- Köszönöm, hogy ilyen gyors voltál apa. – kelt fel Melanie a helyéről, amikor Ford belépett a tárgyalóba, ám amikor észrevette, hogy nem egyedül érkezett, hanem Chase-el, egyből összerezzent.
- Ő meg mit keres itt?
- Ő is családtag Mel.
- De ő semmit sem tud, nem is kell tudnia és…
- Azt mondtad a telefonban, hogy vészhelyzet van, ami Josiet érinti. Tényleg emlékeztesselek arra, hogy a családban ki a „Josie szakértő”?
- Mel… előbb vagy utóbb ennek el kellett jönnie. Jobb, hogy a testvéred is itt van és túlesünk rajta. – szólalt meg Bryan, aki időközben szintén felkelt a helyéről. Melanie bizonytalanul fordult a férje felé, ám az kitartóan állta a tekintetét. A nő végül megadta magát és visszasétált az asztalhoz, ahol helyet foglalt, mellette Bryan is.
- Rendben… legyen.
- Mi történt? A frászt hoztad rám a telefonban. Mi a baj Josieval? Megsérült? Megbetegedett? Iskolai gondok? Vagy megint egy fiú?
- Nem apa… Josie… Josie jól van… még…
- Még? – pislogott értetlenül a férfi, majd Chasere nézett. – Te értesz bármit is?
- Melanie azt akarja mondani…. hogy Josienak nincs baja, jól van. Nagyon készül a karácsonyra… úgy tudom be is ugrik majd Chaseért munka után, hogy elmenjenek vásárolni, ezért is szerveztük ide ezt a …. meetinget. – vette át a szót Bryan.
- Hála az égnek. De akkor mi a vészhelyzet? Nem értem. Ne idegeljetek már, bökjétek ki.
- Kaptunk egy levelet délelőtt… amiben valaki azt írta, hogy ha nem fizetünk ki holnap estig egymillió dollárt a megadott számlára, akkor kiteregeti a sajtónak, a befektetőknek, mindenkinek… Josie titkát. – Melania megremegett az utolsó szavakat kiejtve, Ford arca pedig egyszeriben gondterhelté vált. Látszott rajta, hogy egyből tudta miről van szó, Bryan azonban Chase értetlenségét észrevéve megköszörülte a torkát. Épp megszólalt volna, de Melanie leintette.
- Ezt… nekem kell Bryan. – mondta halkan, majd lehajtott fejjel szólalt meg ismét.
- Arról van szó, hogy ha nem fizetünk, akkor ez a rohadék… kiteregeti az egész világnak, hogy Josie… hogy Josie… - vett egy mély lélegzetet. – Hogy Josie nem a vérszerinti kislányunk…



Ford
Bryan
Melanie
 

Alighogy Melanie kiejtette azokat a bizonyos szavakat, Chase máris kérdéseket szegezett neki, amikre a nő szemlátomást számított, mégis nehezére esett a válasz. Bryan megfogta a kezét, hogy ezzel egy kis erőt adjon neki.
- Befognád végre egy kicsit? – szólalt meg a nő Chase kirohanása után.
- Hagyd válaszolni fiam és ne beszélj ostobaságokat! – szólt közbe Ford is.
- Soha…. soha nem fogjuk ezt neki elmondani Chase és te sem teheted, megértetted? Tudom, hogy ti semmit sem titkoltok egymás elől, de ezt most mégis kénytelen leszel, különben Isten a tanúm, megöllek!
- Mel, nyugodj meg. – Bryan finoman visszaültette a feleségét a székébe, majd az ablakhoz lépett és azon kinézve szólalt meg ismét.
- Pontosan tudjuk mekkora trauma lenne neki, ha megtudná az igazat Chase, de nem elsősorban miattunk… hanem miattad. Nem csak a szülei és a nagyapja szűnne meg a szemében hírtelen, hanem a legkedvesebb nagybátyja is, aki a mindenét jelenti. Ha hiszed, ha nem, nem az üzlet miatt aggódunk… - Bryan hangjából kivehető volt, hogy ő legalábbis egészen biztosan nem.
- Az egészet nem így terveztük. Mi… Mi évekig próbálkoztunk, de a baba sehogy sem akart jönni. Annyira kétségbeestünk, hogy orvoshoz is elmentünk, ahol kiderült, hogy nekünk sosem lehet kisbabánk…
- Nekem…. nekem sosem lehet… - szólalt meg Melanie letörten.
- Nekünk. – mondta ismét Bryan szemrebbenés nélkül.
- Azt akartam, hogy Bryan apa lehessen, még ha nem is a hagyományos módon, így béranyát javasoltam, de ő hallani sem akart erről. Szóval… tettem még egy kísérletet egy másik orvosnál, ahová Bryan is elkísért… második szakvéleményért. Sajnos a hír ugyan az volt. Kifelé tartottunk a kórházból, csalódottak voltunk és összetörtek, mikor behoztak egy újszülött kisbabát, akit valaki a parkban hagyott valami rongyba csomagolva. Át volt fagyva, tüdőgyulladást kapott, ki tudja meddig volt kint a hidegben, akkor már napok óta szakadt a hó, jégverem volt egész London. Alultáplált is volt és az orvosok nem sokat adtak azért, hogy a kicsi életben fog maradni. Valahogy Bryannel ott ragadtunk, míg a kicsit vizsgálták, tudni szerettük volna, hogy mi lesz vele, hogy túl éli e. Nem értettük magunkat, egyszerűen csak… mindketten maradni akartunk.
- Kiderült, hogy a baba kislány… a kis karszalagjára, mivel nem volt neve, így azt írták, hogy Hóangyal. Így hívták az ápolók is maguk között. Mikor mondták az orvosok, hogy meg kell várni az éjszakát, hogy kiderüljön, időben sikerült-e még behozni… akkor is ott maradtunk. Egy üveg mögül figyeltük egész éjjel. Aztán egy kicsit elaludtam és arra ébredtem, hogy reggel Mel beszökött hozzá és az inkubátoron keresztül babusgatja. Akkor már tudtam, hogy a kis Hóangyal a miénk…
- Az örökbefogadás nehézkes volt, rengeteg papírmunkával, újabb és újabb körökkel, de apa nagyon sokat segített a folyamat gördülékenyebbé tételében…
- Végül haza vihettük és így…. lett egy kis Josienk.
- Csak apa és anya tudott a dologról, illetve Bryan szülei. Te fiatal voltál még és már akkor is felelőtlen, szóval nem akartuk, hogy kikotyogd esetleg…
- És persze… - vette vissza a szót Bryan – mikor láttuk, hogy mekkora köztetek az összhang… nem akartuk ezt elrontani. Nagyon egymásra találtatok ti ketten…
- Szóval nem kérdés, hogy fizetünk… - szögezte le Ford.
- Sajnos ilyen rövid idő alatt mi nem tudunk lehívni ekkora összeget…
- Ráadásul Chasenek igaza van abban is, hogy mi van, ha a zsaroló mégis felfedi a titkot… vagy még több pénzt akar majd…  



