A világon három nagy hazugság van. Az első: már átutaltuk a pénzt a bankszámládra. A második: ígérem, hogy nem élvezek a szádba. A harmadik meg... Tudod mit? Napok óta ezen gondolkodok, de valamiért nem akar az eszembe jutni.

A szőke lány, akit tegnap szedtem össze a diszkóban, közben feláll az asztal alól, felhúzom a sliccem, majd lustán nyúlok a cigarettás dobozom után és fél kézzel próbálok kihalászni belőle egy szálat és az ajkaim közé fogni úgy, hogy a jövőben ne hamuzzak bele a müzlis tálamba, aminek a tartalmát lustán kevergettem már egy ideje. Az egyes számú macska közben kilefetyelte belőle a tej felét, erre is csak akkor jövök rá, amikor próbálva meggyújtani a dunhill-t megpörkölöm a kis mocsok bajuszát az öngyújtóval. A macska nyávogva ugrik le az asztalról, a szőkeség megtörli a száját és a táskája után nyúl. Áthajol az asztal fölött, megvillantva a dekoltázsát a szemeim előtt, és szájon csókol. Megint azt a szörnyen ragacsos, eper ízű szájfényt használta.  Megsimogatja a négyes számú macskát, belerúg a kettesbe, mire az ötös felnyávog. Még néhány percig bámulok magam elé, majd mikor feleszmélek, már egyedül vagyok. A hármas számú macska meg eltűnt valahol.

Felszívtam az újabb csíkot a kávézóasztal piszkos üveglapjáról. Az orrnyálkahártyám szénné égett. Igazából már rég abba kellett volna hagynom, legalábbis ezt súgta a józan eszem, de ostoba módon újabb kis kupacot szórtam az asztallapra és igazgattam szép csíkká az üvegen, hogy aztán felszívjam. Igazából minden szép és jó volt, de már nem volt meg a szokásos adrenalinlöket, az izgalom, sem az a delírium, amibe annak idején beleszerettem. Az egész igazából ott vált kínossá, amikor már a saját macskáim széles ívben elkerültek, mert nagyjából egy hete nem jutottam el addig, hogy zuhanyozzak. Az asztalon lévő káoszt rendezgetem; a szétszórt papírlapokat összeszedegetem, mindegyiken egy-egy telefonszám virít, férfiaktól, nőktől, fura punk arcoktól és plázacicáktól, és biztos, hogy több mint a fele már ki sem csengene. De nem is ez köti le a figyelmem, hanem a névjegy, amit találtam. "WE CAN HELP YOU", hirdeti a felirat, állott zöld színű, barátságos betűkkel, meg hogy drogsegélyvonal. Haha. Kurva jó vicc.
Eltépem a cetlit. Rágyújtok. Maszturbálni próbálok, de semmilyen gondolatra nem áll fel a farkam. Eldőlök a kanapén, valami ócska szappanoperát bámulok a tévében, aztán hirtelen rájövök, hol lehet a hármas számú macska. A feltételezéseimet csak megerősíti az asztal alól áradó, tömény dögszag. Valahol a drogos delíriumtól elbódított agyamban megvillan a gondolat, hogy szólni kéne a lakótársamnak, szabaduljon meg a holttesttől, mielőtt a megmaradt négy macska megmérgeződik tőle.

Hajnali öt van, a koszos ablakon bevillog a mentőautó kék lámpája. A kettes és az ötös számú macska a franciaágy másik felén, a lakótársam helyén alszik. Sosem hallottam még macskát horkolni. Próbálok a másik oldalamra fordulni, de leesek az ágyról. Nyekkenve landolok a földön és valószínűleg valamelyik macskára esek, mert elég puhán landolok. Körbejárom a lakást. A lakótársam sehol, a konyhában felhalmozódtak a mosatlan edények. Vajon mennyi ideig voltam kiütve?

Eltelik néhány óra. A kanapén fekszem. Pornót nézek, és végre eszembe jut a harmadik hazugság: szeretlek.