Nem tudom, mit keresek itt vagy hogy miért szobrozok már órák óta a ház előtt. Azt viszont tudom, hogy kire várok. Igen, tisztában vagyok vele, hogy bármikor is arról beszélünk, hogy ide jövök, minden egyes alkalommal mondta Roxy, hogy csak este van itthon. Én mégis már jó egy órája - vagy talán kettő? - itt dekkolok és várom azt a nyomorult estét. Úgy fél órával ezelőtt már járkálni kezdem. Nem mentem messzire, csak egy-két métert, majd ugyanazon az úton vissza. Éreztem, hogyha nem mozdulok meg, odafagy a lábam a járdához.
Végül a nagy járkálásban egészen belefeledkezek a saját gondolataimba, miközben okokat és kifogásokat gyártok, hogy miért maradjak, illetve húzzak el innen minél hamarabb. Csakhogy nem bírom kiverni az együtt töltött estét a fejemből, bármennyire is próbálom. Úgyhogy maradok a már jól kitaposott pár méteres útszakasznál és várok. Egészen addig, amíg meg nem hallom magam mellett nyílni az ajtót. Talán az az oka, hogy túlzottan a saját fejembe merültem, talán az, hogy az utóbbi napokban ideges vagyok, de reflexből nyúlok a nadrágom zsebébe és rántom ki a rugós késem és fordulok a mozgás irányába.
Párat muszáj pislognom, mire visszatérek a valóságba, felmérem a kialakult helyzetet és az pár lépésre előttem álló nőt. Amilyen gyorsan a kezembe került a kés, olyan gyorsan tüntetem el újra és nézek bocsánatkérő mosollyal az idegenre.
- Bocsánat. Sajnálom - mondom köszönés és mindenféle magyarázkodást mellőzve. - Reflex - húzódik nagyobb mosolyra az arcon, majd kissé idegessé változik a tekintetem.
Egész hamar leszűröm, hogy nem egy teljesen idegennel van dolgom, hanem Roxy testvérével. Akiről mesélt... és akit nem kedvel valami nagyon. Persze ez engem nem befolyásol. Eszemben sincs ítélkezni és eleve úgy állni hozzá, hogy akkor én sem kedvelem.
- Gondolom, te vagy Clover - csúsznak ki a szavak a számon, de félig kérdésnek hangzik. Ki tudja? Könnyen meglehet, hogy tévedek. Végül is, nem mondhatnánk, hogy túl nagy a hasonlóság. Még úgy sem, hogy azért van egy-két szembetűnő részlet. - Nem vagyok útonálló, sem valamiféle veszélyes alak. Csak várok valakire - mutatok a hátam mögé. - Vagyis Roxyra - helyesbítek, amikor rájövök, hogy ez azért kissé hülyén hangzott.

Nem akarom én megijeszteni a késsel. Eszemben sincs. Ahogy neki is mondom ez tényleg csak reflex nálam. Idegesebb vagyok a kelleténél, ez van ha se gyógyszer, se verekedés. De most próbálom magam "leszoktatni" és legalább pár estét kibírni balhézás nélkül.
- Az... - gondolkodok el a kérdésén, miután eltüntettem a kést. Mondhatnám, hogy reflexből teszem magam mellé szinte minden egyes alkalommal, de az úgy hangzana, mintha félnék valakitől, vagy éppen én lennék az, akitől félnek, mert sűrűn használom az éles fémet. Nem akarom, hogy elhamarkodott következtetést vonjon le rólam. Még akkor sem, ha valószínűleg semmi közöm nem lesz hozzá a jövőben - megszokás? Napi rutin? Önvédelem? Melyik tetszik jobban? - sorolom a lehetséges válaszokat, hagyva ha válassza ki a neki legszimpatikusabbat, miközben halvány mosolyra húzódik a szám.
Az előbbi mosolyt csak még szélesebb lesz és valami őrült büszkeséget sugároz az arcom, miszerint jól tippeltem meg, hogy kicsoda is ő.
