Nevem Héloise Leavey Lindsey, 1991 júniusában, a nyári napforduló éjjelén láttam meg a napvilágot, Angliában. Gyönyörű szép éjszaka volt ás nem csak azért, mert én akkor lettem meg, hanem mert a csillagok úgy ragyogtak az égen, mint a gyémántok amikor este 11 óra körül kibújtam édesanyám, Helena pocakjából. Csodálatos gyerekkorom volt, semmiben nem szenvedtem hiányt. Tökéletesen elvoltam abban a kis burokban, amit édesanyám hozott létre nekem. Mindent megkaptam amit szerettem volna és mindegy úgy volt ahogyan én akartam. Elkényeztetett gyerek voltam, valljuk be. Minden tökéletes volt, körülbelül annyi gondom volt, hogy milyen ruhát vegyek fel, vagy éppen hogyan csináljam meg a hajamat az iskolába. Még mindig örömmel gondolok vissza ezekre az évekre.
12 éves múltam, amikor anya meghalt egy szörnyű autóbalesetben. Természetesen nem ő volt a bűnös, de ez nekem igazából teljesen mindegy volt, mert nem igazán tudtam felfogni mi is történt valójában. Addig nem látott rokonjaimhoz kerültem, akik próbáltak segíteni egy gőgös, elkényeztetett lányon, akinek lelkileg teljesen összetört. Teljesen bezárkóztam, mindenkivel csak veszekedtem, visszafeleseltem Thomasnak és Emmának is, akik ennek ellenére nem hagytak magamra. Lett egy "bátyám" is, Samuel. Ő akkor már 14 volt és hát a kamaszkor nem éppen egy szép dolog. Addig ő is egyedüli gyermek volt, így nem igazán nézte jó szemmel, hogy lett egy hugicája. Eljártam iskolába, de nem szólaltam meg csak akkor, amikor muszáj volt, nem barátkoztam senkivel és nem érdekelt semmi. Gondolataim sokszor a régi életem körül forogtak, amikor édesanyámmal lehettem. Sokszor gitározásba, zongorázásba vagy éneklésbe fojtottam bánatom. Rengeteg szöveget írtam, hiszen valakinek azért nekem is ki kellett panaszkodnom magam. Eljártam különórákra is, szolfézsre, hangképzésre és persze kötelezően választott pszichológushoz... ha már otthon nem igazán szólaltam meg, valahogy muszáj volt rávenni. Ahogy telt az idő egyre jobban éreztem magam örökbefogadóim és Sam társaságában, egyre többet beszélgettünk, nevetgéltünk és mindenféle közös programot csináltunk. Imádták hallgatni a dalaimat, igen már 14-15 évesen voltak saját dalaim. Előtte is voltak, de azok még ilyen gyerekdalok, ezeknek a daloknak már volt súlya, volt benne érzelem és a szöveg jól illett a zenéhez. Ekkor tudatosult bennem, hogy igen én ezzel szeretnék foglalkozni, embereket szeretnék szórakoztatni és szeretném, ha figyelnének rám. Szépen lassan, de kinyíltam, mindent megtettem annak érdekében, hogy minél többen megismerjék a dalaimat, elkezdtem beszélgetni a társaimmal, a tanáraimmal, sőt még a sulirádiót is elvállaltam, hogy minél többen megismerhessék legalább a beszédhangom.
Nyolcadikra már annyian ismertek, hogy követeltek tőlem egy koncertet. Igen, ez volt életem első koncertje, szuperül sikerült. Teltház volt a suli tornatermében és még a tanárok közül is volt olyan aki állva tapsolt.
Azután bekerültem a gimibe, minden szuper volt. A társaim nagy része ismert és szeretett, aki meg nem szeretett azzal nem foglalkoztam. A szüleim, (igen ekkor már anyának és apának hívtam őket!) még azt is megengedték, hogy "koncerteket" tartsak otthon. Először a helyi rádiókban jelentek meg a számaim, utána pedig már távolabb lakó rokonok is felhívtak, hogy hallottak engem énekelni. Aztán ahogy telt az idő úgy éreztem egyre jobb vagyok és jobb is voltam, de nem akartam leszerződni senkivel és így sajnos nem sikerült a "nagyszínpadra" lépni. Bent rekedtem abba a tartományban ahova születtem és az iskola mellett nem tudtam ez ellen tenni semmit. Így hát a tanulásra koncentráltam, hogy minél előbb elhagyhassam a várost. Las Vegasba akartam költözni mindenáron. Hogy miért? Nem tudom, de valami belső hang azt súgta oda kell mennem.
Leérettségiztem és most itt vagyok. Pár napja érkeztem, egyelőre a beköltözéssel és a hely megismerésével töltöm az időmet. Remélem idővel kialakul a miértre a válasz...
Összességében ez az én történetem, ezért vagyok olyan amilyen.