Kezdem összekapni magam. Az álmok egyre halványabban és nem érzem a késztetést, hogy állandó jelleggel Josie nyomában loholjak. Sajnos ez nem jelenti azt, hogy minden nehézségnek vége. A kaszinó romokban. Nem szó szerinti értelemben, de az én szememmel nézve, igen. Mi az, hogy több tucat irat vár az asztalomon? Mi az, hogy az egyik osztó csak úgy kisétált, mert nem volt kedve tovább vinni a mai estét? Mi az, hogy a bizalmasom kedvtelésből az irodámban múlatja az időt? Páros lábbal rúgtam ki őt is, meg az osztót is. Majd lesz helyettük más. Az egész alkalmazott folyosó visszhangzott a szavaimtól, de legalább újra tudják, hogy itt vagyok, visszatér a rend és az van, amit én mondok. Ideje volt már meghúzni a pórázt, mert nagyon jól kezdték érezni magukat.
Most pedig neki kellene ülni az iratoknak. Számla, számla... levél... bevétel. Annyira mégsem rossz, de volt már sokkal jobb is a helyzet. Talán fél óra nyugalmat ha kapok, és már fel is hangzik a bizonytalan kopogás. Próbálok én úriember lenni és nem lekiabálni a fejét annak, aki zavar, de nem nagyon sikerül. Bő tíz perc kell neki, mire kinyögi, hogy miért is keres. Egy részeg? Komolyan? Nem tudtam, hogy időközben a kaszinóm egy színvonal nélküli füstös kiskocsmává változott.
- Megoldom. Helyettetek - nézek jelentőségteljesen fel a golyófejű biztonsági őrre, aki úgy húzza össze magát, mintha valami tizenéves kiskölyök lenne.
Ezt szeretem én. Tudja, hol a helye és kitől kap nagyon is szép összeget minden egyes hónapban. Ezt mégis én fogom most elintézni. Tény, hogy nem volt még ilyen és nem tudhatják, mit tegyenek. Kidobják, mint valami bajkeverőt, vagy hagyják, hogy tovább zavarja a játékosokat? Valószínűleg bármi mellett döntenek egyedül, a végén ők szívják meg. Jobb, hogy szóltak. Elintézem.
Először csak kinézek az egész falat beborító ablakomból. Nem nehéz kiszúrni, hogy kiről is van szó. Csak a hátát látom és a hosszú haját, de jól megnézem magamnak. Nem is rossz. Ha nem lenne részeg és nem lenne a saját szabályom, miszerint senkit nem döntök meg az irodámban... Hajjaj! Így viszont mindenféle hátsó szándék nélkül lesétálok a lépcsőn. Az utolsó pillanatban még megnézem magam a teljes alakos tükörben. Minden tökéletes áll. Sehol egy gyűrődés a nyakkendőmön vagy az öltönyön. Kitárom a kétszárnyú ajtót és célirányosan indulok meg a fentről látott nő felé.
- A hölgynek már nincs szüksége több italra, James - szólok oda a pultosnak, akinek egy pillanat alatt ragyog fel az arca, amiért nem kell tovább hallgatnia a mesét és húzza magát össze miattam.
Szinte azonnal eltünteti az üvegeket a pultról. Fogalmam sincs, hány koktélt kevert az utolsó fél órában, de biztos, hogy nem keveset. Ideje pakolni és más vendégekkel is foglalkozni, akik tudják, mi az, mértékkel inni. Én pedig kényelmesen állok ott, egyik kezemet a pulton nyugtatva, miközben mosolyogva nézek a nem éppen józan lányra. Ismerős az arca, és amint sikerült elérni, hogy a tekintetem az övébe fúródjon, rá is jövök, hogy kit látok. Egy pillanatra döbbenet suhan át az arcomon, de hamar leplezem.
- Látom, sikerült jól érezned magad a kaszinómban. Csak nem ünnepelsz valamit? - tartom a mosolyom, de hiába hihető, közel sem szívből jön. - Mások sajnos annyira nem élvezik a társaságod és nem kérnek az öltönyükre színes koktélokat - fogalmazok elég szépen, miközben magamban összerakom a lehetséges folytatást.
Ki nem dobhatom csak azért, mert részeg, de itt sem maradhat. Valahogy el fogom érni, hogy önként akarjon távozni. Lehetőleg minél hamarabb és anélkül, hogy rájöjjön, ki is vagyok. Bármilyen szép is volt a múltunk... egy része, eszemben sincs különösképpen emlékezni rá.

Amint a pulthoz érek, gondolkodás nélkül szólok Jamesnek, hogy eleget ivott már a hölgy. Más körülmények között eszemben sem lenne megszabni, hogy ki mennyit iszik. Felőlem miután kijött belőle, ihat még egy kört, hogy pótolja. De nem az én kaszinómban. Ez nem egy cseszett kocsma valahol a város szélén. Itt mértékkel szokás inni. Azt hittem, ezt már mindenki tudja. Tévedtem. Ritka alkalmak egyike.
- Nem is azért van nagy választék, hogy mindet meg tudd kóstolni. Ez nem az a hely - közlöm továbbra is mosolyogva annak ellenére, hogy a szavaim teljesen komolyan gondolom.
A magabiztosságom és a mosolyom viszont eltűnik egy pillanatra, amikor rájövök, hogy ki is a lány. Nem bántam volna, ha nem találkozok vele többet és elfelejthetjük egymást azok után, ami történt. De úgy látszik, a sorsnak még én sem tudok perkálni ahhoz, hogy úgy alakítsa az életemet, ahogy nekem tetszik. Persze ez még nem olyan nagy katasztrófa. Még így is meg tudom oldani, hogy az esetek majdnem száz százalékában én legyek a nyertes. Ezúttal is így lesz. Biztos vagyok benne. Tekintve, hogy neki láthatóan nem esik le kivel is áll szemben. Vagy ácsorog bizonytalan lábakon ha egyszer leszáll majd a bárszékről. Addig is próbálok jól nevelt úriember módjára társalogni. Idővel úgyis ráveszem, hogy tűnjön el és ne haragítson még több ügyfelet saját maga ellen. Nem akarok miatta - pont miatta! - embereket veszíteni.
