Név: Colin Samuel Anderson
Becenév: Colinka, K
Kor: 18
Születése hely, idő: 1995. március. 31, Miami
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: művész
Anyagi háttér: Munkásosztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Hát nem mondhatom magam túl magabiztosnak. Jobb szeretem, ha inkább megmondják mit csináljak. Nincs túl nagy kalandvágyó lelkem, jobb szeretek inkább a magam kis világában elbújni. Vannak persze pillanataim mikor nagy a szám, de ez általában egy-egy gyáva meneküléssel jár. Azonban előnyös tulajdonságnak mondhatom, hogy kitűnő megfigyelésem van és mindenre emlékszem. Nem vicc. Én csak "esőember szindrómának" hívom, de ennek persze van tudományos neve, de nekem így egyszerűbb. Eléggé rendmániás vagyok és gyakoriak a hangulatingadozásaim. Egyik pillanatban még jó kedvűen nevetek a következő pillanatban, akár szégyenlem akár nem, sírok akár egy gyerek. Sokat szokásom pityeregni, ezért is lett az egyik becenevem Colinka. Ilyenkor aztán tényleg szívszaggatóan tudok bömbölni és igazi krokodilkönnyeket ejtek. Nem lehet mindenki tökös és menő. Nekem ez jutott.

Külső: Hát én nem felelek meg éppen a mai pasi ideáloknak és ezért nem is volt soha tartós kapcsolatom, csupán egy éjszakás kalandok és balul sikerült randik. Nagyjából úgy 170 cm magas lehetek, párosítva 65 kilogrammal. Nem éheztetem magam, de nem vagyok nagy evőgép, na. A hajam fél göndör és nem épp rendezett. Talán félévente járok fodrászhoz. Akárcsak a testalkatom, az arcom is vékony, jóformán beesett. A szemeim sötétkékek, általában kissé bánatosan csillognak. A szám apró, mosolyra álló. Tetoválásom vagy bármi testékszerem nincs. Gondolkodtam rajta, de végül nem vitt rá a lélek. Nem vagyok nagy ruha őrült, azt viselem ami tiszta.

Előtörténet:

2013.szeptember.2:

Az utolsó táskát is felvettem a hátamra és a bőröndöt és a kezembe vettem. A nap továbbra is szembántóan világított be a kissé retkes ablakon. Fura, hisz szeptember volt. A pulóveremet végül csak az utazó táska tetejére terítettem. Elvégre ez Miami, nincs hideg. Kinyitottam az ajtót, de végül visszafordultam. Ott állt mögöttem anyu.
Alig volt hajnali négy óra, mikor elakartam indulni így álmos arccal és rikító vörös pizsamájával fogadott. A szeme könnyes lett ahogy meglátott. Csöndben akartam távozni, nem szándékoztam felébreszteni őket. A számítógépemen még ott vibrált a leírt búcsúszöveg. De úgyis tudták, hogy elmegyek.
- Szóval, itt a nagy nap?- kérdeztem fátyolos hangon.
Nyeltem egyet majd bólintottam.
- Itt.
Nagy levegőt vett majd megcsóválta a fejét.
- Ez így nem helyes. 18 évesen mit akarsz magaddal kezdeni?
Lehajtottam a fejem. Sokáig így maradtam majd felnéztem rá. Már az én szemem is könnyes volt.
- Élni.
Anyu elmosolyodott majd se szó, se beszéd elfordult és visszament a szobába. Kis ideig néztem utána majd egy sóhaj kíséretében kiléptem az ajtón. Azóta nem láttam.

Úgy gondolom ez volt életem egyik legfontosabb lépése. A családi házból való elköltözés. Semmi búcsúzás nem volt. Semmi olyan ami megállíthatott volna. Még mielőtt nekiállnék itt írni, el kell, hogy mondjam nem az életem eddigi történéseit, illetve eddigi életemet fogom leírni. Nem. Magamról mesélek. Tízéves korom óta kívánkoztam el otthonról. Ne értsetek félre, nem éreztem magam rosszul otthon. Semmi kivetni valóm nem volt, dolgos és kedves famíliából származom. Minden meg volt ami kellett én mégis olyan voltam akinek ez nem volt jó. Túl sok volt ez a harmonikus élet. Elkívánkoztam, nem akartam a családi fészekben lenni. Talán gyerekkorom óta túl elvágyó gondolkodású voltam és emiatt vagy furcsának ítéltek vagy jobbik esetben, különlegesnek. Azonban az ilyen dolgok miatt soha nem volt sok barátom. Őszintén szólva az unokatestvéreim voltak azok akik leálltak velem játszani, beszélgetni és foglalkozni. Én voltam a család apró tagja, a zseni. Az aki mindent tud és mindenre emlékszik. Valóban, ez egyfajta adomány a nagy világtól nekem. Mióta az Esőember című filmet láttam, folyton esőember szindrómának hívom. Nagyjából két éves korom óta minden emlékem megmaradt. Olyanokra is visszatudok gondolni, amik teljesen unalmasak, mint mikor megkaptam az első matchboxomat és édesanyám rám kacsintott. Vagy mikor tizenöt évesen elloptak tőlem egy zsebkendőt. Értitek? Értelmetlen emlékek amik, minden este feljönnek az agyamban és nem hagynak nyugton. Sok emléket megfestek, általában sőt mindig a saját szemszögemből.
Egy hónapja élek Las Vegasban, kissé gázos körülmények között. Kiszolgálóként dolgozok egy kávézóban, csak azért, hogy legyen egy kis pénzem. Nem kajára költöm. Számlákra. Persze apám mindig küld nekem pénzt, de...ebből se lehet örökké megélni.
Anyám három hónapja halt meg. Aznap én egy üzletben voltam és éppen jegeskávét ittam. Mellettem négy lány azon veszekedett, hogy milyen cipőt vegyenek az esti bulijukra. Egy srác elhaladt előttük és ők kapásból (úgy hogy nem is ismerték) elhívták és a címet is megadták. Gondolkodtam rajta, hogy én is meghívatom magam, de megcsörrent a telefonom és apám elcsukló hangon közölte, hogy anyám meghalt. Nem sírtam. Értetlenül, sőt bambán bámultam magam elé majd szó nélkül kinyomtam a telefont. 39 éves volt és agyvérzést kapott. Valakivel talán az egyik barátnőjével veszekedett és annyira felidegesítette magát, hogy egy ér elpattant az agyában. Fiatal volt és én nem voltam vele. Jóval két héttel később eredt meg a könnyem. Egy alkalommal egy idegen lány vigasztalt, mikor buszon ültem. A vállára döntöttem a fejem és keservesen bőgtem. Ő pedig kedves volt és vigasztalt. Marynek hívták. Mire feleszméltem már nem volt a buszon én pedig jóval az eredeti leszállóhelyemen túlmentem.
Most egyedül élek egy apró kis házikóban. Egyszobás és talán a lakórészleg legkisebb háza. Magányosan és unalmasan élek. Egyenlőre próbálok valakit magam mellé keríteni. Legyen az rokon, barát, barátnő....vagy egy háziállat.