Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe? Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba... Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...
Megint a vegasi levegő...nem mondhatom, hogy nem hiányzott, mert nagyon is. Nem tehettem mást, fejvesztve futottam haza, mikor megtudtam, anyám kórházba került. Ez mennyi ideje is volt? Két hónapja, három? És most itt vagyok, egy olyan ház előtt, mai már a sajátom... a családunké. Tény, hogy a rehabon töltött idő észt vert anyámba, aminek én örülök, és vélhetőleg Roger is, mármint... ahogy anyura mosolyog... ezek gusztustalanul nyálasok, de ez engem is vigyorgásra késztet. Aztán a tekintetem a másik házra siklik, és összeszorul a gyomrom. Imádkozom azért, hogy most ne legyen itthon, nem tudom, mit tennék, ha meglátnám. A többieknek nem beszéltem az időről, amit egyedül töltöttem itt, épp csak annyit, hogy egyetemre jártam. - Majd én viszem- kapom ki anyu kezéből a dobozt, mégse ő cipelje, hisz még gyenge, hiába állítja az ellenkezőjét. - Na, a végén még megizmosodsz- puszil homlokon mostohaapám, mire én nevetve vállon ütöm. Bírom Rogert, jó fej, és őt marhára nem érdekli, ha kilógok cigizni... néha szökik velem, mert anyu már semmilyen káros dolgot nem tolerál... érthető. - Van itt, csak titkolom- kacsintok a férfire, mire kiszakad belőle a nevetés.Azt hiszem, a mi kapcsolatunk már csak ilyen... folyton húzzuk egymás agyát. - Ohh a francba- puffogok, amikor kiesik a kezemből a doboz. Anyuék már bent... jellemző, ha valami gáz van, nincsenek a közelben. - Hahóóó... Help me- mert miért is kanalaznám egyedül össze, mikor van itt egy erős férfi is?
Az élet szerencséje manapság nem nekem kedves. Semmi nem úgy alakul mint, ahogy azt én elvárnám és leginkább szeretném. Bár ez nem meglepő, hisz nem mehet mindig minden csettintés formájában. Lehet, hogy így megvehettem magamnak az ezüst, tükör fényes Bugattit, vagy azt a halom új alkatrészt, amit még a nap sárga Lamborghinibe kell belepakolnom. Szerencsétlent rendbe kellene már tenni véglegesen, hogy ha már nem is használom, de eladni eltudjam. Nem mellesleg nem kis összeget fektettem már bele, mint ahogy időt is, nem lenne rossz, ha meglátszódna az eredménye végre. Míg ezeket a dolgokat megtudom könnyű szerrel, az említett csettintés formájában teremteni hála annak a pénzsokaságnak, amit apám és anyám a széfben tartanak, én pedig úgy élősködök rajta, mint egy pióca. Viszont a szerencse és a remény, az nem jön oly könnyen, mint szeretném. Mostanában rám jár a rúd minden téren, s bár megerősödök tőle, mégis inkább azt mondanám, hogy ez elkomorulás, elhidegülés az élettől. Ami nem a pozitivitás és az élet elfogadása felé hajszol. Sőt! Egyre több zűrbe keveredek, akár akaratlanul is. De annyi biztos, hogy onnan a legtöbb ember félholtan távozik, akár csak én. Nem adom könnyen magam a bunyó terén, és ha egyszer bepipulok, akkor ott vér fog folyni. Mint egy pitbull akit a kutyaviadalokra teremtettek. Akaratos, agresszív és vad, erőteljes, komor, kiállhatatlan. És lehet, hogy a társaim, barátaim így felnéznek rám, mégse így kellene ezt a tiszteletnek nevezhető maszlagot a magamévá tudni. Szinte belém hasít a felismerés, mikor egy számomra oly kedves hang iszkol be a fülembe, és veszi hatalma alá a testemet, a mozdulataimat. Abbahagyom a mozdulatmenetet, miszerint felhúzom a fekete bőrdzsekim cipzárját, már vágtázok is a hatalmas, kerítés felé, hogy annak félreeső részén, egy kisebb kovácsolt vas kaput átugorva az utcafronton lehessek. Egy pillanatra ledermedek, ahogy Daphne alakján végignézek, s haragudnom kellene amiért szó nélkül itt hagyott, mégse tudok. Óvatos léptekkel közelítem meg, mintha attól félnék észrevesz, és elszalad. Egész közel állok meg hozzá, mellkasom kis híján teljesen hozzá ér a hátához. Enyhén előrehajolva mélyen szívom be ismerős illatát, s ujjaimat a kezére simítva hunyom be a szemeimet ahogy finom bőréhez ér a kezem. - Szokatlanul hangos vagy... ez pedig egy nyugodt környék - suttogom a fülébe.