- Ez aztán a tehetség. Gratulálok, drágaságom - jegyzem meg mosolyogva és tényleg úgy tűnik, hogy örülök a sikerének.
Az igazság az, hogy talán nagyon mélyen indított meg bennem ezzel valamit, aminek maximum ahhoz lehet köze, hogy cseppnyi bűntudatot még éreztem miatta. Akkoriban még voltak érzéseim. Még csak tanultam, hogy kell őket elzárni hét lakat alá. Mostanra maradt az érzéketlenség és így a sikere is inkább hidegen hagy. De hát éljen a színészi tehetségem!
- Ez a lényege egy kaszinónak. Nem feltétlenül kell érteni hozzá, ha az embernek szerencsés keze van - ismerem el, vigyázva a szavaimmal, hogy még véletlen se tituláljam lényegtelenné a győzelmét.
Tekintve, hogy pár profi törzsvendégemnek okozott ezzel egy kis fejfájást, tényleg nem kis dolgot vitt véghez. Legalább neki köszönhetően még tovább marad a kis csapat. Egészen addig, amíg vissza nem nyerik a zseton egy részét, amit az én drágaságom elnyert tőlük.
- Vehetem megtiszteltetésnek, hogy legalább az arcom ismerős? - kérdezek vissza, ezzel elkerülve, hogy kézenfekvő mondom eláruljam neki a nevem.
Nincs arra semmi szükség, hogy támpontot adjak ahhoz, hogy rájöjjön, ki is vagyok. Remélhetőleg elég ital dolgozik a szervezetében és ködösíti el az agyát, hogy idő előtt kitalálná magától, kinek a kaszinójába hozta a lába.
- Tényleg az én kaszinóm, de amúgy sem lennél képes a magázódásnál maradni ilyen állapotban - közlöm vele teljesen magától értetődő módon, tartva a mosolyom egészen addig, amíg újra szóra nem nyitja száját.
- Nem terveztem sehova menni - mondom ki a nyilvánvalót és közben be kell vallanom, egyre jobban élvezem ezt a kis játszadozást.
Annak ellenére, hogy nem akartam viszont látni soha, így nem olyan kellemetlen, hogy fogalma sincs arról, ki vagyok. Figyelmesen hallgatom végig, amíg megbirkózik azzal a pár szóval és még szünetet is tartok, mielőtt megszólalnék. Mintha úgy kellene sorban szednem a tetteit és előállni egy terjedelmes bűnlajstrommal.
- Látod ott azt a kopasz, nagydarab fickót? - intek a hátam mögött, pár méterre álló Lou felé. - Na ő itt a biztonsági őrök feje, aki ki akart téged dobni, amiért okoztál egy kis felfordulást. Itt nem szoktak lerészegedni az emberek és másikra önteni a drága koktélt. De mivel fontos a kaszinóm hírneve, így mielőtt hülyeséget csinált volna, inkább engem hívott - magyarázom egész türelmesen, szinte a fülébe suttogva az egészet.
Remélem felfogja a ködös feje. Az viszont még így is kérdéses, hogy le tudja-e vonni a következtetést, miszerint ideje a kijárat felé venni az irányt és talán máshol befejezni az estét. Mondhatnám, hogy örültem, amiért benézett, de annyira azért nem. Miért is hazudnék saját magamnak?

Úgy látom, azt a mosolyt képtelen levakarni az arcáról. Nem mintha bánnám. Én is állandó jelleggel mosolygok, csak az enyém tökéletesen megjátszott és a színészetem része. Tényleg az az egyetlen árnyékoló tényező, amikor még az első mondatok alatt rájövök, kicsoda is ő. De se előtte, se utána nem hibázok. Akkor sem, amikor beszél és beszél és mosolyog és beszél. Annyira valahogy nem tudom érdekelni, hogy milyen csodásan alakult a napja, még ha egy kis részem örül is neki, hogy túltette mindenen magát, ami a múltban történt.
- Nem is rossz egy megvalósult álomban élni, nem igaz? - villantok újabb mosolyt, de már nem támaszkodok olyan kényelmesen és ráérősen mellette a pulton.
Szeretném már kint tudni innen. A kaszinómból és a társaságomból is. Akár ki is használhatnám, hogy részeg és megkaphatnám, de ez nem szerepel a terveim között.
- És komolyan így gondolja! - mondom inkább magamnak és most először, őszintén elnevetem magam.
Nem mondom, nem semmi kis egót és önbizalmat felszedett az évek alatt, mióta nem találkoztam vele. Lehet, hogy még sincs annyira ellenemre az új énje, mint kellene?
- Akkor vegyük sorra. Abban sem vagy biztos, hogy ismersz, pedig nagyon is tudnod kellene ki vagyok. Nem tudod a nevem és azt sem, mit tettem, ami miatt emlékezned kell rám. Hm - gondolkozok el egész látványosan, miközben kicsit lehajtom a fejem és csak úgy nézek fel rá egy pillanatra, félmosollyal az arcomon.
Ha bárki megkérdezné, nem tudnám megmondani, miért játszadozok vele. Pedig csak annyi lenne a dolgom, hogy anélkül, hogy tudja, rávegyem, döntsön a távozás mellett. Valószínűleg azért vagyok erre egyelőre képtelen, mert minden józan ok és régi emlék ellenére is tetszik a viselkedése. Mégsem húzhatom a végtelenségig. Ideje elmagyaráznom neki, miért is vagyok én most itt, mikor ehelyett túl kellene esnem egy csomó papírmunkán.
- Ugye tudod, hogy minden alkoholista azt mondja, hogy ő nem iszik? - csúszik ki a számon gondolkodás nélkül a mondat, de szinte azonnal folytatom is. - Nem is egy ember állítólag. Ha csak nem szedtél valami drogot is, mielőtt ide jöttél, nem igazán képzelhetsz ilyesmit - vázolom fel a tényeket egy pillanat alatt, már közel sem lassan magyarázva, mint eddig.
Ezután viszont hallgatok. Figyelem a mozdulatait és reflexből nyúlok felé, amikor látom, hogy dőlni kezd. De nincs szükség a segítségemre, megkapaszkodik ő a pult szélében. Jó kislány. Most már nincs más dolgom, csak egy lépés távolságból figyelni az egyre kuszább szavait és kihámozni a lényeget.
