Jellem:
Damien nem nevezhető egy olyan alaknak, akiről lerí, hogy milyen természetet rejt magában. Mintha megannyi jelleme lenne, számtalan titkot és életet rejtegetne, mit eddig senki nem tudott megismerni teljesen. Minden ember, aki a fiú életének huszonkét éve alatt találkozott vele, csak annyit mondhat el magáról, hogy "megismertem az egyik oldalát" és ennyi. Mindenkinek mást mutat meg magából. Van aki a közvetlen, kedves, türelmes, romantikus, őszinte, nagylelkű, természetes, laza srácot látja benne. Ám vannak kik szerint rejtélyes, titkolózó, nehéz természetű, hallgatag és feszengő, lobbanékony, zárkózott, féltékeny típus.
Vannak pillanatok mikor akaratos, alfa hím énjét mutatja meg, ilyenkor pedig előszeretettel keveredik vitákba és verekedésekbe is így jobb elkerülni.

Külső:
A maga 190 centijével igen magas egyénnek számít, mire rátesz még egy lapáttal vékonyabb alkata. Bár bővelkedik izomzatban, még sem azokat a duzzadó bicepszeket tudhatja magáénak, mint a bokszolók. Inkább szálkás izomzat az, ami csontjaira feszül. Haját régóta nem vágatta le, így az sötét, enyhén hullámos lepelként hullik alá, egészen a válláig, mit néha egy-két nő is megirigyelhet. Szemei barnák, ám akadnak napok, mikor inkább tűnnek zöldes árnyalatúnak mint barnának. Pár árnyalattal sötétebb bőre megcáfolhatja származását.

Előtörténet:
- Kezdhetném a mesélést első pillanataimtól kezdve, hisz már ott akadtak izgalmak az életemben. Többek között az, hogy csak többszöri próbálkozás után sikerült megfogannom, mintha már akkor tudta volna az élet, hogy nem szabad a világra jönnöm, hisz amilyen aranyos gyerek voltam, olyan nagy ellentéte letten pár év elteltével önmagamnak. De mivel van bőven mit mesélnem, inkább ugrok pár évet, nem húzom ezzel a drága időt - pillant fel a vele szemben ácsorgó pasasra, ki egy asztalnak dőlve kezd el jegyzetelni. Igen, rendőrségen van egy véletlen miatt, aminek tulajdonképpen nem ő volt az okozója, de rosszkor volt rossz helyen, így ismerhetjük a következményeket.
- Tíz évvel ezelőtt jöttem rá arra, hogy nem csak élni akarom az átlagos emberek világát, hanem tenni akar azok szórakoztatásáért. Épp ezért kezdtem el először saját, később pedig barátaim szórakoztatására énekelni, film jeleneteket eljátszani - ahogy meghallja a ceruza sistergését, ahogy találkozik a papírral elhallgat majd felemeli a fejét, hogy szemügyre vegye a rendőr arckifejezését.
- Folytassa csak! Hallgatom.
- Mindig szorgalmas voltam, jól fogott az agyam így hamar tanultam. Nem csak az iskolában tudtam jól teljesíteni, hanem a színpadon is, ott ahol számtalanszor felléptem az elkövetkezendő években. Öt éven keresztül voltam iskolám szeme fénye, legalább is ezt állították a tanárok. Nem féltek a tudtomra hozni. Minden tehetségkutatón ott voltam és bár akadt, hogy nem mindig én diadalmaskodtam, mindig sikerült elérnem egy nagyobb szabású eredményt. Második hely, harmadik? Közönség díj? - úgy hat az utóbbi két kérdés, mintha a rendőrtől kérdezné, aki erre csak megvonja a vállát, de folytatja is a körmölést.
- Az életem viszont a tizennyolcadik életévemben indult be igazán, mikor egy színésztársaság felfigyelt rám, és leszerződtettek Franciaország egyik legnagyobb Musical testületéhez, hol több szerepet is kaptam, ám legjelentősebb még is Romeo szerepe volt Shakespeare híres darabjában.
Úgy érzi, ezt nem kellett volna említenie, mivel ismét szorgos körmölés követi a beszámolót. Talán utána fognak járni?
- Kérem, folytassa! - ezzel a rendőr kihúzza az asztal mögött álló széket, és keresztbe tett lábbal elhelyezkedik Damiennel szembe, kartávolságon kívülre, mintha attól félne, a srác egyszer csak bepöccen és lekever neki egy jókorát.
- C'est Dieu que vous aimez
Oui mais moi c'est Juliette
Si chacun doit payer, dites-moi quelle est ma dette
Mon pere je vous supplie.
