I'll face myself
To cross out what I’ve become.

Név: Sunday Julia Harrison
Becenév: Sunday
Kor: 21
Születési hely, idő: USA, Los Angeles ~ 1990.11.24.
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: Szenvedélybeteg [drog és energiaital]
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás: Homoszexuális, ha jobban tetszik: leszbikus. Igen a lányokat szeretem. Probléma?!

Jellem: Hát ez elég érdekes téma... Igazából szerintem nem egyszerű velem. A szüleim szerint meglehetősen rebelleis viselkedésemen alapjában véve változtatnom kéne, úgy ahogy van. Próbáltam. Nem jött be. Elárulok egy titkot, tudok ám kedves, megértő és olyan udvaruas hölgy is lenni, aki átsegít egy öreg nénit az úttesten. A viselkedésem a hangulatomtól függ és attól, hogy velem hogy bánnak. Ha egy kicsit is nem tetszik az adott helyzet, harapós és tüskés sünivé válok, akivel aztán nem sok jót lehet kezdeni. Ha viszont úgy érzem, te az vagy, akinek megnyílhatok, akár jóban is lehetünk. Persze csak ha nem befojásolnak előítéletek és nem vagy hazug és kétszínű, ugyanis ez utobbiakat gyűlölöm egy emberben. Sok minden van amit szeretek vagy épp utálok, de ezt nem igazán reklámozom. Lássuk csak... Mondjuk imádom a lilát. Olyan gyönyörű! Kedvenc ételem a pizza, főként a mediterrán. Ha piálok, leginkább a vodka jöhet szóba, de koktélozni is gyakran szoktam. Szeretem a sci-fiket, a focit, a történelmet és a spanyol- és a japán nyelvet. Imádom a reggelt és a napos időt. Ezzel szemben nem szeretek csomó kaját, utálom a hazug és öntelt embereket; a bogarakat - katicabogár kivétel - Hajlamos vagyok naplót írni, de ez hétpecsétes titok. Jobb szeretem magammal megvitatni, hogy és miként érzek. Drogfüggőségemről is csak a naplómban tudtam kibontakozni igazán. Nem titikolom, mi is vagyok, de büszke nem vagyok rá.

Külső: Nem mondanám, hogy túl magas lennék, inkább az az apróbb fajta csaj vagyok. Amikor modellkedem ebbe sokszor bele is kötnek. Vékony alakom van, amire büszke is vagyok. Sosem kellett figyelnem arra, mit és mikor eszem, mert nem vagyok egy hízós alkat, mázlista pedig annál inkább. A bőröm inkább fehér, nehezen barnulok le. Szimmetrikus arcom, barna hajam (gyakran festetem világosabb vagy sötétebb barnára) és kék szemeim vannak. Afféle tucatadottság, legalábbis szerintem. Imádom a festett vörös hajat, de biztosra veszem, hogy nekem nem állna jól, így hát csak jövőbeni terv, vagy talán csak álom marad. Van egy nonfiguratív tetoválásom hátul a derekamon. Nem szoktam gyakran mutogatni, mert nem mások miatt csináltattam, hanem mert tetszik. Leginkább csajos cuccokban mászkálok, szolidan sminkelek és adok a külsőmre. Igazából a kedvemtől is igencsak függ, mit veszek fel, bár a ruhatáram elég változatos.

Előtörténet: 1990. november 24-én, egy enyhát havas reggelen láttam meg a napvilágot Los Angelesben, egy jogász apa, Leslie Harrison és egy kozmetikai cég (Reveal) vezető anya, Lisa Cole-Harrison gyermekeként. Sosem volt testvérem, de nem is igazán hiányzott, élveztem a kiskirálylány szerepét. Sosem voltunk szegények, apa sikeres volt mindig is. Anya cége pedig virágzott. Bár meggyőződésem szerint ehhez jelentősen hozzájárult, hogy olykor én lehettem pár kampány reklámarca. Na, de ne rohanjunk ennyire!