Ford
Bryan
Melanie
 

- Igen, azt hisszük! – felelte Melanie – Annak kell maradnia. Ő a mi lányunk Chase, mellettünk nőtt fel, mi voltunk vele minden pillanatban… a miénk. Szerinted mit érezne, ha megtudná, hogy a… hogy a biológiai szülei csak úgy kitették őt egy parkban a hidegben? Hogy az se érdekelte őket, hogy meghal-e odakint vagy megtalálja-e valaki?
- Azért, mert nem egyezik a vérünk, még a lányunk és úgy döntöttünk, hogy ezt a részletet, a pontos születését Josienak nem kell sosem megtudnia. A nehezén már túl vagyunk… kisebb korában kérdezte, hogy nincs-e olyan kép Melanieról, ahol várandós vele, de hamar beletörődött abba a válaszba, hogy Mel túl hiú volt ahhoz, hogy hagyja magát pocakosan fotózni… ezért egy kép sem készült. – Bryan ismét feléjük fordult és nekidőlt az ablakpárkánynak.
- Igen, fizetni. – felelte Ford ellentmondást nem tűrő hangon a fia kifakadására.
- A rendőrséget nem értesíthetjük, semmi trükkel nem próbálkozhatunk, különben abban a pillanatban szétküldik az információkat. – bólintott Bryan.
- Mi is számoltunk ezzel, de nincs más választásunk. – Melanie idegesen a hajába túrt. – Igen, az akta titkos, apa mindenről gondoskodott. Sőt… nem túl legális módszerekkel, de… minden rendszerből töröltette Josie kórházi adatait, a kezelését, mindent. – Ford egy kicsit feszengett a székében, amikor ez elhangzott, még a nyakkendőjét is gondosan megigazította, mintha csak az fojtogatta volna.
- Ötletünk sincs ki lehet az, sem hogy honnan tudja és miért épp most jelentkezett. Talán… talán mert tudja, hogy Josienak hamarosan jön az egyetemi jelentkezés és egy parányi botrányt sem engedhetünk meg körülötte, ha azt akarjuk, hogy a Yale, a Harvard vagy az Oxford egyáltalán foglalkozzon a papírjaival… de lehet, hogy üzleti okai vannak… hogy a cég miatt nem engednénk, hogy rólunk cikkezzenek a bulvár lapok. – tűnődött a nő hangosan.
- Ideális alkalom már csak azért is, mert te és Mel folyton háborúztok a cég jövőbeni vezetése miatt, amit már önmagában nehéz kezelni és bocs Chase de… neked is van egy híred szóval… nem akarnánk tovább rontani a helyzeten. – Bryanen látszott, hogy nem akarja őt megbántani, egyszerűen csak ő is gondolkodik.
- A magánnyomozó nem rossz ötlet. – szólalt meg Ford. – Fizetünk, de ráállítunk valakit, hogy derítse ki hová kerül a pénz…
- Mi az összeg felét tudtuk előteremteni eddig… - mondta Mel – Bryan minden pénzét beleadta, amit előlegbe kapott az új könyvéért és én is hozzátettem a tartalékaimat. Ott lenne még az örökségem anyától, vagy az itteni részvényeim egy része… de egyiket sem tudnám időben elintézni. Nincs idő.


Ford
Bryan
Melanie
 

- Dehogy gondoljuk! – felelte Bryan azonnal, mire Ford is bólintott, végül Melanie is kelletlenül.
- Sok mindent kinézek belőled öcsi, de ekkora aljasságot nem… - Melanie lesütötte a szemét, ahogy ezt kimondta, mivel eszébe jutott, hogy nem olyan régen épp ő követett el valami borzalmasat, csak, hogy kellemetlen helyzetbe hozza vele Chaset mindenki előtt.
- Ráadásul te nem is tudtál az egészről… - mondta Ford halkan. – Josie pedig fontos neked… biztosan sosem ártanál neki.
- Ha valaki üzleti megfontolásból teszi ezt, akkor a célja az, hogy meggyengítsen minket, sebezhető pontot találjon rajtunk. Talán egy konkurensünk… vagy egy sértett alkalmazott. Habár fogalmam sincs róla mégis honnan szerezhettek információkat erről… - mondta Mel.
- Nem is ez most a legfontosabb… előbb meg kell oldjuk a problémát, utána jöhet a hosszútávú gondolkozás is.
- Jólvan! – fakadt ki Mel Chase faggatózására és az indulattól még az asztalra is csapott. – Fél millió hiányzik még, bankszámlára kell utaljuk… gyanítom, hogy lenyomozhatatlan, ennyi eszük csak van.
- Egyszerre én sem tudok ekkora összeget lehívni… nagyjából csak a fele áll rendelkezésre azonnal. Ha előbb tudom akkor az egészet oda tudnám adni, de így… - Ford máris pötyögni kezdett a mobilján.
- Átutalom nektek, amennyit tudok…
- Köszönjük. – felelte Bryan, Mel pedig csak hálásan bólintott. Ekkor kopogtattak, mire Mel összerezzent.
- Igen? – szólt ki ford, mire Ms. Jenkins nyitott be, fején egy mikulás sapkában.
- Elnézést a zavarásért…
- Ms. Jenkins… magán meg mi van?
- Elnézést uram… - kapta le gyorsan és eldugta a háta mögé.
- Mit akar? Mondja és menjen! – förmedt rá Mel a nőre.
- Csak… szólni akartam, hogy Josie… pardon… Ms. Harmon már egy ideje megérkezett.
- Josie itt van??? Máris???
- Már egy ideje… beugrott köszönni a többieknek, hozott néhány díszt és sütit, amit ki is tettünk aztán… utoljára Mr. Hammond irodájába láttam beosonni… Mármint az ifjabb Mr. Hammondéba. – tette hozzá, mikor látta, hogy Ford kérdőn néz rá.
- Foglalják le valamivel. Hamarosan végzünk.
- Ó lefoglalta ő magát… - mosolyodott el – Valami olyasmit mondott, hogy krampuszt játszik… - ezzel elnézést kért és távozott is.
- Hát ezért nem tudott a fenekén ülni a reggelinél, teljesen be volt zsongva. – mondta Bryan elmosolyodva. – Karácsonykor mindig megbolondul.
- De mit csinál Chase irodájában?


