- Nekem nincs bajom vele és nem ez a lényeg? Hogy nekem megfeleljen? - kérdezem érdeklődve, és igaz, hogy nem mondom ki, de ha olvas a sorok között, ott van elrejtve a befejezés, miszerint "neked semmi közöd hozzá, hogy élem az életem".
Persze ezt nem mondanám ki hangosan. Éppen csak, hogy magamnak megjegyzem, de közölni nem közlöm vele. Az egyetlen egy szúrós pillantás. Ezután már nem foglalkozok a dologgal és jobban teszi, ha ő sem ejt erről több szót. A következő mondatát pedig én fogadom hallgatással. Valljuk be, nem tudok azonnal mivel visszavágni. Aztán mégis megkockáztatok egy mondatot.
- Egy nőnek herceg voltam. Anyának - mondom, de a hangom minden érzelemtől mentes.
Fogalmam sincs miért nem tartom ezt inkább magamban. Mindenki jobban járna. De furcsa mód, hiába beszéltem erről, a pillanatnyi teljes ürességen kívül nem érzek semmit. Nem borul vörösbe a világ és nem érzem magam újra annak a kisgyereknek, aki az ágy alatt bújik meg. Ez már haladás. Nem is rossz.
- Nem fog működni - vágom rá nemes egyszerűséggel. - Egyetlen szempontból nézem a jövőt, az pedig az üzleti. A kaszinóm a fontos. Ha úgy vesszük ez nekem olyan, mint neked a kutyád - magyarázom és csak ekkor jövök rá, hogy nem hazudtam neki.
A kaszinó az egyedüli biztos pont az életemben. Csak az számít. Azt nem nézem, hogy velem mi lesz, de ha egy nap nem megyek be és nem látom, hogy hogy áll az üzlet, akkor hibásnak érzem magam.
- Ez igaz. Nem nagyon érdekel, ha a fele a kukában, vagy valamelyik pincér lakásán végzi - vonok vállat és a tekintetemmel akaratlanul is Williamet keresem.
Ha úgy vesszük, ezzel megkapta az engedélyt, hogy elvigye a maradék bort az este végén. Ha jól sejtem, ezzel én leszek a szent, aki ilyen drága löttyöt ad neki. Hát igen. Néha előjön a jótékony énem. Ha nem figyelek és nem vigyázok eléggé.
- Hé, nem rontsd el a kedvem! Attól még próbálkozhatok! - mondom felháborodottan, de közben vigyorgok.
Egy pillanatig sem tagadom, hogy miben reménykedek. Végül is, miért tenném? Felesleges titkolni, hogy miben reménykedek. Ahogy ő sem titkolja, hogy nem adja magát - könnyen. Aztán meglátjuk, hogy mi lesz, mikor éjfélt üt az óra. Vagy a következő alkalommal. Azt viszont már most képes elérni, hogy ne tudjak mit mondani egy-egy elhangzott mondatára. Mi a fenét felelhetnék arra, hogy nem kedvelem saját magam? Bármit is mondanék, fogalmam sincs róla, hogy az az igazság vagy épp a hazugság lenne. Nincs arra időm, hogy ilyesmin gondolkodjak. Úgyhogy válasz nélkül hagyom ezt a részt. Ha jól sejtem ebből azt szűri le magának, hogy igaza van, de ennyi győzelem neki is kijár.
Ez egész kellemetlenségért viszont kárpótol az üveg hideg sör. Különleges alkalom, hogy tényleg megvárom a válaszát és csak akkor iszok bele, amikor rábólint a dologra. Akkor viszont kapásból eltűnik a fele. Ezek után elégedetten sóhajtok fel és teszem magam elé az üveget. Majd én is előredőlök újra.
- Fogadok, hogy meg tudlak lepni! Nem vagyok olyan felszínes senki, mint ahogy te gondolod. Csak ezt egy alkalom alatt nem lehet bebizonyítani. De nem fogsz nekem még egy esélyt adni, igazam van? Ahhoz túlzottan félsz attól, hogy mégis megkedvelsz - mondom ki hezitálás nélkül és már régen nem érdekel az előttem lévő vacsora.
