do you know who i am? Vendég
|  Tárgy: Scott Lucian Flecher  07.05.13 22:31 | |
| Név: Scott Lucian FlecherBecenév: Luke, Lucian, Scott, van akinek Lucifer, barátoknak ScottyKor: 30Születése hely, idő: 1983. Június 14 / Írország-DublinTartózkodási hely: Las VegasCsoport: SzenvedélybetegAnyagi háttér: Középosztály Szexualitás: Heteroszexuális Külső: Magasságának 185 centimétert írhat be a biográfiájába. Testfelépítése normális, jó kondiban van, ennek ellenére nem duzzad a karja az erőteljes bicepszektől, hasa és melle a nagy izmoktól, de mégis találunk rajta bőven. Nem egy törékeny alkatról beszélünk. Sötétbarna göndör haja olykor feketének hat, akárcsak szemei, mire inkább jellemző az ónix kő fekete árnyalata, mint a sötétbarna eredetije.
Ruhatára egyaránt bővelkedik sötét és világos ruhadarabokban. Igen szereti a bőr és farmerkabátokat, ingeket, persze nem a megszokott szigorú stílusban, minden gombját begombolva, nyakkendővel ékesítve. Híve a lazaságnak, így nyakkendőt nem sokszor hord, az ingek felső egy-két gombját szabadon hagyja. Ha nagyon siet, akkor még a félregombolás is jellemző rá. Na most, hogy ez jól néz ki rajta vagy sem, hááát… azt döntsék el a hölgyek. Épp ezért is jellemző rá az, hogy abszolút nem válogatós. Munkáját talpig feketében, bőrkesztyű kiegészítéssel végzi- apropó, kesztyű b*zi-, mivel véleménye szerint ez a legmegfelelőbb darab ahhoz, hogy a nézők átéljék azt a feszültséget, melyeket ők is. Jellem: A legtöbb emberre jellemző, hogy ha arra kérik, jellemezze magát a lehető legőszintébb és legigazabb módján, még akkor is képesek arra, hogy finoman elkezdik magukat szóban és képletekben megváltoztatni. A negatívat lassan pozitív irányba eltolják, és ha rögtön nem is mondják azt, hogy márpedig ők roppant jó kedélyűek, akkor utalnak arra, hogy tisztában vannak vele, hogy változniuk kellene.
Hát ez a jelenlegi alanyunkra, Scottra aligha igaz. Cattel által leírt, 16 személyiségfaktorból nem egyet tudhat a magáénak. Érzelmileg olykor labilis, vállalkozó szellemű, kockázatvállaló, ötletes és élénk fantáziájú, kísérletező, önálló és végleg, de nem utolsó sorban laza és nyugodt. Persze vannak olyan pontok az imént felsoroltak közül, melyek nem a legjellemzőbbek, de olyanok is, melyek túlnyomórészt vannak jelen, és nem hagyják a másikat érvényesülni.
Minden hülyeségben benne van, ha azt kéri valaki, hogy meztelenül ugorjon a fagyos folyóba, akkor vigyorogva meg is teszi. Talán épp ezért fogadta el évekkel ez előtt az állás ajánlatot a szellemvadászoknál. Úgy volt vele, hogy „no üsse kő, egy próbált megér!” És azok az effektek, amiket az adások alatt beadnak, hát… gyakorlatilag az agyát eldobta tőlük, és onnantól kezdve nem is tudott elszabadulni a csatornától. Sőt, még elrugdosni is lehetetlen onnan.
Viszont erős ellentétet képez magában az az, hogy mind ennek az ellentéte is tud lenni. Ha kell gyilkos szándék is övezi, bár ez nem mindig jellemző rá, viszont annál mogorvább és embergyűlölő tud lenni. Sokan félnek is tőle különleges öltözete és puszta megjelenése miatt. Előtörténet: Tisztán emlékszek arra, ahogy a fehér, már-már átlátszónak ható pirulák lassan de biztosan folyékonnyá lesznek a felforrósított kiskanálban, majd bekerülve a vérembe úgy kezd el dolgozni benne,úgy dübörög, mintha egy egész ménes száguldozna az ereimben. Legszívesebben sikongatva, kisgyerek módjára bevetném magam az első hullámvasútba. Mondjuk ez teljesen felesleges, mivel most is úgy érzem magam, mintha legalábbis egy hullámvasút közepén járnék, és csak most jönne az igazi emelkedő, amit persze egy bazinagy völgy kísér.
