem is az életem. Örülök, hogy többet nem kell New Yorkot viszontlátnom.