Igazából már kislányként szigorúan fogtak. A suliban mindig az éltanulók közt voltam. Ha már egy kicsit is lazítottam a tanulásban, a szüleim már kezdték is a megszokott előadást arról, miért is muszáj tanulnom, ha pedig nem teszem, nem lesz belőlem senki. Utáltam, hogy a családomban mindenki diplomás és nekem miért nem lehet nagy koromban csupán egy pizzériám. Ugyanis egészen piciként erről álmodom. Ehhez pedig nem kell a szociológia diploma, amiért jelenleg egyetemre járok. Nem vagyok nagy sportoló. Csupán reggelente szoktam futni járni a fittségem megtartása érdekében, és mert szerettem is. Bár az utóbbi időkben már nem bírom annyira a tempót. Köszönhetem magamnak, az ostoba fejemnek és a drogoknak... Na, de azért a magasugrást nem hagynám ki. Ez az a sport, amit szívesen csinálok. Pár versenyről érmeim is vannak. Imádtam nagyon, de már ezt sem csinálom túl gyakran... jó legyünk őszinték, már egyáltalán nem.
Társasági ember voltam. Szerettek velem barátkozni, én pedig ezt nemhogy csak élveztem, de olykor ki is használtam. Néha már kezdtem azt hinni, hogy a mi fajtánk, az úgy nevezett elit, ilyen gátlástalannak és keménynek születik alapból. Gimiben is megőriztem a jó eredményeim. Olykor segítettem is másoknak tanulni. Miért ne? Nem vagyok ám olyan hárpia, még ha úgy is tűnik. Arra valahogy mindig szakítottam időt, hogy bulizni járjak vagy épp strandolni vagy pedig vásárolgatni. Sosem voltam az a pasizós típus, és akkor még nem nagyon értettem, miért is... Tizennyolc évesen már több kozmetikum reklámarca voltam és divatlapok is fotóztak. Az elején el voltam ájulva a divatszakmától, de ez a lelkesedésem mára már kissé mintha alább hagyott volna. A kifutón vonulás nem igazán az én műfajom, mert túl alacsony vagyok az e fajta modellkedéshez. Azt pedig sosem szerettem, hacsak azért foglalkoztatnak, mert anyám igencsak befolyásos nő a szakmában. Még 18 voltam, mikor érettségiztem, azonban annyira bepánikoltam, a tételek tanulásakor, hogy éjjel nappal csak tanulni akartam az utolsó napokban, így rengeteg energiaitalt ittam hetekig; elég ostoba módon. Máig nem sikerült leszoknom róla, csupán csökkenteni az adagot és már azt is eredménynek tekintem, ha egy-két napot ki tudok hagyni nélküle. Utána az egyetemen, San Franciscoban a szüleim már közel sem tudtak úgy ellenőrizni, mint korábban. Alig járhattam egyetemre pár napig, máris megtaláltam a helyem és azt a fajta pörgős életet éltem, amit csak elképzeltem előtte. A szerelem az ami folyton kényes téma volt számomra, hiszen nekem ezelőtt egy barátom sem volt. No nem azért, mert nem lennék elég csinos, hanem mert ez sosem érdekelt. Ahogy egyre jobban kezdett ez zavarni, annál jobban kezdtem rájönni, mi is lehet velem a baj. Mindig csajokkal lógtam, a másik nem szédítése hidegen hagyott. A bulikban a csajokat figyeltem, ahogy táncolnak, hogy ki milyen dögös ruhában van. Nem volt egyértelmű, de azért lassacskán rájöttem, hogy a lányok azok, akik igazán érdekelnek. Próbáltam titkolni, de páran sejtették, hogy valamit folyton rejtegetek. Anya és apa feltörték a laptopom és pár partyfotóról, néhány beszélgetésből hamar rájöttek arra, amit magamnak sem akartam teljesen bevallani: leszbikus vagyok. Otthon, sőt az egész rokonságban hatalmas balhét váltott ki a hír. Úgy éreztem, ők