A reggeli nap meleg sugarai lágyan cirógatták végig az arcomat a lehúzott redőny résein keresztül, mégsem erre ébredtem fel. Órák óta fent vagyok már és csak bámulom a plafont, vagy a férfit, aki már második éjszakája szunyókált el a fotelemben, engem őrizve. Szegény Hunter, a poklok poklát kellett megjárnia miattam és az ostobaságom miatt. Két nappal ezelőtt, épp mikor feszült volt köztünk a légkör és napok óta nem beszéltem vele, figyelmetlenné váltam munka közben, és a célpont, akit le kellett volna vadásznom sikeresen megsebesített. Természetesen ennek ellenére is végeztem vele, ám utána csak a csoda segített nekem abban, hogy haza tudjak érni és még fel tudjam őt hívni… Hunter megmentette az életemet. Annak ellenére mennyire irtózik a vértől és még sosem csinált előtte hasonlót ügyesen kivette belőlem a golyót, sőt némi instrukciót követően még össze is varrta a sebem. Tény, ha nem mondom neki, hogy csinálja lehet most valami borzadály csúfítana, de szerencsére nem így lett, néhány nap múlva pedig teljesen meg is szabadulhatok a varratoktól. Mondhatnánk, hogy minden kedvezően alakult, hiszen élek és virulok, ő pedig itt van mellettem, de ez nem volna igaz, áll ugyanis előttünk még egy beszélgetés, amire a lehető legkevésbé sem vágyom, mégis muszáj lesz lefolytatnunk. Már megpróbáltam elmondani neki mindent, amit ez eddig titokban tartottam előtte, mindent magamról, az okokról, amik a találkozásunkhoz vezettek, és amik miatt annyira féltem Őt, ám végül mielőtt belekezdhettem volna, elájultam a vérveszteségtől. Röhej mi? Azóta két nap telt el, de Hunter nem hagyta, hogy újra szóba hozzam a témát, azt mondta előtte jöjjek rendbe, ráérek utána is bármit bevallani. Persze próbálta elviccelni, nem is ő lett volna, ha nem teszi, azt mondta tudja, hogy megcsaltam Dylannel, szóval már nem tudok újat mondani neki, ám a szemei elárulták a valódi érzéseit, a bizonytalanságot, az aggodalmat és a szerelmet… Épp ugyan azok lángoltak a tekintetében minduntalan, mint az enyémben és ez megrémített. Ez most már igenis komoly, túlságosan kötődünk egymáshoz, emiatt pedig muszáj tudnia mindenről, mielőtt eldönthetnénk hogyan tovább…

Megelégelve az önmarcangolást nesztelenül keltem fel az ágyból, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy egy kellemesen forró zuhany elterelhesse a figyelmemet az előttünk álló helyzetről. Igaz, ahogy a vízcseppek a még viszonylag friss sebet érintették fel-felszisszentem, ám egy idő után megszoktam és már valahogy alig éreztem. Gyorsan megtörölköztem és felöltöztem, majd leengedtem a tusoláshoz felfogott tincseimet, hogy szabad hullámokban omolhassanak a vállaimra. Épp akkor léptem ki a fürdőből, mikor Hunter felébredt és ijedten szólongatni és keresni kezdett.
- Shh… nyugodj meg… - bújtam oda hozzá és gyengéden megsimogattam az arcát.
- Itt vagyok… csak letusoltam. Semmi bajom. – néztem mélyen a szemeibe, hátha ettől megnyugszik. Tudom, azóta mégjobban félt, mióta látta, ahogy a padlón fekszem és dől belőlem a vér, pedig előtte sem rajongott túlságosan az ötletért, hogy fejvadász vagyok…
- Jó reggelt. – apró puszit adtam az ajkaira, utána még egyet és még egyet.

