Marcus & Freya

- Tudod más esetben egyáltalán nem érdekelne, hogy mit akarsz, de most igen. Szóval, akard! - Talán nem hinné el nekem, de csak neki szeretnék jót azzal, hogy távol tartom magamtól. Mégpedig a lehető legtávolabb. Neki sincs erre az egészre semmi szüksége. És bevallom kezdek kifogyni az ötletekből mégis hogyan tudnám ezt végre valahára megértetni vele. Mert teljesen hiábavalóak és feleslegesek az erőfeszítései. ezt mikor fogja belátni? Csak mert véleményem szerint ez nyilvánvaló. Vagyis Ő ezt pontosan látja, csak nem szeretne tudomást venni róla. Tehát én is csak az időmet pocsékolom vele. Nagyszerű. Fogalmam sincs miféle tévhitben, illúzióban él, hogy miféle álmokat, ábrándokat kerget, de mást kétségtelenül nem is képes figyelembe venni a maga kis világán kívül, amibe olyan szerencsétlenül, akarom ellenére belecsöppentem. De ennek én nem fogok a részese lenni. Legfeljebb a rémálmaiban... nem azért mert olyan szörnyű nagybácsija leszek, hanem mert egyáltalán senkije sem fogok lenni. Én sosem leszek olyan, amilyenné szeretné, hogy váljak.
- Teljesen igazad van. Tényleg nem. - Komolyan mondom mindvégig, az utóbbi harminc évben annyira tudtam, hogy még valami hiányzik az életemből, hogy teljes legyen. Lehetne ez a helyzet még ennél is nevetségesebb? Tudna még ennél is gyerekesebben viselkedni? Már ott tartok, hogy könyörögni tudnék neki azért, csakhogy elmenjen végre, hogy ne keressen többé... De tudom, hogy ez is csak időpocsékolás lenne. És tartok tőle, hogy még a könyörgésemet sem tudnám eléggé komolyan leadni, hitelesen és hihetően. Csupán csak az elmúlt órában kétszer tessékeltem ki az ajtómon, mégis mind a kétszer visszajött. Ha harmadszor is megtenném, vajon akkor is visszajönne?
- Még te sem lehetsz ennyire ostoba. - Csak bízni tudok abban, hogy mindezt nem gondolta komolyan. Fogalma sincs arról, hogy mi minden lehetek még, ha akarnék. De ha tovább makacskodik, akkor azzal ráfog kényszeríteni arra, hogy a tudtára adjam, hogy mi minden lehetek még.
- Közel sem. - Nagyon remélem, hogy ezután nem az fog következni, hogy hasonlítani szeretne rám és minden áron felkarja majd kutatni azokat a dolgokat, amelyekben hasonlóságra lelhet kettőnk között. Mert ennél jobban már nem is különbözhetnénk. Egy kiváló példa rá, hogy Ő láthatóan ragaszkodik a család elméletéhez. Én viszont taszítom ezt. A szükségét érzi annak, hogy most már az élete része legyek. Én egyáltalán nem. Semmi értelmét sem látom ennek.
A kérdés hallatán nevetésben törtem ki. Így képtelenség jól dolgozni. Ha félresiklik a kezem, akkor oda az egész munkám.
- Freya, ne legyél már nevetséges... Még szép, hogy nem. - elképzelésem sincs miből gondolja, hogy hiányozna, hiszen semmit sem tudok róla és személy szerint azt szeretném ha ez így is maradna. Vagyis már így is túl sok mindent tudok róla. Eleget láttam...
- Folytathatnám végre? - Mert így tényleg két katasztrófa lesz a remekművem ha minden második percben abba kell hagynom. Ez nem egy olyan dolog a számomra, amit akár órák múltán is onnan tudok folytatni, ahol abbahagytam. Vagy most csinálom meg vagy tegyen le róla.
- Említettem már, hogy ne mozogj és maradj csendben? Mégis hogyan tudnám úgy lerajzolni a csábos ajkaidat, hogy közben mozgatod? - Neki erről igazán nem kell tudnia, de az ajkain már régen túl vagyok. ettől eltekintve tudnék értékelni egy kis csendet.

