Név: Mabel Adriane Lewis
Becenév: Mabel (a bárokban csak: Thea)
Kor: 38
Születése hely, idő: 1975-02-19 / USA - San Diego  
Tartózkodási hely: LV
Csoport: ügyvéd
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Olyan vagyok, akárcsak egy elveszett gyerek, aki keresi azt az embert, aki képes érte bármire, és aki képes őt úgy szeretni, minden hibájával együtt, ahogy van.
Imádom a gyerekeimet és keményen küzdök azért, hogy visszaszerezhessem Joanna bizalmát.
Az eddig ért sérelmek miatt túlságosan is sebezhető vagyok. Az elhanyagoltság miatt megszállott önmarcangolóvá váltam, aki mindig magában keresi a hibát, és mindenért magát okolja.
Otthon, családi körben egy visszahúzódó, magát boldognak tettető, a háttérben meghúzódó nő vagyok, este azonban -amikor éjjeli pillangóként tevékenykedem-, előbújik belőlem az az énem, aki másokon akarja kiélni magát. Akkor vadóc vagyok, erkölcstelen és olyan dolgokat teszek, amikre másnap mindig megbánással gondolok vissza.

Külső: Az átlag női magassággal rendelkezem. Viszonylag magasnak mondhatom magam. A magasságomra való tekintettel így hát érthető, hogy hosszú, formás lábakkal áldott meg az Isten.
A hajam szőke göndör fürtökben omlik rá vállamra, és keretezi a kicsit szögletes formájú arcomat.
Szemeim igéző kékek, amikben mindig ott csillog a boldogtalanság és magány fénye. Szeretek mosolyogni, és csinosan, nőiesen öltözködni.

Előtörténet:






Huha hol is kezdhetném? Mondjuk ott, hogy nem mostanság volt már 1987 amikor világra jöttem San Diegoban egy havas, téli estén. Február közepét írtuk. A hóvirágok akkor tették próbára magukat, és kezdtek el kibújni a hideg, havas talajból, hogy megmutatkozzanak a nagyérdemű előtt, és hogy úgy igazából kezdetét vehesse az életük.
Ilyen voltam én is. Sokáig Hóvirág volt a becenevem. Ezt a nevet még édesapám aggatta rám, akit sajnos nem ismerhettem meg, ugyanis a születésemet követő negyedik évben elhunyt agydaganatban. Fogalmam sincs róla, hogy milyen ember volt. Csak az alapján ismerem őt, ahogy anya mesélt róla amikor már nagyobb lettem. Már az arcára sem igen emlékszem, hiába őriztük meg magunknak fekete-fehér fotókon. Egy papír darab soha nem fogja pótolni az elvesztett szerettedet! És, hogy eközben mi történt anyával? Rosszul viselte apa halálát. Minden az ő nyakába szakadt, és amellett, hogy pénzhez kellett juttatnia minket, ruháznia és etetnie kellett engem, erősnek kellett tűnnie előttem. Példamutató és erős nő volt. Soha semmiben nem szenvedtem hiányt, és tiszteltem benne, hogy mennyire odaadó anya. Az hiszem én is olyan akartam lenni, mint Ő! Mindig felnéztem rá. Ő jelentett számomra a mindent.
Csak mi maradtunk egymásnak, és tudtam, hogy ez mekkora szó, mint ahogy azt is, hogy a kapcsolatunknak az egymás iránti kölcsönös bizalmon kell alapulnia, különben oda az egész. Soha semmiben nem szenvedtem hiányt, igaz, voltak olyan karácsonyok, születésnapok, amikor egy kézzel készített képeslapon, üdvözlő kártyán kívül másra nem futotta, de nem is ez számított akkor igazán!
Tizenöt voltam, amikor először falba ütköztem, és amit nem tudtam egykönnyen áthidalni, úgy ahogy a kikerülésére sem volt lehetőségem. Olyan hirtelen jött, hogy eleinte fel se fogtam a fájdalmat, amit az ütközés során éreztem, és azt, hogy métereket estem vissza.

Anya egyszeriben furcsán kezdett el viselkedni, már nem volt önmaga. Angyalokról és démonokról beszélt. Nem volt képes többet aludni. Egy éjszaka alatt -ameddig én félálomban forgolódtam-, képes volt csaknem az egész házat átrendezni, mert azok a bizonyos, általa látott démonok és angyalok azt parancsolták neki. Sokáig féltem tőle, a kapcsolat megszakadt közöttünk és annak ellenére, hogy egy házban laktunk, egy levegőt szívtunk, olyan volt, minta már nem lenne anyám. Mintha csak egy őrült, zavarodott lakótársam lenne csak, aki őrjöngve csapkod és a Bibliából idéz. Szívbe markoló volt végig nézni, ahogy teljesen elveszíti az eszét, és leépül, elhanyagolja magát. Már nem voltam többet Hóvirág, és már nem anya volt az, aki gondoskodott rólunk, hanem én. Én lettem a felelősségteljes felnőtt, és az iskola mellett kénytelen voltam dolgozni, hogy valamiből eltarthassam magunkat, és hogy ezek fejében még anyának a gyógyszereit is fizetni tudjam. Nem maradt abszolút semmi időm saját magamra, és bár minden erőmmel anyára koncentráltam, arra hogy könnyebb legyen, az érzéseim ettől még nem szűntek meg létezni. Emlékszem, akkor már egy hónapja a sarki kisboltban dolgoztam, mint pénztáros, amikor is egy nagyjából velem egykorú fiúval felkeltettük egymás érdeklődését. Én voltam az elveszett, sebezhető tizenhét éves tinédzser lány, aki könnyű prédának bizonyult. Andrew volt az első szerelmem, és miután megtudtam, hogy terhes vagyok, örökre magához láncolt.

