Név: April Leavey
Becenév: April... csak így... egyszerűen. Utálom, ha becéznek, meg nagyon nem is lehet, hogyan szólítani. Az ilyen cica, meg szépség, stb. dumák nem igazán jönnek be.
Kor: 20
Születése hely, idő: 1993 - december - 22 / Amerika - New York
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: szenvedélybeteg
Anyagi háttér:  Középosztály  
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Sokszor teszem  fel magamnak azt a kérdést, hogy: valójában ki is vagyok én? De választ úgy igazán sosem kaptam meg. Néha azt érzem, hogy egy egyszerű, aranyos lány vagyok, a másik percben, mintha nem is én lennék. Kiborulok, zokogok, toporzékolok... és kábítószerezek. Igen... a rabja lettem. Azóta, mióta... na mindegy. Ez igazából nem is ide tartozik. Térjünk a lényegre: első látásra egy tök normális, aranyos, barátságos lánynak tűnök - legalábbis mindenki ezt mondja -, de én valahogy nem érzem magam annak. Persze mindig igyekszem a legjobbat kihozni magamból, de ez még nem ok arra, hogy az emberiség annak a jó kislánynak tartsanak, aki mindig is voltam... Ó, nem! Senki nem tud rólam semmit.
Én inkább egy hülye drogosnak írnám le magam! Úgy ám! A fájdalom miatt a kábítószerek mögé bújtam, és már nincs kiút. Vagyis lenne, de nekem nincs rá szükségem! Én így vagyok ÉN. Így érzem magam jól, és már egyáltalán nem számít a múltam. Túl vagyok rajta, itt vagyok! Vegasba, ahol új életet kezdhettem. Már amennyire lehet életnek nevezni az enyémet.
Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem félek. Mert én igazából rettegek. Mindentől. És nem ilyen pókokra, bogarakra, és kis csúszó-mászókra gondolok most, mint úgy átlagba véve a lányok többsége. Mert amúgy én imádom őket. Itt másról van szó. A leginkább attól tartok, hogy elveszítem az egyetlen élő rokonomat. A bátyámat. És még ennél is szörnyűbb az, hogy én tehetek mindenről. Mert idióta és naiv voltam. Sőt, vagyok még most is. Illetve... lennék, ha bármilyen férfival is szóba állnék, a bátyámon kívül. Nem, nem! Nem kell félre érteni. Nincsenek ferde hajlamaim vagy ilyesmi. Sőt... valójában semmilyen hajlamaim nincsenek. Gondoskodtak arról, hogy ne legyenek többé. Soha!

Külső: Hosszú, szőke hajam van, amit mindig változatosan hordok. Kivasalom, begöndörítem, két copfba kötöm, befonom, felkontyolom, stb. Szeretem a változatosságokat magamon. A szemem színe zöld, akárcsak az anyámé volt. Azonkívül van két szemem, orrom, a füleim is a helyén vannak, bár be kell, hogy vallanom, hogy elég nagyot halló vagyok. Vagy olyan is van, hogy csak azt hallok meg, amit akarok. Azonkívül pedig a végtagjaim is a helyén vannak. Röviden: mint egy hétköznapi lány, úgy nézek ki.
Szeretek a divat után öltözködni, de szoknyát nem vagyok hajlandó magamra venni! Smink nélkül soha sehová nem megyek, és imádom az ékszereket is. Van mikor ilyen bő cuccokba járok, és a fejemre egy fullcap-et rakok. Igazából fullcap függő vagyok. Minden egyes színű és mintájú található a szekrényemben, amit a bátyám direkt annak alkotott. Van egy tetoválás a csuklómon a következő névvel: Damien. De, ó bárcsak ne lenne. Bevallom, hogy csak tiszta vagányságból csináltattam, és azért, mert minden barátnőmnek volt egy fiú név a csuklóján. Hát akkor én miért is maradtam volna ki...?
Azonkívül egy köldök és egy nyelv piercingem is van. Ezeket még az igazán lázadó korszakomban rakattam, de sosem bántam meg.

Előtörténet: Hol kezdhetném? Logikus lenne a legelején, de arra nem igazán emlékszem. Meg amúgy sem hiszem, hogy bárki is kíváncsi lenne a babakoromra. Hiszen mindannyian ugyan azt csináljuk abban a korban. Eszünk, sírunk, alszunk. Nem nagy ügy. És nem is érdekes.
