A mai napom átlagosnak mondható, ami ritka, de mostanában sajnos alkotói válságban szenvedek. Legszívesebben a hajam tépném, ha nem lenne ilyen gyönyörű és nem imádnám annyira. Fel alá mászkálok a csodálatos és hatalmas West Side-i lakásomban. Lefőztem a mai dupla expressomat, karamellával, az én kis zöld, csempe és kicsit repedt bögrémbe öntöttem és a belső kis ablakpárkányos kuckómba ülve bámultam a felkelő napot. Megigéz a napsugara, két kezem közé fogom ezt az ezeréves kis porcelán darabot, gőzölgő illatába szagolva élvezem ahogy a koffein jótékony ereje elönti az agyamat. Nem tehetek róla, szentimentális típus vagyok, minden ezer éves csecsebecséhez ragaszkodom, akkor is ha már értéktelen, csempe és csepeg belőle a kávém. Imádom a reggeleket, mindig tudott nekem inspirációt adni a festéshez. Igazából hátsó szándékkal keltem ma reggel is ilyen korán, ösztönzésre várok… Bármire, egy árnyra, egy levélre, egy hangra, egy ébredő madárra… Bármire, ami annyira megihlet, hogy kezem alatt művészi képpé formálódhat. Várok, és várok és várok, de semmi, ezt nem hiszem el… Gyerünk mááár, kérlek agyam jobb agyféltekéje kezdj már el végre dolgozni. Ez az, alakul itt valami. Vörös és élénk citromsárga kombinációja, mint a nap reggel, de egy kis fekete is csempészik bele, mint a város szíve mielőtt minden mozgásba lendülne. A sötétség sok minden ötletadója, a félelemé, a szorongásé, de pszichopaták tárháza és vadászterepe is lehet. Megittam a forró italom, a pultra raktam a bögrém és a tetőtéri kis műtermembe lépcsőztem. Kitártam a kis ablakokat és hagytam, hogy a hangok, a fények és az illatok beszűrődjenek. Kikevertem a festékeket és dolgozni kezdtem a tiszta és jelenleg fehér, szűzies vásznon. Repült az idő, fel sem tűnt de már délbe hajlott, a pocakom morgása és a barátnőm kopogtatása törte meg a művészetem kibontakozását. - Most nins erre időm Emily. Alkotok. - Hm, cuki. Közölte velem félrehajtott fejjel, amitől egy pillanat alatt borult el az agyam. - Cuki? Cuki???? Szóval cukiii????? Komolyan? A művészet nem "cuki"! A művészet, önkifejezés, szenvedély és szenvedés, áldozat és öröm, inspiráció és eufória. Ez egy mű, nem egy édibédi kiskutya… Néztem rá vérben forgó szemekkel, szinte fröcsögtek belőlem a szavak. Emily csak állt és tök lazán közölte velem " Szerintem cuki". Kikaptam az ebéddobozt a kezéből, kituszkoltam az ajtón, és bezártam mögötte. Főtt a fejem a dühtől, leültem az ablakpárkányra, kilógattam a lábam, felnyitottam a dobozt és enni kezdtem. Még, hogy cuki, pff majd megmutatom én neki, még, hogy cuki… A műveimre minden mondható, csak az nem, hogy cuki… Tudom, hogy semmi érzéke a művészethez, de akkor legalább befoghatná a helyett, hogy engem bosszant…