Ford
Bryan
Melanie
 

- Köszönöm öcsi… tényleg. – mondta Melanie halkan, látszott, hogy nehezére esett segítséget kérni az apjától is, de Chasetől főleg. Bryan csak biccentett köszönet képpen, mindig is elég suta volt az érzelemkifejezésben, de épp így szerethető figura.
- Majd átküldök egy telefonszámot… beszéljetek az én nyomozómmal. – mondta Ford miközben eltette a készüléket a zsebébe.
- Úgy lesz apa.
- Miért van szükséged saját nyomozóra? – lepődött meg Bryan, de Ford ezt a kérdést csak elengedte a füle mellett, Mel pedig intett, hogy jobb, ha ezt a témát inkább nem firtatják tovább.
- Nincs… nincs más. – mondta a nő, Ford pedig jobbnak látta szó nélkül hagyni a fia újabb kirohanását.
- Azért majd… vacsorára küld haza.
- Vagy… ha Josie maradni akar… az sem baj. – tette hozzá Bryan, már csak a körülmények miatt is, de abban már nem volt biztos, hogy Chase ezt hallja, mert akkor már kifelé tartott a tárgyalóból.

* * *

- Csak a cég kabalafiguráját. – feleltem, az arcomon pedig hatalmas mosoly terült szét, ahogy megpillantottam a nagybátyámat. Fura, de mindig ezt a hatást idézi elő belőlem, egyszerűen csak jó kedvem lesz a puszta jelenlététől is.
- Lebuktam… - dőltem hátra a székében, ami ugyan egy kicsit nagy az én termetemhez képest, ezért talán még egy kicsit komikus is lehet a látvány, de nem baj, magunk vagyok, akkor pedig nem teljesen mindegy?
- Pedig nagyapa csak holnap akarta bejelenteni, hogy beleunt a rivalizálásba és ezért inkább engem tesz meg vezetőnek maga után helyettetek. – magyaráztam nagy komolyan, de hamar elkuncogtam magam. Eszemben sincs itt vezetőnek lenni, elég volt látni, hogy anyából mit hozott ki ez az egész és hogy Chase bácsi is majd bele gebed a sok munkába, csak, hogy bizonyíthasson. Különben sem az én világom. Gyakornoknak lenni nyaranta egy dolog, de más a teljes felelősség.
- Ms. Jenkins mondta, hogy még tárgyaltok, úgyhogy kipofoztuk kicsit a szintet, utána gondoltam a legjobb, ha itt várok rád, mielőtt valaki megbíz egy kis munkával csak úgy megszokásból a nyár után… - tréfáltam, aztán játékosan elé toltam egy kis csomagot, ami fekete csomagolópapírba volt csomagolva, rajta egy vörös szalaggal. Benne egy fekete bársony doboz volt csomagolva, mert szerintem ez elegáns és valahogy hozzá is passzol. Ha kinyitja egy ezüst képkeretben azt a képet találhatja, amit még az általa rendezett partin készítettem róla és nagyapáról. Nem a nekem szóló mosolyosat, hanem a pillanatot, amikor nagyapa büszkén vállba veregette őt. Reméltem ez majd emlékezteti, hogy a papa igenis elismeri őt és jó úton halad a céljai felé itt a cégnél is. A dobozba még egy kicsi plüss Grinch figurát is rejtettem, mert ő bizony pontosan olyan az ünnepek közeledtekor.
- Hátha kapsz egy kis karácsonyi hangulatot és nagyobb kedvvel jössz most csavarogni is… - mondtam halkan.


 Outfit: Josie

- Vicces jelmez és tánc? – a homlokomra csaptam, mint aki épp most világosodott meg hirtelen.
- El is felejtettem… - ezzel benyúltam a táskámba és előkotorásztam belőle egy piros-fehér csíkos manó sapkát fehér bojttal a végén, amire még pici elf fülek is voltak erősítve. Megláttam és annyira lököttnek tűnt, hogy gondoltam, miért is ne? A fejemre húztam, hogy igazi kis kobold lehessek.
- A tánc részén még dolgoznom kell, de ha megint kapok hozzá mariachikat talán még időben kész lesz a koreográfiám is. – kuncogtam. Persze tudom, hogy csak viccelt, de miért is kontrázhatnék rá egy kicsit?
- Nyugi… neked nem hoztam… - nyújtottam rá nyelvet, amikor láttam, hogy Chase bácsi még mindig a sapkámat vizslatja. – De ha kéred, kölcsön adom. – tettem hozzá játékosan.
- Hát… ha jó leszel akkor a kedvedért lemondok erről a megtisztelő feladatról temérdek világmegváltó elfoglaltságomra hivatkozva és kapsz még egy kis időt. – jelentettem ki nagy komolyan, magamban tisztelettel adózva a bácsikám színészi vénájának. Esküszöm az a sóhaj nagyon hitelesre sikerült, már majdnem elhittem, hogy őszinte. Vagy… nem veszek észre valamit?
- Én… - gyorsan körbe pillantottam, mintha csak attól tartanék, hogy valaki kihallgat bennünket vagy hogy az emlegetett személy a közelben járhat, aztán látványosan megkönnyebbültem a szerep kedvéért – rettegek tőle. Főleg mivel úgy búcsúzott tőlem a nyár végén, hogy… „jövőre innen folytatjuk!” – nyeltem is egy nagyot. – Nem sok jót ígér. Mégis itt vagyok, életem kockáztatása árán, hogy lássalak, szóval… -tártam szét a kezeimet – érezd magad megtisztelve Chase bácsi, mert ez csakis neked szól. – igaz ugyan, hogy a nagyja tréfa volt, de tény, hogy mióta véget ért az első gyakorlatom itt, azóta csakis akkor ugrom be, ha őt akarom felszedni vagy váratlanul meglepni. Szép volt, jó volt, de egy időre elég is volt az itteni munka. Bár vele szeretek külön egy-egy projekt felett ötletelni vagy privát csak neki segíteni.
- Csak ha megtalálom??? – duzzogó arckifejezést öltöttem – Ez nem fair! – de nem sokáig tudtam tartani a duzzogást, jobban érdekelt Chase bácsi reakciója az ajándékára.
- Ijesztően! Szerintem kezdj pereskedésbe a jogdíjakért, mert ezt bizony tutira rólad mintázták! – nevettem én is.
- Tudom. – húztam ki magam büszkén, a puszitól pedig még jobb kedvem lett.
- Na de lássuk azt a bujkáló ajándékot… Hmm… Ha én nekem szánt ajándék lennék… hol lennék?... – benéztem a táskája alá, a táskájába, majd az első fiókba.
- Bingó! – izgatottan nyitottam ki a kis dobozt, amikor pedig megláttam a kis fényképező medált, hatalmas lett a mosolyom.
- Nagyon köszönöm Chase bácsi! – ölelgettem meg és puszit nyomtam az arcára, majd felemeltem a csuklómat, amin, mint mindig mióta kaptam, ott fityegett a karkötő.
- Ráteszed nekem? Utána akár indulhatunk is, ha készen állsz. Már tudom mit akarok apának beszerezni karácsonyra és talán nagyapának is, de anyu... na ő már probléma...