A szülei szorgalmazták, hogy hozzájuk költözzek, és hogy minél előbb kössük össze az életünket. Kétségbe voltam esve. Egy tizenhét éves gyerek voltam, aki egy véletlen folytán teherbe esett, és akinek céljai, álmai voltak, és akinek ugyanakkor törődnie kellett a beteg anyjával. Andrewék mégis mindenről helyettem döntöttek. Megtervezték az életemet, és beadták a pszichiátriára anyát. Nem tehettem semmit. Gondolnom kellett a babára, és tudtam, hogy ha olyan anya akarok lenni, mint amilyen az enyém is volt, akkor áldozatot kell hoznom a gyermekem érdekében. Andrewék akkoriban San Diego egyik legtehetősebb családja voltak. Egy kicsit talán még élveztem is azt a fényűzést és pompát. Új, csinos ruhák, villás reggelik, hatalmas, fényűző esküvő. Egyszóval, egy rossz szavam sem lehetett, mégsem éreztem, hogy bárki is akárcsak egy kicsit is törődne velem. Andrewban lassan kihűltek az irántam táplált érzelmek, és úgy éreztem, hogy egyedül maradtam abban a fényűző életben a fiunkkal, Alexanderral...
Soha nem akartam a doktorátusi címet a nevük előtt viselő körökbe tartozni, a szülei mégis helyettem döntöttek a tanulmányaimmal kapcsolatban is, és elindítottak a jogi pálya rögös útján. Istenem, utáltam! Minden percét gyűlöltem az életemnek, amiben az egyetlen gyógyító fénysugarat Alexander, és az egy évvel utána megszületett lányom, Joanna jelentették.

Egy csicsás, luxus kalickában éltem, de ők ketten mégis szebbé tették nekem a rabságot! Az egyetemen eltöltött idő volt életem első, és egyik legnehezebb időszaka. Egyszerre kellett helytállnom, mint édesanya, szerető feleség és kitűnő diák. Végül egy év halasztással megszereztem a diplomámat, és Andrew-val meg a gyerekekkel Las Vegasba költöztünk. Azt hittem, hogy ez a költözés majd egy új, tiszta lapot fog jelenteni az életünkben. Én tényleg bíztam benne! Minden lehetőséget megragadtam arra, hogy a családunkat kicsit összekovácsoljam, és hogy Andrewba visszalopjam azt a tüzet, amit egykoron érzett, de hiába a közös családi programok, a közös étkezések, semmi se változott... Inkább csak rosszabb lett. Én voltam a feszélyezett nő, akinek egyszerre kellett helytállnia anyaként, ügyvédként és feleségként. Túl sok minden szakadt a nyakamba, és úgy éreztem, hogy nem fogok elbírni azzal a rengeteg súllyal, ami a vállamat nyomja.
A gyerekek meg ugyebár mindeközben megállíthatatlanul cseperedtek. Féltettem őket a felnövéstől. Nem akartam, hogy olyan életük legyen, mint amilyen nekem is. Azt akartam, hogy kövessék az álmaikat, és hogy nyitott szemmel járjanak a világban, ne bízzanak meg senkiben, de Alexander vakvágányra tért valamikor tizennyolc éves korában, és zuhanni kezdett, magával rántva a húgát is a mélybe. Kezdetét vették az éjszakai kimaradások, és olyan alkalom is akadt, hogy éjek évadján a rendőrség dörömbölt az ajtónkon, hogy haza hozta a két részeg kamasz gyerekünket. Kétségbe voltam esve, tudtam, hogy Andrewnak nem szólhatok az egészről, így magam próbáltam meg kezembe venni a dolgokat. Az anyai szigort igyekeztem alkalmazni, amivel csak azt értem el, hogy mind a ketten megutáltak, eltávolodtak tőlem. Alexander huszonegy évesen elköltözött, Joanna pedig tovább folytatta a bátyja által élt életet. Tudtam, hogy mikkel teszi tönkre magát, és hogy mennyire elhíresült volt már akkor is a férfiak körében, de egyszerűen nem akartam elhinni, hogy mi lett az én okos, gyönyörű lányomból...


Soha nem akartam neki rosszat! Miután Alex elköltözött, már csak Jo maradt nekem. Próbáltam közeledni hozzá, igyekeztem menteni a menthetetlent, de Joanna nem engedte. Teljes szívéből gyűlöl, amit meg is értek és amiért nem is hibáztatom! Mind a mai napig igyekszem visszanyerni a bizalmát, de ő rendíthetetlen...


Eleinte -amikor járni kezdett Joannaval-, olyan volt nekem, mint egy Alex pótlék. Én komolyan igyekeztem úgy tekinteni rá, mint egy túlfűtött, hormon túltengéses tinédzser fiúra, és minden erőmmel azon voltam, hogy visszautasítsam a félreértelmezhetetlen jelzéseit, és próbálkozásait, de aztán feladtam. Hosszú hónapokon keresztül titkos viszonyt folytattam Daviddel, a lányom barátjával. Élveztem, hogy van valaki, aki végre törődik velem, de aztán mindennek rossz vége lett...


Igen, Ő az anyakomplexussal küzdő szenvedélybeteg szőke hercegem!
Idővel -miután megelégeltem az elhanyagoltságot-, elkezdtem bepótolni az elvesztett tinédzser koromat.
Az éjszakákat különböző bárokban töltöm, és férfiaknak táncolok. Egy ilyen estén ismerkedtem össze Jonahval is, akiben máris megláttam valamit. Ő is elveszett, ahogy én is. Egyszerre a szeretőm, és érzelmi támaszom is. Aranyat ér!