- Dehogynem mehetsz haza! A legrövidebb úton hazasétálsz és nem lesz semmi baj - mondom újra lassan ejtve ki minden egyes szót a ködös szemeit fürkészve.
Próbálok valamiféle értelmet felfedezni bennük. Legalább az apró szikrát, hogy megértette és elfogadta, amit mondtam neki. Helyette csak puszta könyörgést látok. Ennyivel viszont engem biztos nem hat meg.
- Mi mindent fizetsz? A fél italkészletet már sikerült. Ezen kívül? - kérdezek rá nyíltan és magam sem értem, miért bujkál egy mosoly a szám sarkában.
Ha jól sejtem, idő lesz, amíg válaszol. Közben is, összeszedem magam, megigazítom az időközben valahogy oldalra csúszott nyakkendőm és mintha valami régi ismerős lenne - micsoda véletlen, hogy az is! - a karom nyújtom felé, hogy kapaszkodjon belém és irány a friss levegő, ha nincs ellenvetése.

Teljesen jó szórakozásnak tűnik összefoglalni az elszórt információt. Miszerint nem biztos benne, hogy ismer, nem tudja a nevem és, hogy miért kell emlékeznie rám. Nem mintha ez olyan nagy baj lenne! Neki is jobb, amíg fogalma sincs róla, hogy ki vagyok. Holnapra pedig úgysem marad meg más, csak a másnapossággal járü veszett fejfájás. Az arcom biztosan nem. Én képes lennék ezzel a tudattal lezárni ezt a témát, de úgy tűnik, nagyon megmaradt benne ez a rejtély. Egy percre árnyék suhan át az arcomon és erőteljesen ráncolom a homlokom, amikor mégis kinyög egy apró részletet a múltunkból. Ez az első alkalom, amikor valamivel hosszabb időre eltűnik a mosoly az arcomról. Tagadnom kellene? Azt mondani, hogy összekever valakivel és semmi ilyesmi nem történt? Képtelen vagyok rá. Az egész előtt, amikor még mindig egyszerűnek tűnt, túl fontos volt nekem. Nem akarok különösképpen hazugságokba bonyolódni.
- Szóval jól csókolok. Köszönöm, édesem! Most még szerencsésebbnek érzem magam, amiért emlékszel rám és a csókomra, ami azért nem kis dicséret egy magadfajta gyönyörű modelltől. Gondolom a férfiak a lábaid előtt hevernek - beszélek egy hirtelen felfestett mosollyal az arcomon én még csak nem is kellett hazudnom neki, úgy kerülöm el remélhetőleg a további emlékezést.
Csak megragad abban az alkoholtól ködös fejében, hogy a férfiak nagyja a lábai előtt hever. Régen nem biztos, hogy olyan csábító lett volna neki egy ilyen mondat, de most meg merem kockáztatni, hogy változott annyit, hogy élvezze a csillogó trónját.
- Egy szóval sem mondtam, hogy alkoholista vagy drogos lennél. Csak megjegyeztem, hogy ők beszélnek így és képzelődnek. Ennyire szemétnek nézel, hogy ilyet állítsak rólad? Én, aki olyan jól csókol, hogy még most is derengjen rólam valami? - vágok csodálkozó és egyben bűnbánó arcot.
Tény, hogy nem volt tervbe véve, hogy megbántsam, de nem is állítottam, hogy egy lecsúszott alkoholista lenne. Az már kérdés, hogy sokaknál a hírnév és a drog kéz a kézben járnak. Ettől függetlenül ezt sem állítottam. Ha bármi ilyesmi felmerülne benne, biztos, hogy nem szórakoznék ilyen jól a társaságban, hanem minél hamarabb kidobatnám innen, ügyet sem vetve a múltunkra. Egy drogos nem tudja lehúzni a kaszinóm hírnevét. De nem az, én pedig egy kis idő múlva a karom nyújtom felé, hogy belém kapaszkodjon és kisétálhassunk a friss levegőre. Addig hátha kitalálja, hogy miért is akart nekem pontosan fizetni.
Egészen az ajtóig magamon érzem Lou kétkedő, értetlen tekintetét, de nem törődök vele. Biztosan nem arra számított, hogy így vezetem ki a bajkeverőt, de ez az én döntésem. Így is minden lépésnél arra számítok, hogy megbotlik a saját lábában. Főleg akkor, amikor még magyarázni is kezd. Mintha odafigyelnék arra igazán, amit mond! Tudom anélkül is, hogy csak össze-vissza beszél. Ettől függetlenül mosolyogva bólintok és kinyitom magunk előtt az ajtót. Komolyan esnie kell a hónak? Nem sűrűn fordul elő erre, de... pont a mai estét kell választania arra, hogy mindent belepjen? Elhúzom a szám és még az sem tud mosolyra késztetni, ahogy oldalra nézek az én édesemre.
- Nehéz lenne nem észrevenni - jegyzem meg az orrom alatt motyogva, majd mielőtt bármi mást mondhatnék, sikerül a földön kikötnie.
Ha akartam sem tudtam volna megakadályozni az esést. Egy pillanat múlva már ott állok mellette és valamilyen oknál fogva még féltérdre is ereszkedek, hogy felsegítsem. El sem hiszem, hogy egy részeg miatt képes vagyok a földre térdelni az új öltönyömet kockáztatva ezzel.
- A hóban fekve nem hiszem, hogy nagyon meleged lesz, szóval jobban teszed, ha talpra állsz - nyújtom felé a kezem ahelyett, hogy megkérdezném, megütötte-e magát.
Úgysem hiszem, hogy érezné. Túlzottan feldobta a tény, hogy esik a hó és amúgy is dolgozik benne az ital. Elnyom az minden apró fájdalmat. A bent elhangzott szavai viszont felrémlenek benne. Hóesés, mozi és csók. Nem ma volt az biztos. Kész mázli, hogy csak a hóesés a hasonlóság. Akkor nem volt egyikünk sem részeg és engem nem várt a kaszinóm és egy tucat papír, hogy arra késztessen, minél hamarabb megszabaduljak a bajos vendégtől - ebben az esetben tőle.