 Outfit: Josie

- Mindenképpen… már látom is magam előtt… „Josie és a banda”… én ebben a sapkában, ők mögöttem és nem csak táncolni fogok, de még énekelni is. – kontráztam rá – „ay, ay, ay ay,
ay ay mi amor, ay mi morena, de mi corazón” – énekeltem egy részletet Banderas Mariachi dalából csak a hatás kedvéért, aztán még a bojtomat is megráztam egy kicsit, hogy a show tökéletes legyen.
- Nagyon meg leszek sértődve, ha a következő céges bulin nem léphetünk majd fel. – tettem hozzá komoly képet vágva, de csak hamar újra előbújt a mosolyom.
- Pénz az nincs, na de ha én szépen kérem…? – ellenállhatatlan pillantást vetettem rá, de aztán sóhajtottam egyet – Áh, túl jó a szívem, képtelen lennék ilyet kérni… kár lenne azért a frizuráért. – kacsintottam rá.
- Chase bácsi… - ismét csak elnevettem magam, amikor a szívéhez kapott és visszakérdezett, majd pimaszul vállba is böktem. – A kérdés az… mikor nem voltál rossz? Könnyebb lenne erre választ találni, nem gondolod? – cukkoltam. Hiába nekem ő a tökéletes nagybácsi, akit a világ minden pénzéért sem cserélnék el, akkor is tisztában vagyok azzal, hogy milyen. A szép az egészben, hogy a világon egyedül csak én tudom pontosan, pedig, ha mások is azt látnák, amit én, egy egész új embert ismerhetnének meg. De persze ezt nem erőltetem, hisz épp ettől különleges a kapcsolatunk. Csak a mienk a tudás a másikról.
- Ajjaj… kezdődik a befűzés… - ijedt képet vágtam, de csakhamar megjelent a kis mosoly az ajkaimon. – Meglátjuk, egyelőre igyekszem kiheverni a nyarat. Az igazság az, hogy veled szeretek dolgozni, főleg amikor nem itt vagyunk, hanem nálad és indiait eszünk agyalás közben meg ilyenek, de anya és nagyapa… az már más tészta. Plusz Mr. Chase Hammond… ő sem mindig a szívem csücske. – tudom, hogy vele lehetek maradéktalanul őszinte, nem fog megsértődni vagy ilyesmi.
- Az ajándék sosem probléma! – vigyorogtam, mint a tejbetök, de aztán komolyabbra váltottam.
- Nem baj, ha előre szeretnéd odaadni, de én türelmes vagyok, ki is várhatom. Ráadásul, ha ezzel az a cél, hogy megúszd a közös karácsonyi bontogatást, akkor ki kell ábrándítsalak, mindenképp ott kell lenned nagyapánál karácsony reggel, mert nélküled bizony én sem megyek. – szögeztem le előre és a nyomaték kedvéért még bólintottam is rá.
- Nem kötelező vásárlás… csak vásárlás. Ugyan ne légy morcogós, jó buli lesz. Főleg mert én végig ebben leszek és nyilvánosan kell így velem megjelenned. – böktem a sapimra.
- Köszönöm. – ezzel elindultam kifelé az épületből. Már a portánál jártunk, amikor a portás utánam szólt.
- Ms. Harmon, egy pillanat. Levele érkezett.
- Levelem? Nekem? Ide? – meglepődtem nem is kicsit, de oda sétáltam a pulthoz. Egy fehér borítékot kaptam minden címzés vagy felirat nélkül.
- Hát ez meg?
- Egy futár hozta, csak annyit mondott, hogy magának és már el is tűnt.
- Köszönöm… - elindultam a borítékkal kifelé, miközben bontogattam.
- Ki küldene nekem ide levelet? – pillantottam Chase bácsira, majd kivettem a boríték tartalmát, ami egyetlen polaroid fotó volt, rajta a tárgyalóban készült fényképpel a szüleimről, Chase bácsiról és nagyapáról… és egy felirat.
- „Tikktakk” – olvastam – Mi ez? Ez… ez most készült? – felnéztem a nagybátyámra – Újabb tréfa Chase bácsi?


