Fölemelt karral álltam
az ég alatt és
teli volt a rét
csillaggal és katicabogárral!

A gyerekkorom olyan volt, akár a versben említett rét. Csillagpöttyös, hűs és lágy, biztonságos. Szüleim, bár nem tartoztunk soha a tehetősebb emberek közé, becsületesek voltak, és ezt igyekeztek a gyermekeikre is átragasztani. Édesapám episzkopális lelkészként vigyázta aprócska nyáját – Pasadenában mindenki hitt valamiben, azonban az emberek többsége nem abban, amiben az én családom, és ezért a gyülekezet sosem duzzadt százötven fő fölé. Apa lelkesedése azonban nem hagyott alább, hátán vitte a hozzá fordulók minden gondját-baját – ez pedig azzal járt, hogy olykor a családjára már nem maradt ideje.

Anyám ezzel szemben minden óráját ránk áldozta, gyakran önmagáról is megfeledkezve. Három bátyámmal és a húgommal együtt non-stop elfoglaltságot biztosítottunk neki, Dana Milton pedig csak ritkán panaszkodott, előttünk soha. Ha voltak is percek, amikor elfelhősödött a homloka, a fájdalmát igyekezett nem mutatni. Ennek ellenére az évek múlásával nekem is egyre jobban feltűnt, milyen magányos és leharcolt. Anya egész életében szolgált – hol apánkat, hol minket, mert mi, a gyerekei is alaposan feladtuk a leckét. Valódi rosszcsontok voltunk, megátalkodott kis szörnyetegek. Egyedül a legkisebb, Marion mutatott megbánást, amikor leborotváltuk a szomszéd hatalmasra nőtt, fekete spicc kutyáját, vagy tojást sütöttünk Milton nagymama autójának szélvédőjén. Én állandó tartozéka voltam a három idősebbnek, Robbie, Heath és Avery számára pedig nem volt kérdés: a csapat teljes jogú tagja vagyok. Megjegyzem, talán azért is fogadtak be maguk közé olyan könnyen lány létemre, mert legfeljebb öt kurta év volt köztünk a korkülönbség.

Desmond és Dana Milton álma a nagycsaládról, a sok gyerekről ugyan megvalósult, de a csemeték a vártnál szaporábban követték egymást. Apa így egyre több időt szentelt a rá bízott gyülekezetnek, anya pedig nekünk, és egyre kevesebbet magának. Elmúltam tizenkét éves, mire először tisztán, szemellenző nélkül édesanyámra néztem. A nőre, akitől nem tudtam lehetetlent kérni, aki mindig a rendelkezésemre állt, aki teljesítette minden kis szeszélyemet – s aki éveken keresztül hallgatta, milyen vásott kölyköket nevelt. Olyanokat, akiknek nem használt a szép szó, a fenyítés, az elzárás. Persze, jók voltunk mi a magunk módján, külön-külön. Négyen azonban túlságosan elevennek bizonyultunk, hajtottuk, hevítettük egymást. Egyedül Marion vált ki közülünk, ő egy idő után felhagyott a rendbontással.

Talán ennek köszönhető, hogy mind a mai napig közelebb állok a fiúkhoz, mint Marhez.
Talán a határok örökös feszegetése miatt figyeltem fel túl későn anyám gyógyszerfüggőségére.
Talán, ha akkor, nagyszájú kamaszként visszafogtam volna magam…
Akkor most minden más lenne?

Belülről lebbensz,
így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva.

Azután a kor megtette azt, amire szülők, tanárok, nevelők, hiperaktivitás ellen felírt gyógyszerek sem voltak képesek. Robbie húsz évesen elköltözött otthonról, a falkavezér távozásával pedig a falkának is fel kellett morzsolódnia. Tizenöt voltam – csupa csont, nyúlánk kamaszlány, hosszú, fegyelmezhetetlen lobonccal és a világ egyik legrútabb fogszabályozójával a számban. Nem csoda hát, ha rengeteg komplexusomat és magányomat a tanulással igyekeztem kompenzálni.
Emlékszem, a szüleink fellélegeztek: végre megtalálta a gyerek a könyveit! Igazi könyvmollyá váltam néhány hét alatt, s bár mindenkit meglepett a változás, a többség örömmel vette. Az osztálytársaim, akikkel azelőtt sokszor és durván kibabráltam, persze elérkezettnek látták az időt a visszavágásra… én pedig már nem voltam ellenfél. Egészen addig nem szóltam egy szót sem, míg az egyik lány, akit Lópofinak csúfoltam éveken át, bezárt a női öltözőbe, és nekem esett egy ollóval. Féloldalasra vágta a hajam az a kis… zokogva hívtam fel Robbie-t, akiben a leginkább megbíztam, mégis apám ült be az osztályfőnökhöz másnap. Hosszú órákat beszélgettek, mire megszületett a döntés: együtt kell élni a konfliktussal, miután én generáltam éveken át.
Mondhatom, remek. Alig három hónap múlva Des és Dana jobbnak látták, ha másik iskolában folytatom a tanulmányaimat, és bár messzebb kellett járnom, elszakítva a végzős évét koptató Averytől, én nem bántam a változást. Kifejezetten éheztem a tiszta lapot, a megnyugvást, az új esély ízét a nyelvemen.

