Név: Vendelina Odett Rhode
Becenév: Ha jót akarsz magadnak, akkor Lina
Kor: 20
Születése hely, idő: 1992-július- 3 / Németország - Düsseldorf
Tartózkodási hely: Ahova épp a melóm sodor
Csoport: Fejvadász
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás: Heteroszexuális
Jellem: Nos, nos, nos… Oh, te jézus, muszáj ezt? Most kajak muszáj összeszednem mindent? Még sosem gondolkodtam a jellememen, de asszem itt az ideje. Általában vidám vagyok, még akkor is ha valami bánt. Minek mutassam ki, ha valami nem oké? Majd szépen elintézem magamban a dolgokat, bár az is igaz, hogy nem mindig sikerül. Van hogy csak gyűlik, csak gyűlik a szmötyi abban a bizonyos biliben, és amikor kiborul… Oh my god, ott kő kövön nem marad. Odáig még nem jutottam el hogy tárgyakat csapdossak a földhöz, de ha így haladok, lehet hogy el fogok. Minden esetre nem lenne túl jó. Ja, és azt is meg kell említeni hogy öööö…. Mit akartam? Mmm… Á, megvan: marha feledékeny tudok lenni, simán megcsinálom hogy belekezdek egy mondatba, aztán valamiért gondolattúltengésem támad és két szó után elfelejtek mindent. Na és persze azt sem hagyhatom ki a repertoárból, hogy hamar elterelődik a figyelmem. Olyan is előfordult már, hogy telefonon jaj de eszméletlenül dumáltam, majd megláttam egy cicát, feljajdultam, hogy „basszus, de kis édes”, azt utána folytattam tovább a dolgom. Hogy hányszor őrjítettem meg ezzel a „bátyusomat”! Két kezemen sem tudnám megszámolni. Na nézzük csak… Ah, imádok szórakozni, és sokszor kaptam meg már a HÜLYE jelzőt is. De basszus már, úgy szép az élet nem? Ugyanakkor az éneklés, a zongorázás, a rajz és a tánc a mindenem, persze csak a munkám után. Vagy előtt? Nem tudom, igazából még sosem gondolkodtam ezen. Amúgy elég vicces, hogy díszlet- és jelmeztervezőnek tanultam, azt végül fejvadász lettem. Valahogy úgy érzem, hogy még csak nem is hasonlít egymásra a két szakma… HAHA. Szerintem kiderült ebből a kis szövegből hogy egyszerűen iimááádok beszélni, be nem áll a szám, ezt a legjobb barátnőm is tanúsíthatja. Hányszor hallottam már tőle, hogy szörnyű vagyok… ajj-ajj. Mm… egyébként, hogy ha már a munkánál tartottunk az előbb, akkor azt is meg kell említenem hogy ha „bevetésre” megyek, teljesen másképp viselkedek. Pókerarcot erőltetek magamra, és kemény vagyok. Ja, jól olvastad: kemény. Tán nem hiszed el? Na szerinted honnan van olyan sok pénzem? Hát megmondom, hogy sok-sok vérizzadás árán, de sikerült a szakma legjobbjai közé felhúzni magamat. Erre varrjál gombot! Eddig viszont majdhogynem csak jó tulajdonságokat mondtam el – szerintem, és csak majdnem, mert a dühöngős rész az nem tetszik –, úgyhogy felfedek egy-két rosszat is. Például az olyan napokon igen sértődékeny vagyok, és bár tudom hogy minden nő az, szerintem én kicsit jobban mint mások. És azt sem szabad nem leírnom, hogy nem felejtek egy könnyen. Sőt, tán sosem felejtek.