 Outfit: Josie

- Megállj Chase bácsi… ezért a sértésért még drágán megfizetsz! – bújtam bele a sértett unokahúg szerepébe, a drámai hatás kedvéért pedig magamra öltöttem a legszúrósabb pillantásomat és a legfenyegetőbb hangszínemet is, amiket csak szappanopera főgonoszoktól elleshet az ember, de nagyon nehéz volt nem elnevetnem magam. – Egy éjjel, amikor a lehető legkevésbé számítanál rá… megjelenünk majd az ablakod alatt egy száz fős zenekarral és egy hatalmas hangszóróval… - pillanatokig álltam a pillantását, majd végül elkuncogtam magam. Ez az egész „gonosz Josie” valahogy nem az én műfajom, bármily fájdalmas is beismernem, ő pedig pontosan tudja, hogy vele különben sem lennék képes semmi rosszat tenni, szóval hiába minden igyekezetem, nem tudok ráijeszteni.
- És ez idővel csak rosszabb lesz. – nyújtottam rá ki a nyelvem – Ki állított neked ilyesmit? – játszottam be a csodálkozó arckifejezésemet – Mert tudd meg, a takarólopás bizony minden csak nem jó, Chase Hammond! – dorgáltam meg az ujjammal – Minden alkalommal, valahányszor csak nálad aludtam mostanában, állandóan arra ébredtem, hogy lenyúltad az egész takarót. Tudod te milyen nehéz visszahorgásznom tőled? Felér egy teljes edzéssel! – persze nem haragszom rá emiatt egyáltalán, végtére is ahhoz van szokva, hogy általában egyedül alszik, ráadásul egész vicces ahogy próbálkozom visszajutni az anyag alá, mikor pedig kínomban már felébreszteném, akkor sem tér magához teljesen, viszont beszél… Hajjaj miket hallottam idáig…
- Ó… - miután végig hallgattam az öntömjénezését alig bírtam megállni, hogy ne nevessek fel hangosan és ez rajta is látszott. De ha már ő így, akkor miért is ne mennék bele a játékba magam is? – Igaz, ami igaz… Mr. Hammond elképesztően tehetséges, a tudása lenyűgöző, a profizmusa követendő példa mindenki számára, jómagam pedig minden reggel hálaimát rebegtem el ébredés után, amiért megadatott számomra, hogy vele dolgozhassak… Arról már nem is szólva, hogy elképesztő zsenialitása mellett egyszerűen tökéletes a külseje is, nincs nő, aki képes lenne neki ellenállni, nekem pedig lehetőségem volt szinte egész napokat gyönyörködni benne. – adtam elő nagy komolyan – Milyen kár, hogy Mr. Chase Hammond olykor igazi seggfej is tud lenni… - ráztam meg a fejem csalódottan, persze csak játékból. – Ha ez a nüansznyi jellemhibája nem lenne, már-már Isten számba menne. – ember legyen a talpán, aki képes komolyságát megőrizni ezek közben a szavak közben, nekem is piszok nehezen sikerült, ám végül csak megtörtem.
- Kár érte, de talán jövőre majd közelebb kerül piciny szívemhez. Hátha addigra változik. – kacsintottam rá. Tény, hogy sokkal jobban szeretem a saját Chase Hammondomat, azt az embert, akit én ismerek és akiről tudom, hogy az irodai „verziója” még csak a nyomába sem ér. Persze én kértem, hogy bánjon úgy velem, mint a többi gyakornokkal munkaidőben, de olykor kicsit túltolta, ráadásul látva, hogy velük milyen… összefacsarodott a szívem.

- Igaz is, mindig elfelejtem, hogy te mennyire türelmetlen típus vagy bácsikám. – mosolyodtam el ismét, az ajánlatát hallva pedig tudom, hogy nem szép dolog nagyapáékkal szemben, mégis valahogy gondolkodóba estem.
- Ne kísérts… - nyöszörögtem végül – Tudod, hogy benne lennék, de nem akarom megbántani sem a papát, sem anyuékat. Nekik fontos ez az egész közös bontogatás, nem akarom elvenni tőlük. De, ha túl vagyunk rajta, akkor utána benne vagyok, még az egész téli szünetem szabad. Igaz kaptam már ajánlatokat, de egyelőre még elsőbbséged van, szóval… - persze tudom, hogy neki kell dolgoznia két ünnep között elvileg, de attól még hátha el tudunk lógni kicsit valamerre.

Miután kinyitottam a borítékot és megtaláltam benne a fotót a felirattal, értetlenül pislogtam a bácsikámra. Azt hittem ez is az ő egyik vicce, de mint kiderült mégsem, nagyapáékból pedig nem tudok ilyesmit kinézni. Miért ez a kép? Miért ma? Miért és egyáltalán hogyan készült? És mi ez a tikk-takk?
- Hódolóm? Ez inkább ijesztő, mint romantikus. – mondtam, miközben kézen fogva elindultam vele, végül azonban úgy döntöttem, hogy biztosan valamelyik kolléga szórakozott velem, akivel nyáron megismerkedtem. Buta tréfa, semmi több… igaz?
- Remek gondolat! – mosolyodtam el a forraltboros javaslatra.
- Szóóóval… kezdjünk apa ajándékával. Kinéztem neki egy régi írógépet egy kisebb antik kereskedésben a pláza mellett. Tudom, hogy már mióta szeretne egyet, sőt azt is, hogy már többször megfogadta, hogy a következő regényét nem a laptopján írja, hanem egy ilyen csodán. „Mint az igazi nagyok…” – idéztem.


 Outfit: Josie

- Az túl könnyű lenne, nem gondolod? Ráadásul így lemaradnék arról a temérdek bölcsességről is, amiket álmodban mondasz, amikor próbállak felébreszteni. Nem, azt hiszem marad a küzdelem és a jegyzetelés. – incselkedtem szánt szándékkal sejtelmesen fogalmazva. Hát igen, az a néhány alkalom, amit nála töltöttem, minden volt csak épp unalmas nem, ezért is tudtam neki még azt is elnézni, hogy lenyúlta a takarót.
- Seggfej bizony, abból az igazán genya fajtából, aki mellett csak úgy viszket a tenyered vagy épp elönt a késztetés, hogy beleköpj a kávéjába. – bólogattam, közben alig bírtam megállni, hogy a kis műsorán ne nevessek fel hangosan.
- Szerencsére most pár hónapig nem lesz hozzá szerencsém…. remélem. – pillantottam rá tettetett gyanakvással.
- Igen, kaptam párat. – bólintottam, majd igyekeztem mindent pontosan felidézni.
- Nos, a barátnőm Rachel meghívott a szülei házába síelni Aspenbe néhány napra…. egy másik barátnőm Lora egyedül lesz otthon pár napig és áthívott csajoskodni és valami bulit is emlegetett, ja és Andrew bácsi is bejelentkezett, hogy látogassuk meg a családdal… - ráncoltam a homlokom gondolkodás közben. – Nagyapa is előállt azzal, hogy aludjak nála, ha van kedvem, de anyáék inkább valami utazást szeretnének. Azt hiszem ennyi. Jöhet a te ajánlatod… - kíváncsi vagyok tudja-e és akarja-e űberelni ezeket vagy kihasználja a lehetőséget, hogy van elfoglaltságom és inkább dolgozik és csajozik egy kicsit.
- Ééééééés már megint itt a Grinch! – forgattam meg a szemeimet Chase bácsi nyafogása hallatán, de az igazat megvallva magamban jót szórakoztam az egészen. Hát még mikor azzal rukkolt elő, hogy anyámnak vegyünk seprűt, mert az megy a személyiségéhez… kipukkant belőlem a nevetés.
- Szörnyen gonosz vagy Chase Hammond… - ráztam meg a fejem még mindig nevetve, majd beszálltam az autójába és be is kötöttem magam.
- Egyetlen mázlid, hogy a te ajándékodat már réges-rég beszereztem, mert jelen állás szerint maximum egy kis darabka szenet kapnál… - cukkolódtam. Közben a borítékot és a fotót a táskámba csúsztattam, igyekezve ügyet sem vetni rá. Ekkor megszólalt a telefonom, videóhívással.
- Bocsánat. – felvettem és magam elé tartottam a készüléket.