mégúgy sem tudtak ezzel mit kezdeni, mint én. Azt hittem így már nem fognak szeretni. Itt kezdődött a mélyrepülés. Alig jártam haza egy egyetemről, folyton piáltunk és buliztunk. Ezzel az életmóddal pedig nem volt nehéz rászokni a drogra. Nem érdekelt, hogy tönkre tehet, én csak vettem, ami elérhető volt, egyre bátrabban. A vizsgáim épphogy meglettek az egyetemen és hajszál híján maradtam bent mindig az átlagommal. Mígnem a szobatársam, Jenna szülinapján buliztunk egy kerti partin. Jen szintén tudja, hogy a csajokhoz vonzódom. Ha bepiál, hajlamos ezt ki is használni, bár nem sok eredménnyel, mert nem az esetem, meg hát a kis szöszi a fiúkat részesíti előnyben. Na de szóval, a buli előtt anya felhívott, azzal, hogy megkapták az egyetemtől a félévi kiértékelésem és ez nem mehet így tovább, másnap jönnek és hazapakolok. Dühös voltam, hogy meg sem hallgattak, és abban a hitben éltem, hogy utálnak. Így hát a bulin minden jött maga után, vagy háromfajta drogból is szedtem be. Az élmény utánozhatatlan volt. A hangok láthatóvá váltak, a színek pedig ott csengtek a fülemben. Majd... ezután hirtelen képszakadás. Másnap reggel infúzióval a karomban és roppantul megviselten ébredtem egy magánklinikán. Túladagolással vittek be. Ez volt az a nap, hogy tudomásul vettem, olyan önpusztításba kezdtem, amibe akár bele is halhattam volna. A fejembe vettem, hogy leállok, de már ott voltam ahol a part szakad. A régi igazi barátaim már eltávolodtak tőlem, a szüleim csalódtak bennem, én pedig nem ismertem rá arra a lányra aki lettem. Miután kiengedtek és elvonóra köteleztek, nem voltam képes rögtön talpra állni. Folyton sutyiban szereztem a cuccokat, mert a falat tudtam vakarni, ha épp éreztem a hiányukat. A szüleim szorosabbá akarták fűzni a kapcsolatunkat, és egész mostanáig ezen fáradoznak, és folyton be akarják bizonyítani, hogy így is imádnak és az ő kicsi lányuk vagyok. Kaptam tőlük egy westie kiskutyát is, akit Lindának hívok. Ezekben a napokban egy váratlan vendég is jött hozzám... Kimberly, a legjobb barátnőm volt gyerekkorom óta. Mígnem ő Denverbe ment egyetemre, én pedig gyakorlatilag az új énemmel ellöktem magamtól. Most ő is mellettem van, és próbál segíteni. Bár, hogy őszinte legyek nem tudom sikerülni fog-e újra talpra állnom. Nem érzem elégnek azt, hogy folytatom a sulit és a modellkedést, meg járok az elvonóra. Még mindig a kis pizzériámról álmodom, amit talán sosem valósíthatok meg. Az pedig, hogy ha szerelmes lehetek a jövőben, azt csupán egy lány hozhatja ki belőlem, még rémisztőbbnek tűnt. Nem volt ez a javulás olyan egyszerű, ahogy az kinézett. A naplómban leírtam mindent őszintén, a körülöttem lévők pedig ennek csupán a feljavított változatát látták. Már nem vagyok az, mint régen, már megváltoztam. Keményebb vagyok sokkal. Próbálok nem így viselkedni, de olykor már azt sem tudom melyik énem az igazi. Szeretném végre megtalálni az egyensúlyt és tudni mit is várok az élettől... vagy épp az tőlem. Akárhogy is, de az idők során vallásos lettem. És igen, szeretek templomba járni, énekelni a misén és szoktam imádkozni, hogy a Jóisten segítsen megtalálni az utat, amiről annyira letértem. Szóval ez vagyok én, a vadóc Sunday, aki most úgy bámul az ismeretlen nagyvilágra, mit egy csecsemő. Vajon hogy alakul az életem ezután?