Eléggé problémás gyerek voltam, és a legtöbbször azt éreztették velem, hogy ez nem is fog megváltozni. Azt, hogy én csak nyűg vagyok, egy Isten csapása, és mindenekfelett reménytelen eset. Én pedig kislány lévén hittem ezeknek a rágalmaknak, elhittem nekik, hogy tényleg nem vagyok semmire méltó, és nem lesz belőlem az égvilágon senki. Azt hiszem sikerült bebizonyítanom, hogy lettem valaki!
Az Angyalok városában születtem, még ’86-ban. A családom sem tehetős, sem túlzottan szegény nem volt. Átlagosan éltünk apám autókereskedői melójából, míg anyám pincérnőként dolgozott, és arról kergetett álmokat, hogy egy napon majd színésznő válik belőle. Örök álmodozó, szerintem még mindig hisz benne, hogy valóra válthatja, pedig szerencsétlennek semmi esélye rá, főleg nem egy iszákos férjjel. Félreértés ne essék, soha nem bántottak engem, apám egy ujjal sem ért hozzám még rosszabb napjain sem, hanem inkább csak elvonult magának, és némán bámulta a tévét, vagy kialudta magából a szesz hatását. Nem túl ideális gyerekkor, igaz?
Engem a legtöbbször a külsőm alapján ítéltek meg, és igazi angyalkának neveztek, pedig a kisördög valahol ott bujkált a whisky színű szemek mögött. Mindig tettem valami rossz fát a tűzre, ahogy pedig nagyobb lettem, verekedőssé váltam. Magam sem tudom, hogy miért, de akadtak némi indulatkezelési problémáim, amelyeket a társaimon vezettem le. Valószínűleg valamelyik rokonomtól örököltem, csak éppen ötletünk sem volt, hogy kitől. Én már olyanokra is gondoltam, hogy nem is az igazi apámmal élek, hanem csak valami tökfejjel, akit bepaliztak. Ebben még volt is némi ráció, tekintve, hogy nem nagyon hasonlítottam rá, és anyám szemében is mindig volt egyfajta félelem, pedig soha nem bántotta senki. Lehet, hogy történt valami olyan az életében, amiről senki nem tud. Őszintén szólva, egy idő után már nem is érdekelt annyira, hogy kiderítsem, pedig utánajárhattam volna simán, vagy akár belőle is kihúzhattam volna.
Annak érdekében, hogy ne keveredjek több balhéba, beírattak a szüleim karatézni. Kellőképpen levezette az energiáimat, és elvitte a fizetés felét. Azt mondták, hogy megér nekik ennyit, csak ne legyen velem több gond. Pedig szerintem nem is voltam olyan vészes, a mai kölykök sokkal rosszabbak annál, mint amikor én a csúcson voltam.
A nagy változás akkor állt be, amikor felkerültem gimnáziumba. Más környék, más emberek, és teljesen más életvitel. Egy ideig megpróbálkoztam csinibaba lenni, aztán okos, mert voltak olyan srácok, akik a stréberekre buktak, de végül ott kötöttem ki, ahová mindenki megjósolta korábban; a bajkeverőknél. Buliztak, ittak, szívtak, amikor csak kedvük volt, és előszeretettel kerülték az iskolának még csak a környékét is. Arra azért nem tudtak rávenni, hogy drogozzak, de egy-egy nagy buliban mindig szívesen benne voltam, és a fiúk társaságát sem utasítottam el.
Harmadik elején aztán újabb fordulat következett be szerény kis életemben, méghozzá akkor, mikor az egyik közeli barátnőm életét vesztette. Ha ez nem lett volna elég, ráadásul mindez még a szemem láttára is történt. Egy ex-elítélt volt a tettes, akit nemrég helyeztek szabadlábra. Én voltam a koronatanú az ügyben, mivel sikerült teljes sokkom ellenére is végignéznem az egészet. Időnként a mai napig előjön a rémálmaimban az a néhány kicsi képkocka, de már megtanultam vele együtt élni, és nem utolsó sorban elfogadni is. Másképp nem lehet ezen túl lenni, igaz?
Tanulni kezdtem, de továbbra is megmaradtam ugyanolyan vadócnak, mint amilyen a gyilkosság előtt voltam. Érdekelt a történelem, és az aktuális hírek, valamint a legújabb koncertek, és némi illegálisan szerzett pia is. Remekül éreztem magam a bőrömben, míg érettségi után el nem kellett döntenem, hogy hogyan tovább. Amint azt már említettem, az, aminek tanúja voltam, hatalmas hatással volt rám. Elég naggyal ahhoz, hogy úgy döntsek, megpróbálkozom a rendőri pályával. Igen, tudom, hogy ez volt az utolsó dolog, amit kinézett belőlem a legtöbb ember – na meg én is magamból -, de még is úgy éreztem, hogy ez lesz az én hivatásom!
Tévedtem, méghozzá hatalmasat. Végigcsináltam ugyan az Akadémiát, de nem volt kedvem ahhoz, hogy a szabályok megkössék a kezemet alkalomadtán. Sosem bírtam amúgy sem, ha ketrecbe akartak zárni, vagy láncra verni. Én alapvetően egy szabad lélek vagyok, akinek kell a tér, és a csapongási lehetőség, ha éppen ahhoz van kedve.
Végül leadta ma jelvényemet, amit éppen csak sikerült megszereznem, és fejvadásszá avanzsáltam. Kezdettől fogva úgy éreztem, hogy ez már aztán nekem való meló, és jól is fogom tudni csinálni. Bejött! Minden működött, mint a karikacsapás, oda utaztam, ahová éppen kedvem volt, ráadásul az sem egy elhanyagolható szempont, hogy némely körözött után busás jutalom jár, ha fülön csípem. Általában nem lóg meg előlem senki, szóval nem kell engem félteni, feltalálom magam, és még az életkörülményeim is sokkal jobbak. Imádok játszani az áldozataimmal, amíg végül rá nem jönnek, hogy már azelőtt csapdába estek, mielőtt megsejtették volna, hogy bajban vannak. Én, és a kifinomult módszereim…
Nem sokkal ezelőtt azonban Las Vegasba szólított a munkám, és mivel teljesen magával ragadott a város utánozhatatlan kisugárzása, valamint a nyüzsgése is, így arra a döntésre jutottam, hogy eltöltök itt egy kis időt. Fogadkoztam magamban, hogy nem túl sokat, csak épp egy picit, de már régen túlléptem azt az időt, amit úgy határoztam, hogy itt maradok. Itt sok a bűnöző, úgyhogy szentül hiszem, hogy szüksége van a városnak a szolgálataimra, még ha csupán egy rövid időre is, úgyhogy igen… határozottan úgy gondolom, hogy én vagyok valaki!