Nem gondolok a következményekre. Sem arra, hogy ezzel az utolsó mondattal mindent elrontok, amit eddig elértem nála. Mégis úgy sejtem, hogy megéri kockáztatni. Szeretne kiismerni. Tudni akarja, hogy forognak az agyamban a fogaskerekek. Túl kíváncsi, hogy annyiban hagyja a dolgot, amint az óra elüti az éjfélt.

Csak kihúz belőlem pár igazságot! Hiába akarom tartani magam és olyan témák felé terelni a beszélgetést, amelyekben nincs semmi kockázat, mégis becsúszik pár kényesebb rész. Az egészben pedig az a pláne, hogy néha még kérdeznie sem kell, akkor is eljár a szám. Olyan részleteket árulok el neki, amit senkinek. Valamit tényleg nagyon jól csinál, hogy ezt elérte nálam. Nem tudom, hogy tisztában van-e azzal, hogy milyen különleges helyzetben van.
- Túl kockázatos - felelem kapásból és részemről ezt a témát is lezártnak tekintem.
Nem fogok még mélyebbre menni ebben a témában. Főleg úgy, hogy nem az a célom, hogy megértessem vele, mit miért csinálok. Nem akarom, hogy belelásson az életembe. Szimplán azt akarom, hogy egy éjszakára a része legyen. Semmi több. Ehhez pedig nem kell mindent értenie. Akkor sem, hogy megszállott ilyen téren.
- Pedig így van. A kaszinó az egyetlen, ami igazán fontos. És hidd el, az is hasonlóan jó érzés, amikor végigsétálsz a teremben és mindenki tudja, hogy te vagy ott a tulaj - vigyorodok el, ahogy eszembe jut, hogy mennyire imádom én azt az érzést.
Hiába is próbál meggyőzni, hogy egy kutya jobb, mint az egész kaszinóm, nem fog menni neki. Tény, hogy valamilyen szinten neki is igaza van, de ahhoz túlzottan máshogy éljük az életünket, hogy én értékelni tudjam az ő látásmódját. Ettől eltekintve és a kisebb kilengésektől - na meg attól a löttytől -, élvezetes az este és még egy ismétlést is megkockáztatnék. Persze arról őt kell még meggyőznöm valahogy. Éppen errefelé terelném a témát, mikor is leragadok egy másik szónál. Sajnálat.
- Nem! - vágom rá gondolkodás nélkül, valamivel hangosabban, mint szeretném.
Aztán elhallgatok és inkább megköszörülöm a torkom. Ha eddig bele is fért volna, hogy a sajnálata árán bújjon velem ágyba, hát most egészen másképp látom a dolgot. A mondatból ítélve tudom, hogy nem ez volt a szó értelme. Tudom, hogy nem akar megsajnálni, ettől függetlenül, ha már itt kötöttünk ki, jobb tisztázni a helyzetet.
- Nem szorulok rá senki sajnálatára. Inkább utálj, minthogy sajnálatból legyél velem - közlöm vele az előzőnél sokkal csendesebben és amint becsukom a szám, tudom, hogy hibát követtem el.
Nem kellett volna leragadnom ennél az apró szónál. Úgy kellett volna tennem, mint aki észre sem veszi. Mintha el sem hangzott volna. Bólintani egyet, vagy vállat vonni, vagy csak adni tovább a magabiztos, mindenre felkészültet. Minden jobb lett volna, mint ahogy tényleg viselkedtem. Így a sokadik alkalommal már kicsit nehezen veszem vissza a maszkot, de végül csak sikerül.
- Akkor megismételhetjük a mai estét? Vagy legalábbis egy újabb találkozó az irodán kívül? - nézek rá kérdőn, majd a következő adandó alkalommal lehúzom a maradék sört.
Kicsit még várok, de egyértelműen már eszemben sincs többet enni vagy egyáltalán itt maradni tovább. Amúgy is közeleg az a bizonyos határidő. Furcsa, de nem zavar, hogy nem jutottunk el az ágyig. Addig viszont nem mozdulok és nem említem az indulást, amíg ő fel nem hozza. Akkor készséggel állok fel és újra előveszem az illedelmes énem. Persze közel sem annyira mereven, mint amikor idejöttünk, de van, ami megmarad.
- Ó, egy pillanat! - mondom már a bejáratnál állva és visszaszaladok egy újabb üveg sörért.