- Nem egy szökött rab, aki a börtönőrét keresi - tartom a mosolyt, vagy végül csak komolyra fordítom a szót. - David - árulom el a nevem egy apró bólintás kíséretében, miközben leengedem a kezem magam mellé, biztos távolságra a zsebemben lapuló késtől. Nehéz lenne nem észrevenni, hogy mennyire bámulja. Nem tudom eldönteni, hogy fél attól, hogy újra előrántom, vagy csak elővigyázatos és fel akar mindenre készülni.
A következő szavait hallgatva újra aprót bólintok. Nem este, délután - raktározom el magamban az információt és hiába is tagadnám egy pillanatra egy helyett kettőt ver a szívem. De betudom az együtt töltött estének és nem annak, hogy - talán! - kezdek belezúgni! Mivel az nem fog megtörténni. Csak jó vele, és kedvelem, amiért olyan, amilyen.
- Nem szükséges. Jól vagyon én itt kint... - kezdek tiltakozni, de van egy olyan érzésem, hogy - szándékosan vagy teljesen véletlen - figyelmen kívül hagyja a szavaimat. Végül jobb ötlet híján, egy sóhaj kíséretében indulok utána. - Nincs kés. Értettem - mondom magam elé, és amíg ő nem figyel egy pillanatra előszedem, de csak azért, hogy a nadrágom zsebébe tegyem, hogy még mélyebben legyen és egy apró dudor sem árulkodjon arról, hogy ott bármi is van.
Belépve azonnal megcsap a kellemes meleg. Most érzem csak, hogy kint milyen hideg van. A jóleső, meleg levegőben összedörzsölöm a kezemet, reménykedve abban, hogy ettől hamarabb átmelegszek.
- Kösz - mondom gondolkodás nélkül, amikor csukódik mögöttem az ajtó, véglegesen kizárva azt a kevés hideget is. - Itt tényleg sokkal kellemesebb várakozni - mosolyodok el és próbálom nem túl feltűnően vizsgálva meg a helység minden egyes részletét. Persze magamban akaratlanul is az a gondolat jelenik meg, hogy mennyire más ez, mint az a rész, ahol Roxy lakik. Mindent teljesen különböző ház lenne.

- Akkor önvédelemből van nálam - vágom rá teljesen hihető magabiztossággal, úgy téve, mintha ez lett volna az azonnali válaszom és nem soroltam volna fel egyéb lehetőséget is. Mégis úgy tűnik, hogy ez a félig-őszinte válasz neki bőven megfelel, mert a következő témánál már megvillan egy mosoly az arcán. Azt hiszem, viszonzásként az enyémen is, egészen addig, amíg rá nem térünk arra a témára, hogy menjek be. Nem igazán akarok, ez tény, mégis nem akarom játszani a makacs kisgyereket így végül rábólintok a dologra.
- Kezdem azt érezni, hogy megtaláltam az első komoly dolgot, amiben hasonlítasz Roxyra. Vagy ő rád - jegyzem ma csak egészen mellékesen. - Ő is folyton aggódik és gondoskodni akar rólam - húzom valami kissé kínos mosolyra a szám, miközben a fejemet rázom és mélyebbre rejtem a zsebemben lapuló kést.
Bent teljesen jól érzem magam. Sehol idegességnek jele attól függetlenül, hogy egy idegen házban vagyok éppen. Tekintve, hogy Roxy lakrésze teljesen más, ez a helység nekem új. Mégsem ámulok el és jegyzem meg, hogy milyen más is itt. Az egyetlen dolog, ami igazán megragadj a figyelmem a nagy, csupaszon álló fa. Persze kérdéses, hogyha Clover nem említi, észre venném-e. Így viszont ott ragad a pillantásom és kissé oldalra billentett fejjel vizsgálom a fát. Valamikor gyerekként díszítettem utoljára, és most elfogy a vágy, hogy talán fel kellene ajánlani a segítségem.
- Én átvállalom. Mármint, ha esetleg... - muszáj megállnom, mert kicsit belegabalyodok a saját mondanivalómba. Végül átgondolva, újrakezdem. - Ha meg akarod úszni, hogy a torkodnak ugorjon, szívesen segítek és rám irányíthatod a haragját, ha nem tetszene neki a végeredmény - ajánlom fel most már egész értelmesen beszélve, miközben végre sikerült elszakítanom a tekintetem és ránéznem.