A legrégebbi emlékem talán az, amikor az apám részegen hazajött és szétverte az anyámat. Nem tudom, hogy hány éves lehettem, de az egész jelenet még mindig a szemem előtt van. Azt már nem tudom, hogy miért bántotta őt, de tudtam, hogy utálom, és ahogy egyre nőttem ez az érzés folyton csak nőtt. Az amúgy igaz, hogy hozzám sosem ütött, meg a bátyámhoz sem, de anyát annál is inkább. Minél részegebb volt, annál jobban. Addig amíg anya meg nem elégelte és el nem vált tőle. Azóta sem találkoztam vele többet. Ekkor valami 8 éves lehettem. De tudjátok mit? Nem is hiányzik. Sosem volt szükségem neki az ő szeretetére. Sőt, senkiére.
Az óvodás időszakaimat nem tartom érdekesnek ahhoz, hogy leírjam. Mert hát egy óvodásról mit is lehetne írni? Mindig szófogadó és csendes kislány voltam, az óvónéni kedvenckéje. Emiatt sokan irigyek is voltak rám, és nem akartak velem játszani. Na de ki is kérdte rá meg őket, amikor én egyedül se féltem. Sőt... egyedül sokkal jobban szerettem játszani, mert legalább úgy csináltam minden, ahogyan én akartam. És ez így volt tökéletes.
Az iskolás éveimben kezdett érdekesebb lenni az életem. Mintha kicseréltek volna. Nem tudtam egy percig csendben ülni, és képtelen voltam öt percnél tovább a a helyemen ülni. Egyszerűen tudtam, hogy az iskola az valahogy sehogy sem nekem való. Már 7 évesen, amikor legelőször átléptem a "pokol" kapuját sikerült erre rájönnöm. Bár az is könnyen meglehet, hogy az egészről a tanító néni tehetett. Egy igazi boszorkány volt. És ez még enyhe kifejezés. Ha valaki nem fogadott szót, arra mindig vágott egyet a pálcájával. A szülők előtt pedig állandóan tette a szépet. Én meg valamiért képtelen voltam a vénasszonyra hallgatni. Mindig idegesített, és utáltam azt tenni, amit Ő mond. Épp ezért amikor csak tehettem, mindig borsót törtem az orra alá. Ő meg csak folyton árulkodott anyuéknak. Na... ilyenkor lehetne vitatkozni, hogy kinek volt több esze. Mert én 7 éves fejjel nem árulkodtam annyit mint ő a 60 valahány évével. De ki is érti a felnőtteket, nem igaz?
8 éves koromban lett az első változás az életemben. De mintha ezt fentebb említettem volna. De ha nem emlékeznétek rá, segítek: ekkor döntött úgy az anyám, hogy elválik a pszichopata apámtól. Ez a dolog amúgy engem nagyon semlegesen érintett. Mindegy volt nekem, hogy van, vagy nincs, mert mikor volt is annyit foglalkozott velünk, mint amikor nem volt. Szóval mindegy. A lényeg, hogy a válás után úgy elment, hogy azóta sem hallottunk róla. Fogalmam sincs, hogy él-e még egyáltalán. Az igazat megvallva azért erre egy kicsit kíváncsi lenné. Nem azért, mert hiányzik a jelenléte, vagy valami, csak úgy érdekelne.
Az anyámon kívül mindenki hamar feldolgozta a változást. Anya hónapokon keresztül sírt, amit sosem értettem. Minek neki az a vadállat? Hiszen folyton csak ordítozott és verekedett? Minek van rá szüksége? Ezt még a mai napig nem voltam képes megérteni, de már mindegy is.
Kilenc éves voltam, amikor úgy döntöttem, hogy "Világgá" megyek. Hogy miért, azt különösebben sosem tudtam megindokolni, csak valahogy úgy éreztem, hogy el akarok szökni. Talán az volt rám nagy hatással, hogy előző nap hallottam a rádióban, hogy egy 18 éves lány elszökött otthonról. Én pedig biztos voltam abban, hogy az a lány "Világgá" ment. Ahová nekem is muszáj volt eljutnom.  Így elindultam. De az egészből annyi sült ki, hogy egy autó elütött. Kerek egy hónapig voltam kórházba, bár szerencsére (vagy talán mégse annyira nagy szerencsémre), megúsztam néhány karcolással és egy láb töréssel. Azonkívül meg az anyám majdnem leharapta a fejemet a nyakamról. Többet egy porcikám sem kívánta a világ végét.