Nem hazudok én akkorát azzal, hogy szerencsésnek érzem magam, amiért emlékszik rám. Addig biztos nincs baj, amíg a csóknál több nem jut eszébe. Persze látható, hogy már is jár az eszében, nem csak az én csodálatos csókom, de könnyedén úgy teszek, mintha nem látnám a színészkedését, amikor egy pillanatra erőltetetté válik a mosolya vagy éppen a szavai nem csengenek őszintén. Nem fog padlóra küldeni a felismerés, hogy nem teljesen őszinte velem esetleg.
- Ebben igazad van drágaságom. Megpróbálhatod tagadni, de kétlem, hogy elhinném ezek után az ellenkezőjét - fejtem fel újra a mosolyt az arcomra, majd a következő pillanatban úgy fogom vissza magam, hogy ne tegyek hozzá még valamit.
Ha nem róla lenne szó, ha bárki más lenne a múltamból és nem emlékezne rám, biztos vagyok benne, hogy most hozzátenném, ismételjük meg. Akkor már nem lehet majd kétsége afelől, hogy jól csókolok. Vele mégsem akarok kockáztatni. Sem most, sem később. Inkább amint eleget szórakoztam vele, felé nyújtom a karom és végre eljutunk addig, amiért eredetileg lejöttem az irodámból. Kitessékelem innen. A baj ott kezdődik, hogy ő úgy odavan a hóesésért, hogy ahelyett, hogy belém kapaszkodna továbbra is, hadonászni kezd és a vékony hórétegen könnyű elcsúszni. Főleg neki, mivel már így is alig állt a lábán. Én pedig vagyok olyan hülye, hogy egy pillanattal később fél térdre ereszkedek előtte, kockáztatva az új nadrágom tisztaságát, és úgy nyújtom felé a kezem. Felőlem azért maradhatna ott is, de hamar rá fog jönni, hogy hideg van félig a földön fekve.
- Ezért mondják, hogy ne ücsörögj a hóban egy szál vékony ruhában - teszem hozzá egy apró, de kivételesen őszinte mosollyal az arcomon.
Nem tud sokáig komoly maradni az ember olyan társaságban, ahol a másik fél szinte állandóan mosolyog vagy nevet. Már emlékszem, miért voltam én odáig érte régen. Nem mintha annyira örülnék neki, hogy ez eszembe jutott! Inkább alig láthatóan megrázom a fejem és azzal foglalom el magam, hogy talpra segítsem. Nem megy olyan könnyen, mint szeretném. Esküszöm könnyebb dolgom lenne, ha ölbe venném vagy a fal segítségével érném el, hogy állva maradjon. Mintha egy jégpályán állna, pedig közel sem olyan csúszós még a járda a bejárat előtt.
- Csak női ruhákat tartok az irodámban, drágaságom - világítok rá a tényre, bár annyira nem vagyok benne biztos, hogy értse, minden szavam szarkazmus.
Mégsem bosszant annyira a tény, hogy ne ragadjam meg az alkalmat és simítsak ki az arcából egy hópelyhekkel teli tincset. Akaratlanul is rámosolygok a mozdulat után és csak ezt követően gondolkozok el azon, hogy mit tehetnék. Legszívesebben úgy, ahogy van, itt hagynám kint, mondván, dolgom van. De annyira még én sem vagyok szívtelen. Egy fél perc hallgatás után, mialatt a kezem a derekára fonódik, csak azzal a szándékkal, hogy így tartsam állva, két lehetőség is eszembe jut.
- Visszajössz velem az irodámba, amíg meg nem szárad a ruhád, vagy... hazaviszlek kocsival, ha adsz egy címet - adom meg neki mind a két verziót, amiből választhat.
Fogalmam sincs, hogy nekem melyik lenne kellemesebb. Mind a kettőnek megvan a hátránya. Ha velem marad az irodámban, kockáztatom, hogy beugrik neki, ki vagy. Ha viszont hazaviszem, az nem kis plusz utazgatás lenne és semmi kedvem hóesésben, amikor mindenki idegbeteg sofőrt játszik, taxisat játszani.
- Nos, drágaságom? Dönts, vagy itt fagyok meg kint veled együtt a gyönyörű hóesésedben - sürgetem meg egy kicsit, most először valamivel idegesebben nézve rá, mint eddig.
Ha nem dönt egy percen belül, biztos, hogy itt hagyom és azt csinál egyedül, amit akar. Tény, hogy én jobban fel vagyok öltözve, mint ő, de attól még az én hajam is kezdik belepni a hópelyhek és nem szívesen fagyoskodok itt csak azért, mert lassan pörögnek a fejében a fogaskerekek.

Nem olyan rossz emlékezni arra a csókra. Sőt, a csók folytatására sem, ami aznap este, később történt. De a hetekre rá hallott hír emlékét kitörölném, ha tehetném. Nem volt valami kellemes hallani. Most viszont itt a lehetőség, hogy újra megcsókoljam. Na persze.
- Sajnálom drágám, de hóesés nélkül nem az igazi. Ha pedig itt bent havazni kezd, akkor már nagy a baj és nem érek rá holmi romantikázásra - közlöm vele egészen megfontoltan és bármilyen csábító is egy csók, eszemben sincs beteljesíteni.
Inkább kifelé veszem vele az irányt, amilyen gyorsan csak lehet. Nem mintha túl nagy léptekkel haladnánk előre. Dehogy. Örülök, hogy egyszer sem esik el a saját lábában és így nem kell utánakapnom. Kint bezzeg kellene. Komolyan képes szinte ujjongani a hóesés láttán? Én inkább morgok pár szót, amíg ő elcsúszik. Remek. Gondolkodás nélkül ereszkedek féltérdre és segítem fel. Annyira valahogy nem tetszik, hogy be kell koszolnom miatta a nadrágom. Nem azzal van baj, hogy nincs otthon élére hajtva még két ilyen a szekrényemben, de akkor is. Sőt, az irodámban is van valami hasonló. Meg női ruhák. Ezt közlöm is vele. Meg sem fordul a fejemben, hogy komolyan veszi és kölcsön is kér párat belőle. Nem gondol bele, hogy mi a fenének nekem női ruha? Összehúzott szemekkel nézek rá, amíg le nem neveti magát.
- Hát persze, hogy tudtad - adok neki igazad könnyedén, mert nem látom értelmét, hogy bizonygassam, fogalma sem volt róla, csak poénkodok.