 


Outfit: Kattints
Song: Kelly Clarkson - Because Of You

Számítottam ugyan arra, hogy hamarosan le kell ülnünk Hunterrel és be kell őt avatnom mindenbe, amit idáig eltitkoltam előle, életem egy nagyon sötét fejezetébe, ám arra nem, hogy ilyen hamar eljön majd a pillanat. De igaza van, egyetlen percig sem várhatunk tovább, főleg mivel nem csak a kapcsolatunk jövője forog most kockán, hanem az élete is… Hűvös volt, valahogy olyan… távolságtartó, mégis meg tudtam érteni az okát, így nem is tettem szóvá, csak bólintottam a szavaira és elhúzódtam tőle. Lehunyt szemmel vettem egy mély lélegzetet, igyekezve összegyűjteni minden lelkierőmet az elkövetkezendő percekhez, majd lassan kifújtam és ismét a szemeibe néztem. Ezernyi kérdést láttam bennük, mind ugyan úgy kezdődött… Miért…?
- Most először… fogom ezt elmondani bárkinek is, nem tud róla igazából senki, csak az érintettek. – kezdtem bele a mondandómba, miközben az ablakhoz sétáltam és felültem a peremére.

- Nem tudom igazából honnan is lenne értelme elkezdenem, mivel sok mindenről tudsz, de talán könnyebb a legelején. A családomról nyilván hallottál már, társasági körökben igencsak ismertek és szeretettek. Pontosabban inkább befolyásosak, tipikus felső tízezres dinasztia, akik folyton a tökéletes látszatra törekednek és minimális valódi érzelmet mutatnak akár egymás, akár a külvilág felé. Ebben a közegben nőttem fel a bátyámmal, Ethannel. A gyermek éveinkbe nincs értelme belemenni, talán hasonlóak voltak a tieidhez. Elvárások, unalmas partyk, hencegés a szülői oldalról az elért eredményeinkkel, mialatt nekünk etikettet, zenét, nyelveket, hasonlókat kellett tanulnunk és kiváló jegyeket hozni az iskolából. Annak ellenére mennyire unalmas is volt mindez, Ethannel mégis remekül szórakoztunk. A szüleink hagyták, hogy kipróbáljuk a különböző küzdő sportokat, edzésekre járjunk, így a harcba fektettük a felgyülemlett feszültséget, a sok stresszt, ami körülvett minket. Nagyon összetartók voltunk, ütős kis csapat, ami hamarosan tovább bővült. A gimi vége felé ismertem meg a legjobb barátnőmet Mineát, aki hamarosan már nővér számba ment az életemben, sülve-főve együtt voltunk. Ethannel is jól kijöttek, sok dolgot csináltunk együtt, de egy idő után Ethan egyetemre ment, így egy kicsit távolodtak a szálak egymástól. A szüleink mindkettőnket jogi pályára szántak, de csak Ethan volt végül olyan mafla, hogy valóban jogot tanuljon, én helyette művészettörténetre jelentkeztem. Ezekben az időkben lépett be az életünkbe Dylan is, aki kezdetben Ethan legjobb barátja volt, csak később kezdett közeledni felém is. Szóval ez volt a mi kis társaságunk, én Mineával, Ethan Dylannel, de Dylant és Mineát sosem engedtük össze, mert Dylannek valahogy Minea nem volt szimpatikus. Nem értettem miért. Nem is foglalkoztam vele, mert akkoriban lefoglalt, hogy szerelmes voltam egy Danny nevű fiúba. Képzelheted… rózsaszín köd, irkafirka a füzetem lapjaira a nevével, képzelgés a jövőről. Aztán egy nap… Dannyt megölték. – itt a hangom kicsit elcsuklott, hiába történt már régen, mégis mély sebeket kell most felszakítanom.
- Egy tolvaj a nyílt utcán lőtte agyon és pucolt el a tárcájával, az órájával és a telefonjával. Ennyit ért az élete. – egy könnycsepp gördült végig az arcomon, amit gyorsan letöröltem, nem jellemző rám, hogy bárkinek hagyjam, hogy sírni lásson.

- Teljesen összeomlottam, a depressziómból pedig senkinek sem sikerült kimozdítania, pedig rendületlenül próbálkoztak. Végül Minea úgy döntött ebből elég és felfedte előttem a titkát, amit előttem soha senkinek. Elmesélte, hogy fejvadász és épp olyan mocskok ellen küzd, mint, aki Dannyvel is végzett, vagy még azoknál is rosszabbak. Felajánlotta, hogy kitanít és, hogy dolgozzak vele. Először ledöbbentem, de aztán a haragom felülkerekedett rajtam és belementem a dologba, természetesen a legnagyobb titokban. Csak mi ketten tudtunk róla… - megálltam, egyszerre elég volt ennyit mondanom, így legalább már arra a fel nem tett kérdésre választ tudtam adni, miért lett belőlem fejvadász. Tudom, ennél sokkal több mindent kell még mondanom, ez még csak a kezdet volt, de neki is időt akarok hagyni, hogy feldolgozza az eddig hallottakat, mielőtt tovább folytatom.