Külső: Szőke – bár valamikor barna, attól függ hogy befestem-e –, derékig érő hajam van, amelyet előszeretettel hordok begöndörítve. Mondjuk az más kérdés, hogy van-e időm megcsinálni, szóval inkább csak kiengedett egyenes hajjal, illetve lófarokba összekötve lehet látni. Igazán nem tudnám megnevezni milyen kék színű szemem van, de annyit biztosan tudok, hogy kék. Hosszú szempilláim vannak, ezeket anyámtól örököltem, bár néha elég idegesítők. Komolyan, például akkor amikor napszemüvegben vagyok. Ejj, tuti hogy nem csak engem csikiz az, ha a rohadt szempillák hozzáérnek a besötétített műanyaghoz! Magasságomat tekintve nem mondhatnám hogy égimeszelő vagyok a mindössze 158 centimmel. Mindenki le Törpilláz, meg hogy hobbit vagyok, és minden egyéb alacsony lény, de szerintem így vagyok jó. Mármint, még mindig jobb mintha égimeszelő lennék, nemde? És így legalább könnyen találok nálam magasabb pasit. Na ezt add össze! Hmm… ruháimat tekintve, inkább a farmer-póló összeállítás híve vagyok, bár ah felsőről van szó, akkor valami elegánsabb is szóba jöhet. A magas sarkúkért oda vagyok, egy csomó van otthon, de ha arról van szó akkor inkább tornacipős vagyok. Viszont, amiben soha, soha, de SOHA nem lehet látni, az a szoknya. Még egy egybe ruhában benne vagyok… de hogy szoknya? Ugyan! Tudom, tudom hogy tök hülyeség, de mindenkinek megvannak a maga defektjei. Nekem ez az. Aztán… oh, imádok sminkelni, így hát mindennap meg is teszem. Az alap az a szempillaspirál-szemhéjtus kombináció, de akármit kipróbálok. A körmöm szinte állandóan ki van festve, az mondjuk kedvtől függő, hogy milyenre. Nos, amit viszont mindig, minden körülmények között látható rajtam, az a delfines aranygyűrű, amelyet a nagyszüleimtől kaptam. Azt még akkor sem adnám oda senkinek, ha örök életet ajánlanának cserébe.
Előtörténet: Kopp… kopp… kopp… Apró léptek zaja a szilánkos talajon … félelem… orrfacsaró bűz… s végül egy velőtrázó sikoly. Eső, nyári eső, patakozó könnyek keveréke… Forró éjszaka… vagy inkább hűvös? Apró léptek zaja a szilánkos talajon… Zihálás. Kopp… kopp… kopp… valaki követi. Őt? Egy árnyék suhan el mellette… nem, nem őt… Hanem Őt. Pisztoly villanása… kettő… két pisztoly, két árnyék… egymás felé fordulnak. S végül eldördül az egyik.Szemeim tágra nyíltak, testem verejtékben úszott, mikor felébredtem abból a rémálomból. Már napok óta kínzott, és minden egyes nap egyre többet és többet mutatott meg magából. Kik lehetnek azok az árnyak? És ki fél ennyire? És ami a legfontosabb… miét álmodom én mindezt? Az első két napban úgy gondoltam ez semmit nem jelent, hisz mindenkinek vannak rémálmai. De hogy másfél hétig ugyanaz legyen, ráadásul mindig több és több, az enyhén szólva is nagyon furcsa volt.
Reszkető kézzel simítottam ki az arcomból az izzadtságtól odatapadt tincseimet, majd nagyot sóhajtottam. Odakint szakadt az eső, s annak a fának az egyik ága, amely a szobám előtt állt, göcsörtös ujjakként kopogtatott az ablakon. Tudtam, hogy valami nincs rendben. A szemem az ágyam mellett lévő órára tapadt, és meg kellett állapítanom, hogy még igencsak korán van: csupán hajnali 4 óra. Odakint még sötét volt. Vissza kellett volna aludnom, tudom, mégsem voltam rá képes. Úgy döntöttem, megkeresem apámat, azt az embert, aki bár marhára fel tudott idegesíteni, mégis imádtam. Egy lány mindig az apjához kötődik jobban, nemde?
Kipattantam az ágyból, és magamhoz szorítottam a macimat. Félreértés ne essék, nem voltam már kicsi… annyira… 13 voltam. Mégis, a plüss valamiféle megnyugvást jelentett.
Kopp… kopp… kopp…Az az átkozott faág!
Gyorsan kisiettem a szobámból, és egyenest a szüleiméhez tartottam… volna, ha nem hallom a konyhából dulakodás nyomait. Nyeltem egy nagyot, s lesétáltam a lépcsőn. Szépen, lassan, csak meg ne halljanak… vajon anyu az? Vele van?
- Ugyan, Harry… hisz mi barátok vagyunk, ugyebár. – Mély, ridegen szívélyes férfihang. Nem apámé. Egy idegené. Tettem még egy lépést előre, csak hogy jobban halljak. Tudni akartam, mi folyik ott. Ám meztelen talpam alatt megnyikordult a fapadló. Gyorsan kapkodtam a levegőt. Egy árny takarta el előlem a konyhából kiszűrődő fényt. Reméltem, hogy apám az. Felpillantottam. Nem ő volt.