Bizonytalan léptekkel indulok el az ódon kastélyfalak között, melyeknek téglái szinte táncot lejtenek előttem, ezzel is jelezve az épület korát. Régi, immáron lassan élete négyszázadik évében jár. De apropó! Miért is beszélek úgy erről a helyről, mintha egy élő személy volna? Talán azért, mert hallom a hangokat? Szellemvadász és szenvedélybeteg lévén annyi mindent képes vagyok beadni magamnak, hogy azt ép elméjű ember elmondani nem tudja. Míg a forgatások alatt csak megteremtik a hangokat, a jelenségeket, addig míg egyedül vagyok, nem épp normális állapotomban, akkor képes vagyok valóban szellemeket látni. Azt nem tudom, hogy mennyi az igazság alapja, hogy tényleg uralkodik-e paranormális jelenség a világban, de annyi biztos, hogy egy kis fű, egy kis drog segít erről meggyőzni. Igen, számomra, az én világomban léteznek, és nem is rettegnek megmutatkozni előttem.
Marcangoló némaságban haladok előre, s amint megérzem az első hűs szellőt, megtorpanva gyors fordulatot ejtek meg a tengelyem körül, hogy a hátam mögött elterülő végtelen hosszúságú teret beláthassam. Meglepve hőkölök hátra, ahogy egy alaktalan, füstre hasonlító, viszont a környezeténél sokkal hűvösebb folt jelenik meg előttem. Nagyjából velem egy magasságú annyi különbséggel, hogy deréktól lefelé nincs semmi. Innen nagyjából azt tudom feltételezni, hogy egy gyerek kísértettel van dolgom. A helyezt viszont drámai, így hamarosan kirajzolódnak férfias vonásai, ahogy régi kosztüm ruhába bújtatott teste alakot ölt előttem, s lassan de biztosan leereszkedik a földre. Értetlenül dörgölöm meg a szemeimet, s halálra vált arccal, mintha szellemet látnék – mondjuk ez valóban igaz – kezdek el hátrálni az alaktól, ki néma susogással szólít a nevemen.
-Hehe… ez valami vicc igaz? Nem is vagy itt… csak én vagyok olyan átkozottul kretén, hogy ezt bemesélem magamnak… ugye így van? – ezzel előre nyúlva megpróbálom megérinteni az áttetsző alakot, de csak a fagyos űrt markolom, mi csontig hatoló hideget hagy maga után. Fogaim erősen összekoccannak, ahogy eléri minden porcikámat a kellemetlen hideg. Aztán kiadva magamból egy kétségbeesett, viszont annál felszabadultabb nevetést, már le is huppanok a legközelebbi kőpadra, hogy ne kelljen tovább könyörögnöm a lábaimnak, hogy tartsanak meg. Belőttem magam… tudom… érzem.
-És mond csak?! Mi a fenét keresel itt egyedül, ahelyett, hogy többi szellempajtásoddal szellemeskednél egy temetőben? – csuklom ahogy számhoz emelve egy üveg sört, hangos nevetésben török ki.
- Hallod? Szellemeskednél… hát ez jó – vicsorgok vidáman, mire az csak felvont szemöldökkel, halk, már-már néma sóhajjal megrázza a fejét. Ha ennyire elviselhetetlen vagyok, akkor minek jelent meg nekem? Miért nem tudott ott maradni, ahol eddig volt, békeségben és nyugalomban? Valahol a szellemek bordélyában, elvégre azt vallotta, egykoron ott töltötte unalmas perceit.
- Nem olyan jó szórakozás az, mint te gondolod. De mit tudsz te a szellemekről? Így nevezed magad szellemvadásznak? Hogy még azt se tudod, mi van velünk a másik dimenzióban? – prüszköli kelletlenül, mire én csak védekezőn magam elé tartott kezekkel védem a seggemet.