to: Marcus   

Ez egy véget nem érő szélmalomharc. Marcus nem akarja, hogy az élete része legyek, én pedig azt nem akarom, hogy csak úgy tovább éljük az életünket, mintha nem is tudnánk egymásról. Mindketten akarunk valamit, kár hogy nem ugyan arra pályázunk. Ezzel csak annyi baj van, hogy nem ismerek lehetetlent és bizony nem fogok csak úgy kisétálni az életéből, mint hogyan azt elvárná tőlem. Nem vagyok arra képes, hogy bele törődjek abba, hogy a nagybácsim, akit huszonegy évig nem is ismertem felbukkan és ennyi, többre is is számítsak tőle. Elszomorító, hogy alig ismerem, de máris többre tartom és jobban kedvelem, mint azokat a rokonaimat, akik akaratom ellenére is az életem részesei, már jó hosszú ideje.
- Miért nem tudnánk egy kicsit ugyan azt akarni? - Mármint nem arra értem, hogy majd én azt akarnám amit Marcus, hanem fordítva. Legyen már annyi mersze, hogy megismerjen és felhagyjon ezzel a visszautasító viselkedésével. Mert ameddig nem unom meg, ezt a próbálkozást,- amit meg sem érdemelne, ahogy az én társaságomat sem, - addig biztosan boldogítani fogom.
- Kimondottan jól áll neked ez a macsó szerep, és ez a gonoszkodás is, de azért ne essél át a ló túloldalára. Nem vagy te annyira rossz, mint amit szeretnél másokkal elhitetni. - Nem tudhatom biztosan ezt, mert még alig ismerem, de szerintem ez csak a felszín amit másokkal láttatni akar. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy több nem lakozik benne ez az álca mögött, aztán persze előfordulhat, hogy szépen pofára esek, mikor az ellenkezője kiderül. De még szeretnék abban hinni, hogy csak azért ilyen távolságtartó mert ez nála a bevett módszer, amit még lehet kezelni. Elvégre pszichológia szakos vagyok, talán meg tudok birkózni vele is és egy kicsit jobb belátásra fogom bírni.
- Tudod egészen érdekelne, hogy honnan vagy ebben annyira biztos, mert ahhoz hogy tudd azért egy egészen picit ismerned is kellene. - Üresnek érzem magam, ahogy az életemet is. Fiatal vagyok, de mégis annyira elcseszett. A napom fénypontja ez amit éppen csinálok, ez nagyon nincs rendben.
- Meg is lepődtem volna, ha az ellenkezőjét mondanád. - Kissé csalódottan felsóhajtottam. Nehezebb dolgom lesz vele, mint hittem volna, de sebaj, mert én nagyon is ráérek.
- Oh hát persze, csak nyugodtan. - Fogalmam sincs arról, hogy meddig kell még egy helyben feküdnöm, de az biztos hogy ha még ennél is tovább, akkor teljesen elzsibbadok. Nem túl kényelmes az, ha meg sem moccanhatsz. De kibírom, mert megéri.
- Igen említetted, de nem is mocorgok. Szóval a számat rajzolod? Csak mert szerintem kissé lejjebb jártatod rajtam a szemeidet. - Mert én mindvégig rajta tartva a szememet nézem hogyan dolgozik, elvégre nem mozdulhatok meg. Szerintem ha a számat rajzolná akkor találkozna a tekintetünk, de szerintem már régen máshol járhat, egészen máshol.

Marcus & Freya

- Végül is megoldható lenne az együttműködéseddel, de gondolom Te valami egész mást szeretnél, mint én. - Hát ez már tényleg elkeserítő. Semmit sem kértem tőle. Jobban mondva csak egy dolgot, de még arra sem bizonyult képesnek. Pedig mi sem volna egyszerűbb annál, mint egyszerűen hátat fordítani, ha úgy tetszik egyetlen szó nélkül és kisétálni az ajtón. Megmondom. Semmi. Egyáltalán semmivel sem tartozunk egymásnak. Nem értem miért kell ezt ennyire erőltetni, mert a részemről sosem fog működni. Nem fog menni, mert nem akarom. Ezenfelül pedig mert roppant bosszantó, de inkább csak idegesítő, rendkívül akaratos, láthatóan neveletlen... Mégis mit kellene olyan szimpatikusnak találnom benne? Számomra az, hogy az unokahúgom a semminél is kevesebbet jelent. Semmi olyasmit sem látok benne, ami egy kicsit is köthetne, kötni tudna hozzá. Ez is azt bizonyítja, hogy mi nem hasonlítunk egymásra. Időpocsékolás is volna efféle jegyek után kutatni. Mert sosem leszek számára az a személy, akit látni szeretne bennem. Nem is értem miből gondolta, hogy mindez egyszer még akár valóságos is lehet. Ebből is látszik, hogy még nagyon is gyerekes a felfogása. Mert egy felnőtt elfogadná, hogy nem kérnek belőle. Ennyiért legalábbis biztosan nem viselkedne nevetségesen, megalázóan és szánalmasan. Én pedig nem tudom felfogni, hogy mindez ennyit jelentene neki, hogy nem képes feladni. Mert őszintén fogalmam sincs arról ,hogy mégis mi az ami előre hajtja.
- Köszönöm ezt a kimerítő elemzést Dr. Freud. Igazán hálás vagyok érte. De nem emlékszem, hogy kértem volna belőle. - Nem ismer. Ami pedig engem illet azt szeretném, ha ez így is maradna. Mivel pedig bennem nem teng túl a kíváncsiság iránta, akár még sikeres is lehetne az elképzelésem, miszerint nem is akarom, hogy valójában megismerjem, hogy bármit is tudjon róla, hogy bármit is jobban akarjon tudni rólam nálam.
- Freya, már többet is tudok rólad, mint szerettem volna. Mindent, amit tudnom érdemes. - Leginkább semmit sem akartam tudni róla, de hát nem sikerülhet mindig minden. Ez pedig már a legelején elbasztam, méghozzá nagyon. Tudom az sem volt épp a legjobb ötlet, hogy néhány órával ez előtt váltunk el a sógornőjével... Csak remélni tudom, hogy Ő azért valamivel jobb felfogású. Mert azért jó volt, de mégsem annyira, hogy megejtsük a viszontlátás örömeit is.
- Tehát véleményed szerint túlságosan kiszámítható vagyok? - Mintha érdekelne, de majd csak túlteszem magam rajta valahogy, ezen is. Mert mindenek előtt azon kellene túltennem magam, hogy mégis hogy lehettem ekkora marha, hogy egyáltalán megadtam a lehetőséget arra, hogy mindez megtörténhessen. Mert ha egyszerűen csak szemet hunyok a történtek felett és nem jelenek meg a házukban minden sokkal könnyebb lenne most.
- Azt is említettem volna, hogy egész pontosan melyik ajkadat próbálom most lerajzolni? - Nem rémlik. Ami azt illeti a száján már régen túl vagyok, mindamellett tudnám értékelni ha továbbra is összezárva tartaná. Továbbra is éles tekintettem szemlélem. Nem szeretném ha reklamáció végett még egyszer el kellene szenvednünk mindezt. Az pedig már magában sértő volna, ha nem találná elég jónak a munkámat.