- Szia Jo. Jesszus, mik azok a fülek? – nevetett fel egy lány a túloldalon.
- Szia Mia. Karácsonyi móka. Mizujs?
- Nincs kedved átjönni? A szüleim leléptek és elfelejtették bezárni a bárszekrényt.
- Csábító, de programom van.
- Mégis mi lehet jobb program, mint velem lógni?
- Csavarogni a nagybátyámmal – fordítottam úgy a telefont, hogy ő is látszódjon.
- Chase bácsi, köszönj szépen Miának. – mosolyogtam, mire a lány hangja máris megváltozott, kihívóbb lett.
- Hát így már nem csodálom, hogy lekoptatsz… ha nekem lenne ilyen jóképű nagybátyám én is inkább vele lógnék…
- Máskor szívesen átugrom. – próbáltam zavaromban rövidre zárni a beszélgetést, de Mia nem hagyta.
- Facér nagybácsi?
- Az… és nem csak facér, de a fülével sincs semmi baj…
- Ne légy prűd Josie… segíts nekem egy kicsit…
- Nagyon rossz a vétel Mia…. alig hallak….
- Jo…
- Nagyon… nem…. – szórakoztam, majd bontottam a vonalat. Jézusom… Ilyen nyíltan még sosem flörtöltek előttem vele, pláne nem egy barátnőm. Igaz Mia még csak nemrég csapódott hozzám, de akkor is…
- Azt hiszem két forraltborral indítanék…

Mia
 Outfit: Josie

- Ugye most csak viccelsz velem? Ha nem hallgatódznék, mégis hogyan szórakozhatnék ilyen jókat? Ráadásul ezek egy szép napon még úgy hiszem nagyon is jól fognak jönni nekem… - elővettem a zsebemből ismét „gonosz Josiet”, a kis zsarolót, persze mivel továbbra sem vagyok jó benne, így egyből levehette, hogy csak blöffölök, soha eszembe se jutna őt megzsarolni. Mondanám, hogy mást sem, de akkor hazudnék, ezt ugyanis nem is olyan régen már elkövettem, a tulajdon édesanyámmal, amikor megtudtam, hogy mit tett Chase bácsival. Akkor szemrebbenés nélkül megfenyegettem, hogy ha még egyszer ilyesmin kapom, kitálalok nagyapának, komolyan is gondolva minden egyes szavam.
- Hát ez morbid bók lett… - tudom, hogy csak piszkált, de akkor is fura a gondolat. Viszont, amit ezzel felidézett bennem emlék… hát az se kevésbé furcsa. A délután, amikor megtanított csókolózni még mindig élénken él bennem, a szörnyű pedig az, hogy… mostanában sokszor eszembe jutott. Különösen mikor Trystannél nem volt olyan jó érzésem vagy amikor a barátnőimet hallgattam arról, hogy szerintük milyen a tökéletes csók. Hát… én azt hiszem tudom… és ezért még mindig hiszem, hogy a pokolban fogok elégni…
- Azt hiszem ideje új gyakorlati hely után néznem… - tettem úgy, mintha megrémített volna az iménti kijelentésével, a nyomaték kedvéért pedig még egy kis remegést is bevetettem.
- Nem, ők nem lesznek ott… - feleltem a kérdésére, amikor pedig kilyukadtunk az orgiánál olyan vörös lett az arcom, hogy egy paradicsom simán képes lett volna elbújni mögöttem.
- Hát eddig vonzott a dolog, de… - elbizonytalanodtam. Chase bácsi mindig arra buzdított, hogy merjek élni, kipróbálni dolgokat, élményeket gyűjteni, de egy orgia??? Vajon tényleg abba fajulna a dolog? Jesszus! De hát én még senkivel sem… vagyis én még….. és akkor…. Nem! Biztosan csak túloz! Ugye?
- Sosem tudjuk meg, míg meg nem próbálod… - vontam meg a vállam, de még mindig érezhető volt rajtam, hogy zavarban vagyok.
- Felvágós! – nyújtottam rá nyelvet játékosan. Eddig minden évben ő vitte a prímet és ezt pontosan jól tudja. Néha már olyan mintha ebben is versengene anyámmal… bár remélem csak én látom így és nem ez az elsődleges cél.

Az a mosoly, amit Chase bácsi villantott Miára valahogy…. bosszantott. Nem csak azért, mert a barátnőm szemlátomást rányomult a nagybátyámra, ami számomra furcsa, de azért is, mert úgy tűnik, hogy az érdeklődés még akár kölcsönös is lehet. Á nem… csak nem…
- Az első a fotónak szól… a második Miának… - feleltem, amikor pedig még ki is nevetett durcás képet öltöttem és összefontam a karjaimat magam előtt.
- Még nem mondtam, de amúgy húsz éves. Az unokatesója osztálytársam, tudod Lucy, akivel vívni járok. – kiszálltam a kocsiból még mindig duzzogva, de ez pillanatok alatt elmúlt, ahogy a plázába lépve megcsapott a karácsonyi hangulat.
- Szóval apa írógépe… - indultam meg az antikbolt felé, ami a pláza földszintjén volt. Izgatottan léptem be a kis üzletbe és egyből a kiszemet példány felé siettem.
- Ezt nézd meg… ugye, hogy gyönyörű? Szerintem apa imádni fogja. – simítottam rajta végig. Az ára kimondottan borsos, de fel voltam készülve, elő is vettem a kártyámat.
- Két havi gyakszi fizetés… ég veled. – miközben fizettem a mosoly letörölhetetlen volt az arcomról. Megérte spórolni, mert tudom, hogy apa ki fog ugrani a bőréből, én pedig büszke vagyok arra, hogy a fizetésemből vettem neki. Hiába gazdag a családom, sosem pumpoltam őket pénzért vagy drága dolgokért, átlagos tini zsebpénzt kaptam mindig, amit nem is mindig költöttem el, inkább tartalékoltam arra, amire igazán vágytam. Mikor pedig dolgozni kezdtem, arra az időre nem kértem tőlük zsebpénzt.
- Uh… hát ez dög nehéz… - vettem át a becsomagolt masinát. - Mint amikor 1000 oldalt kellett nyomtassak az irodában…