Már én is újra mosolygok és ha már ott állok előtte és tartom, hogy ne kössön ki újra a földön, kisimítok egy tincset az arcából. Nem tudom, ő hogy van vele, de én nem szeretnék itt kint megfagyni. Feldobok két választható lehetőséget és nagyon remélem, hogy minél hamarabb dönt, különben itt hagyom és oldhatja meg egyedül a gondjait.
- Csak akkor nagykabát volt rajtunk és nem akartál megfagyni. Majd máskor megismételjük, ha nem vacognak a fogaid - beszélek át sem gondolva a szavaimat, csak azért, hogy minél hamarabb tényleges válaszadásra késztessem.
- Akkor befelé, a többit majd megbeszéljük. Nem akarok jégkockává fagyni miattad - ragadom meg a kezét és húzom magam után, remélhetőleg anélkül, hogy elbukna, elcsúszna vagy csak egyszerűen rám esne.
Minden mást majd megbeszélünk később. Fogalmam sincs, hogyan birkózik majd meg a benti padlóval, majd a lépcsőkkel, ami felvezet az irodámba, de azért remélem, hogy percek alatt eljutunk addig. Ott azért már sokkal melegebb és van le tudja dobni magam a fekete bőrkanapémra. Akkor legalább már nem fenyegeti veszély, miszerint a földön köt ki. Ezután pedig? Első dolgom lesz, hogy kinézzek az egész falat elfedő üvegen és meggyőződjek róla, még mindig bőven van forgalom lent. Aztán irány a papírmunka. Szép terv. Kérdés, hogy mi lesz belőle.

Bármikor máskor kiélvezném a helyzetet, hogy a szó szoros értelmében a lábaim előtt hever egy nő, de most valahogy eszembe sem jut. Ahogy az sem, hogy jobban végignézzem rajta és megvizsgálja, mennyire sikerült átlátszóra áztatni a ruháját. Helyette csak felsegítem és válaszolok a vacogva feltett kérdésére. Csak női ruhákat tartok az irodámban és állandóan ilyen vészhelyzetre számítok. Nem bírom megállni, hogy ne mosolyogjak azon, hogy azonnal el is hiszi minden szavam. Végül azért csak leesik neki, hogy nem éppen úgy értetettem. Tudta hát, hogy csak viccelek. Persze, hogy tudta. Lehetnék olyan szemét, hogy azért is visszavágjak neki, de nem teszem. Minél tovább állunk itt kint, annál kevésbé van kedvem ilyesmihez.
- Csak nem szeretnéd megvárni, amíg tényleg jégkocka lesz belőlem? - állok meg egy pillanatra és nézek rá vissza. - Vagy te szeretnél az lenne, aki majd kiolvasztja a jeges szívem? - teszem hozzá szinte azonnal és fel sem tűnik, hogy nem kell ahhoz tényleg jéggé fagynom, hogy ez a kérdés értelmezhető legyen.
Bármilyen fontosnak is tűnt egy pillanatig ez a kérdés, nem várok túl sokáig a válaszra. Tényleg kezdek egyre jobban fázni, neki meg már lilul a szája. Nem lenne jó itt ácsorogni. Annyira egyik kérdés sem fontos. Persze itt hagyhatnám kint. Csak egy szavamba kerülne és Lou nem engedné vissza. De nem. Mégis kézen fogva indulok meg vele befelé. Nem mintha túl sokáig jutnánk. Egy nagy "mi van már?" sóhajjal állok meg, amikor meghallom a hangját.
- Akkor oldd meg, mert itt sem szeretnék túl sokat ácsorogni - mondom, de közben a tömegre téved a tekintetem.
Nem egy kíváncsi szempárral találkozok össze. Elég érdekes látványt nyújthatunk. Ő az átázott és ezért némileg átlátszó én pedig a kissé sáros ruhában. Szeretnék minél hamarabb eltűnni az irodámban és hagyni a sok jómadarat, hogy minél több pénzt verjenek el ma este nálam. Ez a tudat segít csak nyugodtan maradni és nem emelni meg a hangom, amikor kijelenti, hogy mégsem fog ez menni.
- Komolyan nem tudsz végig...? - kezdek bele, de végül csak legyintek egyet és elhallgatok.
- Lou, egy fuvart az én drágaságomnak! - szólok oda a behemótnak, aki készségesen kapja ölbe Amyt és már viszi is az irodám felé, mintha már ezerszer csinált volna ilyet.
Pedig különös módon ez az első ilyen kérésem felé. A munka az nálam tényleg munka és nem szoktam senkit felvinni vagy felvitetni az irodámba. Megtehettem volna, hogy én kapom ölbe, de már így is sáros a nadrágom és nincs kedvem még a megolvadt hóból is magamra vállalni egy adagot. Zsebre dugott kézzel, kis késéssel indulok meg utánuk. Nyílnak az ajtók és egy perc múlva már ott vagyunk a fűtött irodámban. A szokásos elrendezés, szóval még most sem mondhatjuk, hogy túl van zsúfolva a hely. Kanapé, szék, asztal, rajta a régi családi fénykép - természetesen felfordítva és a falon a nagy akt festmény. Oh Jussy...
- Mindjárt szerzek neked valami takarót - mondom, de inkább magamnak, majd kikiabálok az ajtóban egy perccel ezelőtt eltűnt Lounak is.
Egy pillanat az egész és már kezemben egy teljesen ismeretlen takaró. Fogalmam sincs, honnan szereznék, de nem is ez a lényeg. Most már odavezethetem Amyt a bőrkanapéhoz és próbálom úgy betekerni a takaróba, hogy ha lehet, ne nálam fázzon meg.
- Két óra. Talán három. Ennyit maradok még. Aztán mondasz nekem egy címet és hazafuvarozlak. Ha nem, akkor... megoldod egyedül - vázolom fel a következő pár órát előre, talán kegyetlenebbül fogalmazva, mint szükséges.
De nem tehetek róla. Ki akartam dobni, erre itt kötött ki. Miatta lett sáros az új nadrágom és az sem segít a hangulatomon, hogy megláttam a még mindig több tucat iratot, amit át kell néznem.
- Addig nyugton tudsz maradni? - kérdezek rá már a székemben ülve és úgy fordulva felé.