to: Marcus   

Pontosan úgy van, ahogy Marcus mondja. A legnagyobb probléma kettőnk között, hogy teljesen más elképzeléseink vannak a továbbiakkal kapcsolatban. Hiába is erősködök, akkor sem képes beletörődni abba, hogy nem akarok nélküle élni, mert ha nincs velem az életem silány és semmit sem ér. Na jó, azért ez nagyon is erős túlzás volt. Lényegében arról lenne szó, hogy én túlságosan ragaszkodni kezdtem már hozzá, hiszen az élet hány nagybácsikát kínálhat még fel számomra? Na itt a bökkenő, az is csoda, hogy kiderül, hogy rokonok vagyunk és nem hinném, hogy ez úgy működik, hogy felbukkanna még egy, mintha csak a cilinderből húznánk ki még egy nyuszkát, mert ez nem egy trükk, ez a valóság.
- Oh, nekem csak azt kell elérnem, hogy azt akard, amit én is. Onnantól kezdve pedig nagyszerűen együtt tudnánk működni. - Valójában ez itt a legnagyobb gond, még fogalmam sincs arról, hogy hogyan tudnám más belátásra bírni, mert olyan görcsösen ragaszkodik a saját elképzeléseihez. Arra vár, hogy húzzak már végre el és ne is akarjak többet vissza jönni, na hát arra aztán tényleg várhat. Fene egy meg! Túl kitartó vagyok azt hiszem és ha nem hisz nekem, akkor bizony bizonyítanom kell ezt és én készen állok erre is.
- Tudod kitűnő szereplő lehetnél számomra, ha már emberi viselkedésnél tartunk. Írnom kellene a pszichopaták viselkedéséről. - Mindenki szerint a pszichopaták reménytelen esetek és nincs túl sok esély a gyógyításukra. Nekik nincs lelkiismeretük sem pedig bűntudatuk, eddig stimmel ugye? Na meg gyakori náluk a partnercsere és szeretnek uralkodni is, eddig pedig minden rá utal, persze nem azt mondom, hogy tényleg az agyi lebenye hibásan működe és az miatt személyiségzavaros lenne, mindössze próbáltam hasonlóan kedves lenni vele és ki tudja, talán tévedek, inkább remélem, hogy tévedek és nem erről van szó, mindössze csak gonosz és visszautasító velem szemben.
- Tévhitben élsz. Csak annyit tudsz rólam amennyit elárultam és az bizony nagyon kevés. - Most jöhetnék azzal a szöveggel, hogy bennem még ennél sokkal több is lakozik, de felesleges erőfeszítés lenne részemről, mert tudom, nem akar többet tudni rólam, de ez még változhat.
- Velem kapcsolatban igen. Mert ha rólam van szó akkor csak annyit tudsz mondani, hogy nem akarlak ismerni sem pedig azt, hogy legyen legközelebbi találkozónk. Szóval mindent tudok, ezért nem tudsz meglepetést okozni. - Már akkor is felfogtam mikor legelőször tett az ajtó túlsó oldalára, hogy nem kívánt személy vagyok az életében, de azóta is csak ezt hallom vissza.
- Na jó, ez nagyon gonosz húzás volt. - Ha most ölni tudnék a tekintetemmel... ha pedig Marcus tudna ölni már akkor hallott lettem volna mikor felkelve megpillantott. Azért mégis csak feszélyezve érzem magam még mindig és ezzel a beszólásával sem oldódott a hangulat, sőt!
- Mégis mióta rajzolsz? Mert sok mindent kinéztem volna belőled, hogy hobbiként kisállatokat kínzol, vagy akármi, de azt, hogy egy ilyen profi művész lakozik benned, hát azt nem kimondottan. - Tényleg meglepett mikor rátaláltam azokra a bizonyos lapokra, amin a remek művei voltak papírra vetve. Ezek szerint sokkal több lakozik benne, mint amit a külvilág felé próbál kimutatni.