 Outfit: Josie

- Egészen konkrét elképzeléseim vannak – jelentettem ki határozottan, kellő sejtelmességgel – Ha eljön az ideje majd megtudod. A zseniális gondolatok pedig… - picit oldalra billentettem a fejemet, mintha csak azon tűnődnék vajon felvilágosítsam-e róluk vagy sem – nézőpont kérdése. Számomra biztosan zseniálisak, mert jól szórakozom rajtuk, mások talán nem értékelnék annyira. – vontam meg a vállam, szándékosan tartva meg magamnak az eddig hallottakat. Talán majd egyszer, amikor nagyon kihúzza nálam a gyufát szembesítem őt, ám addig is, megérik a harcok a takaróért.
- Köszönöm Chase bácsi! – szándékosan öltöttem magamra a létező negédesebb mosolyomat és még szempillákat is rebegtettem mellé, ahogy illik a hatás kedvéért. Pillantásom észrevétlenül siklott időközben az ajkaira és állapodtak meg ott egy egészen kicsit. Nem tudnám megmondani mennyi időre, pillanatok, másodpercek, talán egy perc is…. az idő valahogy megszűnt és minden más is, míg lelki szemeim előtt lepergett az a délután. Újra éreztem az ajkaimon az övéit, az elmém elködösült az érzéstől, attól a különös valamitől, ami akkor kerített hatalmába, mikor közelebb húzott magához csók közben. Az volt a tökéletes csók, tökéletes és tiltott…
- Kedvenc, akit szivatni lehet? – gyanakodva néztem rá, aztán utánoztam őt és én is megvontam a vállam csak úgy hanyagul.
- Könnyen pótolható vagyok, lesz másik. – tettem úgy, mintha valóban a dobbantást fontolgatnám. Nehezen jutottam túl az orgia felvetésén, szívből reménykedtem abban, hogy a bácsikám csak túloz és nem lenne ennyire szörnyű a helyzet, de mi van akkor, ha tényleg van igazságalapja a dolognak? Nem hiszem, hogy készen állnék bármi olyasmire… Oké, Trystan óta nem is foglalkoztatott a dolog konkrétan, mármint… AZ…. szóval nem is fenyegetne a veszély, mégsem kockáztatnék. Ciki lenne, ha ott fakadnék ki, ha azzal szembesülnék, hogy ők vad bulit és egyebet terveztek be a síelés helyett.
- És te nevezed magad vérbeli üzletembernek? – vontam össze hitetlenkedve a szemöldököm, a hangszínemben pedig ott bujkált némi pimaszság – És ha én mégis a punnyadós, Netflixes, indiai kajás lazításra szavaznék? – kérdeztem vissza. Olyan furcsa lenne, hogy ez a lehetőség sokkal jobban vonz, mint az összes többi?
- Ments meg Uram, kérlek! – szegeztem az ég felé a tekintetem esdeklőn, ahogy közölte, hogy majd egy év múlva visszatérünk Mia témájára. Tudom, hogy csak viccelt, valahogy mégis piszkált a dolog.
- Pukkadj meg! – dünnyögtem miközben a gépet szorongattam, de aztán elvigyorodtam, mikor átvette tőlem, még egy puszit is nyomtam az arcára.
- Pedig egész helyes hordár lennél. – cukkoltam, de aztán bólintottam, mikor mondta, hogy kiviszi a csomagot a kocsiba.

Magamra maradtam, ezt kihasználva pedig már épp készültem elővenni a telefonomat, hogy írjak Miának, amikor egyszer csak valaki a hátam mögött termett és fél kezével befogta a szemeimet, másik karjával erősen fogott át.
- Ne sikíts… - szólt halkan. Egyből megismertem a hangját és az illatát is.
- Trystan… - próbáltam elhúzódni, ám a fiú erősen tartott, így csak annyira futotta, hogy szemközt kerültem vele.
- Szia Jo.
- Engedj el!
- Én… csak hallgass meg, jó? – lassan engedett el, de nem lépett hátrébb, nagyon közel állt hozzám.
- Nagyon sajnálom a múltkorit… egy barom voltam…
- Enyhén szólva!
- Feldúlt voltam, beittam és nem gondolkodtam. Szégyellem, amiket a fejedhez vágtam, nem gondoltam őket komolyan.
- Becsmérelted a családomat, a nagybátyámat… engem…
- Tudom…
- Kicsavartad a csuklóm…
- Gyűlölöm magam érte. Én csak… kiakadtam, hogy őt választottad… - még közelebb lépett, de én ösztönösen egyet hátráltam. Ez fel is tűnt neki.
- Ne csináld…
- Megmutattad milyen ember vagy valójában!
- Féltékeny voltam oké? Eldurrant az agyam!
- Féltékeny? A nagybátyámra? – döbbenten pislogtam, közben észre sem vettem, hogy már nem vagyunk kettesben.
- Az a rajongás… ahogy beszélsz róla meg ahogy pattansz, ha csak ír vagy hív… Jesszus Josie olyan mintha bele lennél zúgva! És ahogy ő csüng rajtad... az se normális!
- Sosem fogod megérteni…
- Nem is akarom! Azt akarom, hogy szálljon le rólad, te pedig foglalkozz…. foglalkozz velem. Velünk.
- Hogy szálljon le rólam? Te megvesztél?
- Azt akarom, hogy válassz engem! – rántott ismét magához olyan erővel, hogy felszisszentem.
- Eressz el, ez fáj!
- Ne őt, engem!
- Mindig őt fogom te barom! Mindig! - próbáltam szabadulni.


