Jellem:

    Gyakran mondják rólam, hogy többszörös személyiségem van. Ez egyáltalán nem igaz. Tény, hogy bármilyen személyiséget fel tudok venni, de ez azért van, mert borzasztóan hitelesen tudok színészkedni. Emiatt egyáltalán nem kéne elmezavarosnak hinni.
Ha kell, akkor úgy nézek ki, akár csak egy hajléktalan, hogy egy kis pénzt tudjak szerezni. Ha kell, akkor valami pénzes lotyónak nézek ki, hogy a kaszinóban levö csókák számlájára szórakozhassam, mert ök aztán nem hagyják, hogy egy szépség magának fizessen mindent. Imádom kihasználni az ilyen embereket. Rettenetesen buták, no meg persze vakok.
    Kedvesség, tisztelet, odaadás? – Ezek a szavak ismeretlenek számomra, nem léteznek a szótáramba.
Ki kell érdemelni azt, hogy a barátomnak nevezhesselek. Elég nehéz meló lesz, de sok sikert!
    Türelmes vagyok…egy ideig. Hamar felmondják az idegeim a szolgálatot, és akkor szem nem marad szárazon. Szavakkal szeretek visszavágni az embereknek, nem vagyok egy bunyós típus. Hiába tünök egy törékeny kis virágszálnak, ez óriási tévedés, mert egyáltalán nem tojok be egy kis verekedéstöl.
    Hm, nem is tudom mit mondhatnék; inkább ismerj meg…de légy óvatos, mert bármikor robbanhatok!

    Külsö:

► Ugyebár a legtöbb ember külsö alapján ítél, én viszont igyekszem változatos lenni, és nem leragadni egy stílusnál. Bármiben jól érzem magam, viszont nem vagyok egy rózsaszín imádó kis cafka. Épp ellenkezöleg; inkább a fehér-fekete-szürke kombinációt szeretem.
► Magasságom átlagos, viszont eléggé vékony vagyok, pedig rendesen eszem, söt! Talán kicsit többet a kelleténél. Nem tudok mit tenni ez ellen, a kaja az jó dolog.
► Nem nagyon szeretem sminkelni magam, csak ha nagyon muszáj, de akkor is csak mértékkel. Minek mázoljam ki magam csak azért, hogy tetszek bárkinek is? Nem azért fognak belém szeretni – ha ez egyszer meg fog történni – hogy milyen és mennyi vakolat van rajtam.
► Hajam hosszú, szökésbarna, s legtöbbször kontyban hordom, de néhanapján kiengedve. A kedvemtöl, helyzettöl meg az idötöl függ, hogy hogyan is viselem.
► Szemem zöld, a kontaktlencsének köszönhetöen.
► Mindkét felkaromon található tetoválás. A jobbon egy komplett virágoskert van, a balon pedig egy sas, mely karmai közt egy kígyó van, pluszban a bal kézfejemen van két hal is.

    Elötörténet:

    Apu nem törödött velem, anyám meg csak próbálkozott, de nem igazán ment neki.
Kiskoromban látszott rajtam, hogy nem épp egy csajos lány leszek. Igaz, hogy különlegesnek számítottam a hajszínem miatt, de mindig is elutasítottam a szoknyákat, meg a csillogós, cifra ruhákat. Az egyszerüség híve vagyok a mai napig is.
Óvodába mindig csak fiúkkal játszottam, és a lányokat terrorizáltam…már amennyire egy óvodás ezt végre tudja hajtani. Mikor a babákkal jöttek, ellöktem öket magamtól, meg a hajukat húztam meg. Olyan voltam, mint egy rossz kisfiú.
    Telt-múlt az idö, és máris iskolás lettem. Anyu beíratott egy lányiskolába, így próbált megváltoztatni. Pontosabban hozzászoktatni a lányok társaságához. De kérdem én; nem az a normális, ha egy lány inkább fiúkkal van?! Na mindegy. Eleinte voltak velem gondok, de ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre inkább kezdtem elfogadni azt, hogy egy árva fiú sincs a közelemben, csak cuki kislányok. Persze kicsi voltam még, nem tudtam felfogni, hogy mi miért van, de így utólag visszagondolva lehet nem is volt rossz döntés anyámtól.
    Eljött a lázadós korszakom; bekerültem egy egész jó középiskolába. Hála a jó égnek, itt már voltak fiúk is. Anyám majdnem szívbajt kapott, mikor megtudta, hogy már az évnyitón balhéba keveredtem. Nem tudott megnevelni, bármennyire is akarta. Apámról inkább ne is beszéljünk. Elvárta, hogy jól tanuljak, sehová nem mehettem. Állandóan be kellett neki számolnom, hogy mikor megyek iskolába, és mikor jövök haza. Söt, még az órarendem is lefénymásolta magának, s így nyomon tudott követni akkor is, ha éppenséggel nem otthon baszta a rezet. Élvezte szerintem azt, hogy engem cseszegethet. Aztán ráfázott, mert csináltam egy új, énfajta órarendet, ami teljesen különbözött az eredetitöl. Sokkal késöbb értem haza, azt hazudtam, hogy különórákra kell mennem. Úgy tünt, hogy ez bevált. Egy évig tudtam így élni, majd egyszer lebuktam. Kiderült, hogy az iskola felhívta a szüleimet, és közölte velük, hogy elkezdtem lógni a suliból. És mit kell ezen ennyire meglepödni?! Kivettem egy kis szabit. Anyámék azonnal körbejárták a várost, majd a vasútállomáson megtaláltak, egy nem túl jó hírü fiúbanda közt. Épp graffitiztunk, mikor apám elrángatott onnan. Oltári ciki volt.
Otthon szobafogságot kaptam, és magántanuló lettem. A könyvek felett kellett döglenem egész nap, ami valljuk be, hogy rohadt unalmas.
    Végzös koromra már rengetegszer megszöktem otthonról, hogy a haverjaimmal lehessek. Ök meg nem valami cuki fiúk voltak, mint ahogy azt a szüleim elképzelték. Mindig valami elhagyatott helyen dekkoltunk, párszor majdnem elkaptak minket a rendörök, de mindig leléptünk. Kerítést másztunk, elbújtunk ide-oda. Apám viszont tovább zaklatott, anyu meg már nem törödött az egésszel. Megelégeltem a dolgot.
    Elballagtam, volt egy kellemesnek sem mondható családi ebédünk, majd minden folytatódott úgy, ahogy elötte. Anyám meg apám sose ápolt túl jó kapcsolatot egymással, inkább csak elviselték egymás társaságát, mégpedig miattam. Mert, hogy állítólag a gyermek lelke egy válás alatt sérül. Hát hogyne, az enyém aztán biztos.

