Nem használom a liftet. Sosem használom. A negyediken lakom, mégse érzem szükségét hogy azzal jöjjek, végül is a fittség része az életnek! És a munkában sem utolsó...
A kulcs halkan csörren a zárban, hangos kutyaugatás tölti be a csendet, de csak egy-két vakkantás, sose volt hogy túlzásba esne, én meg óvatosan tolom be az ajtót.

- Hát sziaaa Spock… - vakargatom meg a koromfekete fejbúbot ahogy mint mindig, most is rajongva ugrál körbe vagy két percen át. – Jól van Spock! Nyugodj már! Hallod? – nevetek, de elég egy parancsszó, "ül" és már tökéletesen tudja hogy itt a vége. Hazajöttem...
A kulcsot ledobom a komódon, egy papír vár a konyhapulton, ezért a kezembe veszem. "A kutya megsétáltatva, a lakás kitakarítva, kaja a hűtőben. Kínai. Ugyan már Sean, hogy adhattál ennek a kutyának ilyen hülye nevet?" Elnevetem, és csak ledobom a papírt vissza a pultra. Mindig megjegyzi az előbbieket, de Spock az Spock! Nincs mese. Mert ez a neve. És mert a fülei pont olyanok mint a filmekben..

- Ugye, öregfiú!? – nézek a doberman felé és megvakarom a füle tövét. - Na  de akkor vacsora.. – eresztem el és térek vissza a lényegre. Nyílik a hűtő, tényleg benne a kedvencem. - Imádom ezt a lányt! – vigyorgok szélesen, de nem vagyok hajlamos elfelejteni a miérteket. Lisa, 17 éves. A szomszédban lakó idős nő lánya, és amikor az beajánlotta házvezetőnek mondom miért is ne. Neki zsebbpénz kell nekem meg segítség. Kellemest a hasznossal és én sem tudok mindig hazaszaladgálni a munkából. Spock-nak séta kell, a lakásnak takarítás.. és ha úgy vesszük remekül megvoltunk mi ketten. Lelkiismeretes egy lány, én néha segítek neki a leckében, na meg.. rendőr akar lenni. Szép pálya...  – veszem ki nagy sóhajjal a dobozt a frigiderből, irány a mikró, addig meg egy újabb sóhajt megejtve szemezek a pulton hagyott kék cigarettásdoboz képével. Az eszembe jut, hogy ma reggel is megfogadtam: Le..fogok..szokni. Ma erős leszek! Ma, tuti megteszem! – hallom vissza a saját gondolataimat amit felkelés után minden nap ismételgetek, mégis ott az az ördögi kör.

- Majd holnap! – vágom rá olyan gyorsan hogy még végiggondolni sincs időm, de a kezem már nyúl is a dobozért, és ráfűződve a szálra már tolja is az ajkaim közé, hogy lobbanva a láng a füst olyan élvezettel töltse be a tüdőmet mintha legalábbis már hónapok óta nélkülöznöm kéne.

- Isssteneeem.. – nyögöm a kitóduló füsttel egyetemben és egyetlen fordulattal lerakom magam a régi loftlakásban terpeszkedő franciaágy szélére.
Csak nézek ki a fejemből. Nem gondolok semmire. A mikró zúg, én meg csak úgy ülök. Fáradt vagyok. Élvezem a csendet. A nyugalmat, a békét, és úgy az egész nap végét, és amikor a mikró csenget, én még mindig nem mozdulok. Csak hosszú percekkel később veszem le a zakót, megbontom a nyakkendőmet és hosszú ívben terítem el az ágyon. Csak ekkor lököm fel magam, kihúzom a számból a cigarettát, a régi, kopott és elég mocskos ablakhoz lépek és csak nézem az éjszakai fényeket. Lámpák... Mindenfele. Neonok... városi világítás.. kaszinók... kocsik, emberek, minden olyan békésnek látszik. Ki hinné mit el nem rejt az éjszaka. – sóhajtok megint és kézzel megdörzsölöm az üveget, de felesleges. A mocsok kívülről lepi be.
Tisztában vagyok vele hogy egy dobozban élek. A nyugalom dobozában, minden egyes éjjel amikor átlépem a küszöböt megváltozik minden, de amikor a lábam kiteszem reggel, a világ megint az arcomba csap. Bármi megtörténhet… – mélázom el, ami több mint tíz év után nem kicsit felesleges, mégis még elkap néha az a hangulat. Néha. Ritkán… Máramikor elgondolkozom az életen, azonkívül hogy bejáratott zsaruként teszem a dolgomat. Gyilkosság.. drog, erőszak, rablás.. az én kezemen fut át minden, prostitúció, perverzek.. nap mint nap szembesülök a ténnyel, és ha valaki megkérdezné miért kötöttem ki pont itt, nem mondanám azt hogy mert szeretem.
Beleszívok a cigarettába és az ablak visszaveri a füstömet. Köhögnöm kell, habár megszokhattam volna már az utóbbi években, de mégis egy jel hogy az orvos nem mondott hülyeséget. Ideje lenne abbahagyni… – fintorog az arcom és elgyűröm a csikket az ablakkereten.
Visszatérek a konyhába, már vár rám az ebédem. Az éjszakai... ebédem. A kutya csendes, én meg leülök és bámulok bele a magam elé pakolt tál ínyencségbe. Szeretem... Csak ez az élet az ami nem ad túl sokat nekem. Mégsem pattogok egy percig sem, hosszú volt a nap, ilyenkor előfordul az ilyen, ezért csak bedobálom gyorsban, egy villámgyors zuhany és irány az ágy. Holnap megint korán kelek. Mint minden egyes reggelen. Mert szükség van rám. A városnak. Mert ki vakarná ki a szarból ha én nem tenném meg…