Egyetlen szó nélkül követem a konyhába és kapásból utasítanám vissza az innivalót, de végül mégsem testem. Na nem azért, mert meggondolom magam és már csak illemből is, de iszok valamit. Nem, inkább azért, mert mielőtt elháríthatnám az ajánlatot megszólal a telefon. Amikor visszatér hozzám, gondolkodás nélkül választok.
- Kávé - vágom rá, majd egy torokköszörülés után próbálok valami illendőbb hangnemet megütni. - Egy kávét azt elfogadnák. Ha lehetséges - mosolyodok el. Ez persze nagyon nem én vagyok, de valamiért ott dolgozik bennem a kényszer, hogy játsszam az úriembert és viselkedjek normálisan.
- Nem úgy tűnik, hogy ez a leglazább napod. Ha gondolod... és tudok, segítek bármiben - szólalok meg végül, nem mozdulva az asztal mellől, ahol az előbb megálltam. - Ha már itt vagyok, nem akarok útban lenni és semmit sem csinálni.

Elgondolkodok a szavain. Oké, jogos - állapítom meg magamban. Lehet abban valami, hogy úgy nézek ki, mint egy esetlen kölyök. Ebbe viszont most nem akarok belemenni, hogy miért is vagyok néha olyan, amilyen. Még gondolatban sem. Csak egy vállvonással jelzem, hogy hallottam a szavait, majd mielőtt utána mennék, mégis megszólalok.
- Néha előny tud lenni. Hogy gondoskodni akarnak rólam - vigyorgok és ezzel végleg kiűzöm a fejemből az őrült gondolatokat. Amint csukódok mögöttem az ajtó kizárva a hideget, már teljesen rendben vagyok és eltűnt minden nem ideillő dolog a fejemből.
A rossz gondolatok helyét kitölti a fenyő látványa, és talán egy apró mosoly jelenik meg az arcomon, amikor belegondolok, hogy milyen jó is lenne segíteni feldíszíteni és kicsit mássá tenni ezt a napot, mint amilyen az összes többi, unalmas hétköznap. Hezitálás nélkül ajánlom fel a segítségem és vállalom át Roxy haragját, amire nem hiszem, hogy sor kerülne. Ha mégis, biztos vagyok benne, hogy le tudom nyugtatni. Már magára a gondolatra is kiszélesedik a mosolyom, de próbálom elrejteni, hogy ne adjak okot kérdezősködésre.
Amint meghallom, hogy belegyezik, már nincs okom titkolni a mosolyt, de ahelyett, hogy belefognánk, már megy is tovább, én pedig követem. Végighallgatom, ahogy telefonál, de próbálom úgy tenni, mint aki nem hallja -ami persze lehetetlen -, de azért csak úgy illik... azt hiszem. Talán ezen agyalok még akkor is, amikor visszalép hozzám és ezért válaszolok reflexből, hogy akkor egy kávét kérek, utána pedig már ajánlom is fel a segítségem... bármiben.
- Utálok útban lenni. Ha pedig már úgyis itt vagyok és várok, miért ne vedd hasznom? - mosolyodok el, miközben figyelem, hogy mindent elém tesz, ami kellhet a kávéhoz.
Most viszont tudom, hogy bajban vagyok. Legalábbis egy kicsit. Hezitálok és húzom az időt egészen addig, amíg nagyjából nem emlékszem arra, hogy mikor Roxy-t utánoztam a kávéízesítésben, mit is csináltunk.
- A kórházi, moslék ízű kávéba mit tesz a gép? - kérdezem inkább csak magamtól, és nagy valószínűséggel ő nem is hallja. Na nem mintha baj lenne. A következő percben már a visszaidézett emlékből válogatok és próbálok iható kávét összehozni. Amint belekortyolok és - frissben le is égetem a nyelvem -, már meg tudom állapítani, hogy nem is olyan ihatatlan. - Kösz - mondom mosolyogva, amit meg is tartok az arcomon, amíg rá nem kérdez, hogy mi van közöttünk Roxyval. Jó, tudom, nem pont így kérdezte, de ez a lényeg, nem igaz?