 


Outfit: Kattints
Song: Fleurie - Breathe

- Tisztában vagyok vele… de ahhoz, hogy eljussak a jelenhez, és láthasd a teljes képet, nem úszom meg, hogy a kirakós összes darabját a helyére ne tegyem. – sóhajtottam fel sem nézve rá, igyekezve összeszedni magam a folytatáshoz.
- Mineának nem volt egyszerű dolga velem, mert az érzéseim túlságosan erősek voltak és sokszor befolyásoltak. Hosszú időbe telt, mire meg tudta tanítani nekem, hogy hogyan kapcsoljam ki őket, amikor dolgozom. A célom az volt, hogy megtaláljam azt a férget, aki végzett Dannyvel, semmi más sem számított. A környezetem azt látta, hogy sikerült talpra állnom, hogy minden úgy megy, mintha mi sem történt volna, még Ethan is, pedig őt tényleg nehéz volt megtévesztenem. De az igazság az, hogy bennem semmi sem változott. Nappal én voltam Kimberly Davies, a művészettörténetet hallgató, jó kislány, a család szeme fénye, a filantróp, az emberbarát, különböző alapítványokban segédkeztem… éjjel viszont vadásztam, kutattam azt a rohadékot. Voltak mellette más megbízásaim is, de mindig én döntöttem melyiket vállalom és melyiket nem. Nem a pénz számított, hisz volt nekem elég, sokkal inkább az, hogy mit követtek el. A pitikkel nem foglalkoztam, a rendőrségre bíztam, viszont, ha egy pedofil került a célkeresztbe vagy erőszaktevő, sorozatgyilkos vagy terrorista, szemrebbenés nélkül húztam meg a ravaszt. Az értük járó pénzt pedig sosem tartottam meg… - a hajamba túrtam és néhány pillanatra lehunytam a szemeimet, mivel most érkeztem el az igazán nehéz részhez, és ehhez még több erőre volt szükségem, hogy folytatni tudjam.

-  Nagyjából három hónapomba telt, mire elkaptam Danny gyilkosát, de végül sikerrel jártam és golyót eresztettem a fejébe, épp úgy, ahogyan annak idején ő is tette a szerelmemmel. Azt hittem utána valamiféle megkönnyebbülést érzek majd, de nem így lett, a fájdalom pedig nem múlt el, inkább csak átalakult bennem. Tovább léptem, próbáltam visszatérni a régi életemhez. Annyira hajtott, hogy bosszút állhassak Dannyért, hogy nem vettem észre, mekkora bajba keveredett közben Ethan. Míg én a sebeimet nyalogattam és a munkába öltem minden szabadidőm, addig ő összeveszett anyáékkal, és elköltözött otthonról. Megszorult anyagilag, de eszébe se jutott hozzám fordulni vagy Dylanhez, ehelyett drogokat kezdett árulni, szép lassan egyre többet és többet. A végén kihúzta a gyufát egy kartellnél és vérdíjat tűztek ki a fejére. De én ezt… nem tudtam. – újra eleredtek a könnyeim, ám ezúttal nem tudtam megfékezni őket. Szabadon törtek utat maguknak és gördültek végig az arcomon.
- Egy nap Ethan felhívott… menekült, valaki üldözte… egészen a sivatagig kergette… nem látta ki az, csak, hogy követik és lőnek rá… Én azonnal elindultam utána, hogy segítsek, hogy közbe lépjek… de esélyem sem volt. Végig kellett hallgatnom…. végig kellett hallgatnom, ahogy… - ökölbe szorult a kezem és erősen a mellettem lévő falba ütöttem.
- Hallottam, ahogy könyörög…. ahogy esdekel… aztán a lövést… és s hörgést… és a gyilkosát. A legjobb barátnőm ölte meg a bátyámat Hunter! Fel bírod ezt fogni??? Az egyik testvérem, akit a véremnek tekintettem megölte a másikat… az igazit… - megremegtem, majd a párkányról lecsúszva a padlóra kerültem, magam elé húzva a térdeimet.

