Név: Hannah Rechelle Dodson
Becenév: Hannah; Elle; Dodson nyomozó
Kor: 25
Születése hely, idő: 1987. Április 19. | USA - Las Vegas
Tartózkodási hely: A hátad mögött…viccet félretéve : USA - Las Vegas
Csoport: Rendőr; pontosabban: bűnügyi nyomozó
Anyagi háttér: Munkásosztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Először is jobb, ha tudod, nem szívesen keveredek olyan dolgokba, amik a lelki nyugalmamat felborítják, mivel lobbanékonyságom nem ismer határt. További két szóval tudnám jellemezni magamat: becsvágy és bátorság – bizony vakmerően vágok bele bármilyen feladatba, ami tetszik nekem. Látszólag hidegnek és kimértnek tűnhetek, ki szívesebben háttérben maradt mitsem folyton eltűrje, hogy a figyelem középpontjában álljon. Ez persze jobbára ösztönös taktika, mely révén még érdekesebbé, még eredetibbé válok.
Tökéletesen színészi tehetségem van, mindig képes vagyok a helyzetnek megfelelő arcot vágni. De ezt elsősorban azért teszem, hogy így fedjem el az esetleges hibáimat és jobban érvényre juttassam erényeimet. Hála játékos természetemnek élvezem az életet.
Temperamentumon, akár a tigrisé: ha bántanak, ha provokálnak ütök, vágok, harapok és csak akkor nyugszom meg, ha elégtételt nyerem, s vágyam beteljesedik. Állandóan összeütközésbe kerülök környezetemmel s gyakran úgy vágok bele a harcba, hogy nem mérem fel az ellenfelem erejét. A kudarc azonban nem tör le, még be sem gyógyultak a sebeim (akár testi, akár lelki), én már újra a küzdőtéren vagyok, új célért, új eszményért, új dicsőségért harcolok. Nincs érzékem ahhoz, hogy megkülönböztessem a kicsit a nagytól, a lényegest a lényegtelentől, mert csak rohanni tudok és ez gyakran okoz nekem gondot. Ha arra kényszerülök, hogy lépésben haladjak, elbizonytalanodok, kedvemet veszítem.
Szívesen passzolom el a különösen kényes természetű teendőket, döntéseket, mert abban reménykedek, hogy majd megoldódnak maguktól. Ugyanakkor kedvelem a regényes, kalandos dolgokat, a rohanó és robbanó természetemnek megfelelő változatosságot. Már gyermekkoromban szerettem parancsolgatni, és képtelen vagyok az engedelmességre, ez az alaptermészetem. Energiáimat legjobban valamilyen küzdősporttal lehet lekötni. Mozgásigényem óriási, és általában olyan sportágban állom meg a helyem, ahol rövid idő alatt nagy teljesítményt kell nyújtanom.
Otthonomban praktikumra törekszem. Nem gyűjtök régiségeket, nem őrizgetek családi ereklyéket, ha valamit megunok, vagy már nincs rá szükségem, attól azonnal megszabadulok, miért tartanám meg porfogónak?
Házimunkával csak annyi időt töltök, amennyit feltétlenül muszáj, s ha főzök, akkor csak egyszerű, gyorsan elkészíthető ételek jöhetnek számításba. Ha valaki, hát akkor én igazán tudom értékelni a mélyhűtött ételeket és a mikrohullámú sütőt.