Megszokhattam volna, hogy az élet mindig a hülye lapokat ossza nekem, és csak rajtam múlik, mennyire játszok jól velük. Talán ez a szerencsém, tudom úgy keverni őket, hogy én jöjjek ki jobban. Ennek ellenére mégse érzem, hogy a legjobb döntésem volt visszajönni ide. Lezártam, le akartam zárni, mert egyszerűen nem akartam elhinni, hogy Lucas várna rám, abban sem vagyok biztos, hogy a nevemre emlékszik még, és ez így van jól, hisz… nem én vagyok a fix kapcsolat ideálja, nem is voltam. És most itt vagyok, egy köpésre tőle, és azért fohászkodom, hogy ne legyen itthon, holott ha már csak belegondolok abba, valaki mással van, elfog, a bőghetnék. Elcsesztem, kegyetlenül, tudom, és nem is várom, hogy a nyakamba ugorjon, mikor meglát. Mert egyszer megfog. Lehetek akármennyire leleményes, esélytelennek tartom, hogy úgy éljek mellette, hogy ő nem is tudja, mekkora pech. A nevetésekből ítélve, nem mostanában kapok segítséget, így egy fáradt sóhaj kíséretében hajolok le… vagyis hajolnék, ha nem akadna meg a mozdulatom, na meg bennem a levegő fél úton. - Lucas- suttogom a nevét magam elé, mintha csak azt hinném, beképzelem ezt az egészet. Pedig nem ahogy hozzám ér, én egyből libabőrös leszek, behunyt szemekkel dőlök neki, nem engedve el a pillanatot, mert tudom, ennél már csak rosszabb lehet. Vagy nem? A filmekben ilyenkor már ordibálva közelítenek az emberhez, és ő nem. Halvány mosoly kúszik az arcomra, és összeszedve minden bátorságom, szembe fordulok vele, és átkarolom a nyakát. - Volt- vigyorgok rá, aztán csak fürkészem az arcát. Mintha kicsit be lenne esve, lefogadom, megint péppé vert valakit. Leszokhatna erről, persze ki vagyok én, hogy megmondjam. - Sajnálom… anyu… el kellett mennem- hajolok oda a nyakához, és belepuszilok. Oké, tudom nem ez a legjobb módja a kiengesztelésnek, főleg, hogy nem tudom, ő mit érez.
Egy-két nappal ez előtt, még ha a fene fenét is eszik, akkor se hittem volna el, hogy ha valaki azt mondja, hogy Daph vissza jön. Azt gondoltam volna, hogy csak a hülyéjét járatják velem. Erre tessék, itt áll előttem teljes valóságába. Ha két nappal hamarabb jön, akkor most nem így kell látnia. Agyon verve, szétesve. De leszarom. Olyan magasról és olyan csodálatos ívben, ahogy csak lehet. Azzal ha nekiállok ordibálni, hogy mégis mit képzelt akkor, mikor elment, nem megyek semmire. Ezt nagyon jól tudom, nem mellesleg én voltam az az illető, aki szabad utat engedett neki. Mármint... nem ebben az esetben. Csak mindig is tisztában voltam vele, hogy nem jellemző rá az, hogy egy helyen megállapodik. Izgága, minden lében kanál lánynak ismertem meg. Erős akarattal, némi cserfességgel, viszont annál nagyon lelkesedéssel és életerővel. Olyan volt, amilyen én mindig is lenni akartam, de soha nem sikerült eljutnom addig, hogy meg is valósítsam. Csak élek bele a nagyvilágba a magam agressziójával, akaratosságával, vaddisznóságával, miközben naponta veretem meg magam, vagy verem én szét embertársaimat minden szó nélkül. Itt áll előttem... és ahogy nézem, szándékában áll itt is maradni. Remélem így is marad ez még sokáig. Ha valaki, akkor ő elég erőt tud adni ahhoz, hogy két lábbal álljak a földön, ám de akaratosság, és makacsság nélkül. Ahogy átkarolja a nyakam, széles vigyor jelenik meg a képemen a magam "huncut" módján... szóval inkább számít piszkosnak és merésznek, de az enyém. - Volt bizony... talán megint tőlünk lesznek hangosak az éjszakák? - mutatom meg neki a jól ismert vigyort, ahogy elhúzódok tőle, és alaposabban szemügyre vehetem az arcát. - Semmit nem változtál - és ez csak most tűnik fel, ahogy közelről megszemlélhetem,s ahogy kisöpröm az szeméből néhány kósza hajtincsét. - Tudom... nem kell magyarázkodnod. Megmondtam nem? Nem kötöm meg a kezed, nem láncollak magamhoz, de várni foglak, ha elmész - ölelem szorosan magamhoz, ahogy belepuszil a nyakamba. - De azért legközelebb némi életjelet adhatsz magadról. Megengedem - ezzel már tapadok is rá szorosan, birtoklóan az ajkaira. Elmondani se tudom, hogy mekkora szükségem volt és van is rá.