 Outfit: Josie

Miközben Trystan egy pillanatra sem engedett a szorításából különös érzés kerített a hatalmába, valami, amit talán jeges rémületként tudnék a leginkább aposztrofálni. A tehetetlenség és a gyengeség egyszerre ólomsúlyként nehezedett rám, a végtagjaim remegtek, a tér pedig mintha egyre csak szűkült és szűkült volna körülöttem. Próbáltam a szavakba kapaszkodni, az övéibe és a sajátjaimba, hogy valami visszarántson, megtartson, mielőtt még teljesen elvesznék a sötétségben, mindhiába. Minden egyes kiejtett szavam idegenként csengett, távolinak hatott, mintha nem is én mondtam volna őket.
- Mindig őt… - ismételtem meg, miközben próbáltam a fiút ellökni magamtól, ám ő nem hagyta magát.
- Hibát követsz el! Térj már észhez végre! – próbálta az arcomat szabad kezébe fogni, de elrántottam a fejem.
- Hagyj békén! – kapkodtam a levegőt, az arcom pedig holtsápadttá vált. Pillanatokkal ezelőtt még fortyogott bennem a harag, az emésztő düh és undor, most azonban mindezek eltörpültek a pánik mellett, ami immáron átjárta az egész testemet. Leblokkoltam… leblokkoltam épp, mint akkor, amikor nem tudtam segíteni Rajta.
- Basszameg! – fel sem fogtam mi történt, a fiú szitkozódó hangja tompán jutott csak el a tudatomig, amikor valaki kirántott a karjai közül és maga mögé tolt. Az alakok, a színek, a hangok, mind eltompultak, miközben a mellkasomban erősödött a szorítás, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről.
- Már megint…. – Trystan keserűen felnevett – Chase Kibaszott Hammond újra oda tolja a képét, ahová nem kéne… kezd unalmas lenni! – vetette oda megvetően.
- Miért kell folyton belepofáznod a dolgainkba, hm? Nem volt elég, hogy a múltkor is miattad kaptunk össze Josieval, mert megfúrtad a randinkat? Aztán azon a rohadt partin is bekavartál… - idegesen a hajába túrt – Mindig mindenhol ott vagy… folyton ráakaszkodsz… de tudod mi a szomorú helyzet? Ő nem a tiéd cimbora és soha nem is lesz! Szarügy… - a végén megint elröhögte magát és tett egy lépést oldalra, mintha meg akarná kerülni, hogy eljusson hozzám. Éreztem, hogy az előttem álló alak keze emelkedik, én pedig ösztönösen nyúltam utána, hogy még időben elkapjam a könyökénél és visszahúzzam.
- Ne – suttogtam még mindig remegve – Ne csináld Cas… - önkéntelenül hagyták el a szavak az ajkaimat, ez már csak onnan is tudható, hogy így szólítottam, hiszen nagyon ritkán szoktam, igazán különleges alkalmakkor, mély pillanatokban… - Kérlek…
- Nem adom fel Josie… ilyen könnyen nem! Te pedig jobb, ha vigyázol… - fordult Chase felé – Apám az apáddal üzletel, de ez nagyon könnyen megváltozhat, neked pedig akkor nem sok jót jósolok… - fenyegetőzött, de aztán gyorsan elhúzta a csíkot, látszott rajta, hogy nagy pofa ide vagy oda, tart attól, hogy a férfi mégis nekimegy. Ahogy Trystan távolodott a pánikrohamom egy picikét oldódott, de még mindig kapkodtam a levegőt és remegtem. Nem is csak miatta, de az erőszakossága eszembe juttatta a klubban történteket és…. bekattantam. Talán ezért is állítottam meg Őt, hogy megüsse… önkéntelen gesztus, mégis mélyről fakadt, nem bírtam volna ki ugyanis, ha miattam megsérül vagy bajba keveredik. A tagjaim annyira remegtek, hogy hirtelen összecsuklottam.


 Outfit: Josie

Talán ez volt az a pont, ahol az elmém meghúzott magának egy határt és döntött úgy, hogy a védelmem érdekében kikapcsol vagy a szervezetem nem bírt el több stresszt, nem tudom, de a lábam egyszer csak összerogyott alattam, én pedig zuhanni kezdtem. A boldog öntudatlanság már csak egyetlen apró karnyújtásnyira volt tőlem, szinte éreztem, ahogy magához szólít a békés sötétség, ám mielőtt még elérhettem volna két erős kar nyúlt értem és rántott olyan szorosan közel magához, amennyire csak lehetett. Összerezzentem, ahogy az arcom a férfi mellkasába fúródott, nem azért, mert nem tudtam ki ölelt magához, inkább mert hírtelen kellett visszatérjek a „valóságba”, oda, ahol az elmúlt néhány percben úgy kezeltek, mint valami elcseszett rongybabát, taszigáltak, szorítottak, én pedig képtelen voltam megvédeni magam vagy tenni bármit is. Különös nem igaz? Ugyan az a mozdulat, két különböző ember, két teljesen különböző kiváltott érzés… Trystant gyűlöltem azért, amiért Chasenek most mindennél hálásabb vagyok.
- Nem… nem a te hibád. – suttogtam még mindig kapkodva a levegőt. Persze tudom, hogy hiába is mondom, ő akkor is hibáztatni fogja saját magát, végtére is az irodájában még a klubban történtek után átbeszéltük, hogy mindig magunkat fogjuk okolni, ha a másikkal történik valami, mégis meg akartam próbálni… Fáj, ha őrlődik, pláne, ha miattam teszi, belenyugodni pedig sosem leszek képes.
- Mégsem... strázsálhatsz mellettem.... huszonnégy.... órában folyamatosan, hiszen.... akkor... a cégnek annyi… - próbáltam meg elviccelni a dolgot, mintha csak ez lenne az egyetlen ok, amúgy pedig tök normális lenne a dolog. A mellkasom még mindig szorított, úgy éreztem megfulladok, nem kapok levegőt.
- Le…levegőt… - ziháltam szorosan belekapaszkodva, majd engedelmesen bólintottam a szavaira. Tényleg nem hiszem, hogy a mai után vissza tudnám még hozni a hangulatot a vásárláshoz, ez a rohadék alaposan megfúrt mindent. Pedig Chase bácsit eleve nehéz rávenni az ilyesmire, de most úgy tűnt végre oldódik, mielőtt még…. minden elcsesződött.
- Haz… haza… - bólintottam, de aztán felpillantottam rá a kocsi felé tartva – hozzád… - mert nekem ott van az igazi otthonom, hiába nem szép ilyet mondani. Szeretem a szüleimet és nagyapát is, mégis ott tudom csak igazán jól és felszabadultan érezni magam, ahol ő van… Hagytam, hogy beültessen a kocsiba és még azt is, hogy becsatoljon, most valahogy fel sem fogtam igazán a dolgokat. Bár a remegés hála neki lassan csillapodott és ahogy távolodtunk az üzlettől a légzésem is kezdett normális lenni, mégsem tudtam még összeszedni magam.
- Utálok vásárolni… - dünnyögtem magam elé. – Utálom Trystan Collinst… de leginkább...utálom magam, hogy már megint lefagytam… - fordultam az ablak felé, mert képtelen voltam szégyenemben rá nézni.


 Outfit: Josie