Szinte egyáltalán nem figyelek arra, amit mond. Részeg. Letudom ennyivel a szavait. Ha esetleg jól is értettem a szavait, úgysem számítanak igazán. Pár óra vagy talán perc múlva már arra sem fog emlékezni, hogy mit mondott. Bár pár óra múlva remélem, már nem lesz itt. Ha minden könnyedén menne, akkor intézhetnék neki tiszta ruhát meg egy taxit és onnantól már nem az én felelősségem. Ha nagyon akarnám, meg tudnám róla győzni, hogy jobb neki, ha engedi, hogy hazavitessem. De nagyon nem így mennek a dolgok. Tekintve, hogy két lépést ha haladunk előre, ő máris megtorpan. Komolyan? Egy pillanatnyi gondolkodás után szólok Lounak, hogy kapja ölbe az én drágámat is vigye fel az irodában. Biztonsági őr létére elég türelmes fickó, de látom, hogy a lépcsőről visszanéz rám.
- Főnök, nem lehetne mégis... - kezd bele, de még azt sem hagyom, hogy befejezze a mondatot.
- Nem Lou, nem lehetne. Az én vendégem - mondom teljesen nyugodt hangon és próbálom visszafogni a vigyorom.
Hogy lehet ennyire rácsodálkozni egy kopasz fejtetőre? Erre is csak a részegek képesek. Minden apróságon meglepődni és kimondani a véleményüket. Ez legalább egy biztos ok arra, hogy nem kell olyan komolyan venni, bármit is mond. Minél hamarabb nyugalmat akarok, lehetőleg a csacsogása nélkül. Úgyhogy amint landol a kanapén az irodámban, már szerzek is neki egy takarót és becsavarom, hogy ne fázzon meg azért, ha lehet. Tény, hogy itt bent nagyon is meleg van, de a vizes ruhában még lehet, hogy nem túl kellemes. Csak két óra. Maximum három. Annyit kell kibírni. Neki is és nekem is.
- Most komolyan, drágaságom. Tudom, hogy részeg vagy, de saját kaszinóm van, szerinted anyagilag a földhöz vág, ha kell egy új öltönyt vennem? Vagy inkább vetetnem - beszélek, de nem tudom, hogy megérti-e, mire akarok célozni.
Nincs szükségem a pénzére és arra, hogy új öltönyt vagy tisztíttatást fizessen. Ettől függetlenül valamilyen szinten rendes dolog tőle, hogy erre gondolt. Akkor is, ha eszemben sincs elfogadni tőle semmit. Az elején is csak kíváncsiságból kérdeztem, hogy mit akar nekem megfizetni, hogy mit csináljak vele. Ténylegesen nem akartam tőle semmit. Most pedig a kérdéseire nem akarok válaszolgatni. Legalábbis nincs sok kedvem hozzá. Sokkal többre mennék, ha bele tudnék temetkezni az iratokba. De minden ellenére eszében sincs nyugtot hagyni nekem.
- Ühüm. Jobb szemmel tartani a népet. Innen fentről olyasmit is észrevesz az ember, amit lent állva nem. Ráadásul senki nem tudja, hogy figyelek vagy sem. Ugyanis trükkös üveg. Csak erről látsz ki - nézek fel egy pillanatra mosolyogva az időközben magam elé vett papírból.
Egy perc és alá is írom. Egy kész. Maradt úgy... harminc másik. Esküszöm soha többet nem hagyok ki heteket, mert ez nem jó szórakozás. Így utólag pótolni mindent.
- Nem hiszem, de szerezhetek... - kezdek bele és újra eltolom magamtól az iratot, hogy rá tudjak nézni.
Már csukva a szeme, úgyhogy nem látom értelmét befejezni a mondatot. Nem bántam volna, ha nem alszik be. Nem azért, mert attól tartok, hogy esetleg horkolni fog és az zavarna. Sokkal inkább azért, mert tisztulni fog a feje. Nem akarom, hogy kijózanodjon és felismerjen. De késő bármit is tenni. Felébreszteni nem akarom. Maximum időközben megkérek valakit, hogy fuvarozgassa, amíg fel nem ébred és meg nem mondja, hol lakik. Annyi viszont biztos, hogy ez nem következik be. Csak egy pohár vizet és aszpirint szerzek neki két tucat irat közötti szünetben. Nagyon is jól elhaladok, amíg alszik. Talán egy vagy két, több oldalas irat marad, amit át kell néznem, de semmi több. Mire felébred éppen újabb szünetet tartok és az ablakomon bámulok ki.
- Pár perc múlva hajnal egy - válaszolom mozdulatlanul, és eszemben sincs már most felé fordulni.
Lou épp kidobott egy fickót, aki úgy tűnik, hogy volt tisztában a szerencsejáték örök végével. Az ember mindig veszít. De most már legalább tudja és remélhetőleg megtanulja ezt következőleg elviselni, vagy nem jön ide többet. Amint a jelenet lezajlik, már megfordulok.
- Eddig csak teljesen átlátszó volt - jegyzem meg, ahogy mosolyra húzódik a szám. - Mennyire sikerült kijózanodni? - teszem fel az én nagy kérdésem, de lehet, hogy már tudom is a választ.
Biztosan változtam az évek alatt, de ha nem jött rá egyből, hogy ki vagyok, nem lehet teljesen észnél. Amint ezt a következtetést levonom, visszasétálok az asztalomhoz, hogy magamhoz húzzam a maradék munkát.
- Aszpirin - mutatok az asztalom szélén álló pohár vízre és a tablettára, majd szinte azonnal beszélek tovább. - Ha szeretnél indulni, hívok neked egy taxit. Ha ragaszkodsz ahhoz, hogy én fuvarozzalak, még várnod kell. Idegőrlő tud lenni a horkolásod és nem segít abban, hogy gyorsabban haladjak - nézek fel végre egy olyan angyali vigyorral az arcomon, amit nem lehet megjátszani.
Az ilyesmi szívből jön és akkor, amikor a másikkal játszadozik az ember.