Félek, nem tudom, mi lesz, mi van. Csak a voltban vagyok biztos, és az ellen nem tehetek semmit. Persze, most jönne a sablonszöveg, ha tehetném, máshogy csinálnám, nem… biztos, hogy nem, maximum más ok miatt hagynám magam mögött a helyet, vagy megemberelném magam, és vinném Lucast is. Nem hittem volna, de fájt, hogy nem törhetem rá az ajtót, nem jelenhetek meg hirtelen a műhelyben… nem hozhatom rá a frászt valamelyik sikátorban, viszont ez az érzés elenyésző volt az aggódás mellett, épp ezért nem szálltam fel az első gépre, és jöttem haza. Most, hogy érezhetem, el se akarom engedni, csak reménykedem abban, nem fojtom meg. A kérdésére én is elvigyorodok. Épp ekkor hallani a házban, összetört valami, majd anyuék hangos nevetését. - Hány órája is vagyunk itt? Na, látod, szerintem némi segítséget kapunk- vigyorgok, mert mostanság mást nem igazán tudok. Egyszerűen… boldog vagyok, azt hiszem. Imádom a mosolyát, komolyan, ha azzal nem tud levenni a lábamról, semmivel. Néha bele szoktam gondolni, mi lett volna, ha nem azt a házat választom a spontán fürdőmnek, talán minden más lenne. - Dehogynem, izmosabb lettem, nézd- be is feszítek, mert a menők is ezt csinálják, aztán csak elnevetem magam. Ez sem tart sokáig. - Te meg párszor tuti betöretted az orrod- próbálom úgy mondani, mintha az mellékes lenne, de a keserűséggel, ami megbújik, nem tudok mit kezdeni. Nem szeretem, ha verekszik. Nem akarom, hogy egyszer full véresen jöjjön haza, vagy ami rosszabb, ne jöjjön. - Pedig igazán megtehetnéd…. nézd, én… nem akarok távol lenni tőled… ez az idő is kínszenvedés volt…- motyogom lesütve a szemeim, mert én nem szoktam így színt vallani. Most muszáj, akarom, hogy tudja, csak egy szavába kerül, és többé le se lépek. - Mindenké..- a mondatot nem tudom befejezni, mert az ajkai nem is hagyják. Nem ellenkezem, ugyanolyan hevesen csókolok vissza, miközben kezemmel a hajába túrok, hogy közelebb húzzam magamhoz, és én is hozzápréselődök. Talán percek telnek így, aztán a levegőhiány miatt el kell válnom az ajkaktól. Hülye levegő. - Khm… ha ilyen fogadtatásban részesülök, akkor lelépek, még egyszer- kell egy kis idő, mire megtalálom a hangom, aztán már csak vigyorgok, hozzábújva. Itt van, és nekem eszem ágában sincs elengedni, főleg úgy, hogy láthatólag, ő sem nehezményezi ezt.
A házból hangos csörgés-csattogás szűrődik ki, s először azt gyanítom, verekedés folyik odabent. Viszont a hangos, még a zörgést is túlharsogó nevetés engem is mosolygásra késztet, és hamar belátom, nincs oka aggodalomra. Csak az én életemben vannak állandó verekedések, versengések és haragtartások. Legalábbis a környéken biztos. Javarészt mindenki csendes, senki nem akar a másik torkának ugrani, soha nem szűrődik ki sehonnan egy emberinél hangosabb zaj. Nem bömböltetik a fiatalok a zenét, nem veszekednek, nincsenek vitatkozások. Mindenki kulturált és emberi. Bár lehet, hogy csak jól szigeteltek a falak, és ezért nem szűrődnek ki a velőt rázó sikolyok. Csak tőlem szokott hangos lenni az utca, mikor a műhelyben megbőgetem a kocsikat egy-egy alkatrész csere vagy renoválás után. Persze nem túl sűrűek az ilyen esetek, mivel Rid műhelyében szoktam az ilyeneket megoldani, de van, hogy nincs rám ideje, vagy nekem nincs időm elmenni oda. Ilyenkor pedig marad a saját kis garázsom a ház mögött. - És valóban - rázom meg kacér vigyorral a fejem, mikor azt mutogatja, hogy megizmosodott - jó kis edzésterved lehetett. - Hát, ne én törtem be, jöttek hozzám önkéntes orrtörők - bizonygatom az eget kémlelve. Láthatja rajtam, hogy nem gondolom véresen komolyan. Lehet, hogy tényleg voltak emberek, akikkel verekedésbe torkollt egy-egy "beszélgetés". Na akkor, aztán ott volt ereszd el a hajamat és