Mielőtt megszülettem a szüleim nagyon sokat gondolkoztak a nevemen. A családunkban a neveknek komoly jelentése van. Az enyéim még mindig hisznek benne, hogy az adott név bizonyos tulajdonságokkal ruházza fel a viselőjét. Talán igazuk van. A Timur jelentése vas, a Theodore jelentése Isten ajándéka a Volkov pedig a mi orosz nyelvünkön farkast jelent. A Volkov nevet már egy jó ideje megtanulták félni, és tisztelni  Los Angeles alvilági köreiben. Még a nagyapám Ivan Volkov kezdte megalapozni a család mostani hatalmát, amit a jelen időkben birtokolt. A módszereinek hála elnyerte a „Rettegett Iván” becenevet. Őt követte a sorban apám Boris Volkov aki méltó volt az apjához és még a saját testvérét sem volt rest eltenni láb alól, hogy befejezhesse a nagyapám művét és elérje, hogy minden szláv származású bűnbanda a Volkovok hatalma alá kerüljön. Szidták, gyűlölték a családunkat, de ami a legfontosabb: féltek és engedelmeskedtek. Aki ellenszegült vagy hibázott annak nem volt kegyelem. A városi alvilágban semmi, de semmi nem történhetett apám tudta sőt sokszor beleegyezése nélkül hála a jól bevált egy kis pénz ide, 1-2 golyó oda módszernek, és mert spiclik egész hada várta azt, hogy valami kis koncért cserébe akár a saját rokonait is beárulhassa Boris Volkovnak aki jó „gazda” módjára mindig megjutalmazta azokat akik hasznosak voltak számára, a haszontalan s egyben káros elemektől viszont rövid úton szabadult meg. Egy szónak is száz a vége: azt, amit Ivan Volkov elkezdett a fia Boris Volkov maradéktalanul, sőt az apja elvárásait túlszárnyalva befejezett, és az évek alatt olyan hatalomra tett szert amely számottevő volt és amelynek az alapját vér és rettegés képezte. Ugyanaz a két elem, amely a gyarapításának a legfontosabb eszköze is volt egyben. Ebbe a világba születtem én és a bátyám Kirill. Ennek a világnak az irányítását akarta apám továbbadni nekünk…

A helyiségében hosszú mahagóni asztal volt, elegáns, arany színű szegéssel ellátott vörös terítővel letakarva, aminek a közepébe dühödt fekete farkas hímeztek. Az asztal körül magas bársonytámlás székek sorakoztak melyek közül kimagaslott az asztalfőnél álló. Ez már a méretét tekintve is kisebbfajta trónnak illett be a maga nemében ráadásul művészi faragások díszítették melyek közül a háttámlát díszítő sas és a karfát díszítő vicsorgó farkasok emelkedtek ki. Ebben a székben ült drága öltönyében az apám Boris Volkov míg Kirill a jobb én pedig a bal oldalán álltam hasonlóképpen elegánsan öltözve. Apánk csak annyit mondott, hogy ez a mai nap fontos lesz abból a szempontból, hogy lássuk, miként kell elvezetni egy „birodalmat”. A bátyám mindig is fogékonyabb volt az ilyesmire így Ő széles, magabiztos mosollyal állt apánk mellett, míg én, akinek az egészhez nem fűlött a foga egykedvűen álldogáltam és inkább a jelenlévőkön járattam végig a tekintetemet. Az összes többi szláv család feje eljött apám első szavára és most a kísérőikkel együtt itt szoronganak a teremben és várják az okot, amiért Boris Volkov idecsődítette őket. Itt vannak a szerbek, akik a legrégebben hódoltak be és az egyetlenek, akiknek apám megengedi, hogy a drog és fegyverbizniszből részesedjenek, de vannak itt leány-és emberkereskedő albánok meg bosnyákok, autó tolvaj és pénzmosó horvátok, valamint a védelmi pénzeket beszedő azeriek, grúzok és románok plusz a többi mára már hatalmát vesztett kisebb orosz család.
Idegesen mosolyognak vagy próbálnak magabiztosságot tettetni pedig igazából félnek a testes, mosolygós Boris Volkovtól akiről sose tudhatja az ember, hogy egy szívélyes mosolyt nem-e egy golyó követ a fejben. Egyetlen füttyentésére ideszaladnak, és a kezét csókolgatják, dicsérik, hogy milyen jó kiállásúak a fiai, hogy milyen csinos a felesége, mintha csak a Hűbéruruk lenne (bár ha jobban belegondol az ember, akkor az) miközben az igazság az, hogy ha alkalmuk lenne rá, akkor kést döfnének mindannyiunk szívébe vagy golyóval bélelnék ki a koponyánk belsejét. Türelmesen várják az okot, amiért ma estére össze kellett, hogy gyűljenek. Az ilyen alkalmak mindig ritkák voltak és rendszerint vagy valami nagyon fontosról kellett, hogy beszéljenek vagy pedig Boris Volkov valakin példát akart statuálni a többiek előtt, hogy azok tudják, hogy mihez tartsák magukat. Nem véletlenül volt mindenki izgatott. Nem tudhatták, hogy vajon melyikük lesz az, aki esetleg nem hagyja el élve ma a termet.