Páni félelem fogott el.
- Ejnye… csak nem ki akartál minket hallgatni? – Gyilkos vigyort villantott rám, s rosszallón csóválta a fejét. –
Hát olyan neveletlen lennél, mint az apád?Ennyi nekem bőven elég volt. Futásnak eredtem. Kivágtam a hátsó ajtót, és kirohantam a kertbe. Elég sok fa volt ott, én pedig reméltem hogy elbújhatok az egyik mögé. Így is tettem.
Ziháltan lélegeztem, úgy vártam, mi fog történni. Jó darabig semmi. Némán hallgattam a zuhogó eső hangját, ami általában nyugtatóként hatott volna rám, ám most csak még jobban felidegesített, arról nem is beszélve, hogy az a rohadt faág kopogtatott a velem szemben lévő hálószoba ablakomon. Mi történik bent? Dulakodnak? Beszélgetnek? Ahogy a férfit elnéztem, tuti hogy nem… Anyu tud erről? Vagy nem? Olyan mélyen alszik hogy nem hallja az egészet, vagy csak gyáva ahhoz, hogy lejöjjön megnézni, mi történik? Az is lehet hogy apunak sikerült elkergetnie őt…
Hirtelen üvegtörésnek a hangját hallottam. A házunk előtt. Mi történt? Meg kell tudnom. Elindultam előre, csak szépen, lassan… dehogy lassan! Az előbb sem mentem vele semmire! Elkezdtem szaladni, s éreztem, ahogy kicsi üvegszilánkok vájnak a bőrömbe.
Apró léptek zaja a szilánkos talajon…Féltem, rettenetesen féltem.
… Félelem…Előttem megláttam kirajzolódni egy ismerős alakot. Apám! Ott állt tőlem pár méterre, és a jobb karját fogta. Elfintorodtam. Borzalmas bűz kúszott be az orromba. Milyen is… talán égett hús. Égett, rothadó hús.
… Orrfacsaró bűz…Valaki felordított. Nem tudtam megállapítani ki, talán pont apu… nem akarja hogy itt legyek? … Vagy a fájdalom..?
… S végül egy velőtrázó sikoly.Összeszorítottam az állkapcsom de nem bírtam tovább, éreztem amint fájdalomtól égető könnyek folynak végig az arcomon. Melegem volt, de mégis fáztam, reszketve fontam magam köré a karomat.
Eső, nyári eső, patakozó könnyek keveréke… Forró éjszaka… vagy inkább hűvös?Szaladni kezdtem. Apám felé. Muszáj segítenem! A talpamban tompán lüktetett a fájdalom az üveg okozta sebek miatt, de nem érdekelt.
Apró léptek zaja a szilánkos talajon…Valaki hangosan, egyeletlenül lélegzett. Mögöttem. De nem fordultam meg, csak szaladtam tovább. Hiszen segítenem kell…
… Zihálás…
Kopp… kopp… kopp…Az az idegesítő shit még idáig is elhallatszik?! Csupán azért, hogy még jobban rettegjek, ugye??! Valaki elment mellettem. Nem láttam ki az arcát, csupán a feketeséget, de biztos voltam benne hogy az idegen az. Ki más lenne?
Valaki követi. Őt? Egy árnyék suhan el mellette… nem, nem őt… Hanem Őt.Felé tartott. Afelé az ember felé, akire világéletében felnéztem. Fejvadász volt. Tudtam mi az, és tiszteltem ezért. Ugyanakkor féltettem, pontosan az olyanok miatt, mint ez az idegen. Akinél pisztoly volt. Rémülten meredtem a két árnyra. Mindkettejüknél az volt.
Pisztoly villanása… kettő… két pisztoly, két árnyék…Ne. Ne… ne, ne, ne, ne, ne… NE! Egymás felé fordították őket. A torkomra forrt egy sikoly, tagadólag rázni kezdtem a fejem. Nem történhet meg. Velünk, itt és most NEM!
De igen.
… egymás felé fordulnak. S végül eldördül az egyik.Az ismerős alak, a számomra oly kedves, tisztességes alak holtan rogyott a földre.
Kezdőlap 
Tárgy: Vendelina O. Rhode 
21.12.12 16:14