igen, én magam is kaptam jócskán maflásokat. - Elhiszem, mert nekem is. Szerinted miért rúgtam szét annyi segget? Mert nem volt jobb dolgom, és melletted ténylegesen nyugodtabb is vagyok - söprök ki az arcából ismét pár tincset, amit aztán a füle mögé simítom - szóval jobban teszed, ha mellettem maradsz. Nem kell sokáig bizonygatnom, legalábbis remélem, mivel az arcomra van írva, hogy tényleg így érzek. Befejezni viszont nem tudja azt, amit az imént elkezdett, mivel úgy tapadok rá puha ajkaira, mintha csak ebből tudnék elegendő erőt meríteni ahhoz, hogy túléljem a napot. Mondjuk ha azt vesszük, tényleg így is van. Már csak az, hogy itt áll előttem, láthatom és érinthetem, elegendő ahhoz, hogy vigyorogva éljem túl nem csak a mai napot, de talán az egész hetet. - Egy idő után megunnád, hidd el nekem. Inkább maradj itt velem, és megkapod ezt minden nap. Minden este - súgom a nyakába, ahogy lehajolva hozzá óvatos csókokkal lepem el. - Remélem a családodnak nem lesz ellenére, ha néha elrabollak. Ha pedig igen, akkor majd ablakon át érkezek. Az ajtót nem kell még csak megközelíteni se - húzom magamhoz, miközben be nem áll a szám. Mozdulataim óvatosak. Annyi embert vertem már szét, hogy félő, benne is kárt tudnék tenni egy puszta érintéssel. De ő képes átlátni a szitán, ő látja azt az embert, aki a felszín alatt is rejtőzik.
Csak most tudatosul bennem, mennyire hiányzott, hogy itt áll előttem. Nem is tudom, kinek kéne hirtelen hálát rebegnem, amiért ahelyett, hogy leüvölti a fejem, teljesen máshogy viselkedik velem. Nem érdemlem meg, még azt se, hogy szóba álljon velem, hisz szó nélkül leléptem. Igen, marha jó, hogy van kapaszkodóm, mármint jó dolog elhitetni, hogy csak anyu miatt, de tudom, az is közrejátszott, hogy nem éreztem a szabadságot, amibe szó szerint szerelmes voltam. Most meg már nem is akarom, nem, ha a szabadságom ára Lucas. Igen, nem is olyan rég, még röhögtem azokon, akik azt mondogatták, az életük képesek lennének élni valaki mellett, én ezt egy baromi nagy túlzásnak tartottam, erre meg... oké, nem leszek ilyen szélsőséges, de már azt se tudom elképzelni, hogy nélküle ébredjek. - Jah, fogjuk rá- vonom meg a vállam vigyorogva. Oké, nem lettem egy Hulk, csoda, ha ő észreveszi. Nem mellesleg az egészet poénnak szántam. - Gondolom, azért kicsit manipuláltad őket. Senki nem megy oda senkihez önként, hogy betörje az orrát- és igen, tökéletesen kinézem belőle, hogy csak azért hergel valakit, hogy ne az övé legyen az első ütés. Nem mellesleg ez egy marha hasznos, és bevett szokás. Enyhítő körülménynek számít, ha bíróságra kerül a sor, de fogalmam sincs, honnan tudom ezt. A zárdában, ahol éltem, ilyen történetekkel riogatták a szent lelkünket. - Igen, én is úgy látom, hogy ezzel jót teszek a világnak- hajolok az ajkához, hogy óvatosan megharaphassam. Nem is kell mondania, én mellette maradok, csak meg ne unjon. Nos, ebből látszik, hogy én is képes vagyok változni. Pár évvel ezelőtt nem hittem volna, hogy ilyesmik fognak foglalkoztatni. Ha tehetném, helyben szedném le róla a ruháit, csakhogy... az agyam kellemezetlenebbik fele folyton eszembe juttatja, hogy egy utcán vagyunk, és félő már így is átléptük az ízlés határát. Mázli, hogy tojok bele, csak hát... mégse fogom Lucast mutogatni. Ó, igen az a fene birtoklási kényszer fog engem kikészíteni. - Kecsegtető az ajánlat- motyogom már kiszáradt torokkal. Ha feltett szándéka elérni, hogy elveszítsem a fejem, és nekirontsak, hát... jó úton halad. - Még mindig nem szólhatnak az életembe. Tudod mit? Rabolj el, most rögtön- hevesen csókolom meg, hozzányomva a csípőm, hogy ezzel is a tudtára adjam, mit szeretnék most.
Kezdőlap 
Tárgy: Daph & Lucas... édes viszontlátás 
29.08.13 21:26