Külső: Lássuk csak! Sosem voltam öntelt, de meg kell hagynom, nagyon is elégedett vagyok vele, köszönhetően édesanyámtól örökölt spanyol géneknek egyszer sem akartam magasabb, vagy éppenséggel egy aprónyit húsosabb lenni. Talán a természetes szépségemmel jóval kitűnök a többi szürke nyomozó mellett, de nem szeretem, ha ez alapján buta kis városi libának könyvelnek el, akit a plázázáson kívül semmi más nem érdekel.
Hajam világéletemben hosszú volt, s ezen nem is kívánok változtatni, mivel úgy vélem a rövid tincsek nekem nem állnának jól. Színét illetően karamell barna, s ami a hosszát illeti, jóval a hátam közepét verdesik többnyire finom hullámokban rendezett tincseim. Munkám során szeretem lófarokba kötni, vagy kontyba fogni; lényeg, hogy ne zavaron.
Sötétzöld szemeim figyelemfelkeltően nagyok, szeretem kihangsúlyozni őket könnyed füstös sminkkel. Persze az utóbbit nem szokásom túlzásba vinni, a túlzott maszkszerű smink nem az én stílusom. Noha szemeim mindig természetes letisztult sminkben pompáznak, telt ajkamat egyáltalán nem kímélem. Általában élénkebb piros, esetleg rózsaszínes árnyalatú rúzsokat kedvelem, de munkanapokkor szigorúan szolid barack színűre kenem, szóval a piros rúzs megmarad a partikra.
Bőröm napbarnított, sosem voltam hulla sápadt, de hát ez nem is lehet oly' meglepő, hiszen mégis csak Las Vegas sivatagos medencéjében élek, ahol a nap: 365-ből 293 süt.
Magasságomat tekintve, ami egy centivel sem több, mint 175 centiméter – nem vagyok kifejezetten égimeszelő, sokkal inkább átlagos, amolyan modell alkat. Súlyomat igazából pontosan nem tudom megmondani legyen annyi elég, hogy nagyjából arányos magasságommal, persze anyukám szemei mindig soványnak látnak. Kebleim teltek, derekam vékony, hosszú izmos lábaim formásak, eléggé figyelemfelkeltőek. Hát igen, a sok tornázásnak meglett az eredménye.
Legutolsó sorban beszéljünk az öltözködési szokásaimról… Nagyon eltérő ruhadarabok találhatók meg szekrényemben, a mackó nadrág épp úgy helyet kapott, mint mondjuk kedvenc miniszoknyám. Többnyire nem öltözködöm kihívóan, de ha a helyzet úgy kívánja igenis magara kapok néhány szexis ruharabot. Munkámat illetően szeretem a kényelmes ám, de elegáns fekete nadrágokat, színes ingekkel esetleg zakóval. Öltözködés terén is jellemző rám az igényesség.

Előtörténet:

Mit is mondhatnék? Komolyan érdekel pár dátum? Vagy az, hogy milyen körülmények között cseperedtem fel? Biztos vagy benne, hogy ez az ami érdekel téged?! Arcodat nézve, miről csak úgy süt az unalom; kötve hiszem. Az efféle rizsa olyan uncsi, de most nincs igazam? Na látod, megmondtam én! Mielőtt még halálra unnád magad állóhelyzetedben, inkább elmesélem neked miért választottam ezt a pályát, valamint hogy lettem az, aki most vagyok. De kérlek előtte fejed be az ásítozást s inkább helyezd magad kényelembe, ugyanis attól tartok, néhány percbe aligha összetudnám foglalni mindezt…

Igazából sosem akartam rendőr lenni, vagy valami ilyesmi… már egészen kislányként elterveztem, hogy híres divattervező leszek, édesanyám ruháit gyakran nyírtam szét majd varrtam össze felismerhetetlenre, minek mondanom sem kell egyáltalán nem örült. Így röpke két év alatt kinőttem ezt az álmomat is, és úgy gondoltam a nővéri pálya az, ami igazán illik hozzám. Persze e utóbbi sem jött össze, mint láthassátok a sors másként hozta…
Az igazi döntést tizennyolc évesen, félig még gyermek fejjel hoztam meg, de nem szeretnék annyira előre sietni megvan ennek a maga kis története…