- Az edzőteremben találkoztunk. Még... nem tudom mikor - magyarázom, majd mielőtt a kérdés többi részére is válaszolnék újabb kortyot iszok a kávéból élvezve, hogy átmelegít. Meg amúgy is, kell egy pillanat, hogy átgondoljam, mit is feleljek. Nem állapodtunk meg semmi ilyenbe és... - Szeretők vagyok... vagy valami olyasmi - vonok vállat kissé nemtörődöm módon, pedig van egy olyan érzésem, hogy talán többet mondtam, mint várt volna. De nem számít. Most már nem.
- Szóóval - beszélek kissé elhúzva a szót. - mit tudok segíteni? Vagy rohamozzam meg a fát? - kérdezem, ahogy kiiszom az utolsó kortyot a csészéből. - Vagy tűnjek el? - adom meg a harmadik lehetőséget. Ha ezt választaná sem lepődnék meg túlságosan.

Csak egy röpke pillanatra nézek a szemeibe, amikor példát kér. Abban a rövid időben viszont olyan mosoly jelenik meg az arcomon, ami mindent elárul. Nem kellenek szavak. Valahogy nem is akarom részletezni, hogy hány emberrel volt egy-egy fergeteges estém annak köszönhetően, hogy így nézek ki és gondoskodni akarnak rólam. Kit érdekel, hogy a szerethető kis öcsit látják bennem, ha utána mindegyik az enyém lesz pár óra erejéig?! Nekem ez tökéletes.
Egész sokáig ez jár a fejemben. Az egy éjszakás kalandjaim és az, hogy némelyiknek még a nevét sem jegyeztem meg. De aztán erről a témáról szerencsére elvonja a figyelmem a csupaszon álló fa, amivel kapcsolatban hamar fel is ajánlom a segítségem. Egy apró, de nagyon is boldog mosoly jelenik meg az arcomon, amikor beleegyezik, hogy díszíthetek én. Nem tudom, ennek miért örülök ennyire, de nem keresek okokat, hanem egy utolsó pillantást vetve a fára indulok a konyhába, ahol egész hamar elém kerül a kávé. Eléggé tanácstalan vagyok, hogy hogy is csináljam meg. Az emlékezetem segít valamennyit és egész iható kávét hozok össze, miközben hallgatom a szavakat.
- Inkább ahhoz hasonló szutyok... - erősítem meg, miközben nagyot kortyolok, ezzel tesztelve, hogy mit is sikerült összehoznom. Elégedetten nyugtázom, hogy iható és lassan kortyolva élvezem, ahogy a kellemes meleg átjárja az egész testem.
Közben persze válaszolok a kérdésére. Talán túl őszintén és túl szókimondóan, de valahogy most nincs kedvem mellébeszélni és ködösíteni. Végül is, mi baj lehet abból, ha egyenes választ kap és megtudja az igazat? Semmi.
- Valami olyasmi. Igen - bólintok aprót, el nem véve róla a tekintetem. Nem tudom miért, de teljesen elégedett vagyok a reakciójával. Azzal, hogy kissé sokkolja a tény, hogy... nem is tudom. A lényeg, hogy élvezem és alig bírom elrejteni a mosolyom.
Aztán szerencsére eszembe jut a fa, és az, hogy talán tényleg segítenem kellene neki ahelyett, hogy csak itt ácsorgok és láb alatt vagyok. Ezért is hozom fel a témát, a legvégén felajánlva, hogy ha gondolja, akkor le is lépek és soha többet nem lát. De ő szerencsére nem küld el. Egy apró mosollyal nyugtázom, hogy mennyire nem akarja, hogy menjek.
- Oké - egyezek bele és mire én lerakom az üres kávéscsészét és fordulok, ő már el is tűnik a szemem elől a nappaliban. Egy apró fejrázással nyugtázom a dolgot, miközben megfordul a fejemben, hogy Roxy is milyen gyorsan tud távozni és eltűnni a szemem elől, amikor úgy akarja... De hamar elhessegetem ezeket a gondolatokat és a következő pillanatban már ott állok a fa elől. Észre sem veszem, de úgy bámulok fel rá, mintha életemben először látnék fenyőt. Aztán észbe kapok és már a dobozban turkálok, hogy eldöntsem, mit is rakjak fel előbb. Égők... girlandok... díszek... Mind csillogó és arra csábít, hogy felkerülhessen. Mintha egyenesen könyörögnének, hogy tegyem fel őket a fára!