    Egyik éjszaka megint elszöktem otthonról, hogy iszogassak kicsit pár haverral, és elmeséltem nekik, hogy végleg elegem lett apám zaklatásából.
- Öld meg. – mondta az egyik haverina. – Utána nem lesz több gondod vele.
Egy pillanatra meglepödtem, és átgondolva a helyzetet ez nem is tünt akkoriban rossz ötletnek. Lehúztam a sörömet, és indultam is haza.
    Apu és anyu külön aludtak, úgyhogy nem volt túl nehéz dolgom. Bementem apám szobájába, megfogtam a mellette levö párnát, s lazán megfojtottam. Kalimpált szegénykém, de nem sokáig. Anyám „nagy szerencsémre” felkelt, és meglátta, amint apám képébe nyomom a párnát. Bepánikoltam, és gyorsan nekilöktem teljes erövel az falhoz. Elájult, én meg elszaladtam otthonról, az egyik közeli bárba. Elég rendesen berúgtam, s az éjszakát egy padon töltöttem pár csöves közt.
    Délután hazavánszorogtam, totál másnaposan. Apám holtteste az ágyon volt még mindig, anyám viszont meglátott, és azonnal hívta a rendörséget. Bíztam benne, hogy nem fog emlékezni az éjszaka történtekre, de nem így lett.
Amint felfogtam, hogy kiket is hívott, gyorsan beledobáltam egy táskába pár göncöm, és szaladtam az egyik haveromhoz, Greghez. Anyu sose tudta, hogy ki merre lakik a baráti körömböl, ez kapóra jött akkoriban nekem.
Odaértem Greghez, és elmeséltem neki mi történt, mire csak ennyit mondott:
- Büszke vagyok rád! – hát mit ne mondjak, én nem ezt vártam. – Viszont most teljesen meg kell változtatnunk a külsödet. – és így is tettünk.
Greg elment az egyik szupermarketbe, és hozott egy szökésbarna hajfestéket. Be is festettük a hajam, ami miatt egy kicsit szomorú voltam, mert hát a vörösek ritkák errefelé. De bármit elkövettem azért, hogy ne ismerjenek fel. Söt, még egy kontaktlencsét is hozott nekem Greg, hogy még a szemszínem se legyen az eredeti. Ravasz egy fiú, mit ne mondjak. Neki is megvoltak a maga bajai, úgyhogy ez már nem volt újdonság, hogy egyböl rávágta, mit is kellene csinálnunk. Aztán jött az újabb örület; tetováltattam. Eleinte csak a bal kézfejemre két halat. Elég is volt elsöre. És egy újabb remek ötlet; változtassak nevet! Idö már nem volt arra, hogy új igazolványt kapjak, úgyhogy elmentem az egyik lepukkadt gettóba, ahol tudtam, hogy vannak okmányhamisítók. Gyorsan kértem is új papírokat, s az új nevem Ashley Baire.