Nem is tudom, hogy miért közöltem Louval, hogy az én vendégem Amy és nem dobhatja ki. Egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy egy régi ismerős és szerezzen neki egy fuvart, amivel biztonságosan hazajut. Nem lenne vele bajom és főleg, nem ragaszkodna itt a részletekhez. Nem részeg, csak sokat ivott? Mintha a kettő nem ugyanaz lenne. A sok ital részegséghez vezet. De meg sem próbálom meggyőzni. Mi értelme lenne? Semmi. Úgyhogy hallgatok és a mondat többi részére is csak a fejem rázom. Ráhagyom. Még szép, hogy ráhagyom. Van annyi eszem, hogy ne álljak le egy túl-sokat-ittam-emberrel vitatkozni. Enélkül is hamar átsiklik a nagy ablakomra, ami nagyon is hasznos tud lenni néhanapján. Nemcsak azért, mert így mindent láthatok, ami kint történik, de veszett jól elűzi az unalmat. Ha szünetet tartok, mindig ott nézek ki. Valahogy jó érzés. Anélkül is tudom, hogy a lent lévő emberek felett állok és úgy irányítom őket, ahogy szeretném, de így még jobban érezhető. Nem hiába kötök ki újra az üveg előtt, miután ő elaludt én pedig az ébredésre felkészülve beszereztem neki egy kis vizet meg aszpirint. Igaz, hogy semmi extra. Abban sem vagyok biztos, hogy a víz nem a csapból származik-e. Nem én intéztem és nem is nekem lesz, úgyhogy nem jártam utána. Iható víz az biztos, más nem számít. Főleg most, hogy az köti le a figyelmem, ahogy Lou éppen rávesz egy úriembert a távozásra. Csakhogy igazából itt nem kedves szavakról van szó és nem is igazán úriember az illető, de ez már részletkérdés. Nem csapnak túl nagy zajt és feltűnést, úgyhogy jól szórakozok a dolgon.
Ezért van az, hogy addig meg sem fordulok, amíg az egész le nem zajlik. Hiába hallom a szavakat a hátam mögül. Felelek, de csak az egész után fordulok meg. Egyértelmű, hogy átlátszó volt a ruhája, és meg is jegyzem, bár akármilyen furcsa, akkor különösen nem fordítottam annak nagy figyelmet, hogy mit látni az átlátszó anyag miatt. Anélkül is elég élénken él az emlékezetben, hogy mi van alatt.
- A pénz teszi, hidd el. Mert lehet az ilyen különleges ruhákkal dicsekedni - fedem fel előtte a nagy titkot.
Nekem is van pár olyan ruhám, ami csak drága volt, de soha az életben nem vettem fel, mert igazán olyan borzasztó, hogy azt bűn hordani. De van. Megvettem, mert megtehetettem. Ennyi.
- Oh, persze, persze. Tudom én, csak elfelejtettem, hogy nálad nem ugyanaz a kettő - mentegetőzök, de meg sem próbálom elrejteni, hogy igazából nem hiszem én, hogy bármi különbség lenne.
Részeg vagy sokat ivott, egyre megy akkor is. De továbbra sem állok le vele vitatkozni ezen. Inkább megmutatom neki, hogy ott az aszpirin az asztalom szélén és most már én is visszaülök a székembe. Ideje befejezni azt a kevés munkát és hazafuvarozni őt. Vagy fuvaroztatni. De előtte még ki tudom használni az időt, hogy egy kicsit szórakozzak vele. Tekintve, még most sem esett le neki, hogy ki is vagyok igazából... megtehetem, úgyhogy miért fognám vissza magam? Nagyon is jól szórakozok, amikor félrenyel. Nem azt akarom én, hogy megfulladjon, de attól még nem bírom megállni, hogy ne vigyorogjak.
- Ez, hogy jön a hangos horkolásodhoz? - kérdezek vissza továbbra is széles mosollyal, amikor felhozza, hogy rájött, miért járt velem.
Lehet, hogy van benne valami. Nem hiszem, hogy okokról valaha is beszéltünk. Felszedtem és velem maradt. Ennyi. Akkoriban még egészen lassan mentek a dolgok. Még... próbálkoztam. Visszagondolva annyira nem volt rossz az az időszak sem. Amikor egy valaki több hétig volt az életem része és nem egy estére. Amikor még próbáltam valami szerelemfélét produkálni a biztonságos kereteken belül.
- És az ellenállhatatlan vonzerőmhöz. Azt kihagytad a felsorolásból - javítom ki nagy mosollyal és továbbra is őt figyelem ahelyett, hogy az iratokkal foglalkoznék, hogy mihamarabb indulhassunk.
- Szóval menjek veled és még ott is takargassalak be - ráncolom a homlokom és elég egyértelmű, hogy nem tetszik a dolog.
Nincs sok kedvem még ott is ügyelni rá és úgy vezetgetni. Szívesebben küldeném tényleg taxival haza. Ha eleget fizetek a sofőrnek, biztos, hogy megtesz ennyi szívességet, hogy majd ő felkíséri.
- Sokkal jössz te nekem ezért. Már most kezdhetsz azon gondolkozni, hogy hálálod majd meg. Nem sok részeg volt nőmnek teszem ezt meg - egyezek bele végül és ajánlom, hogy ezúttal ne javítson ki, mert akkor biztos, hogy cseszheti a fuvart és a kísérgetést.
Bármi is volt a múltban, bármennyire is oda voltam érte és fordítva, nem fogok miatta kitérőt tenni.
- Előtte viszont ezt befejezem, úgyhogy foglald le magad - kérem egész kedvesen és újra az iratok felé görnyedek, hogy legalább nagyjából átfussam, mielőtt aláírom és elindulhatunk.

amy & danny

K  ülönleges ruhák… Aha, persze, már ha szépen akarjuk mondani őket. Azok valójában okádékok, vagy éppen csak ocsmány a színük vagy a fazonjuk. Lényeg az, hogy rondák, és én soha nem fogom megvenni őket. Amúgy a részeg és a sokat ivott ember között lényegesen nagy a különbség. A részeg az… az részeg. Aki sokat ivott az meg… az meg csak sokat ivott. Hatalmas különbség, igaz?
Persze, nevessen még ki azért is, mert félrenyelek… Ez is csak az ő hibája, ha nem mondott volna olyant, hogy horkolok, ami mellesleg nem igaz, akkor biztos, hogy nem nyeltem volna félre.