- Aznap éjjel… életemben először mentem templomba… reméltem… feloldoz a gyűlöletem alól… segít… segít, hogy fel bírjam dolgozni, de végül a templom lépcsőjén bosszút fogadtam. Megfogadtam, hogy megölöm azt a kurvát, aki végzett a testvéremmel. Eltűntem egy évre, ami alatt további kiképzésen vettem részt és kiöltem magamból minden más érzést, csak a bosszúnak maradt bennem hely. Egy évig készültem, majd visszatértem és elhitettem Mineával, hogy megbocsátottam neki, hogy tudom nem volt más választása. Nehezen vette be… hónapokig kellett bizonyítanom, mire sikerült végre meggyőznöm. Még az életét is meg kellett egyszer mentenem, holott… csak a pusztulására bírtam gondolni egész idő alatt. Dylan… Dylan volt az egyetlen, aki segített nekem, majd később bevontuk Dominicot is, Ethan másik legjobb barátját. Egy lett a célunk… elaltatni Minea gyanúját, és amikor a leginkább sebezhető, elvenni tőle mindent, a legvégén pedig az életét. Eredetileg…. emiatt mentem el hozzád is. – most már nincs megállás… elkezdtem, be is kell fejeznem.

- Egy megbízható fegyverszállítóra volt szükségem, aki nincs kontaktban Mineával, így előnyre tehettem szert vele szemben. Alaposan leinformáltalak mielőtt elmentem volna a boltodba… épp csak az nem volt az aktákba, hogy milyen a humorod. Victoria Secret modellnek néztél… máig sem tudom, hogy tényleg, vagy csak a vérem akartad szívni. Nem akartam mást, csak munka kapcsolatot, vevő-beszállító viszonyt, de te újra és újra felbukkantál. Dylan azt mondta zavarjalak el, vagy, ha annyira akarlak tartsalak meg játéknak, csak eszembe ne jusson kötődni, viszont, amint látod… eléggé elcsesztem a dolgokat. Beléd szerettem, ezzel pedig felfordult körülöttem minden. – felnéztem rá és megköszörültem a torkom.
- Azt hiszem ennyi… ez a multam. Ez hatott ki a jelenemre is, hiszen pont emiatt nem akartam kötődni hozzád, hogy ne sodorjalak veszélybe, ha Minea esetleg megsejtene valamit, emiatt vesztem veled össze akkor és nem beszéltünk napokig, emiatt váltam figyelmetlenné munka közben és kaptam be végül azt a golyót mielőtt megöltem volna azt a rohadékot, amit végül… épp te szedtél ki.


 


Outfit: Kattints
Song: Fleurie - Breathe

Tudtam, hogy sokkolni fogja mindaz, amit el kellett mesélnem neki, ám egészen másképp reagált, mint ahogyan én arra számítottam. Tény, sok mindent nem meséltem el neki a múltamról, nem tudott Dannyről és Ethanről, ahogyan arról sem, hogy bosszút akarok állni Mineán, most mégis úgy tesz, mintha az égvilágon mindent eltitkoltam volna előtte magamról.
- Igazságtalan, amit most csinálsz. – szedtem össze végül magam a kifakadása után, majd miután letöröltem a könnyeimet felkászálódtam a padlóról és szemtől szembe álltam vele, tekintetemet mélyen fúrva az övébe.
- Talán igaz… mit talán… tényleg önző voltam, amiért ahelyett, hogy elküldtelek volna már sokkal korábban a közelemből, inkább magam mellett tartottalak, de azt nem mondhatod, hogy sosem figyelmeztettelek a veszélyre Hunter. Soha az életben nem titkoltam előled, hogy ki vagyok, hogy mi a foglalkozásom és azt sem, hogy mindez mekkora teherrel jár. – valahogy a megtörtséget egyszeriben harag váltotta fel bennem, ettől pedig még a fájdalomról is elfeledkeztem, amit a hasamban éreztem.
- Ott ültünk bent, pontosan azon a kanapén, amikor könyörögtem neked, hogy keress magadnak inkább valaki mást, mert féltelek, mert nem bírnám ki, ha bajod esne. Te mégis maradni akartál! Az egyetlen, amit nem mondtam el, hogy miért lettem fejvadász, hozzáteszem soha nem is kérdezted, és a bosszúm, mert ki akartalak belőle hagyni, amennyire csak lehet. Épp azért, hogy ne sérülj.