    Két nap után hazamentem, s apám holtteste már büzlött a lakásban, és még mindig az ágyban volt. Ekkor ért ám engem a meglepetés. Berontott három nagydarab ember a házba, és letepert a földre. Rendörök voltak, és bevittek az örsre. Kiderült, hogy figyelték a házat, és a holttestet azért nem vitték el, mert sejtették, hogy el akarom majd tüntetni. A gond csak az volt, hogy egyáltalán nem az a lány voltam kinézetre, akit kerestek.
    Kihallgattak, s bíróságra vitték az ügyet, mert anyám nagyban azt hajtogatta, hogy igenis én vagyok Sarah, s megfojtottam az apámat.
A rendörök gyanúja kezdett elhalványodni, de ezzel nem sokra mentem. Felkerestem egy ügyvédet, aki ingyen elvállalja ezt az egészet. Nos, Greg lett az. Még egy ilyen ember, mint ö, nem sok van a világon!

    El is jött a tárgyalás napja. Anyám elkeseredetten jött be a tárgyaló terembe, én pedig halál nyugodt voltam. Állandóan vádoltak engem, Greg meg én viszont kontráztunk. Eléggé meggyözöek voltunk, s sikerült elhitetnünk mindenkivel, hogy én márpedig nem Sarah vagyok. Két órán keresztül zajlott az egész vallatásdi, és egyetlen egyszer sem törtem meg. Aztán egyszer csak jött a kínos kérdés, hogy mégis mi a francot kerestem két nap után a házban.
- Bevallom, lopni készültem. Nem láttam senkit a házban, nekem meg pénz kellett. – ez tünt a legegyszerübb és leglogikusabb válasznak. – Viszont üres kézzel távoztam, mert hamar elkaptak. – zártam le ezzel röviden a dolgot, s közben egy büszke vigyor lett az arcomon.

    Az ítélet hallatán anyám elbögte magát, és elkezdett toporzékolni, hogy milyen igazságtalan az egész rendszer. Meg a nagy lófaszt. Jó volt ez így. Pár hónapnyi felfüggesztettel megúsztam.
    Amint kiléptünk a bíróságról, egy hatalmas pacsit meg ölelést kapott Greg. Hát igen, mi örök életünkre haverok lettünk, és nem is tudnánk máshogy nézni egymásra.

    Egy dolog viszont még hátravolt. El kellett tüntetni apám büzlö holttestét. Kifigyeltem, hogy mikor megy el anyám otthonról, és én azonnal intézkedni kezdtem. Bemásztam apám szobájának az ablakán, s nagy nehezen kihúztam a hulláját a hátsó kertünkbe. Beszöktem a garázsba, s kigurítottam egy óriási alumínium hordót, majd betuszkoltam a halottat. Semmiféle undort nem éreztem, csak dühöt. A hordóból apám feje lógott ki. Visszamentem a garázsba, benzint hoztam ki, s beleöntöttem az egész flakonnal a hordóba, plusz a kilógó fejre is öntöttem rendesen. A zsebemböl elörántottam az öngyújtóm, és meggyújtottam apám haját. Elkezdett lángolni az egész hordó, s elég durván füstölt is. Elbújtam az egyik bokorba, s örömmel néztem végig, ahogy apám porrá válik.
Amint elaludt a tüz, bementem a házba, és az összes cuccom elhoztam onnan. Minden értékes dolgot elszedtem, s a spórolt pénzünket is magamhoz vettem.



    Volt elég pénzem ahhoz, hogy vegyek egy nekem megfelelö kis házat. Sose vágytam nagy luxusra. Gazdagabb lettem pár tetkóval, és talán a közeljövöben még több lesz rajtam. Lehet szívbe kéne íratnom apám nevét?! Ironikus lenne.
    Az, hogy hogyan tartom el magam, az meglehetösen vicces. Beülök kávézókba, éttermekbe, és mindig csak egy itallal kezdek. Egyedül meg itt egy nöt se hagynak a férfiak, úgyhogy mindig várok, míg valaki becsatlakozik mellém, és felajánlja, hogy meghív valamire. Sokan sírnak a számla végett, de legalább elmondhatja mindenki, hogy volt egy kellemes napjuk velem. Ha meg épp nem kajáldákban üldögélek, akkor kaszinókban teszem-veszem magam. Eljátszom a profi szerencsejátékost, hogy csak úgy hulljanak az ölembe az emberek. Bevallom, szeretek a figyelem központjába lenni, de megvagyok a nélkül is.
Szeretem, ha harcolnak értem, mert nem adom annyira könnyen magam. Legyen szó férfiröl vagy nöröl…picit rámenös, és nyomulós vagyok, de azt mondják, hogy el lehet viselni.

    A mai napig köröznek, de nem, mint Ashley Baire, hanem mint Sarah Niphe. Viszont az a személy már nem létezik, úgyhogy ezúttal is szeretnék sok sikert kívánni a rendöröknek, akik még azzal az üggyel foglalkoznak!