- Nem tudom… Csak ez jutott eszembe a mosolyodról. Ja és tényleg bocs, hogy az kimaradt – kacsintok, mikor még ki is javít, hogy kihagytam az ellenállhatatlan vonzerejét. Haha, úgy tűnik, tisztában van a külső adottságaival… Nem sok pasiról lehet ezt elmondani. én meg még azon agyalok, mégis hogyan jutok fel a lakásomba. Mekkora baromság, hogy nincs lift. Igaz, én eljárok futni meg úszni, szóval nem igazán zavar, hogy olyan sokat kell lépcsőzni, de ilyenkor igenis problémát jelenthet.
- Dehogy, elég, ha az ajtóig kísérsz, onnantól már csak menni fog – bizonygatom őt is és magamat is, hogy a lakásban már hamar eljutok majd az ágyig. Ha mégsem, akkor meg ott van a kanapé, az is kényelmes. Aludtam már rajta, mikor filmet néztem, ami unalmasnak bizonyult. Olyan mindegy, hogy a kanapén vagy az ágyon fogok e aludni, holnap úgyis szombat. Vagyis ma úgyis szombat van, tehát nem kell bemenni semmiféle megbeszélésre, vagy egyeztetni fotózást. Addig alszok majd, ameddig csak akarok, talán csak a szomszéd néni fog átjönni valami sütivel.
Mivel hálálom meg neki? Hmm… Gőzöm sincs. Talán adok majd neki két jegyet az egyik divatbemutatóra, más ötletem nincs, bár lehet, hogy rögtön tovább is adná a jegyeket. Mondjuk, az már nem az én bajom lenne. Vagy hozok neki valami sütit, aminek a receptjét leszedem a netről, és megcsinálom. Régen imádtam sütni, a modellkedés miatt hagytam abba, meg a tanulás miatt. Apa csak úgy engedte a modellkedéses dolgokat, ha megtartottam a kitűnő átlagomat. Duplán terhelve voltam, de végül is sikerült, szóval nem panaszkodhatok.
- Oké, addig gondolkodok még, hogy hogyan tudnék egyenlíteni – mondom, szinte csak magamnak, mert ő már is a papírokkal foglalkozik. Hogy van türelme ilyenekhez? Én mindig is utáltam az ilyeneket. Inkább olvasok valami jó könyvet, de nagyon nem szeretek szerződéseket meg hasonlókat olvasni. Olyan nehezen vannak megfogalmazva, hogy hú… Amúgy semmi ötletem, hogy mivel háláljam meg azt, amit éretem tett. Először is nem dobott ki, aztán nem hagyta, hogy kint megfagyjak, és még haza is fog vinni. Igazából nem is tudom, hogy miért csinálja ezt, az ember nem így szokott viselkedni az exével… Az is lehet, hogy holnap én nem is emlékszem semmire, csak a fejem fog fájni. Hiába nézem, valószínűleg túl feltűnően, nem tudok kitalálni semmit. Ez az, így jártam, ennyi, nem ismerem a volt pasimat. Van ennél szánalmasabb dolog?

✘ Words: 477 ✘ Music: Icona Pop - All Night ✘ Notes: --- ✘

©

[/quote]

A mosolyom, a humorom és az ellenállhatatlan vonzerőm. Így már teljes a lista arról, hogy miért szeretett belém. Igaz, még így is tudnám egy-két aprósággal bővíteni a felsorolást, de beérem ennyivel is. Amúgy sem azért van itt, hogy ilyesmiket soroljon. Tudom én mindezt magamról is, szóval tényleg nincs rá szükség. Az én segítségemre viszont úgy tűnik, hogy szükség van. Semmi kedvem nincs fuvarozgatni majd őt egy ilyen nap után. Mégis úgy tűnik, hogy megteszem. De az, hogy még fel is kísérjem a lépcsőn? Ágyba ne dugjam és takargassam be? Egy esti mese, hogy biztosan jól aludjon? Ez már nekem is túl soknak hangzik, mégis úgy érzem, hogy meg kell tennem. Hogy miért? Mert a múltban voltam olyan barom, hogy... Nem, ebbe inkább ne menjünk bele. Megteszem, de csak azért, mert róla van szó. Talán hazafelé még ki tudok belőle szedni pár dolgot. Mondjuk azt, hogy mit csinált évekkel ezelőtt, amikor egy bizonyos döntéshez jutott. Bár ha bemegyek a lakásába, akkor... akkor is kiderül pár dolog, nem igaz?
- Az ajtóig. De ha nagyon idegesítő leszel és túl sokat kérdezel, akkor már félúton kiteszlek - villantok rá egy ellenállhatatlan mosolyt.
Veheti viccnek a szavaimat, de akár komolyan is. Tőle függ. Hogy én hogy gondoltam? Nos, ebben nem vagyok egészen biztos. Fogalmam sincs, meddig nyújtható a türelmem. Az tény, hogy idegenekkel, az itt dolgozókkal, a személyes szolgáimmal nagyon alacsonyan van a tűrőképességem. De, hogy nála mi a helyzet, még én sem tudom biztosan. Az viszont biztos, hogy sokkal jön nekem. Nagyon, nagyon sokkal a mai estéért, amiért nem dobattam ki csak úgy. Listát viszont nem adok neki, hogy mivel is hálálhatja meg a mai. Találgasson csak és agyaljon. Addig is csendben marad és nem zavar. Így percek alatt végzek a maradék irattal és már kaphatom is magamra a kabátom.
- Gyerünk, drágaságom! - szólok rá, de nem nyújtom felé a kezem, hogy vezessen. - Még napfelkelte előtt haza akarok érni és aludni valamennyit a következő kör előtt.
Ajánlom neki, hogy lépkedjen majd szépen utánam. Most már remélhetőleg nem lesz gondja a padlóval és nagyon, de nagyon remélem, hogy nem fog nekem elhasalni a lépcsőn. Valahogy azért csak leérünk. De előtte még tegye meg az első pár lépést. Csak annyit, hogy le tudjam kapcsolni a villanyt, be tudjam zárni az ajtót. Aztán már majd elérünk valahogy addig, hogy az egyik nehéz felfogású barom előálljon a fekete Audimmal és kinyissa nekünk az ajtókat.