Marcus & Freya

- Gondolom az még eszedbe sem jutott, hogy mi lenne vagy történhetne abban az esetben, ha megpróbálnál eleget tenni a nem túl nagy kérésemnek? - Igen nagy valószínűséget látok arra, hogy eddig még csak meg sem fordult a fejében. De előfordulhat, hogy ha nem lenne ennyire akaratos, ragaszkodó pimasz kis fruska egy bizonytalan idő után talán megpróbálnék másképp viszonyulni hozzá. Mert ez a jelenleg kialakult helyzet nagyon nincs a tetszésemre, hogy irányítani szeretne. Mármint önmagában ez sem kellene, hogy érdekeljen... Nem is foglalkoztatna különösebben a dolog, ha nem lennék szerves része az elképzeléseinket. Briliáns, ahogyan képesek vagyunk elbeszélni egymás mellett, ahogyan nem meghallani mások akaratát. ebben akár még hasonlíthatunk is. Én nagyon is felfogtam, hogy megszeretne ismerni, csak jelen esetben erre még elég csekély lehetőséget látok. Ő viszont képtelen megérteni, hogy most a legkevésbé rá volna szükségem. Mert ebben az időszakban senkit sem utálok jobban a nyamvadt családomnál. Szóval, elég távol áll most tőlem, hogy közelebb engedjem magamhoz. Csak ennyit kellene elfogadnia. Bevallom elsőre nem tűnt olyan butácskának és kicsinyesnek... Valahogy kilógott a sorból. Ebből kifolyólag ennél okosabbnak hittem, aki gond nélkül fel tud fogni bizonyos dolgokat, aki el tudja fogadni, ha nem kérnek belőle, aki tudja, hogy mikor elég! De már régen túlzásba vitte. Rendkívülien bosszantó... Történetesen a fala tudnék mászni tőle, amit most nem találok szimpatikus vonásnak.
- Akkor csak tartsd tőlem távol magad. - előre megmondtam. Ma valahogy nem vagyok humoromnál. Az első és egyben legnagyobb hiba, amit ma elsőként elkövetett, hogy felkeltett közvetlen miután vette a bátorságot és idejött. Kialvatlanul pedig csak még morcosabb és elviselhetetlenebb vagyok.
- Ha jól értem, ahhoz a közelemben kellene lenned a nap túlnyomó részében. Így már tudhatod, hogy nem áll szándékomban ehhez hozzájárulni. Egyébként pedig az efféle megfigyeléseknek az volna a lényege, hogy ne befolyásold a megfigyelt személyt az idő alatt amíg a felméréseket végzed. Te pedig ebben nem vagy igazán jó. - Azt hiszem ennél bővebben már nem is tudtam volna kifejteni a véleményemet. Részletes volt és lényegre törő.
- Akkor másképp fogalmazok. Ennél többet már nem is szeretnék megtudni rólad. - A jelenlegi ismereteim róla is éppen elég kimerítőek és sokatmondóak. Titokzatosnak szeretnék beállítani magát, de valójában szerintem nem az. Egy nyitott könyvtől persze bonyolultabb, ugyanakkor ha venném a fáradságot hamarjában kiismerném a hölgyeményt, ha érdekelne annyira.
- Ennek tekintetében hasonlítunk. Mert tudtam, hogy annak ellenére, hogy kidobtalak vissza fogsz jönni újra és újra meg újra... - Csak azt tudnám, hogy minek. Számomra ennek nincsen semmi értelme, ahogy jelentősége sem.
- Annyira azért csak nem fájhatott. - De ha mégis, az sem érint túlságosan. Bizonyára majd csak kiheveri valahogyan. Én pedig csak abban bízom, hogy ahhoz a dologhoz, már nem szükségeltetik a jelenlétem.
- Nagyon messze állok attól, hogy profi művész legyek, de már hosszú évek óta. Neked viszont nem kellett volna megtalálnod azokat a rajzokat. - Elgondolkodtató egy tény... Talán ha nem próbáltam volna meg kidobni nem keveredik a nappaliba és nem akad rá a munkáimra...

to: Marcus   

Annyira tudok ragaszkodni a saját elképzeléseimhez, hogy még szép, hogy nem gondolkoztam el azon akár egy percig sem, hogy mi lenne ha eleget tennék Marcus kérésének. Nem fogok csak úgy felszívódni és élni tovább az életemet annak tudtában, hogy van egy nagybácsim és legszívesebben a létezésemről sem akarna tudni. Pedig élek és nagyon úgy látszik, hogy élete elkövetkezendő részében nagyon meg fog gyűlni velem a baja, remélem bírja a harci viszonyokat, mert nem fogok csak úgy leállni. Annyira elvakítja most az apja iránti gyűlölet, hogy észre sem veszi mennyit veszíthet azzal, ha tényleg sikerülne elüldöznie örökre az életéből. Nem akarok nagyképű lenni, de azért nélkülem mégis csak más lenne az élete és más alatt nem arra gondolok, hogy sokkal jobb, vagy éppen nyugodtabb.
- Valójában nem gondolkoztam el azon, hogy mi lenne abban az esetben, ha engedelmeskednék neked és békén hagynálak. Felesleges is lenne ezen gondolkoznom, mert magamat ismerve nem fog ez menni. - Ez a szomorú igazság, ahogy az is, hogy még magam sem tudom miért, de nagyon is szeretném jobban megismerni. Érdekesnek tűnik, még akkor is ha képes nagyon bunkón viselkedni velem, azért mégis csak látok benne fantáziát.
- Mennyire távol? - Felhúzott szemöldökkel érdeklődök, mert ugye ez a távolság eléggé relatív fogalom, és ha úgy nézzük most is van közöttünk egy bizonyos távolság. Vajon miért érzem úgy, hogy Marcus ennél jóval többre vágyik? Nos, mindketten vágyunk valamire, de szerintem én előbb meg fogom kapni. Mert nem vagyok az a típus, aki az első bökkenőnél feladja.
- Tudok csendben is maradni, észre sem vennéd, hogy itt vagyok. De ugye nem akarsz nekem segíteni? - Tényleg nem lenne rossz, ha egy kicsikét a segítségemre lenne, legalább már tudnám miről, vagyis jobban mondva kiről írnék, mert lassan be kellene adnom a dolgozatomat, de még bele sem kezdtem, mert a körülöttem élők, azok nem túl érdekes személyek, Marcussal ellentétben. Van benne valami, ami nem hagy nyugodni. Megnyerő egy személyisége van.
- Nem is vártam volna az ellenkezőjét el tőled. - Felfogtam már, nem kell túlragozni, viszont eljön még az a nap, mikor ez a véleménye változni fog.
- Hű, máris egy hasonlóság, ez is valami. - Persze gondoltam, hogy lesz pár közös vonásunk, de hogy pont a kitartóságunk fog az lenni ami stimmelni fog azt már annyira nem. Szerintem egy napra elég is volt ennyit megtudni, sőt lehet, hogy Marcusnak még sok is. Szegény, de szívás lehet neki, nem hagyom nyugton és még ennek tetejében hosszú ideig meztelen testem látványát kell néznie, hogy egy aktképet rajzoljon rólam, micsoda egy szívtelen némber vagyok, ugye?
- Annyira azért tényleg nem, de ha gondolod nyugodtan szurkálódj csak tovább, ha már eddig képes voltalak elviselni, továbbra is menni fog. - Értem én, hogy nem kívánatos személy vagyok az életében, de azért mégsem kellene úgy bánnia velem, mintha egy utolsó utcalány lennék, akit most csípett fel a sarokról. Sőt, pont az ellentéte vagyok ennek, csak nem tudja, és jobb is ha nem fogja, mert az fájna amit azután kapnék tőle.
- Ez most hozzád képest annyira szerény volt. - Próbáltam nem elnevetni magam és ugyan abban a pozícióban maradni, mint eddig is. Lassan tényleg kezd kényelmetlenné válni, hogy meg sem moccanhatok.
- Túl szépek voltak ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhattam volna. - Most legszívesebben kinyújtóztatnám lassan már elgémberedett végtagomat, de jó kislány módjára, még mindig ugyan abban a pózban vagyok, ahogy Marcus beállított.