- Tudod... - szólalok meg, miközben egy égősort kezdek kibogozni. - Nem tudom, miért nem kedvel téged Roxy... Nem is vagy olyan kibírhatatlan - fordítom hátra a fejem, de csak egy röpke pillantás és már újra az égőkkel foglalkozok. - Azt hittem, sokkal rosszabb vagy - vonok vállat, majd végre az utolsó csomó is eltűnik és én lábujjhegyre állva kezdem el feltenni.
Csak ekkor tudatosul bennem a tény, hogy már milyen régi a felsőm. Úgyis mondhatjuk, hogy már csúnyán kinőttem. Ahogy a levegőben van a kezem, a fél testem kilátszik. Na nem mintha szégyellős lennék, de azért mégis csak kissé ciki, hogy nincs rendes, új ruhám.

Tudom, hogy elcsesztem és hallgatnom kellett volna. Tudom, már akkor, amikor a nagy égő-bogozás közben hátrapillantok rá. Az a mosoly egyáltalán nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Szinte azonnal szeretnék bocsánatot kérni tőle, amiért megemlített. Meg voltam győződve róla, hogy ezzel nem rontom el a hangulatot és tévedtem. Nem ezt akartam, és már nyitom is szóra a szám, hogy kimondjam azt a fránya bocsánatkérést, amikor is ő kezd beszélni. Nem szakítom félbe. Csak bajlódok az égőkkel, ami miközben teszem fel a fára újra és újra beleakad valamibe. Persze attól, hogy ezzel szenvedek, minden egyes szót hallok és megértek. Amikor végül elhal a hangja, én akkor sem szólalok meg. Nem teszem egészen addig, amíg meg nem vizsgálom a felkerült égőt és le nem szidom magam, amikor rájövök, hogy ez így nem az igazi. Ezután viszont már kénytelen vagyok megfordulni, szembe Cloverrel és... képtelen vagyok bocsánatot kérni, amiért ezt megemlítettem. Helyette csak nézek rá, és csak pár pillanat múlva szólalok meg.
- Sajnálom - mondom őszintén, de nem is igazán tudom, hogy mire értem. Talán a húgukra. Talán nem. - Tudom, hogy egy nyavalyás szótól nem lesz jobb, de... - vállat vonok és elhallgatok, majd mégis folytatom azzal, amivel eredetileg is szerettem volna. - Ha gondolod, esetleg megemlíthetem Roxynak is. Hátha... - mosolyodok el halványan. Nem tudom, ennél mi többet tehetnék, ezért újra elfoglalom magam a fával. Pontosabban dobozba túrok, hogy megkeressem a legszebben csillogó díszt, amit hamar meg is találok, pár másikkal összegabalyodva. Egyértelműen látszik a nagy csomó. Ez valami beépített adottság lehet, hogy ami csak lehetséges, görcsre kösse magát.
- Bocs. Tudom, hogy megígértem, hogy nem használom... - szólalok meg egy pillanatra oldalra nézve és már veszem is elő a jól elrejtett késem. Csak egy röpke másodperc az egész, amíg kipattintom a pengét és a hosszú perceket igénybevevő bogozás helyett egy mozdulattal megoldom a problémát.
A kés a következő pillanatban már sehol sincs, ahogy a csomó sem. Csakhogy az akasztók "újraalkotása" több ügyességet vesz igénybe, mint ami nekem van, így kizárva magam körül a külvilágot, oldalra kinyújtott nyelvvel merülök bele a nagy munkába. Végül a koncentráció és kitartás eredménnyel jár és egy büszke mosollyal tartom a magasba a díszt. Majd végre fel is akasztom a fa egy pontjára. Majd a következőt is...
- Ha kész lesz a fa - beszélek a nagy díszítés közepette - és Roxy még nem jelenik meg, becsomagolsz még egy ajándékot? Neki címezve - nézek egy pillanatra oldalra, majd el is kapom a tekintetem. Csak most esik le, hogy úgy viselkedek, mint valami reménytelenül romantikus tinédzser. Szánalmas...