Tudom, hogy ennyi még nem fog megártani és pont olyan pontosan és jól fogok vezetni, mintha semmit nem ittam volna. Remélem, hogy ő sem fogja megmakacsolni magát és nem akar majd taxit hívni.

Megtehetném, hogy leállok vele vitatkozni arról, hogy kinek jobb. Neki a kutyával, vagy nekem a kaszinóval, de inkább nem teszem. Jobb, ha nem bolygatjuk a témát. Nem mintha így kellemes percek következnének. Ráfoghatnám a sörre a hirtelen reakcióimat, de tudom, hogy nem az a hibás. Talán fáradok. Talán túl sok volt ma az olyan kérdés, aminél kínosan ügyelnem kellett arra, hogy mit felelek. De ez végül is nem számít. A lényeg, hogy amint felemelem a hangom, már meg is bánom. De hiába próbálom menteni a helyzetet, nem sokra megyek vele. Már majdnem újra vállat vonnék a szavai hallatán, amikor is időközben megáll a mozdulat. Bármennyire is szeretnék tiltakozni - vagy megragadni az alkalmat? -, nem teszek semmit. Csak egyszerűen megvárom, amíg elhúzza a kezét. Furcsa, akárhány nővel is vagyok együtt, egyik sem szokott ilyen gyengéd lenni. Igaz, nem is adok nekik rá lehetőséget.
Ez az egész kis közjáték után viszont igyekszek visszavenni a lehullott maszkom. Nem mondom, hogy szinte azonnal sikerül, de végül csak csak. Ekkor már újra ott a mosoly az arcomon - még ha kicsit fakóbb is a kelleténél. Akkor lesz az igazihoz hasonló, amikor megkapom tőle a lehetőséget, hogy újabb estét töltsek vele és bizonyítsak.
Végül addig is elérünk, hogy ő átveszi a csomagot a vacsora maradékával. Egy apró megjegyzést sem teszek. Ha jól sejtem a kutyájának kell, aki úúgy szeret. Ott lépkedek egész végig mögötte, majd mellette, ahol tehetem. Az elismerést viszont már nem hagyom szó nélkül. Egy őszinte mosollyal köszönöm meg és miután beült a kocsiba én is követem a példáját. Indulás előtt, amíg elsorolja a címet, kibontom a sört. Nem zavarja, ahogy észrevettem így nyugodton kortyolok bele, majd biztos helyre teszem az üveget és indítok.
Az első kanyar után oldalra nézek rá, majd megcsillan a szemem. Sejtem, hogy nem szeretné, ha most száguldoznánk, de ugyan már! Egyenes az út és teljesen észnél vagyok! Nincs mitől tartani. Nem egyszer csináltam én már ilyet.
- Ne aggódj! Tudom, mit csinálok - mondom végül, mikor erősebben nyomom a gázt, de közben oldalra nézek rá egy-egy pillanatra.
Az első kanyarnál persze lassítok. Így először is lehetőségem van arra, hogy igyak pár kortyot, majd az utat figyelve felé nyújtom az üveget. Tényleg kezdek egyre jobban felengedni. Ezután viszont már csak a vezetés van.
- Azt hiszem, pár percet késésbe vagyunk - nézek az órára, ami épp éjfélre vált, nekünk pedig van még hátra két sarok.
Végül pontosan a ház előtt parkolok le és szállok is ki az üveggel a kezemben, hogy nyithassam neki az ajtót, de azon kívül, hogy felegyenesedhet, nem engedem, hogy messzire jusson. Egész közelről mosolygok rá.
- Köszönöm, hogy ilyen csodás estét tölthettem veled - mondom, de a hangom szinte csak suttogás.
A szemeit fürkészem, majd villámgyorsan végiggondolom a lehetőségeimet. Majd megcsókolom. Ha nem tol el azonnal, akkor még a szabad kezem is felcsúszik a haja alatt a tarkójára. De ennyi. Meg sem próbálok tovább menni. Amúgy is hangos kutyaugatás rondít bele a pillanatba. Úgyhogy elhúzódok, ellépek tőle és hagyom, hogy bemenjen. Amíg ez megtörténik, kényelmes tempóban megiszom a sört, majd ezután visszaülök a kocsiba, hogy hazavezessek.

Köszönöm