Tökéletesen emlékszem arra napra, akár ha éjjel ébresztenének fel, akkor is minden eltudnák mondani olyan részletességgel, mint ahogyan akkor átéltem. Az időjárás kiakasztó volt(mintha ezzel valami újat mondanák, hehh…), tehát a tikkasztó hőség elviselhetetlennek bizonyult, s barátaimmal úgy döntöttünk meglátogatjuk a zsúfolásig telt helyi strandot, mielőtt még lángra kapánk. Persze az már mellékes, hogy eközben elfelejtettünk bemenni az iskolába. Lógni cinkes, de kit érdekel, ha negyven fok meleg van odakint?!
Az idő könnyedén elrepült, mint mindig jól éreztük magunkat - észre sem vettük, máris este tízfelé járt. Ideje volt hát hazamennem, fenének hiányzott újabb adag vita otthon az engedelmetlenségről Szüleimnél csomószor kivágtam a biztosítékot, ha azt mondták kilencre legyek itthon tuti késtem vagy másfél órát. A pontosság nem az én erősségem.
Útközben elég hihető hasfájásos sztorit eszeltem ki, amint majd másnap beadhatok tanáromnak, szüleimnél nem próbálkoztam ilyennel, apa amúgy is tudta mikor hazudok… Egész úton valamiféle furcsa előérzet kerített hatalmába, amint biciklimmel utcánkba kanyarodtam egyre csak erősödött. A házunk körül dermesztő csend honolt, a villanyok sehol sem égtek, ami magában elég szokatlan volt, hiszen édesanyám szokásához híven szerette mindenhol égve hagyni a villanyt, persze a magas villanyszámlának senki sem örült. Eldobva biciklimet sietősen indultam meg a bejárati ajtó felé, ami ugyan nyitva volt… A szívem a torkomban dobogott ekkor már szinte biztos voltam benne baj van, méghozzá elég nagy. Lassan hangtalanul araszoltam beljebb a feldúlt folyósán át egészen a nappaliig. Csupán tévé világította be a szobát, az adás kiment; képernyőjén milliónyi hangyácskájával és sistergésével tette még ijesztőbbé a szoba nyomasztó hangulatát. Vágni lehetett volna körülöttem a feszültséget… Elkerekedett zöld szemeimmel meredtem a körülöttem heverő káoszra, az üvegasztal apró szilánkokra tört – egészen addig észre sem vettem, hogy annak maradványán állok tuljadonképp. Nekem több sem kellett egyből az emeletre szaladtam(vagyis csak akartam szaladni), ha szüleim ott bújtak el támadójuk elől, (mert hogy látszólag betörtek ehhez nem kellet nyomozónak lennem) – akkor megfogom találni őket! Minden nyom erőszakos behatolásra utalt. Dulakodás jelei mindenütt és vér… Istenem! Egyenesen az emeletre vezetett a jókora tócsa. Apró sikoltást fojtottam magamba, tagadhatatlanul halálra rémültem. Ereimben megfagyott a vér, a túl sok vér láttán muszáj volt legyűrnöm émelygésem. Kész horror! Ugye csak vicceltek?
Gyors léptekkel tartottam az emeleti lépcsőnk felé, arra nem is gondoltam, hogy az esetleges betörő még mindig a házunkban lehet, csupán kétségbeesetten látni akartam a szüleimet. Minél hamarabb meg kellett róla bizonyosodom, hogy jól vannak és padlót befestő bíborvörös folyadék nem tőlük származik. Könnyeim elhomályosították előttem az utat, így átestem az előttem heverő széken. Jókora puffanással értem földet, így ha eddig nem is vett észre senki mostanra biztosan tudhatta nincsenek egyedül. Fentről zajok szűrődtek le, összekuporodtam a lépcső mellett és próbáltam láthatatlan maradni, azonban a következő pillanatban egy símaszkos fickó ragadta meg remegő gyenge karjaimat, s határozott mozdulattal rántott fel a földről ronybabaként.
- Nézzenek oda, kiért haza! - Kacagása akár az ördögé, szemei vészjóslóan villantak meg a félhomályban, míg karjait egyre erősebben szorították enyémet. Úgy beszélt hozzám, mintha ismerne, vagy legalábbis ismernem kellene. Hangja cseppet sem tűnt ismerősnek, noha arcából semmit sem láttam, fogalmam sem volt kilehetett, mégis a kisugárzása azt súgta: fuss mielőtt még nem késő!
- Hol vannak a szüleim? - Tört ki belőlem a kérdés remegő vékonyka hangom, mi csak suttogásnak tűnhetett erős magabiztos hangja mellett. - Ó, nem kell aggódnod édesem, tudod az a helyzet ők már jó helyen vannak. - Belém szorult a levegő, ahogy újabb határozott lépésekkel valaki közelített felénk fentről.
- Kivel beszélsz, te id*óta? - Kiáltotta le mély, markáns hangján valószínűleg a bűntársa. - Nem fájt nekik, annyira mint most … - Közelebb hajolt hozzám, gyomorforgatóan bűzös lehelet csiklandozta arcomat. Ivott... elég sokat ahhoz, hogy őrültséget kövessen el. Valami fényes villant a kezében, s amint arcomhoz simította az éles hideg pengét, tudtam, hogy kés van a nála. - neked fog. Hol kezdjük, hmm? Előbb az újacskáiddal? - Nem viccnek szánta halál komolyan közölte vele mindezt, míg a hideg pengéje az állam alá csúszott, ekkora ért mellé a másik símaszkos figura ki jóval magasabb és erősebbnek látszott nála. Próbáltam jól megfigyelni őket, hogyha ezt túlélem emlékezhessek rájuk. - Ne szórakozz már te b*rom a rendőrök bármelyik pillanatban itt lehetnek, intézd el aztán húzzunk a p*cs*ba! - A fő kolompos érhető parancsot adott ki, tekintetem ijedten cikázott egyik fickóról a másikra. Ezt nem gondolhatják komolyan!
Ne! Ne! Ne! Nem hallhatok így meg… még előttem az egész életet!
Lábaim felmondták a szolgálatot erőtlenül csúsztam össze. A szüleim meghaltak; nagy piros betűkkel villogott elmémben, hogy hamarosan én is ugyan úgy végzem. Nem adhatom fel könnyen – apáék sem akarnák. Megakartam bosszulni, amit ezek a mocskok tettek akár az utolsó erőmből is, kerüljön bármibe.
- Dögölj meg te roh*dék! - Mérgesen kiáltottam fel összeszedve megmaradt bátorságom apró kicsit szilánk darabjait, azzal teljes erővel lefejeltem a pasas kemény búráját, majd kábulatában kitéptem karjaimat szorításából. Biztos, ami biztos a földön heverő vázát is fejéhez vágtam . Szaladtam a nyitott ajtó felé, könnyeim ismét végig folytak arcomon ahogyan reménnyel teli tekintettel menekültem életemért. Még volt időm hátra nézni, a késes fickó elnyúlt a padlón, a másik azonban fegyvert rántott, egyenesen utánam vette magát.
- Te kis rib*nc! - Nagy megkönnyebbülésemre távolból az első sziréna hangja töltötte be a meglehetősen békésnek tűnő utcát. Nem adhattam fel, amikor annyira közel voltak… Túl kell élnem ezt diktálta ösztönöm és akkor bummm… semmihez sem hasonlítható erős fájdalom mart jobb vállamba, és úgy nyúltam el házunk előtti járdán, mintha valaki rávette volna magát rám. Még homályosan láttam felém nyúló rendőrtisztet, aki éppen mentőét kiáltott, utána minden elsötétült.