Azt hiszem, Robbie távozásával egyszerre több dologra is felfigyeltem, amelyek addig sosem tűntek fel. Anya még évekkel azután, hogy legidősebb fia is elköltözött otthonról, havonta járt a kerületi orvosnál, ahol kiváltotta azt a hiperaktivitásra adott gyógyszert, amelyet a kedves doki évekkel azelőtt írt fel Robbie-nak. A bátyámnál ugyan sosem érte el a megfelelő hatást, viszont pont az ellenkezőt produkálta az én kicsit sem hiperaktív anyámnál…
Visszatekintve máig nem értem, hogy lehettem ilyen vak. Miért nem láttam a nyilvánvalót? A Danát elkerülő fáradtságot, a hatalmas szemeket, a pontos rutinnal naponta lehúzott pirulákat. Talán apa sem látta, vagy egyszerűen csak nem akart tudomást venni a felesége függőségéről. Esetleg megbocsátotta neki, mondván, mindenkinek vannak hibái.

Mindenesetre, mire elköteleztem magam az orvostudomány mellett, anyám már megállíthatatlanul haladt a süllyesztő felé. Folyamatos hangulatváltozásai megkeserítették mindannyiunk életét; labilisan kezdett viselkedni, sokszor jótékony feledés nehezedett a szemére, máskor pedig órákig ordított a telefonban mindenkivel. Főleg Marionnal, aki a legnehezebb viselte a helyzetet. Robbie esküvőjén jelenetet rendezett, mikor magához ragadta a szót a templomban, és zokogva ecsetelni kezdte, milyen fiatal még a fia egy ilyen lépéshez – a házasság ugyanis romba dönti az életet…
Ilyen körülmények közt talán érthető, hogy csak kevés iskolai barátom volt, mert bár új, megtisztított énem könnyedén megtalálta a hangot mindenkivel – az elesettekkel főleg, akiket a többiek viszolyogva vagy éppen sunnyogva elkerültek -, senkit nem mertem hazavinni. Haza, ahol anyám talán tönkre tett volna mindent az örökös alkalmatlankodással.
Ma már belátom, talán türelmesebbnek kellett volna lennünk vele. Elvonóra küldeni. De amikor megpróbáltam lehúzni a gyógyszereket a mosdóban, rám támadt az első keze ügyébe kerülő tárggyal, ami egy orchideával teli kristályváza volt. Így attól kezdve elzárkóztam anyámtól. Apám egy idő után megint megtanulta felvenni a „Nekem mindegy” ábrázatát, és ha valamikor számon kértük, csak a rengeteg dolgára hivatkozott…

Tankönyvek és a Nagy Szerelmek időszaka volt ez az életemben. Rajongtam a biológiáért, egy ideig szülésznőnek készültem, mivel a születés csodája minden más területnél jobban érdekelt. Segíteni akartam, az elejétől kezdve. Számos osztálytársamat korrepetáltam biokémiából, ez pedig viszonylagos népszerűséget is hozott számomra. Miután tizenhét éves koromban levették a fogszabályozóm, és megtanultam bánni a hajammal, valamilyen oknál fogva észrevettek a fiúk is. Mindegyik a „Nagy Ő” volt, mindegyiket halálosan szerettem. Egyik sem tartott tovább néhány hónapnál, mint az ilyen románcokkal lenni szokott. De nem bánkódtam, a legkevésbé sem. Végre akadt valami az életemben, amire azt mondhattam: normális. Mindenki mással is előfordul.
Azután éppen tizenegy évvel ezelőtt felvételt nyertem a Yale orvosi karára, felpakoltam a Heathtől kölcsön kapott kocsit, és meg sem álltam New Havenig. Szinte megrészegített a családomtól való elszakadás gondolata, a kitörés Pasadenából. Elvarázsolt az önállóság, a felelősségtudat, a lehetőségek, az ésszerű szabályrendszer, amelyhez odahaza nem sűrűn volt szerencsém.

Bár a testvéreimmel sűrűn beszéltem, a szüleimet csak az ünnepek idején és nyaranta látogattam meg. És nekem ennyi éppen elég volt a boldogsághoz.
Ahhoz, hogy végre én írhassam a sorsomat.

Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,
s akár a folyton gyűrüző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató.