Oliver & Nadia

- Jól van gyerekek, nemsokára kezdünk, szóval jöhetnek az utolsó simítások! Gia, Gia, Gia… veszed le azt a borzalmat a nyakadból? És te Larissa szívem gyorsan csinálj valamit a hajaddal, vagy morci leszek!
- Dugulj el Marco! – kiáltották kórusban a lányok, ám én még erre sem eszméltem fel, olyannyira elmerültem a gondolataimban. Lámpalázas lennék? Úgy tűnik, hogy igen, legalábbis erre enged következtetni, hogy már-már pánikolok, a gyomromban mintha lepkék randalíroznának és úgy érzem magam, mint aki épp a kivégzésére készül. Miért is mentem bele ebbe az egészbe?
- Hol kalandozol kislány? – lépett mögém Marco és érintette meg finoman a vállamat. Azonnal összerezzentem és kis híján infarktust kaptam ott a tükör előtt ücsörögve.
- Jézusom!
- Nyugi, csak én vagyok. Minden rendben?
- Persze csak…
- Majrézol. Semmi para, sok ilyet láttam már. El fog múlni, amint kilépsz a színpadra, hidd el nekem. Nem ez az első bemutatóm.
- Emlékeztess… miért is vágtam én ebbe bele?
- Mert ez egy jótékonysági akció, amivel pénzt gyűjtünk annak a kórháznak, ahol a faterod is dolgozik?
- Igor… - aztán jobbnak láttam inkább nem elmagyarázni, hogy Igor nem az édesapám, inkább csak bólintottam. – Igen, ez lesz az!
- Akkor pedig most bomba formát kell villantanod kislány!
- Persze… csak semmi nyomás…
- Nézd a jó oldalát, ma ellóghattál hamarabb McAvoy prof uncsi órájáról, hogy jöhess próbálni.
- És ebben az a jó, hogy…?
- Nem aludtál be úgy, mint néhány csoporttársad.
- Én kifejezetten érdekesnek tartom az óráit…
- Mert ufó vagy! Na fejezd be a sminked, mindjárt kezdünk! – ezzel mielőtt még bármit is reagálhattam volna Marc távozott, hogy a többi „modellt” cseszegesse. Éljenek a végzős tervező hallgatók!

Miközben felkentem egy kis szájfényt az ajkaimra, akaratlanul is újra elmerengtem. Az elmúlt néhány hétben, mióta akkor Oliver megmentett engem egy szörnyű rohamtól valahogy mintha megváltoztak volna köztünk a dolgok. Egyre többször bukkant fel a bárban, órákig beszélgettünk mindenféléről a pszichológiától kezdve, a filmeken át egészen a zenéig és még sok minden másig. Tényleg betartotta a szavát és következő alkalommal elhozott egy válogatás kazettát, amin az összes kedvenc jazz zenéjét megtalálhattam saját bevallása szerint. Meg kell hagyni, jó ízlése van és sok közös darabot találtam, mikor otthon meghallgattam. Bár igazán mély, személyesebb dolgokról azóta sem beszéltünk, mégis jól esett minden egyes alkalom. Azt hiszem, hogy barátok lettünk. Talán ez a legjobb szó rá. Vagy nem is tudom… Nem mindig értem saját magam, amikor a közelemben van. Hogy annyira törekszem arra, nehogy beégjek előtte például… talán emiatt sem meséltem Neki arról, hogy ma részt veszek ezen az izén. Féltem, hogy kinevetne. Bár egyetlen percre sem fordult meg a fejemben, hogy esetleg eljönne, jobbnak láttam hallgatni, az volt a biztos. Mégis lebuktam önhibámon kívül, mikor Marc ma bejött az órájára, hogy kikérje a szereplőket próbálni, nekem pedig szintén fel kellett állnom. Az az arc… szerintem sosem fogom elfelejteni. De vajon mi is volt az? Döbbenet? Sokk? Erőlködés, hogy ne nevessen fel? Vagy csalódott, amiért részt veszek egy ilyenben? Emlékszem arra, hogy mi a véleménye néhány „butácska” csoporttársamról. Lehet, hogy most már közéjük sorol?

- Kezdünk lányok! – rikkantotta el magát Marc, kint pedig fel is harsant a zene és a konferanszié, aki sorra mutatta be a lányokat és a rajtuk látható ruhákat. Összeszedtem magam és miután vetettem magamra egy utolsó pillantást a tükörben beálltam a sorba és vártam, hogy szólítsanak.
- És most következik a mi csodálatos Nadiánk hölgyeim és uraim, aki ma este Jenny Conelly végzős divattervező hallgatónk kreációját viseli. – most vagy soha. Kiléptem a kifutóra és elindultam a nézők felé, épp ahogy a koreográfusunk tanította.
- Káprázatos, nem gondolják? Ez a lány sokkal inkább termett kifutóra, mint az unalmas pszichológia órák hallgatására… mármint ne vegye magára McAvoy prof! Nem úgy gondoltam! – bár a srác csak viccelődni próbált, bennem mégis megállt a lélegzet egy pillanatra, ahogy meghallottam azt a bizonyos nevet. Épp körbe forogtam a színpadon, mikor pedig megálltam a tekintetem összetalálkozott az Övével.

- Oliver – suttogtam magam elé, miközben egy pillanatra sem tudtam elkapni a tekintetemet, valahogy az övéhez bilincselődtem. A taps térített csak eszemhez, mire folytattam a sétát, ezúttal már visszafelé, majd még egy utolsó pörgés után eltűntem az öltözőben. Onnantól azt hiszem van egy kis kiesésem, gépiesen követtem ki a többieket újra a színpadra a fináléhoz és a levonuláshoz. Mire észbe kaptam már a tömegben találtam magam, akik lent a nézőtéren beszélgettek, iszogattak, vagy a csekkfüzetükkel babráltak. Vajon tényleg itt volt… vagy csak képzelődtem volna? Oda pillantottam, ahol az előbb állni láttam, ám az a sarok immáron üresen állt. Elvettem egy pohár pezsgőt az egyik tálcáról és egy csendesebb zughoz sétáltam, hogy feldolgozhassam az eddigi estémet.





Katt

Oliver & Nadia

Lassan kortyolgattam el a pezsgőmet, mivel nem szerettem volna, hogy a fejembe szálljon, közben pedig olykor-olykor a tekintetemmel végig pásztáztam a teret, hátha újra megpillantom Őt valahol. Egyre inkább kezdtem magamban elfogadni azt a tényt, hogy pusztán halucináltam az imént, mikor azt hittem a színpadon, hogy látom, mivel nem tűnhetett csak úgy el a semmiben ilyen rövid idő alatt. Biztosan csak az elmém tréfált meg a rossz lelkiismeretem miatt, amiért nem szóltam Neki róla, hogy ma este én is részt veszek fellépőként a bemutatón. De ugyanakkor… nem értem, hogy miért érzem emiatt rosszul magam. Mármint, miért hiszem azt, hogy szólnom kellett volna? A barátok nem szoktak mindenről beszámolni egymásnak, nem? Ugyanakkor pont azért nem meséltem Neki, mert valahol tartottam a véleményétől. Amit szintén nem értek, hogy miért van. Sok minden van, ami Vele kapcsolatban borzasztó zavaros számomra mostanában és amit egyszerűen nem tudok értelmezni. De azok a szemek… olyan valóságosnak tűnt… képtelen voltam elszakadni tőlük.

Míg én a gondolataimba mélyedve szép lassan kiittam a poharam tartalmát, addig az asztaloknál is mozgolódás történt. Az egyik fellépő unokabátyja kihasználva a tömeget, észrevétlenül egy kis tablettát dobott az egyik pezsgőspohárba, ami pillanatok alatt fel is oldódott benne, majd pedig szép komótosan megindult felém.
- Ne haragudj… - lépett oda hozzám egy félmosollyal.
- Csak gratulálni akartam az előbbihez… szerintem elloptad ma a showt mindenki elől. Amúgy Tom vagyok. Tom Wallberg. Susie a rokonom.
- Öhm… szia. – tettem le az üres poharat a párkányra.
- Köszönöm, kedves vagy… Tom. Én Nadia vagyok.
- Elfogadod Tőlem, Nadia? – nyújtotta felém a poharat, mire zavartan bólintottam. Igaz, nem kellene többet innom, de hát… még egy pohár nem árthat meg, igaz? Beleittam a pohárba, ahogyan Ő is tette a sajátjával.
- Borzasztó mennyien vannak itt… meg lehet fulladni. – szólalt meg kis idő múlva ismét, amire szintén csak bólintani tudtam, mivel egyszeriben nagyon melegem lett és valahogy oxigénre vágytam.
- Jól vagy? Sápadtnak tűnsz. Gyere… menjünk fel a tetőre, a levegő jót fog tenni.
- Én, nem tudom, hogy…
- Bízz bennem, mindjárt jobb lesz…
- Hát… rendben… - ezzel a srácba karolva el is hagytuk a dísztermet, hogy felsétáljunk a tetőre.

Ahogy az őszi szellő megérintette az arcomat, egyből egy kicsit jobban kezdtem magam érezni, mégis, mintha valahogy kábaság jött volna rám. Nekidőltem az ajtó melletti falnak, hogy össze tudjam egy kicsit szedni magam.
- Ugye hogy jobb? – ütötte meg a fülem egyszer csak Tom hangja nagyon közelről, pillanatokkal később pedig hírtelen megcsókolt és hozzám simult. Azonnal elkaptam a fejem és próbáltam őt eltolni magamtól, de szorosabban fogott és a szabad kezével befogta a számat…
- Ugyan már… tudom, hogy Te is akarod…



Katt

Oliver & Nadia

Minden erőmmel próbáltam magamtól ellökni a férfit és segítségért sikoltani, ám ő sokkal erősebbnek bizonyult nálam. Éreztem, ahogy a szabad keze a ruhám alá siklik és a combomba markol, amitől még inkább megrémültem és elfogott az undor. Ostoba voltam, pedig Igor számtalanszor figyelmeztetett már arra, hogy túlságosan is naiv vagyok és hogy senkiről se feltételezek rosszat, aki a közelembe férkőzik, most pedig alaposan megiszom a levét a hibámnak. Pedig tényleg nem gondoltam rosszra mikor odajött hozzám. Kétségbeesetten erőlködtem, mikor egyszer csak ismerős hang ütötte meg a fülem, a következő pillanatban pedig a srác szó szerint lerepült rólam és eltanyált a földön. Ezt… ezt most nem hallucinálom? Időm sem volt arra, hogy felfogjam a történteket, erőtlenül csúsztam le a fal tövébe, szorosan felhúzva magam elé a lábaimat, amiket aztán átöleltem, miközben a támadóm felkászálódva az ütés után, amilyen gyorsan csak tudott, kereket oldott.

Először fel sem fogtam, hogy Oliver hozzám beszél, csak ültem ott a földön, mint egy szárnya szegett kis veréb, még mindig kissé kábán a drogtól, amit az italomba tettek, miközben könnycseppek milliói gördültek végig az arcomon.
- Mégis… mégis ott voltál… - szólaltam meg hosszú idő után, szinte alig hallhatóan.
- Éreztem, hogy nem lehet képzelgés… olyan tisztán láttam azokat a szemeket… nem tudtam elengedni őket. – úgy érzem, ha most tiszta lenne az elmém kétségbeesetten fojtaná belém a szót, ám jelen körülmények között tehetetlenül szemléli pusztán a helyzetet.
- Megmentettél… megint. Csak azt nem értem, hogy hogy kerülsz mindig oda és akkor, amikor épp szükségem van… Rád. – nekidöntöttem a fejem óvatosan a falnak, mivel még mindig szédültem egy kissé, mikor pedig megéreztem a bőrömön ismét a hűvös szellőt, egyszeriben libabőrössé váltam. Kezdek fázni, ami azt hiszem jó jel, mert segít kijönni a bódulatból.
- Hogyhogy eljöttél? Azt hittem Te messziről kerülöd az ilyen eseményeket.




Katt

Oliver & Nadia

- Amikor kisétáltam a színpadra nagyon izgatott voltam, vagy talán jobb szó rá, hogy lámpalázas. Aztán meghallottam a nevedet és épp abban a pillanatban valahogy a szemeid… oda vonzottak. Nagyon furcsa érzés volt… sosem éreztem még ilyet emlékeim szerint azelőtt. De amikor vége lett a bemutatónak és csatlakoztunk a vendégekhez sehol sem láttalak, pedig olyan sok idő nem telt és a hely sem labirintus, szóval azt hittem, hogy csak képzelődtem… De ott voltál. Mégis ott voltál. – de vajon mi történt abban a néhány röpke pillanatban a kifutón? Miért nem voltam képes elszakítani Tőle a tekintetemet? Valahogy olyan más volt, nem olyan mint a többi alkalommal, mikor összefutottunk vagy épp órákig beszélgettünk a bárban. Valami azt súgja belül, hogy el kellene hallgatnom, hogy ne vágjam magam alatt tovább a fát, mégsem vagyok képes kontrollálni magam, a szavak maguktól jönnek az ajkaimra…

- Valóban csak véletlen lenne? Hát… ha Te azt mondod, akkor én elhiszem… Te mindig őszinte vagy és kedves, és nagyon okos… Neked mindent elhiszek. – mivel még mindig kótyagosnak éreztem magam, a fejem pedig csak úgy zúgott a rengeteg hírtelen impulzustól és vélhetően a drogtól, picit lehunytam a szemeimet, hogy enyhítsek a nyomáson, miközben a hajamból is egyetlen mozdulattal varázsoltam ki a csattot, minek következtében hullámos, mézszőke tincseim lágyan omlottak vissza a vállaimra. Sokkal jobb így.

- Kiváncsi? Érdekel a divat? – halkan kuncogtam egy picit.
- Szerintem is szép, Jenny igazán nagyon tehetséges. Azt mondta, hogy a bemutató után nekem adja, amiért bevállaltam, hogy a modellje leszek és hagytam, hogy csináljon fotókat a ruháról és rólam a portfóliójához. – bár egyelőre nem túl szép emlékek kötődnek hozzá sajnos. De ki tudja, ez még változhat…

- Uram Isten, ne is mond! Ha Igor meglátna így, többé még a házat se hagyhatnám el, maximum, ha Ő elkísérne mindenhova. – kezeimbe temettem az arcomat, ami pont kapóra jött, mert így nem láthatta mennyire lesokkolódtam a következő felvetésétől. Tessék??? Ezt… ezt most jól hallottam??? Hogy Én aludjak Ő nála? Még soha nem is jártam ott, barátság ide vagy oda, sosem hívott át ezelőtt… Most meg aludjak ott?
- Én… én nem is… tudom… - pillantottam fel Rá, mikor pedig rám terítette a zakóját azonnal „elfészkeltem” magam benne.
- Köszönöm. Azt hiszem… most… most csak sétálnék. Bárhol. Bárhol csak innen minél előbb hagy tűnhessek el.



Katt

Oliver & Nadia

Elfogadtam a felém nyújtott kezét és felkeltem a földről, miközben a fejemben továbbra is csak úgy cikáztak a gondolatok, az impulzusok. Csak abban voltam biztos, hogy ilyen állapotban Igor nem találkozhat velem, különben életem hátralévő részében legalább egy, ha nem inkább egy egész sereg testőr lesz mellém rendelve, akik még a zuhanyzóba is elkísérnek majd tesi óra után, nehogy rám támadjon a csúnya, gonosz szappan. Mivel nem szerettem volna már senkivel sem találkozni, sem pedig magyarázkodni arról, hogy mi történt, mit kerestünk a tetőn, így jobbnak láttam a hátsó kijárat felé osonni és azon keresztül elhagyni az épületet. Nem sokkal később már mind a ketten a friss levegőn találhattuk magunkat, én pedig a hűvös szellő hatására szorosabban fogtam össze magamon Oliver zakóját.
- Visszatérve egy kicsit…én… azt hiszem azért nem meséltem el Neked, hogy én is részt veszek a bemutatón, mert tartottam a véleményedtől. Nem szerettem volna, hogy engem is átsorolj azok közé a lányok közé, akikről nemrég olyan lesújtóan beszéltél. Tudod ott a harmadik sor közepén, azt hiszem Barbie-brigádnak tituláltad őket, akik biztosan eltévesztették a termet és még azóta se jöttek rá arra, hogy rossz kurzusra járnak. – ismertem be halkan, kerülve a pillantását.
- Azt gondoltam, ha megtudod, hogy velük együtt ma én is fellépek, azt hiszed majd, hogy olyan vagyok, mint ők és talán… csalódsz bennem. – igazából nem tudom, hogy miért meséltem el Neki, talán csak nem szerettem volna, hogy bántsa, amiért nem szóltam Neki, vagy hogy magát okolja. Hiszen ez az én butaságom, semmi több.

Valahogy ösztönösen a park felé indultam el, ahol reggelente általában futni szoktam. Ilyenkor este egész békés, néhány párocska és kutyasétáltató szokott csak erre járni, ráadásul a bártól és a lakásomtól sincs túl messze.
- Köszönöm, hogy itt vagy. Mármint, egészen biztosan lenne jobb dolgod is, mint, hogy már ki tudja hanyadjára játszd az őrangyalomat. Gondolom egészen máshogy képzelted a péntek estédet.



Katt

Oliver & Nadia

- Igen, ennyire. – felesleges is volna tagadni az iménti vallomásom után, hisz már csak azért is, mivel kiváló szakember, azonnal észrevenné, hogy füllentek.
- Három ember van mindössze, aki olyan közel áll hozzám, hogy fontos legyen számomra a véleménye. Igor, Jack és Te. – és ami igazán különös az egészben az az, hogy Ő a többiekhez képest villámgyorsan érte el ezt Nálam, elég, ha csak visszaemlékszünk arra, hogy lényegében az Ő bíztatására vágtam egyáltalán bele a pszichológia tanulásba.
- Fájt volna, ha mégis… - félreértés ne essék, egyáltalán semmi bajom a lányokkal, nem nézem le őket amiatt, hogy abszolút nem érdekli őket a tárgy, vagy, hogy mikor megszólalnak az órán is akkora butaságot mondanak, hogy rossz hallani, hiszen minden ember más és más és valószínűleg nekik máshoz van tehetségük, érdeklődésük. Simán el tudom képzelni, hogy a szülői nyomás hatására vágtak csak neki az egyetemnek, holott egészen mást szerettek volna az élettől. Vajon az én apám és anyám mit szólna, ha megtudná, hogy mit tanulok? Ilyesmit szánhattak Nekem? Vagy egészen más volt a tervük? Talán ezt már sosem tudom meg. Azt viszont tudom, hogy valamiért nagyon szeretnék bizonyítani nem csak magamnak, de Neki is.

- Ezen már meg sem lepődöm. Alapos vizsgálataim után azt hiszem most már kijelenthető, a diagnózisom immáron egyértelmű, Ön súlyos munkaholista, Dr. McAvoy. – halványan elmosolyodtam.
- Mielőbbi kezelést javaslok, mielőtt még eléri a gyógyíthatatlan szintet. – ráfordultunk egy másik útra. Épp abban a pillanatban szaladt ki a másik irányból egy futó, akit eddig kitakartak előlünk a fák, és aki így véletlenül Nekem ütközött. A férfi meg sem állt csak hátra fordult és elnézést kért, én viszont egyszeriben remegni kezdtem, mint akiben ekkor csapták le a biztosítékot. Az a lökés bevillantotta, ahogyan az a szemét fent a tetőn a falnak lökött és hozzám simult és ahogy….
- Uramisten… - suttogtam magam elé, miközben elcsuklott a hangom. Az előbb odafent majdnem… és csak Miatta nem történt meg…
- El… elakarom… felejteni… el akarom felejteni… de érzem. Még most is érzem, ahogy…


Katt

Oliver & Nadia

Egyetlen röpke másodpercre még jobban megremegtem, mikor Oliver a semmiből csak úgy magához ölelt, ezt pedig talán érezte is, ám aztán az agyam valamiféle menedékként tekintett az erős karjaira, emlékeztetett rá, hogy nem is olyan rég, ott a pubban, mikor vihar tombolt és elment az áram, szintén képes volt megnyugtatni és biztonságot nyújtani Nekem. Kétségbeesetten bújtam Hozzá még jobban, arcomat pedig a mellkasába temettem.
- Én csak… el akarom felejteni – suttogtam, szinte alig hallhatóan.
- Nem akarok emlékezni rá, nem akarom érezni, nem akarom, hogy valóság legyen… - próbáltam visszafojtani a sírást, de a könnyeim erősebbnek bizonyultak Nálam és utat törtek maguknak, hogy aztán végig gördüljenek az arcomon.
- Ha Te nem vagy ott… akkor most… akkor most… - bele sem akarok gondolni, hogy az a szemétláda mi mindent tehetett volna Velem, ha Oliver nem siet a segítségemre. Most már tudom, hogy hatalmas ostobaság volt, hogy elfogadtam egy idegentől azt a pohár pezsgőt, gyanakodnom kellett volna, de az ég egy adta világon nem jutott volna eszembe, hogy valami rosszban sántikál az a srác. Mégis kinek jutna eszébe egy rokona fellépésén áldozatokra vadászni? Pláne egy jótékonysági eseményen, ahol csupa pénzes, flancos család fordul meg.

- Csak… csak maradj Velem… még egy kicsit kérlek. – motyogtam továbbra sem eresztve el az ingét, majd szép lassan felpillantottam Rá, reménytelen tekintettel.
- Miért van az, hogy amit az ember annyira ki akar zárni az elméjéből, azt sehogyan sem tudja, amit pedig vissza akar kapni, mintha egy világ választaná el Tőle? – szipogtam. Ha valaki tudhatja erre a választ az csakis Ő, hiszen Oliver annyira okos, tapasztalt és bátor. Nehéz elképzelnem, hogy lenne olyan kérdés, amire ne lenne válasza.
- Sajnálom… csak a baj van velem. – hajtottam le a fejem.
- A baleset óta csak teher vagyok, hiába mondja Igor, hogy ez nem így van…. tudom, mennyi erőfeszítést tett Értem. És Te is, pedig alig ismersz, és fogalmad sincs az egészről… mégis…



Katt

Oliver & Nadia

Próbáltam összeszedni magam és minél előbb megnyugodni, mert már így is szánalmasnak érzem, hogy ennyiszer Neki kell tartania Bennem a lelket, vagy a segítségemre sietnie. Hiszen amúgy abszolút nem lenne kötelessége és gondolom igazából a háta közepére sem kívánja az egészet, egyszerűen csak udvarias, ezért nem hajt el a francba. Tudom, hogy az utóbbi időben jóba lettünk, mondhatni már, hogy baráti a viszonyunk, de ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy folyton segítenie kell. Bőven elég lehet Neki, amit a pácienseitől hall nap mint nap.
- Kedves, hogy ezt mondod, de valahogy nagyon nehéz hinnem benne Oliver. – ráztam meg a fejem.
- Amikor nemrég arról beszéltél, hogy minden embernek meg kell küzdenie a saját démonjaival és képes is legyőzni őket, említettem Neked, hogy az enyémeket még nem ismered, emiatt nem is jelentheted ki biztosan, hogy sikerülni fog… Úgy érzem elbuktam, felülkerekednek rajtam és ezért csak nyűg vagyok mindenki nyakán. – haraptam az ajkamba, hogy ezúttal vissza tudjam fojtani a könnyeket, ne induljanak el ismét.

- Úristen… ne haragudj! – kaptam a szám elé a kezem, a következő pillanatban pedig már el is kezdtem volna kibújni a zakójából, ám Ő megállított.
- Nem akarom, hogy Miattam fázz meg… - végül egy aprót bólintottam, hiszen annyira már ismerem, hogy hiába is próbálnék meg vitatkozni.
- Rendben… menjünk. – elindultam az általa mutatott irányba, miközben belül csak szapultam magam, amiért ennyi minden tört fel belőlem. Biztosan hülyének néz és már bánja, hogy ma eljött. Akkora marha vagyok.

Egyszer csak megszólalt a mobilom, ami a ruha egy rejtett zsebébe volt csúsztatva, a kijelzőn pedig Igor neve jelent meg. Gyorsan felvettem, nehogy aggódni kezdjen.
- Szia Papácska… Igen, már vége van a shownak… Nem, a fogadás nem volt túl érdekes, ezért már el is jöttem… Semmi bajom, egy barátommal vagyok… Ühüm, beszélgetünk még egy kicsit, de aztán hazamegyek, ne aggódj… Nem, nem kell értem jönnöd, nem lakik Tőlünk messze… Jó, nem megyek egyedül, max taxizom. Ne félj… Én is Téged Papácska. – ezzel kinyomtam a telefont és visszatettem a zsebembe.
- Bocsánat… Túlságosan félt a baleset óta… Ha tehetné mindenhova testőrökkel küldene.


Katt

Oliver & Nadia

Talán azért, mert még mindig nem vagyok egészen ura a cselekedeteimnek a szernek hála, amit az az alak az italomba tett vagy épp ellenkezőleg, mert már belefáradtam abba, hogy mindig mindenki előtt titkolóznom kell Igoron és Jackken kívül, nehogy sajnálatot váltsak ki vagy furcsának tartsanak és ideje, hogy beavassak valakit, akiben végre meg tudok bízni… nem tudom, de hírtelen azon kaptam magam, hogy a szavak egyszeriben megindulnak belőlem, miközben tekintetemet végig az aszfaltra szegeztem.
- Néhány hónappal ezelőtt volt egy autóbalesetem. Éjszaka, esőben vezettem, a kocsim pedig áttörte a szalagkorlátot. – nyeltem egyet, ahogy felidéződött Bennem az a néhány kép, amik még a bárban jelentek meg először a vihar közben.
- Egy árokban találtak Rám, a kocsi pedig teljesen ki volt égve. Néhány napig kómában feküdtem, állítólag az sem volt biztos, hogy felébredek valaha. Aztán mégis magamhoz tértem egy kórházi szobában, ijesztő gépekkel magam körül, számomra teljesen ismeretlen emberek között. Nem tudtam megmondani, hogy mi történt Velem, pedig az orvos azt mondta, hogy a rendőrség is szeretne kikérdezni a balesetről, mert a nyomok arra engedik őket következtetni, hogy volt ott még egy autó… ami elől menekültem. De nem tudtam válaszolni a kérdésekre arról, hogy mi történhetett, miért menekülhettem, ahogyan arra sem, hogy… mi a nevem. – összefontam magam körül a karjaimat nem csak a hideg miatt, de azért is, hogy össze tudjam egy kicsit szedni magam.

- Nem tudtam ki vagyok, hogy honnan jöttem…. az ég világon semmit. Minden emlékemet elvesztettem. – talán már kezdi sejteni a folytatást, de ha már egyszer elkezdtem, akkor be is kell fejeznem a történetet.
- Az orvosom… Dr. Igor Petrov… Tőle kaptam a nevemet, amit most használok és a reményt arra, hogy normális életet élhetek még akkor is, ha sosem térnek vissza az emlékeim. Befogadott, mivel azt mondta mindig is szeretett volna saját gyereket, de sosem adatott meg Neki, Hozzám pedig kötődni kezdett. Tényleg úgy bánik Velem, mintha az édesapám lenne, Nekem pedig azt is jelenti. Az apát, a barátot, a mindent. Rajta kívül egyedül Jack tudta eddig a történetem… és most már Te is. Hát ezért lehet, hogy a beszélgetésünk az első találkozásunkkor akkora hatással lehetett Rám, hiszen abban is a reményt láttam, egy lehetőséget arra, hogy visszahozzam a memóriámat vagy legalábbis célt találhassak az életemnek. Nem tudtam, hogy látlak-e még valaha, de meg akartam köszönni, mert Miattad mertem belevágni a pszichológiába…. Így kerültem az órádra és ezért kérdeztelek annyit az amnéziás pácienseidről is… - még halkabbá vált a hangom.
- Nem akartam elmondani, mert féltem, ha megtudod… eggyé válok a „betegeid” közül… Én pedig nem akartam csak egy újabb eset lenni. Csak egy hétköznapi lány, akinek van egy nagyon jó…. barátja? – vagy tulajdonképpen mi is Ő Nekem? Mert az kezd bizonyossá válni számomra, hogy annál valahogy többet jelent, és ez a hangomból is kihallatszódott az imént.



Katt

Oliver & Nadia

Valahol a szívem mélyén számítottam arra, hogy Oliver nem fogja beérni ennyivel és lesznek Hozzám kérdései, mégis reménykedtem abban, hogy megúszhatom a dolgot. S hogy miért? Nos, talán mert még magamnak is félek bevallani, hogy rettegek a választól. Épp akkor érkeztünk meg a lakásához, amikor a legkellemetlenebb részénél jártunk a beszélgetésünknek, így örültem, hogy némi időt nyerek, míg beengedett maga előtt. Bátortalanul léptem át a küszöböt, mégis valahogy azonnal melegség és egyfajta biztonságérzet kerített a hatalmába, ahogy megtettem az első néhány lépést. Ösztönösen mintha megsúgta volna valami, hogy itt nem történhet semmi rossz. Kíváncsi tekintettel kezdtem körbejárni a nappaliban, alaposan szemügyre véve minden egyes berendezési tárgyat, dekorációs elemet, azon tűnődve, hogy vajon ezek mennyire adják vissza Oliver személyiségét. Mégis tudtam, hogy sokáig nem húzhatom a válaszadást, így hát egy mély lélegzet után, háttal Neki, a könyvespolcot tanulmányozva ismét belekezdtem.

- Még a kórházba feküdtem, mikor a rendőrök valóban felkerestek, hogy felvegyék a tanúvallomásomat. Elmesélték, hogy a kocsi olyannyira kiégett, hogy semmit sem sikerült belőle rekonstruálni. Ha voltak is irataim, a tűz elemésztette őket, ahogy a rendszámtáblát és a többi azonosítószámot is. Levették az ujjlenyomataimat, de nem szerepeltem a rendszerükben, így legalább annyi kiderült, hogy nem vagyok körözött bűnöző. – keserű mosolyra húzódtak az ajkaim néhány pillanatra.
- Vagy ha az is volnék… mármint bűnöző, akkor még nem tudnak Rólam. – ujjaim végig siklottak néhány könyv gerincén, a fejemet pedig egy picit oldalt billentettem, hogy el tudjam olvasni a címüket.
- Anna Karenina…. rengetegszer olvastam már… talán mert Igor így szokott becézgetni. – megköszörültem a torkom, hogy egy kicsit össze tudjam szedni magam és folytatni tudjam a történetet.
- A rendőrök azt is mondták, hogy a nyomok alapján a másik autó üldözött engem vagyis nem véletlen balesetről volt szó. Talán csak le akartak szorítani valahol vagy így akarták elérni, hogy ijedtemben félreálljak… de végül az árokban kötöttem ki. Vélhetőleg halottnak hittek… ezt nem tudni. Igor megígértette Velem, hogy Rá bízom magam és nem kezdek nyomozásba, és ha csak tehetem, a figyelmet sem hívom fel Magamra. Szándékosan nem töltöttem fel a képem semmilyen eltűnt személyt kereső csoportba vagy ilyesmi. Ezért van az, hogy a Facebook profilképemen is napszemüvegben vagyok, oldal profillal. Mindenki azt hiszi művészi beállítás, pedig nem ez az oka. – ráztam meg a fejem.
- Igor fél attól, hogy mi lesz, ha az üldözőim megtudják, hogy életben vagyok és talán jobban örülne annak, ha sosem térnének vissza az emlékeim, de Én… - az ajkaimba haraptam, ekkor fordultam csak vissza és pillantottam Rá.
- Nem tudom mit akarok. Kiszolgáltatottnak és gyengének érzem magam emlékek nélkül, de… mi van, ha valami olyasmi derülne ki Rólam, ami rossz? Ha kiderül, hogy rossz ember voltam… hogy ártottam valakinek… Különben miért üldöztek volna? Lehet erre más ok? – félek belegondolni, hogy vajon most mit gondolhat rólam. Mi van, ha épp most veszítem el?


Katt

Oliver & Nadia

- Ha a helyemben lennék, nem akarnék a helyemben lenni… - sóhajtottam miközben idegesen a hajamba túrtam.
- De gondolom inkább örülnöm kellene, hogy élek és nem szemrehányást tennem a sorsnak, amiért mindezt emlékek nélkül teszem. Igor szerint az is kétséges volt, hogy egyáltalán felébredek-e a kómából vagy, hogy ha ez be is következik, maradandó károsodás nélkül megúszom ezt a kis kalandot. Szóval, ha innen nézzük szerencsés vagyok, vagy mi. – ha tudná egy-egy megzuhanásom után hányszor kellett visszarángatnom magam ezekkel és ezekhez hasonló pozitív gondolatokkal… Mert bizony főleg az elején, amikor még minden teljesen új volt számomra és egy teremtett ismerősöm sem volt, eléggé bedepiztem és magamba fordultam, megesett, hogy még az öngyilkosságon is elgondolkodtam. Szerencsére Igor ott volt mellettem, támogatott és most itt vagyok. Na igen ám, de innentől hogyan tovább? Vajon igaza van és tényleg meg kellene próbálnom visszaszerezni az emlékeimet? Vagy jobb lenne örökké a feledés homályába veszejteni őket?

- Tegyük fel… és most abszolút feltételes módban beszélgetünk… - kezdtem bele miközben lassan elindultam felé.
- … hogy szembe megyek a félelmeimmel és igen, szeretném megtudni, hogy ki voltam annak idején… - egyetlen pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktusunkat helyet foglaltam mellette a kanapén, a lábaimat pedig magam alá húztam.
- Ha így lenne… te… segítenél nekem? És minden, ami közben történne… minden, amit megtudsz… köztünk maradna? – hiszen nem vagyok a betege, így aligha vonatkozik rám a titoktartási kötelezettség, ami benne foglaltatik a hippokratészi esküben. De vajon így is számíthatnék rá? Egyáltalán… bevállalná ezt az egészet vagy inkább átirányítana valaki máshoz? Mert, hogy őszinte legyek, mással eszem ágában sincs megpróbálni, így is épp eléggé tartok a dologtól.



Katt