Jakenek megint nyoma veszett. Szokásához híven, már napok óta nem jelentkezett, azt se tudom él-e vagy hal. Mondjuk már kezdem megszokni, elég sokszor játssza ezt el, viszont a türelmem nekem is véges amellett, hogy gyakorlatilag egy teljes mértékben higgadt nőszemély vagyok. De van egy olyan érzésem, hogy ez most nem fog menni.
Egy egyszerű világoskék selyem hálóingben ücsörgök a hálószobám ágyán, miközben nagyjából századjára teszem meg ugyan azt a kört a tv-ben, kapcsolgatás közben. Semmi nincs ebben a szemétben, és akárhányszor körbe megyek, annyiszor nem kerül bele új film. Ami pedig a DVD-t illeti.... hát... kifogytam belőlük. Gyakorlatilag csak olyanokat tartok itthon, amiket imádok, más be se teheti a lábát a lakásba. És most egyikhez sincs hangulatom.
Dina hűségesen, gyakorlatilag triplájára nőve annak, mint amikor elhoztam magammal Angliából, csukott szemekkel, nagy lélegzetvételek közepette fekszik a lábamon, s mind ahányszor elveszem a fejéről a kezemet, és abbahagyom a füle vakargatását, annyiszor kezd el szűkölni, vagy pillant fel rám kétségbeesetten, hogy " na most mi van? ".
- Nehogy azt hidd, hogy egész este itt fogom vakargatni a füledet. Már fáj a kezem - simítok végig busa fején, majd arrébb lökdösve kimászok a paplanom alól, hogy megcélozva a fürdőszobát, lemossam az arcomról a pakolást, amit heti két alkalommal kénytelen vagyok felvinni, mivel úgy nézek ki bizonyos idő közönként, mint egy hatvan éves vénasszony. Ami nem jó. Lewis olyan szinten le tudja szívni az agyamat, hogy az valami elképzelhetetlen. Legszívesebben a nyaka köré csavarnám az éppen tervezett ruhámat, hogy megfojtsam vele, de szerintem se ő, se én, se pedig a cég nem járna jól vele. Ő valószínűleg az intenzíven kötne ki, én az utcán, a cég pedig ugyan ott, ahol én. Szóval kénytelen vagyok önmegtartóztatást gyakorolni magamra. Ahogy megállok a tükör előtt és előveszek egy pamacsot, Dina a lábam mellett, elkezdi hegyezni a fülét, mintha hallana valamit. Nem túl jó házőrző, inkább jelző kutya, szóval kénytelen vagyok odafigyelni minden apróbb jelre, amit produkál. De ez most még se érdekel annyira, hogy abbahagyjam az arcom letisztítását.

Egy mély sóhaj kíséretében törlöm le az arcomról a fehér krémet, majd hajítom a kukába a vattákat, amik eddig a segítségemre voltak. Dina nagyokat fújtatva helyezkedik a padlófűtéses talpazaton, élvezve annak melegét. Furcsa, hogy bár egyre melegebbek a nappalok, az éjszakák még így is hidegek, és kénytelen vagyok ha nagyon nem is, de minimálisan befűteni, ha nem akarunk megfagyni. Lekapva a fejemről a fehér törülközőt, törlöm szárazra világosbarnára festett hajkoronámat. Nagyon hosszú ideig voltam vöröses barna, most itt az ideje, hogy újítsunk. Mivel nem akartam hirtelen nagyot ugrani két szín között, így mondjuk vörösből a szőkére, maradtam egy köztes útnál, a világosbarnánál, amit utána könnyű szerrel tud a fodrász szőkévé varázsolni. Legalábbis reménykedek benne.
A hajszárító hűvös levegőt fúj a hajamra és a fejbőrömre. Megtanultam, hogy a meleg levegő csak szálkásítja és rongálja a hajamat, míg a hűs levegő nem. De most semmi kedvem kielemezgetni a hajszárítási szokásaimat, így mikor a lábamat a kusza fejére akarom tenni, hogy lábujjaimmal megcirógathassam a füle tövét, meglepődök, mikor Dinának nyoma sincs. Kikapcsolva hát a hajszárítót, fülelni kezdek, s ahogy kutyamorgásra és acsargásra kapom fel a fejem, megmerevedek. Te jó ég, talán oda kellett volna figyelni a kutya jelzésére?