Marcus & Freya

- Mégis m a francért ragaszkodsz ennyire ezekhez a hamis elképzelésekhez? Nem fog menni. - Hamis elképzelések vagy tévképzetek. Teljesen mindegy. A lényeg, hogy nem fog működni. Én viszont már annál jobban kezdem unni. Egyszerűen csak túl sokat akar túl rövid idő alatt. Ezt csak nem olyan nehéz megérteni. Neki valahogy mégsem akar sikerülni. Nekem pedig már fogytán a türelmem. Ugyanis nem érzem, hogy kötelességem volna őt elviselni. Semmit sem ígértem a közös jövőnket illetően, sőt egyáltalán nincs is olyan, hogy mi. Fel nem foghatom mégis honnan a fenéből gondolja, hogy a mi kis rokoni szálunknak van közös jövője. mert számmora ez még semmit sem jelent. Még csak tudomást sem akartam venni róla, de így kénytelen vagyok, legalább is amíg meg nem találom annak a módját hogyan szabaduljak meg tőle, méghozzá hatásosan. Mert ebből lassan már kezd elegem lenni, nagyon elegem. Próbáltam szépen, próbáltam kevésbé szépen... A tudtára adni, hogy mindenkinek úgy volna a legjobb ha nem erőltetnénk a dolgot, mert engem egyáltalán nem érdekel, hogy miféle viszonyt ápolunk és ápolhatnánk, mert semmilyent sem fogunk. Eddig is olyan gondtalanul éltük az életünket egymás nélkül. Nem értem miért kellett így felrúgni ezt a harmóniát.
- Amennyire az csak lehetséges. - Mindenesetre ennél jóval távolabb szeretném tudni magamtól, aminek lassan, de biztosan megfogom találni a módját. Ennél azért értelmesebb nőnek gondoltam sokkal.. Azt hittem ennél valamivel azért több önérzettel rendelkezik, hogy nem fogja rám erőltetni magát mikor látja, hogy a legkevésbé rá vagyok most kíváncsi. De nem. Őt még csak ki sem lehet dobni. Meglehet talán a bejárati ajtóval kellett volna próbálkoznom és talán nem ártott volna bezárni sem. Mi több, ezek után a riasztót sem fogom elfelejteni bekapcsolni.
- Engedjem, hogy továbbra is pocsékold az időmet, hogy a nyakamon lógj a nap huszonnégy órájában és idegesíts a hiábavaló kérdéseiddel? Eltaláltad. Nem. Írj az apádról... Ő biztosan szívesebben töltene veled több időt is és készséggel válaszolni az esetleges kérdéseidre. - Csöppet sem találom szórakoztatónak az elgondolást. Ellenkezőleg. Maga volna a pokol ezzel a nővel már csak egy teljes nap is. Aztán szépen arról is írhatna miképpen akasztottam fel magam a nappaliban lévő lámpára, mert már nem tudtam elviselni. Okosan eltudta érni, hogy már csak a puszta jelenléte is frusztráljon. Megszólalni már igazán nem szükséges. Az arckifejezése is elég sokatmondó.
- Ebbe inkább bele se kezd... - Én igazán nem akartam hamis ábrándokba ringatni. Ez csupán csak egy jellemvonás, ami megegyezik bennünk. Csupán csak egy ártatlan kis hasonlóság. Ennyi, nem t9bb. Ő viszont máris túl sokat a dolgok mögé. ezt pedig nem akartam.
- Hozzád képest viszont túl sok, amit produkálsz illetve művelni próbálsz. - Kétségtelen, hogy jó régen tette már valaki a helyére a nagylányt. Milyen sajnálatos, hogy ez nem az én tisztem. Még a végén azt gondolná, hogy törődöm vele.
- Végeztünk. Most már megmozdulhatsz. - Megkönnyebbültem csak sóhajtottam egyet. El sem hiszem. Nos, ő már megkapta amit akart. Most én következem.