Már képtelen vagyok visszafogni magam, hiszen ez most az őszinteségről szól, még akkor is, ha talán ez az utolsó beszélgetésünk. Most még attól se félek, hogy mérgében esetleg kitálal Mineának, csak, hogy a sértett egóját helyre tegye, eszembe se jut semmi más….
- Te tényleg azt hiszed, hogy azért hívtalak ide, hogy segíts rajtam? Komolyan Hunter?? – ez volt az utolsó csepp.
- Akkor ennek semmi értelme… - ha ezt feltételezi rólam, akkor nekünk nincs közös jövőnk.
- Ha csak azért hívtalak volna, hogy kiszedd belőlem a golyót és összevarrj, akkor inkább Dylant hívtam volna, neki ez már nem újdonság. Vagy tudod mit? Magát Mineát! Azért mondtam, hogy szükségem van rád, mert szeretlek… az életemben van rád szükségem. – ezzel a hírtelen kifakadással a legnagyobb meglepetést szerintem saját magamnak okoztam.
- Azon az estén, amikor rád vágtam az ajtót és otthagytalak nem veled volt bajom, hanem saját magammal, mert már akkor is éreztem, hogy be akarlak avatni, hogy ezekről a dolgokról tudnod kell, de vívtam, kűzdöttem a lelkemmel. Nem akartalak még jobban belerángatni… most mégis ezt rovod fel nekem. – nem így akartam neki elmondani ezeket a dolgokat, mégis így alakult, most viszont azt érzem, lehet, hogy csalódást okoztam neki a szavaimmal, ám a reakciójával legalább akkorát ő is nekem.


 


Outfit: Kattints
Song: Fleurie - Breathe

Azt hittem engem már nem lehet meglepni azok után, ahogy a vallomásomra reagált, hogy már nem képes tovább fokozni bennem a bizonytalanságot vagy épp a csalódottságot, ám csakhamar rá kellett jöjjek arra, bizony, pokoli nagyot tévedtem. Csak álltam ott előtte földbe gyökerezett lábbakkal és egyszerűen nem hittem a fülemnek, ahogy elhallgattam a mondanivalóját. Csak mondta és mondta, én pedig úgy éreztem, mintha egyszer csak forogni kezdett volna velem a szoba és szűkülni kezdett volna a tér, az oxigén pedig folyamatosan csökkenne…. Mi a fene…? Lehetséges lenne, hogy… pánik rohamom van?
- Te… tessék? – próbáltam összeszedni magam, összegyűjteni minden megmaradt lélekjelenlétemet, ám ez valahogy nagyon nem akart sikerülni. Őszinte beszélgetésről volt szó, és tudtam, hogy nagyon sok mindent kell majd tisztáznunk egymással, arra azonban még csak legmerészebb álmaimban sem voltam felkészülve, hogy Hunter ekkora bombát zúdít a nyakamba.

- Volt… volt egy elképzelésed… - beletelt pár percbe mire képes voltam megszólalni, és feldolgozni az imént hallottakat, ám végül a harag, ami keletkezett bennem egyszeriben kirántott a pánikrohamomból vissza a valóságba.
- Szóval Hunter Blackburn egyszemélyben eldöntötte, hogy mit kellene tennem… Nekem… - bólintottam saját szavaimra.
- Néhány hete úgy tettél, mint aki elfogadta, hogy mivel foglalkozom, annak minden terhével, veszélyével, következményével együtt és azt mondtad velem akarsz lenni. Pedig nem akkor derült fény a kilétemre Hunter… Már a megismerkedésünk pillanatától fogva nyílt kártyákkal játszottam, te mégis tovább közeledtél… Most pedig egyszer csak… - elakadt a szavam, önkéntelenül is hátrálni kezdtem a hálószoba ajtóból a konyha felé.
- És még én nem voltam veled őszinte? Én vagyok önző? Te mikor akartad mindezt elmondani nekem? – uram isten, ő már eljegyzésbe gondolkodott, holott még azzal sem békélt meg, aki vagyok…

- Mit kellene hinned? Higgy, amit akarsz… - talán hibát követtem el azzal, hogy felfedtem előtte az egész életemet. Istenem, mekkora barom voltam. Nem lett volna szabad.
- Őszintén… ezek után fogalmam sincs… - nem tudom lehet-e így bármiféle közös jövőnk együtt. Nem én vagyok az egyetlen a jelek szerint, aki titkolózott…
- Talán… jobb lenne, ha most… elmennél


 


Outfit: Kattints
Song: Fleurie - Breathe