Halkan leteszem az asztalra a hajszárítót, és téve egy kis kitérőt a konyha felé, felkapom a létező legnagyobb serpenyőmet, amiben általában húst szoktam grillezni és párolni, így vastag kerámia alja van, ami egy esetleges betörő fején, jókorát tud koppanni.
Dina acsargása egyre vadabb, és a tiltakozó hang tényleg arra utal, hogy valaki belógott a házamba. Az én házamba! Annyi a szerencséje, hogy csak én vagyok itthon és a kutya, Jakenek pedig nyoma sincs. Garantálom, hogy akkor nem úszná meg ép bőrrel.
Ledobva magamról a köntösömet, célzom meg a nappalit, ahonnan kiszűrődnek a morgások és a tiltakozó hangok. A sötétnek hála nem látom az alak arcát, így minden bűntudat nélkül, remegve bár, de megközelítem, s meglendítve a serpenyőt akkorát sózok a fejére, amekkora telik tőlem. A nagy csattanásra csak annyit hallok, hogy Dina szűkölve ül le mellém, és félrebiccentett fejjel figyeli az immáron mozdulatlan alakot.
- Na ezt jól megkapta a szemét - csapom a vállamra a serpenyőt a nyelénél fogva, és még mindig remegő tagokkal lépek oda a villanykapcsoló felé. És lőn világosság! Akkor viszont leesik az állam, mikor megpillantom a betörőt. Szám elé kapva a kezem, figyelem az arcát, s homlokán az egyre színesebb púpot.
- Megöltem? - képedek el, mire Dina odalép mellé és jól képen nyalja.
- De hisz ez egy gyerek - hitetlenkedek, s még mindig kezemben a serpenyővel, vészhelyzet esetére, leguggolok mellé.

Pedig reménykedtem benne, hogy ma is egy roppant unalmas, nyugodalmas estém lesz, mikor nem kell semmit csinálnom, csak befejezni egy-két tervet másnapra, olvasni, mosogatni és aztán lefeküdni a kutyámmal egy ágyba, hogy televíziózás közben leljen rám az álmok végtelen útvesztője.
Hát ezt kénytelen vagyok elvetni, elvégre az ember rögtön a legrosszabbra gondol, mikor a kutyája úgy kezd morogni és acsarogni, mint még soha. Dinát nem tanítottam semmi őrző védő cuccra, soha nem is volt egy remek házőrző, Retriever lévén. Inkább jelez ha baj van.
Most viszont nagyon nagy gond lehet, ha támad is.
Épp ezért kapom fel a vastag aljú serpenyőt, amivel megközelítve a váratlan idegent, már jól fejbe is kólintom vele. Szinte hallom, ahogy visszhangzik a nappaliban a nagy koppanás hangja, és a serpenyő is bele remeg. Csak akkor gondolok bele mit tettem, mikor felcsapom a lámpát, hogy láthassam az igen rondának, szakadtan remélt alakot. Az olyat nem sajnáltam volna. Ha rusnya a képe, rondábbá nem tehettem volna. Ennek ellenére mikor megpillantom a fiatal srác arcát, lefagy az arcomról az elégedett vigyor, s helyét egy meglepett, inkább ijedt mint kétségbeesett grimasz váltja fel.
Mikor Dinát félrelöki, a kutya meglepetten tesz körülötte, majd körülöttem is egy kört, s beállva mögém, csak figyeli a közös művünket, a szerencsétlen leütött srácot.
- Igen, tudom, nem véletlenül fogtam meg ezt. Nem mellesleg, tudod, hogy ez az én házam? - biccentem félre a fejem, s azon kezdek el gondolkodni, hogy mi járhatott akkor a fejében, mikor kiszemelte az én házamat. Vannak a környéken ennél sokkal nagyobb és pompásabb házak, nem értem, miért pont az enyém kellett neki. Minden esetre most nagyon ráfázott. Akkor vajon mit fog szólni, hogy egy rendőr a párom, aki... aki nem mellesleg manapság el se jön hozzám, nem jelentkezik. Egyáltalán a párom még?