Végre apám feláll és beszélni kezd. Mindenkit üdvözöl, mint a „testvéreit” és megköszöni, hogy ilyen gyorsan idefáradtak ezen a kési órán, majd a fejével int az egyik ajtónállónak, aki bólintással jelzi, hogy megértette az utasítást és már el is tűnik az ajtóban. Pár perc múlva ismét nyílik az ajtó és mindenki meglepetésére két egyenruhás rendőr járőr lép be rajta, mindkettő egy-egy összebilincselt, de szörnyen összevert férfit vezet be, akiket elültetnek egy kis dohányzóasztalhoz, majd amikor apám elégedetten int, a kezével távoznak ugyanott ahol beléptek. A váratlan fordulat után most először tudom igazán szemügyre venni a két férfit. Az arcukat tályogok és duzzanatok borítják kék-zöld foltokkal tarkítva. Az egyiküket annyira megverték, hogy a jobb szeme alatt annyira be van dagadva az arca, hogy ki se tudja nyitni a szemét. - Nem is üdvözölöd a fiaidat Fjodor? - fordul apám az egyik falfehérré vált férfi felé, aki meg se tud szólalni a döbbenettől. - Ma este úgy gondoltam, felelevenítünk egy régi szokást. - folytatja apám immár ismét a többiek felé fordulva. - Aki nem tartja a száját, az meglátja a halált! - kiáltja hirtelen - Azt reméltem, hogy mostanra ezt sikerül beleverni az ostoba fejetekbe és, hogy a semmit érő életetek, vagy ha sajátotok nem is, de a családtagjaitoké ér annyit a számotokra, hogy fel is fogjátok! De sajnálattal kellett értesülnöm arról, hogy még mindig vannak olyanok, akik számára ez a megoldás nem gyere be! - mutatott a két összevert férfira. - Úgy döntöttem, hogy a mai alkalommal kicsit eltérünk a szokásos eljárásoktól és kicsit feldobjuk az estét! Mivel csak az egyik fiad nem tudott lakatott tenni a szájára Fjodor ezért csak az egyiknek kell meghalnia, de hogy melyikük legyen, az arról döntsön a Mindenható! - és ezzel előhúzott egy 44-es Magnumot a zsebéből, majd miután egy töltény helyezett a tárba és jól megforgatta azt mielőtt intett volna az embereinek, hogy vegyék le a bilincseket.
- A szabályokat, ha jól hiszem, mindannyian ismerjük! - teszi hozzá mielőtt a fegyvert az egyik fiatal férfi kezébe nyomják aki a szájába teszi a csövét, majd némi habozás után, de meghúzza a ravaszt. Hangos kattanás, de nem történik semmi. A halk beszédfoszlányokból sikerül elkapnom, hogy ez volt az idősebbik testvér. Ő utána a fiatalabbik ismétli meg a műveletet. Ismételten hangos kattanás és nem történik semmi. A művelet még párszor megismétlődik mielőtt a termet hangos durranás töltené be és az idősebbik fivér fejének a nagy része eltűnik, mire az apja hisztérikus üvöltéssel ugrik fel a helyéről, de többre nincs, már ideje mielőtt a kisebbik fiával egyetemben golyót kap. A testeket kivonszolják a szobából, majd apám mintha mi sem történt volna, nekiáll a városi alvilágban uralkodó helyzetről beszélni a hallgatóság elől. És míg Kirill széles vigyorral díjazza apám előbbi akcióját én a számat félrehúzva, undorodva állok mellette tovább…

- Döntöttem! Az egyetemre megyek és a döntésem végleges! - közöltem határozottan a véleményemet a családommal. Már régóta vártam az alkalomra, hogy végre kitörhessek ebből a helyzetből, ebből a családból, erről a helyről. Én nem akarom így élni az életemet, ahogy ők. Undorít az egész alvilági bizniszük és a módszereik. Épp ezért jelentkeztem a Nevadai Egyetemre a Vadvilággal foglalkozó Ökológia szakra. Tisztes polgári foglalkozás és még érdekel is. Mivel mindig is nagyon jó tanuló voltam így nem volt kétséges, hogy felvesznek. Apám viszont döntés elé állított: vagy Ő(k) vagy pedig az iskola és egy hét gondolkodási időt kaptam. Nos, döntöttem és most várok a következményekre. Apám összehúzza szemöldökét, az orrlyukai kitágulnak, a szája görcsösen rángatózni kezd, majd a következő pillanatban egy olyan sallert kapok, hogy hátratántorodom. Érzem, ahogy vér elkezd csörgedezni az orromból, de nem szólok semmit. - Pakolj és takarodj! Többé vissza ne merd tolni a képed! Nem vagy a fiam többé! - szinte köpi a fogai között kiszűrve a szavakat apám, majd kifelé mutat a szobából. Anyám sírva fakad, de hogy engem sajnál vagy csak Ő is annyira szégyell most már