Múlt: Megszülettem 1989. június 25-én, egy kicsi svéd városban, Eskilstunában. Szüleim terveztek még egy tesót mellém, de rájöttek, hogy én is bőven sok vagyok nekik...és az idegeiknek. Eléggé rossz kisgyerek voltam, az oviban is alig tudtak megnevelni. Mire eljött az idő, hogy suliba járjak, szüleim úgy döntöttek, hogy otthon tanítanak, bízva abban, hogy idővel majd megváltozom. Így is lett. Az első 8 évben ők tanítottak, majd úgy döntöttek, hogy beíratnak egy gimnáziumba. Szerencsére választhattam, hogy hova is szeretnék menni. Én pedig az egyik vendéglátós suliba mentem, gondoltam nem kell azoknak annyit tanulni. Én hülye...
Próbáltam mindent beleadni abba, hogy ne vágjanak meg semmiből, de egyszer megvágtak matekból. Ekkor eléggé utáltam a sulit, és belecsöppentem egy rossz társaságba. Volt ott minden; cigi, pia, drog...és egyebek.
Aztán eljött a gyakorlatos év, ahol választanunk kellett egy helyet, ahogy egy-két hónapot dolgozunk. Bekerültem egy egész hangulatos kávézóba. Az elején élveztem, aztán egyre unalmasabbá vált. Sok volt a komor, fáradt üzletember, gondoltam ideje lenne valami életkedvet adni nekik. Egy kevéske speed a kávéba, mintha csak cukor lenne. Aztán csak várni kellett a hatást, ami valamikor egész korán jött.
Jó volt látni, mikor valamelyik kurjongatva fazon hagyta el a helyet. Hiába, ezek a brazil kávébabok már csak ilyenek...
Egész jól ment mindez úgy két hétig, mikor egyszer lebuktam. Valamelyik munkatársam kiszúrta, hogy nem cukrot teszek a kávékba. Aztán úgy döntött a köcsögje, hogy rám hívja a rendőröket, akik rögtön bevittek az őrsre. Kihallgattak, és igazából bevallottam mindent, gondoltam hátha valami enyhébb büntit kaptam. Oké, 3 év letöltendő, remek. Majd egy fazon a nyakamba rakott még egy emberölést is, mivel kiderült, hogy az egyik ürge belehalt a ,,boldogságos kávéba". Mondhattam volna, hogy én csak jót akartam, de a képembe röhögtek volna, az biztos.
Újabb pár évet zúdítottak rám. Azt mondanom sem kell, hogy a szüleim rögtön kitagadtak a családból.

Így hát mentem a börtönbe. Bevallom, rohadtul televolt a gatyóm első nap. Mikor megláttam azokat az izomagyú barmokat...fúj.
Cellatársam szerencsémre egy egész normális fazon volt. Olyan 60 év körül lehetett, ő gyilkosságért ült. Állítólag elmebajos is volt, de egyáltalán nem vettem észre rajta. Gondolom kezelték...

Teltek-múltak az évek, látogatóim sose voltak, a börtönbe is valami idióta munkák voltak...untam, rohadtul utáltam.
Ám egyik nap jött a meglepi, hogy jó magaviseletért kiengednek.
Hoho, volt ám öröm! Ha jól emlékszem még egy nagy cuppanós puszit is kapott az az őr, aki ezt mondta nekem.

Mindenképp elakartam hagyni Eskilstunát, a rossz emlékek miatt. És hát hova máshova kellett volna mennem, ha nem Vegasba? A bűnök városa...hmm, mondhatni, hogy pont nekem való.
Ideje volt egy új fejezetet nyitni az életemben...

Jelen: Jelenleg Las Vegasban élek, egyedül, egy kicsi, kertes házban. Van egy leonbergi kutyám, Teo, és 2 teknősöm, Egon és Marcy.
Itt is - mint otthon - egy kávézóban dolgozom, de már nemigen csinálom azt, amit otthon. Tanultam a börtönben a hibámból.
Persze előfordul, hogy néha belecsempészek egy kis boldogságot mások kávéjába, de nagyon ritkán fordul már elő. Ja, és persze ötvenszer óvatosabb vagyok.

Szabadidőben valamerre kóválygok, vagy épp otthon dögönyözöm a kutyám. Néhanapján meglátogatom az állatkertet, és besegítek az ottani embereknek.
Hmmm, ez most úgy hangzik, mintha valami jó kisfiú lennék. Pedig nem, egyáltalán nem vagyok az...

Jövő: nem tervezek előre, mert minek...ha lennének álmain, vágyaim, és próbálnám azokat elérni, tapasztalatból tudom, hogy nem jönnének össze. Hoppá, most lebuktam, hogy talán nem is vagyok annyira optimista?
Inkább csak sodródom az árral, lesz ami lesz alapon.