Énekeltem a darab egy részletét először határozottan, követelőzően, majd könyörgően Lőrinc barát elé térdelve. Juliáért könyörögtem, a lány kezéért. Hosszasan meséltem, énekeltem térden állva, le nem véve a Júliát alakító lányról a szememet. Talán akkor éreztem először, hogy kötődni akarok valakihez, ha eddig ez nem adatott meg. Az anyám drogproblémákkal küzdött, éjszakánként ki tudja hol járt, nappal pedig mikor nagy kegyesen hazaállított, csak aludt míg le nem ment a nap, majd ismét eltűnt. Apám évekkel ezelőtt meghalt, mostoha apám pedig nem épp a becsületességről volt elhíresült, így olcsó nőcskéket vitt fel magához esténként anyám hálószobájába - jelentőségteljes pillantást vet a vele szemben ücsörgő pasasra.
- Csak a Júliát alakító színésznővel való kapcsolatomat tudtam olyan erősre fényezni, hogy ragaszkodni tudjak hozzá, hogy függjek tőle. Azon a Decemberi napon kaptam meg az egyik legnagyobb szabású dicséretet a színház igazgatójától és többi társamtól, én pedig akkor éreztem magamat először igazán fontosnak és tehetségesnek. Lehet, hogy nem voltam és nem is vagyok egy Caruso, de egy Musical színésznek ennyi hang éppen elég - fűzi hozzá utólag mire a rendőr csak biccent.
- Kék ingemet levetve hallottam meg, hogy nyílik mögöttem az ajtó, ám mikor odafordultam volna, hogy köszöntsem a kedves idegent, az már rég a nyakamban csüngött, mint egy kisgyerek. Lábai nem érték a földet a méretbeli különbsége miatt. Míg én már elértem a százkilencven centit, addig a lány még mindig csak a százhatvanat súrolta. Mosolyogva karoltam át a lány vékonyka derekát, majd mosolyogtam bele nem Rómeó Júliája, hanem az én Júliám hosszú hajába.
"-El sem tudod hinni, mekkora ajándék vagy nekünk!" - idézi fel a lány szavait, ezzel megjelenítve előtte az emlékképet is. - A lány titkolni lehetetlen lelkesedéssel, kis híján kiszorította belőlem a szuszt, ami maradt bennem a több mint két órás darab után. A lány dicsérete igen kedves volt, így inkább nem válaszoltam, csak letettem a földre, majd másik kezemet annak arcára téve húzódtam el tőle.
"-Csak magatoknak köszönhetitek, hogy itt vagyok, ne nekem bizonygasd, hogy ajándék vagyok". Igen, ezeket a szavakat mondtam neki, hisz bár lehet, hogy én is kellettem a sikerhez, de még is ők tettek azzá, ami lettem. Ezt követően közelebb húzódott hozzám, majd megkaptam tőle az első, nem Rómeó és Júlia között elcsattanó csókot. Damien és Evelyn voltunk - ahogy az eddig egymással játszadozó ujjairól felpillant, már egy rendőrnőt is megpillant a férfi mellett ücsörögve. A szőke hölgy kerek szemekkel, teljesen átszellemülten hallgatja a srácot, bár egy-két akcentusos szót meg kell emésztenie.
- Ezt követően együtt távoztunk el a színházból, majd másnap reggel együtt is érkeztünk meg. Onnantól kezdve pedig két évig együtt éltük életünket míg nem...... - hangosan nyel egyet, de folytatja - Evelyn, a Júliám meghalt, mint ahogy az a darabban is meg vagyon írva.
A halál szó hallatán mind a két rendőr kihúzza a hátát, majd összeszorított szájjal figyelik tovább Damient.
- Senki nem beszélt, csak az ideges lépteket lehetett hallani, ahogy én és egy másik srác fel s alá járkáltunk a helyiségben. Pattanásig feszültek az idegeink. Van aki rettegett, van aki mérges volt, ám olyan is volt, aki nemtörődöm módon pötyögött a telefonján. Hosszú órákig vártunk Júliánkra, de az csak nem érkezett meg. Aznap reggel úgy engedtem el a volt barátjával való találkozására, hogy megcsörget telefonon amint odaért és akkor is, mikor elindul onnan. Az érkező telefonhívás meg is volt, viszont az azt követő megígért már nem. Az egész társulat a kétségbeesés szélén állt, hisz az lett volna az utolsó eljátszott darabunk abban az éven, azt követően csak fél év múlva találkoztunk volna újra a színpadon. Ám a főhősnő nem volt sehol, így úgy tűnt, az utolsó előadás is lemondásra kerül, vagy improvizálni fogunk, ami nem épp lett volna előnyös. Így hát az előbbinél maradtunk, ezzel eltörölve az előadást - vonja meg a vállát.