to: Marcus   

Ez az örökös huzavona. Komolyan mondom rosszabbak vagyunk, mint azok a gyerekek, akik össze vesznek egy játékon. Hogy miért? Mert mi már elvileg mindketten felnőttek vagyunk és képesek lehetnénk valamiféle kompromisszumra annak érdekében, hogy megtaláljuk azt a középutat, ami mindkettőnk számára maga lenne a tökély. Ez szép is jó, de elképzelésnek, mert ugye ez gyakorlatban nem kivitelezhető, egyáltalán nem.
- Mikor azt mondod, hogy nem fog menni az úgy hat rám, hogy még ennél is erősebben kell próbálkoznom és kitartónak kell lennem és mégis sikerülni fog. - Őszintén tényleg nem tudom, nem is tudom, talán van benne valami, ami nem hagy nyugodni és tényleg szeretném jobban megismerni. Mert ez csak a felszínt, amit belőle láttam, de azt kell mondanom, hogy még ez is tetszik, habár néha megkérdőjelezhetetlenül mogorva és tapló, mégsem tud ezzel a viselkedésével eltántorítani.
- Most őszintén, képes lennél elköltözni? Mert én tudom, hogy hol laksz és szerintem nem ez volt az egyetlen váratlan látogatásom. - Nem akarom rémisztgetni, sőt ez távol is áll tőlem, mindössze felkészítem arra, ami ezek után várni fog rá. Harcolhat is ellenem, de végül a csatával együtt a mi kis hátborunkat is én fogom megnyerni.
- Nehezedre is esne bármit is megtenni értem, ugye? - Most tekintsünk el attól, hogy éppen most rajzol, azt is csak kizárólag hátsószándékkal teszi. Azt hiszi majd így minél hamarabb elhagyom a lakását, ami igaz is, hiszen erről szólt az alkunk, de azt nem mondtam, hogy akár még ma nem fogok mégis visszajönni.
- Oh, ezt te kezdted el, én csak fojtatom. - Közös vonások, mi? Eddig néhány biztosan van, de legfőképp rossz szokás, mert ugye Marcusnak abból van több, jó azért én sem panaszkodhatok. Pimasz és kitartó vagyok, ami neki rossz, viszont nekem az előnyömre válik.
- Mégis mit művelek? - Az ég világon semmit sem teszek, mindössze próbálok közeledni felé, csak ne hárítana ennyire. Aztán amikor azt mondja készen van, egyből fel is pattanok eddigi helyemről, hogy végre kinyújtóztassam magam, majd már siettem is oda hozzá, megnézni az alkotást. Eleinte elakadt a szavam, olyan gyönyörűnek találtam. Mégis csak én vagyok a rajzon, de művészi kivitelezésben.
- Köszönöm Marcus. - Most már mit számít? Úgy ahogy voltam megöleltem gyorsan, mielőtt bármit is bírt volna cselekedni el is húzódtam tőle, de előtte még egy gyors puszit is kapott tőlem.
- Azt hiszem, most én jövök, hogy eleget tegyek a kérdésednek. Nem kell kidobnod, tudom mi a dolgom. - Elindultam a hálója felé, hiszen valahol ott található ruháimnak a többsége.

Marcus & Freya

- Módszeres... De lásd majd az enyémet. - Nem, ez módszeresen gyenge. Most biztosan azt gondolja, hogy rendkívül rafinált és leleményes ahogyan kiforgatja a szavaimat állandóan, ami már nem  különösebben tud zavarni. egy idő után ugyanis hozzászokom a locsogásához és gyakorlatilag már meg sem hallom. egyszerűen csak kizárom a nem kívánatos hangokat a fejemből. Nem tud érdekelni, de még csak megpróbálni sem akarom és ami azt illeti engem sem foglalkoztat, hogy eltudja ezt viselni vagy sem. Eddig túlságosan azon voltam, hogy megszabaduljak tőle, de még így is foglalkozom vele. Már meg is van hol hibáztam, amit mihamarabb korrigálni fogok, mert ez így nem mehet tovább. Kissé talán az is bánt, úgy is mondhatnám, hogy fáj amiért nem vesz komolyan, de túlélem. Talán még azt is megkockáztatnám, hogy alábecsül, ami pedig egyenesen már sértő a számmora, de ez sem jelent gondot.
- Én egy szóval sem mondtam ilyet. Te ahhoz kevés vagyok kis szívem. - Még hogy elköltözni? Nem hiszem, hogy hagynom kellene, hogy egy ilyen taknyos kis kölyök irányítson. előtte talán tájékoztatnom kellene bizonyos dolgokról, na meg persze megtörölnöm az orrát, hiszen a nagybátyja vagyok. Ennyit talán megtehetek, ha már sosem állt módomban törődni vele, de szándékomban még kevésbé. Nyilvánvalóan semmi szüksége sincs rám. Így tényleg nem fogom fel miért erőltetni ezt a dolgot ennyire.
- Nem tartozol sem a kötelességeim közé, sem a felelősségem alá. - Tehát nekem egyáltalán semmit sem kell megtennem érte. Attól tartok a rossz személyhez fordult, a rossz férfitől várja azt, amire vágyik. Szerintem valahol egészen máshol kellene kopogtatni ezzel a ragaszkodásával. Valaki más biztosan jobban tudná értékelni.
- Mond csak kis szívem... Apakomplexusod van? Mert ezen bármelyik idősebb férfi tudna segíteni. Én pedig a nagybátyád vagyok. Így semmit sem tehetek. - Csak úgy egyszerűen kibukott belőlem a kérdés és még több is van ott, ahonnan ez jött. Ami azt hiszem mindkettőnknek úgy lesz a legjobb ha nem kívánkozik ki belőlem.
- Szerintem neked csak egy férfira volna szükséged, aki lefoglal, leköti a figyelmed, a szabad idődet és elszórakoztat. - Tehát egyértelműen nem rólam lehet szó.
- Azért ennyire nem kell elragadtatni magad. - Most mondanám, hogy szívesen meg hogy máskor is, de esélytelen. Először is mert kizsarolta, hogy megcsináljon ezt az átkozott rajzot. Másod sorban pedig eszem ágában sincs még egyet készíteni róla. Szóval, nem lett a múzsámmá.
- Köszönöm Freya. - Hát ezzel a kijelentésével most nagyot dobott a hangulatomon és talán még hálás is vagyok neki. De ettől függetlenül még nem azt mondom, hogy hiányozni is fog. elhiheti nem állok neki marasztalni.