Az ezután következő éveim elég unalmasak voltak. Anyám egyre többször hajtogatta, hogy utálja az életét, meg minden. Én meg nem vettem soha komolyan, mert hát azt gondoltam, hogy ahogy vénül, úgy bolondul. Meg azért lássuk be, olyan jó kapcsolatba mi sosem voltunk. Nem tudom miért. Csak úgy valahogy mindig irritált. A családom legnormálisabb tagja a bátyám, akivel kiskorom óta nagyon szoros a viszonyunk. Ő az, aki mindig kiállt mellettem, bármit is csináljak, és Ő az, aki még a széltől is megóv, ha egyszer szükség van rá. Amennyire tudom, mindezt én is próbálom neki viszonozni.
Mindig igyekeztem az emberiségnek megfelelően viselkedni. Segítettem az időseknek, mindig elsőbbséget adtam a nagyobbaknak, és amennyire lehetett, mindig próbáltam eljátszani az angyal szerepét, aki folyton mindenkinek szót fogad. Kivéve ha otthon, vagy éppen bulizni voltam. Ott ugyanis a szarvam mindig eltakarta a glóriámat. Nem tűrtem soha, hogy az anyám megmondja, hogy mit tehetek és mit nem, a bátyámra mindig szívesebben hallgattam. Ha bulizni mentem úgy, akkor gyakran részegedtem meg, és sokszor verekedésekbe is keveredtem. Ilyenkor a megmentőm természetesen mindig a testvérkém volt, aki mindig mindenhol a nyomomban van, akárhová mehetek.
14 éves koromban adtam fel az életemet egy fiú miatt. Leköteleződtem, amihez talán túl fiatal voltam. Utólag persze meg is szívtam a levét. Általa rossz társaságba keveredtem. Kezdetnek mind nagyon aranyosak voltak. Damien által kerültem közéjük, aki hosszú éveken át a szerelmem volt. Vagy legalábbis én úgy tekintettem rá... Ami meg őt illeti... ezt sosem tudtam meg, és már nem is fogom megtudni. Pedig azért kíváncsi lennék.
Egy hét után engedtem neki... ő volt az első fiú az életemben, és egy jó ideig valószínűleg az utolsó is. Itt rontottam el. Gyakran úgy kezelt, mint egy bábot, és nem úgy, mint egy nőt... vagy lányt. És mindennek ellenére, sikerült teljesen magába bolondítania. Bele szerettem. Erről a bandáról egyébként jó tudni, hogy van egy olyan érdekes szokásuk, hogy a fiúk csalják a barátnőjüket, viszont ha a lány csalja meg őket, akkor az egészen nekiállnak és megverik azt a fiút, akivel megcsalták őket. Igen, igen... egy kicsit valóban fura... meg bonyolult. Ekkor kezdett egy kicsit megingadozni a kapcsolatom a bátyámmal. Ő tisztában volt azzal, hogy ez a társaság milyen, és minden erejével azon volt, hogy kiszabadítson tőlük. De én velük akartam maradni. Szükségem volt Damienre.
A 15 éves szülinapomon kaptunk egy telefonhívást, hogy az anyánkat elütötte egy autó, és már nem lehet rajta segíteni. Meghalt. Ketten maradtunk. Csak Kevin és én. Furcsa, de engem a hír valahogy nem szomorított el. Az anyámat inkább tartottam a szomszédomnak, mint egy anyának. Sosem érdekelte igazán, hogy mi van velem. Kevint viszont annál is inkább megviselte. Nehezen tudta feldolgozni. Mindig azt mondta, hogy 20 évesen még nem áll készen önálló lenni. Azelőtt mindig csak a balhék és a bulik érdekelték, és aztán tessék... Hirtelen a lábára kellett állnia, mert magunkra maradtunk. Talált egy munkát pizzafutárként, de mivel abból nem tudtunk jól megélni elvállalt egy munkát egy hétvégi kocsmában is, felszolgálóként. Én ekkor bukkantam rá egy hobbira. A hipp-hopp stílus és tánc teljesen magával ragadott, így hát órákat vettem. Ekkoriban csináltattam egy tetoválást is, a Damien nevével. A kis csapatunkból minden lánynak a csuklójára volt varratva a barátja neve, úgy éreztem, hogy én sem maradhatok ki. Így megcsináltam. Sokáig csuklóvédővel próbáltam takargatni, de hiába. Kevin sem hülye. Rájött. Ekkor vesztük össze talán a legjobban. Ekkor vágta a fejemhez, azt a tipikus szülői dumát, hogy: "amíg az én kenyeremet eszed..." Ekkor mérgelődtem meg és három napon keresztül Damiennél voltam. Három nap után viszont Kevin utánam jött és haza vitt.