- Számtalanszor hívtam a Evelynt, de soha nem vette fel a telefont, mindig a hangrögzítője kapcsolt be. Így hát amellett az elhatározás mellett döntöttem, hogy meglátogatom, hátha beteg lett, de nem nyitott ajtót még a huszadik kopogtatást követően se. Idegességem hevében berúgtam az ajtót, minek rejtekében olyan események sorozata zajlott le, ami nem csak lelkileg, de mentálisan is feldúlták életemet - látszólag még mindig élénken élnek a fejében ezek a pillanatok, mivel nem csak az arckifejezése változik meg, hanem a kezét is ökölbe szorítja minek köszönhetően kidagadnak a karján az erek.
- Ott feküdt a saját vérébe fagyva a padlón. Az ablak tárva nyitva volt, a függöny sötét kísértetként lobogott a nappaliban a kint kavargó szélnek köszönhetően. Az ajtóban álltam, nem tudtam mozdulni. Többször magamra kiabáltam az elmémben, hogy mozduljak meg, hátha van még valami esély, de nem tudtam megtenni egy lépést sem felé. Helyette idegesen, remegő kezekkel kezdtem el a telefont kikaparni a zsebemből, ami a remegő kéznek igen nehezen adta magát. Az eszembe jutó első számot tárcsáztam, elmagyarázni viszont nem tudtam, mi történt. A vonal végén lévő személy viszont sejtette, hogy valami irtózatos dolognak nézünk elébe, mivel rögtön letette a kagylót, tíz perc elteltével pedig mellettem állt. Az ő reakciója is hasonló volt, viszont ő tudta magát tartani annyira, hogy közelebb sétáljon Evelynhez. Az elkövetkezendő egy hétben szembesítenem kellett magamat azon szörnyű ténnyel, hogy a nő akit szerettem, nincs többet. Meghalt, nem leszek többet vele.
Üveges tekintettel pillant fel a két rendőrre, kik nagyot nyelve váltanak egymással egy pillantást, majd mind a kettő szorgosan írni kezd.
-Bár történt egy nagyobb szabású katasztrófa az életemben, még is imádtam szerepelni, a színpad volt az életem, ha már a másik meghalt. Úgy éreztem, hogy tartozik a szeretett lánynak azzal, hogy nem hagyom ott a társaimat csak azért, mert valakit elvettek tőlem. Lehet, hogy én csak egy személy voltam, és bár biztos voltan benne, hogy a legtöbb társam ugyan úgy szenved mint én, de még nagyobb kegyetlenségnek tetten volna ki őket azzal, ha én is elmegyek a színháztól. Tudtam, tisztában voltam azzal, hogy mekkora megrázkódtatás volt számukra a főszereplőnő halála, az pedig ha én is elmentem, csak még inkább megkeserítette volna az életüket. Ez volt az én véleményem egészen addig, míg egy szórakozóhelyen össze nem futottam mostohaapámmal, ki hosszú éveken keresztül keserítette meg az életemet. Annak idején az volt az egyetlen mentsváram, hogy délutánonként mehettem a Színi tagozatra, hol kiadhattam magamból felgyülemlett feszültségét. Csak hogy ez húsz éves koromban már nem volt elég. Így míg nappal szorgos művészként éltem, addig az éjszakáim arról szóltak, hogy bárról bárra, kocsmáról kocsmára jártam, több nőt vittem haza estére, kik reggel nélkülem ébredtek. Lelki társat viszont nem találtam, úgy érzem, elveszítette azt.
Míg a szerelem terén kezdtem berozsdásodni, addig a vandál életem egyre inkább kezdett feléledni, ami megmutatkozott a színpadi életemben is. Ne tudtam már úgy koncentrálni mint annak idején, nem volt meg bennem az a végtelen tenni akarás, mint egykor. Így bár megszegtem a magam által felállított szabályokat, elhagytam a társulatot, majd Franciaországot is. Köszönhető a hosszú nyelvtanulásnak. Az angolt már második anyanyelvének tudhattam, így nem láttam hátrányát elköltözésemnek, így hanyatló életemnek kellett valami izgalom, ami feldobja unalmas perceimet. Így döntöttem Las Vegas mellett. Már második éve élek itt és bizton állíthatom, nem én loptam el azt a motort, csak rosszkor voltam rossz helyen, rossz külsővel! - hajol közelebb a rendőrökhöz.
Az élete ecsetelése ezzel befejeződött, megúszta börtön nélkül, viszont tekintettel az elkövetett bűneire, alkohol fogyasztás, drogok és társai, ötven órát kell letöltenie közmunkával. És még örülhet is annak, hogy ennyivel megúszta.
Ezt követően pedig igyekszik tovább formálni művészi karrierjét.