to: Marcus   

Eddig valahogy teljesen hidegen tudtak hagyni a férfiak. Elegendő volt egyetlen egy pillantás ahhoz, hogy mindet elítéljem és ne is foglalkozzak velük, sőt férfi számba se vegyem őket. Akkor most Marcus miért is érdekel annyira? Hiszen ha úgy nézzük mégis csak a nagybácsim, aki pofátlanul szexi és gerjedek a tapló modorára és tetszik benne, hogy nem kedves, normális vagyok én? Legközelebb mi fog jönni, talán azt fogom tőle kérni, hogy még gonoszabb legyen, mert izgassa a fantáziámat ez a civakodás? Rossz, rossz Freya!
- Már alig várom, hogy láthassam, vagy ne várjam ennyire? - Mindenkinek vannak módszerei, nos én most azt a módszert választottam, hogy kitartok az mellett, amit akarok és tán csak majd lesz valahogy. Ebben tudok bízni, mert lássuk be semmi sem garantált.
- Kis szívem? Nocsak, talán ennyire összemelegedtünk volna és én észre sem vettem? - Nevetnem kellett, de vissza kellett fognom magam, nem kockáztathatom meg, hogy véletlenül a nagy nevetésemben elmozdulok és fuccs az eddigi munkájának. Valahogy sejtem, hogy nem szívesen kezdené újra, mert alig várja, hogy ezzel is kész legyen, hogy kitehesse innen a szűrőmet. Micsoda egy goromba fráter!
- Huszonegy évig nélkülöznöm kellett téged, ezért se születésnapi, sem pedig karácsonyi ajándékot nem kaptam tőled. Ezek után nem vagy erre hajlandó? Csak pár napról lenne tényleg csak szó. - Próbálok minél jobban meggyőző lenni, habár Marcus egészen olyan most, mint a Grincs, leszámítva azt, hogy nincs zöld színe, viszont ugyan olyan szőrös szívű tud lenni.
- Dehogy van nekem apakomplexusom! Már miért lenne? Nyugi Marcus nem kell attól tartanod, hogy így meztelenül rád fogom vetni magam, bocsi de nem vagy az esetem. -Még jó, hogy nem fogok vele őszinte lenni, ch. Tetszik, de el fog múlni, ez is csak egy pillanatnyi elmezavar, aminek hamar véget fogok vetni, mert ez nem lehetséges, hogy majd pont vele... ojaj!
- Attól, hogy most nincs senkim még nem jelenti azt, hogy nem szórakozom jól, egyébként is elég zsúfolt a napom, de szerencsére tudtam neked egy kis időt szorítani a napirendemben. - Délután még várnak rám az órák, mert ha le akarok doktorálni, akkor meg kell jelennem és figyelnem is arra, hogy mi hangzik ott el, még akkor is ha most más valami sokkal jobban fel tudja kelteni az érdeklődésemet.
- Jaj már! Mit vagy úgy oda? Csak egy ártatlan ölelés és puszi volt, amivel próbáltam hálás lenni. - Na meg azért is eléggé hálás vagyok, hogy végre megmozdulhattam, ezért egyenesen Marcus hálószobájába eredtem a ruháimért. Már minden rajtam volt úgy jöttem ki, egyedül csak a blúzomat vettem fel már onnan kilépve. Egy kissé még nevesek a ruháim, de túlélem.
- Szóval elkapom? - Ártatkanul mosolyogtam rá, miközben oda sétáltam, kezemet nyújtva felé, hogy végre megkapjam a műalkotását.