Hosszú időbe telt felépülnöm, a lőtt sebem hamar beforrt ahogy az orvosok mondták: óriási mázli volt, de lelkemen keletkező sebek sokkal lassabban indultak gyógyulásnak. A szüleimet kegyetlenül meggyilkolták, némi készpénzért, és persze a bosszú édes ízéért - mi másért. Az ügyet két év után lezárták miután a gyilkosukat nem sikerült megtalálniuk. Mint kiderült az elkövetők nem voltak kezdők, egyetlen egy használható nyomot sem hagytak hátra maguk után. Apám sok ellenséget szerzett, mivel rendőrként dolgozott akkor vagy már tizennyolc éve. Rengeteg potenciális gyanúsított volt, akik persze mint sziklaszilárt alibivel rendelkeztek. Emlékeimben még mindig eleven él a mai napig hangjuk, amit azóta az este óta többé soha sem hallottam.
Nagyimékhoz költözve senki sem állíthatott meg abban, hogy én is apám nyomdokaiba lépve nyomozóként végezzem. Míg másokat a bulizás és pasizás hajtott, én csupán a bosszúra tudtam koncentrálni.
Bizony, bizony…bárhol is legyetek, megfoglak titeket találni és ha azt hiszitek életfogytiglannal megússzátok, óriásit kell csalódnotok. Eszem ágában sincs a kollégáim kezére játszani benneteket! Különös fájdalmas bosszút fogok állni rajtatok, aminek minden egyes percét kifogom élvezni! Én sosem felejtek… ezt soha ne feledjétek! -- Ha ezeket a sorokat olvassák a kedves kis elkövetők ennyit üzennék nekik csupán.

Hannah R. Dodson!
Történeted nagyon is élethűre sikeredett, úgy pörögtek le előttem az események, mintha egy filmet néztem volna. Nem is húznám tovább; minden meg volt benne, ami ide kell, tökéletes volt és ezért;
Elfogadva!
Üdvözöllek az oldalon! Remélem rá fogsz találni szüleid gyilkosaira! Hannah, irány a játéktér!