- Istenem, te gyerek... - húzom el a számat, ahogy végig nézek rajta. Igen ramaty állapotban van, látszólag az is nehezére esik, hogy megtartsa magát. Gratulálok Clover, kutyára sincs szükséged! Egy egyszemélyes hadsereg vagy...
- Gyere, segítek - teszem le a serpenyőt az ágyra, hogy aztán a karja után nyúlva, felsegítsem a földről - de vigyázz, van bőven még kéznél tárgy, amivel hasonló nagyokat tudok ütni - villannak meg a szemeim, és ha engedi, a segítségével felhúzom a földről, hogy a pár méterrel odébb lévő kanapéra segítsem.
- Dina, figyelj rá! - utasítom a kutyát, ki először rám pillant, majd a srácra, és leülve vele szembe, mereven figyeli. Megcélozva a konyhát, már veszek is elő a hűtőből egy nagyobb csomag mirelit zöldséget, amit egy konyharuhába csomagolva odaviszek neki. Nem vagyok normális! Egy olyan embert látok el, aki nem mellesleg az előbb épp betört hozzám? A fene enné meg a jó szívemet.
- Tessék - huppanok le mellé, megigazgatva magamon a selyemhálóinget, majd átadom neki a jeges zöldséget.

Nem megszokott, hogy bárki betörjön a házamba. Mondjuk Vegasban sokszor történnek ehhez hasonló esetek, de szerencsére - a mai napig - velem még nem történt ilyen. És voilá, nem is kellett rá sokáig várnom, máris kézhez kaptam a kedves, de nem várt vendéget.
- Látogatóba, az ablakomon keresztül mi? - biccentem félre a fejem. Nagyon nincs ínyemre, hogy lódít, de mégis sokkal dicséretesebb, mintha most hirtelen felpattanna, gyilkossá változna, levágna mint egy állatot és kifosztaná a házamat. Igaz furcsa is. Ha egyszer betörő, viselkedjen is úgy.
Mikor próbálok segíteni neki, ő határozottan közli belem, hogy menni fog egyedül is. A gond csak az, hogy elég suta, esetlen, hála nekem, aki olyan nagy lendülettel csapta le egy kerámiatalpas serpenyővel. Nem szeretnék a helyében lenni, de örülhet neki, hogy ennyivel megúszta. Ha nem Retrieverem lenne, hanem egy masszívabb, kifejezetten őrző védő kutyám, akkor nem, hogy nadrágja, de szerintem golyói se lennének már. Annál pedig úgy vélem, kényelmesebb a fejzúgás. Kimérten, alsó ajkam szélét beharapva nézem végig azt a menetet, ahogy feltápászkodik és elbilleg a kanapéra, mire úgy zuhan le, mintha otthon lenne. Lába cipőstül fel az ülésre. Egy pillanatra meg is vonaglik az arcom, de aztán eltekintve ettől, inkább megvonva a vállam, sóhajtok egy nagyot, és elindulok a konyhába, hogy hozzak neki valamit a fejére. Dina komoly, csillogó tekintettel figyeli őt, és kénytelen vagyok elmosolyogni azon, ahogy a srác elkezd beszélni hozzá, a kutya pedig csak nézi őt.
Ahogy mezítlábasan visszatipegek hozzá, és nyújtom felé a mirelitet, a kérdésre félrebiccentem a fejem. Legszívesebben megtenném, de tekintettel arra, hogy csak egy alig tizennyolc éves fiúról van szó - legalábbis annyinak tűnik - inkább nem tenném meg. Az lenne a legegészségesebb, ha Jake se tudna az esetről. Így csak megrázom a fejem.
- Nem. Ha elmondod, hogy mit akartál. Egy drága karkötő? Karóra? Esetleg valami nagyobb? - érdeklődök, miközben leülök mellé úgy, hogy ne tehénkedjek rá a lábára. Tekintetem foglyul tartja az övét, mintha ezzel azt próbálnám elérni, hogy ne hazudjon bele a szemembe. Tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy mire van szüksége.
- És nem. Nem fogok úgy tenni, mintha soha nem is láttalak - ezzel már adom is át neki a fagyasztott zöldséget, hogy komoly tekintettel nézzem végig, ahogy a homlokához nyomja.