Egy jó fél év elteltével a Damien kérésére rakattam nyelv és köldök piercinget is. Azt mondta, hogy ő szereti ha egy csajnak piercingje van, így hát a kedvében kellett járnom. Kevin abszolút nem örül a dolognak, de végül beleegyezett. Egyébként a 4 év alatt amíg együtt voltunk rengetegszer verekedtek össze. A bátyám és Damien.
17 éves voltam mikor először megtudtam, hogy Damien megcsalt. Kiborultam teljesen. És szakítottam vele. 2 hétig voltunk külön, de aztán ismét felbukkant. Bocsánatot kért, és elmondta, hogy mennyire szeret. Legbelül tudtam, hogy mindez nem igaz, de mégis hittem neki. Vagy csak szükségem lett volna rá? Ezt nem tudom. De kibékültem vele. Ezután még egy párszor érdekes sms-eket kaptam a telefonjába, amik miatt nem szóltam, csak éppen ne veszekedjünk. Mígnem egy bulin rajta nem kaptam egy vörös hajú csitrivel. Gyorsan cselekedtem, nem gondolkodtam, és nekiugrottam a lánynak. A diszkó közepén. Damien leszedett a lányról, az a liba pedig elszaladt. És természetesen erre a megcsalásra is tökéletes választ kaptam. "Csak egy csaj a szomszédból." Ekkor határoztam úgy, hogy soha többé nem nyomozok utána. Majd idővel talán megváltozik. De nem változott.
Egy év múlva döntöttem úgy, hogy teljesen megszakítom vele és a barátaival a kapcsolatot. Egyszerűen elegem lett. És bár nagyon szerettem, de úgy éreztem, hogy végre egy olyan fiúra van szükségem, aki törődik velem, odafigyel az én akarataimra is és, és leginkább szeret. Ezt közöltem vele is. Két haverjával volt éppen. Dühbe gurult. Azt mondta, hogy én hozzá tartozok, nem szakadhatok el tőle. Megcsókolt, felpofoztam. Ekkor durvultak el a dolgok. Megerőszakoltak. Hárman. Aztán azt a választ kaptam, hogy: "most már végeztünk, Cicám!" Soha senkitől nem kaptam ilyen megalázást. Meg akartam halni. Ekkor jöttem csak úgy rá igazán, hogy 4 évet pazaroltam el az életemből. És miért? Hogy utána csak a megalázást és a fájdalmat kapjam.
Otthon a szobámba zárkózva sírtam, és elégettem, összetéptem, összetörtem minden egyes emléket, ami a múltamra emlékeztetett. 2 napig ki sem mozdultam, nem ettem. Végül mentőt kellett hívni nekem, rosszul lettem. A kórházban mondtam el Kevinnek, hogy mi történt. Ennyire dühösnek még sosem láttam. De nem csinált semmit. Velem maradt. Mind a három nap, amíg bent tartottak. Otthon ő volt az aki ápolt, és 4 év után végre először tökéletes biztonságban éreztem magam. Aztán egyszer csak se szó, se beszéd reggel eltűnt, aztán este részegen, sírva jött haza. Megölte Damient. Megverte, ő pedig belehalt. Az én Damienemet...
Ezért kellett Las Vegasba jönnünk... nem csupán a rendőrséggel van baj, hanem a banda többi tagja is folyton fenyegetőztek. Ezért úgy döntöttünk, hogy magunk mögött hagyjuk New Yorkot. Sikerült eladnunk az ottani házunkat, és Vegasban vettünk egy kisebbet.
Már két éve élünk itt. Azóta sok minden változott. Kevin kapott állást DJ-ként az egyik diszkóban, ahol elég szép fizetést kap. És én is találtam munkát hipp-hopp oktatóként. Csak és kizárólag lányoknak. Ez az elmúlt két év annyira megváltoztatott, hogy egyszerűen rettegek a férfiak közelébe menni. Elkezdtem kábítószerezni, de csak így titokban. Még Kevin sem tud róla.

Köszönöm