engem, mint a többiek azt már nem tudtam meg. A bátyám elégedett mosolyától kísérve lépek ki a szobából hisz Ő mindig is erre vágyott, hogy ne kelljen velem osztoznia a hatalmon. Kívánsága teljesült. - Majd ha felismerlek, az utcán ahova kerülni fogsz a becsületes munkáddal kéregetés közben, akkor ne aggódj majd dobok egy 1 dollárost. - súgja vidáman a fülembe. - Ne aggódj, majd ha végre odakerülsz ahova való, vagy vagyis a börtönbe, majd viszek egy flakon folyékony szappant. De aztán oszd majd be a következő 10 évre te kis mohó, mert előbb úgyse kapsz újat! - vágok vissza nyugodt hangon az orromat törölgetve mire az arca eltorzul a dühtől és az indulattól, de nem mer megütni, ahogy azt apám tette. - Timur! - hallom meg apám hangját és még egyszer visszafordulok. - Remélem tudod, hogy nem kívánom a saját vérem életét kioltani, de megteszem ha szükséges! - közli velem immár szobormerev arccal. Jól tudom, hogy még a saját testvérét is megölette anno és pontosan értem az üzenet lényegét. - Ne aggódj, tartom a számat. - vetem vissza kelletlenül, majd még mindig az orrom vérzésének elállításán ügyködve elindulok a szobámba pakolni…

Már elmúlt este fél 12 az „étteremben” ahol dolgozom pincérként. Igazából az egész nem több egy egyszerű gyors kajáldánál ahova reggel 6-tól este 11-ig az ember bármikor beugorhat, hogy bedobjon valamilyen hamburgert, steaket, sültkrumplit, kávét, sört vagy ilyesmit. A berendezés is elég egyszerű: az ablakok mellett végig  4 személyes asztalok sorakoznak, és ha ott nem jut, hely az embernek még mindig felülhet valamelyik magasított bárszékre a pultnál. Végre elmennek az utolsó vendégek is miután megdicsérik a kávét, amit csináltam én pedig végre elkezdhetek felsöpörni majd utána felmosni a kajáldában. ~ Igazi születésnapi program! - gondolom magamban miközben igyekszem feltakarítani az egy nap alatt felhalmozódott mocskot a csempéről. Ezzel viszonylag gyorsan negyed óra alatt végzek, majd amikor felpakolom a székeket is akkor végre a főnököm kiadja a megváltásnak is beillendő „Elmehetsz” utasítást én pedig megkönnyebbültem cserélem át az itteni melós pólómat az utcaira, majd a köténnyel együtt bedobom a táskába és miután felöltöm a kabátomat és a sapkámat is hisz odakint farkasordító hideg van, majd a hátsó bejáraton át elhagyom az éttermet. Miközben „hazafele” sétálok a következő beadandó dolgozatomon gondolkodom és azon, hogy múltkor a prof megdicsért és azt mondta, hogy ha továbbra is így fogok teljesíteni az egyetemen, akkor szép jövő elé nézhetek az iskola elvégzése után és ettől a gondolattól akármilyen fáradt vagyok is egyből jobb kedvre derülök.
Amint befordulok, egy kisebb utcán hirtelen egy alak állja el az utamat. - Hé, öreg van egy kis apród? - kérdi reszelős hangon. - Boccs, nincs nálam lóvé. - felelem, majd szeretném kikerülni, de elém vág. Riadtan veszem észre, hogy még ketten állnak mögöttem. Hirtelen erős akcentussal és rosszul kiejtett orosz szavakat hallok, de még így is ki tudom venni a „Boldog Születésnapot” orosz megfelelőjét mielőtt az első ökölcsapás lever a lábamról és én elterülök a jéghideg járdán. Még egy jópár ütés és rúgás követi az elsőt mielőtt a támadás olyan hirtelen abbamarad, mint ahogy elkezdődött. – Kirill bátyád csókoltat! - hallom még egyszer a reszelős hangot mielőtt szaporázott léptek hangját hallanám, amik egyre csak halkulnak, majd végül elhalnak az éjszaka sötétjében. Egy pár percig még heverek az aszfalton, amivel jó esélyt teremtek magamnak arra, hogy kapjak, egy jóféle tüdőgyulladást miután nagy nehezen feltápászkodom. Mindenem fáj, és alig állok meg a lábamon ráadásul az orrom és a szám is vérzik, de legalább így első tapintásra egyik fogamat se verték ki. Mindenesetre jó tudni, hogy a családom még most se felejtkezett el rólam pedig semminek se örülnék jobban. Legalább holnap nem kell dolgoznom és tudok feküdni és még jó, hogy tényleg nem volt nálam pénz szóval azt se tudták ellopni. Talán kicsit rendbe jövök a pihenéstől majd. Ilyen gondolatok közepette sántikálok tovább a kollégium felé, ami szerencsére már nincs messze innen…