Marcus & Freya

- Szerintem annyira azért ne. Látni pedig csak akkor fogod, amikor elbuksz. Én csak szeretnélek téged ettől megkímélni, hogy azzal keljen szembesülnöd, hogy minden, amit tettél teljesen hiábavaló volt. Mert az. Csak valamiért nem akarod ezt belátni, de attól még így van. Kérdés, hogy ez benned mikor fog tudatosulni. - Talán többre is tarthatnám a próbálkozásait, de számomra túl kicsinyesek. Látszik rajta, kétségtelenül hogy nagyon szeretné elérni a célját, de már bosszantóan akaratos, ami nem fogja előrébb vinni azon a bizonyos úton, mert nem hiszem, hogy az volna az egyetlen célja, hogy kihozzon a béketűrésből. Lehetne egy kicsivel mondjuk tapintatosabb is. Kezdetnek talán ne törje rám az ajtót, hanem inkább próbáljon csak meg kopogni szépen, aztán pedig majd eldöntöm, hogy ezt mennyire tudnám értékelni, hogy beengedem vagy inkább elküldöm. Egyáltalán nem körültekintő. Nem óvatoskodik és nem is figyel... Nem lát messzebbre az orrától pedig kellene... Csak önmagát képes meglátni és amit akar. De semmi többet. Ez így nem helyes.
- Sok mindent nem veszel észre. - Éppen ez a baj. De legfőképpen önmagát nem veszi észre, ami tulajdonképpen engem a legkevésbé sem kellene, hogy érdekeljen és nem is foglalkoztatna, ha nem lennék érintett a dologban. Mert ugye ezekben a percekben is az én házamban múlatja az idejét. Zavar-e? Igen! Határozottan... Nagyon.
- Ezzel az elmélettel már csak annyi lenne a probléma, hogy nem vagyok pszichopata sem semmi ilyesmi. Tehát nem segíthetek. - Már csak ez hiányzott. Szülinapi és karácsonyi ajándékok. Esetleg kárpótolhatom néhány üveg whiskyvel a nagyapa emlékére és tiszteletére, de mivel tudtom szerint nincs karácsony, ahogy születésnapja sem... Így megint csak a rossz ajtón kopogtat.
- Köszönöm az őszinteségedet. Nagyon megnyugtatott a tudat. Rosszul éreztem volna magam, ha vissza kellett volna utasítanom az ígéretesen hangzó ajánlatodat. - Lássuk csak... Nem. még csak bele sem akarok gondolni, mert tényleg valami történni fog velem legbelül. Mégpedig felkavarodik a gyomrom.
- Milyen szerencse. - Jegyeztem meg gúnytól csöpögő hangon. Kissé talán még elmélkedő is voltam, de attól még nem volt komoly.
- Mindeddig arról tartottad a kiselőadásod, hogy a nagybátyád vagyok most pedig anyaszült meztelenül vetted magad rám. - Nekem ez kissé különös és sok. Egyébként is már megmondtam hogyan lehetne igazán hálás, de talán most eleget is tesz a kérésemnek más különben nem leszek túl szívélyes és ezúttal egyenesen a bejárati ajtón fogom kitessékelni.
- Persze... És ami azt illeti ideje menned. Mivel olyan frappánsan feltaláltad magad befelé jövet gondolom kifelé menet is menni fog. - Adtam át neki, amit kért vagy inkább kizsarolt tőlem és már hátat is fordítottam neki. ennyi lett volna. Egy élmény.

to: Marcus   

- Nem fogok elbukni! - Vágtam rá ellentmondást nem tűrően. Nem azért fektetek ebbe annyi időt és energiát, hogy aztán meglobogtassam előtte a fehér zászlócskámat és szépen visszavonuljak a csúfos bukás előtt. Egy igazi nehéz esettel van dolgom, de pont azért izgalmas ennyire az egész. Mindig is szerettem a kihívásokat és Marcus számomra teljes mértékben annak számít. Jó, azt is elismerem, hogy biztosan valami gond lehet velem, mert hagynom kellene az egészet a fenébe, mégsem tudok csak úgy tovább élni, mintha nem is történt volna semmi, mintha Marcus fel sem bukkant volna. Egyszerűen nem megy, igaz eddig nem is nagyon próbáltam, de nem is akarom.
- Azon nem is gondolkodtál el, hogy lehet azért van, mert nem is akarok sok mindent észrevenni? - Elképzelésem sincs arról, hogy mennyire idegesítő lehetek számára, de idővel majd neki is be kell látnia, hogy nagyon is jó társaság vagyok, ha az akarok lenni. Annyi kell, hogy ne legyen velem szemben ennyire visszautasító és akkor talán jól is szórakoznánk együtt.
- Tényleg nem vagy pszichopata, de attól még eléggé erősen produkálsz néhány tünetet. - Ezek szerint ne is számítsak semmire sem. Jó, persze megértem, hogy a legkevésbé sem vágyik arra, hogy pár napot eltölthessem velem és tanulmányozzam a viselkedését.
- Nem is akarom tudni, hogy hogyan gondolhattad... - Azért mégis csak valamilyen szinten a nagybácsimnak számít, nem? Apám féltestvére, ezért nekem pedig a félig a nagybácsim? Ez kissé bonyolult, de a lényeg, hogy valamilyen szinten ugyan az a vér csörgedezik az ereinkben és nagyon morbid lenne, ha ki egymással lefeküdnénk. Különben sem lenne kivitelezhető a dolog, nem egy ilyen önző, magának való férfival terveztem az első alkalmat.
- Mintha ez számítana valamit. Hosszú percekig néztél, ahogy meztelenül előtted fekszem, nehogy már egy kis ölelés végett problémázzál. - Azért erős túlzásnak érzem azt, hogy rávetettem volna magamat, mondjuk úgy, hogy elkapott a pillanat varázsa és csak szépen megköszöntem az eddigi munkáját.
- Viszlát Marcus! Még látjuk egymást. - Átvettem a rajzot, ami rólam készült és egyszerűen nem is találok rá szavakat, hogy milyen is, leginkább a gyönyörű és a csodálatos között vacillálok. Neki pedig nem kellett most kétszer mondania, hogy menjek el, ez a minimum amit ezek után megtehetek érte.