- Nem kell itt drámázni ember… szellem… tudom én, hogy mit csináltok ott. De nézd el nekem, csak egy kétségbeesett riporter vagyok, akinek nincs jobb dolga, mint itt ba*ni a rezet egy valószínűleg soha nem létezett megnyilvánulással. Ez szerinted normális?
- Nehéz életed lehet, ha itt ülsz és bambulsz ki bután a fejedből.
- Micsoda? Nincs nekem semmiféle nehéz életem. Tök jól elvagyok! Jobban is, mint kellene. Imádom a munkámat, nap mint nap túlórázok csak, hogy tényleg befejezhessek mindent, és következő nap újat vállaljak.
- Túlzásokba esel – bölcselkedik, én pedig olyan intenzív fejrázással tudatom neki ennek ellentétét, hogy göndör fürtjeim a szemembe csapnak.
- Nem én! Ha nem bírnám, már rég kint feküdnék az egyik híd lábazatának tövében. Van egy gyönyörű barátnőm… egy bombázó szeretőm. Kell ennél több?
- A férfi nem akkor férfi, ha egy párja van, akit viszont az élete végéig megtarthat?
- Miről beszélsz? Nem az őskorban élünk haver! Csak akkor volt szokás, hogy a férfiak lovagiasak, tökéletesek, és nem csalnak meg senkit senkivel, gyereket nemzenek és boldogan élnek, míg meg nem halnak. A huszonegyedik században élünk, hahó! – rázom meg előtte a kezemet, ezzel is imitálva, hogy magához térjen, és ne a régmúltról pofázzon nekem.
- Élni tudni kell öregem. És én ki is használom ezt – vállvonogatással emelem a számhoz a sörösüveg peremét, hogy nagyot kortyolva belőle felsóhajthassak.
-Scott? Scotty? – töri meg a közénk telepedő csendet egy ismerős hang, mire én csak a szemeimet forgatva próbálkozok a lehetetlennel. A felállással. Nem adják azt olyan könnyen! Ha az ember a kelleténél többet ivott, ráadásul egy szellemmel beszélgetett, akkor nem csak a lába, de a segge is elzsibbad. Ilyenkor pedig ami a legnehezebb, az az állás és a felállás. De azért szorgosan próbálkozok vele.
- Hol vagy?
- Itt…Gyere erre – lóbálom meg a kezem, majd a hátam mögé hajítva a sörösüveget, már el is indulok a csilingelő hang irányába, ki hamar elém érve, csípőre tett kezekkel von kérdőre.
- Mit keresel itt? És mit ittál már megint, hogy ennyire „értelmesnek” tűnsz?
- Csak egy üvegsört, meg egy… talán egy kanál orvosságot. De képzeld, beszélgettem egy szellemmel. Állítom, hogy nem normális az ipse – vakarom meg a tarkómat vadul, mintha legalábbis rühös lennék.
- Jól van, persze. Ideje lesz, tovább állni nem gondolod?
- Tudom… képzeld, megbeszéltem vele, hogy Dublinban születtem, hogy nem volt anyám se apáma ki felnevelt volna, csak egy vén fruskával éltem, aki teletömött megannyi édességgel, és mi van most? Mi van most? Egy szerencsétlen cukorbeteg idióta vagyok, aki ha nem böki magát hasba egy bazinagy pallossal akkor megdöglik. Amúgy csak egy injekciós tű – vigyorgok bele a szőke lányka képébe, ki a szemét vadul forgatva csak bólogat. Néha nem tudom, hogy az emberek hogy képesek arra, hogy ilyen lehetetlen dolgokat egyszerre csináljanak.
- Aha, és mit beszéltetek még?
- Hát… mondtam neki, hogy volt egy kiskutyám, meg, hogy van egy barátnőm meg egy szeretőm is, akivel bizonyos időközönként, ha kielégítetlenek vagyunk k*félünk csak, hogy mindketten normálisabb kerékvágásban folytathassuk azt, amit elkezdtünk – bólogatok extra lelkesedéssel, ő pedig megtorpanva, lenézően, sőt, gyilkosan bambul rám.
- Hát erre aztán rohadt büszke lehetsz.
- Az is vagyok! – ezzel kilépve a kastély ajtaján, amit nem értem, hogy miért itt teszünk meg, mivel elég lenne kikerülni a faldarabot és kint lennénk, elindulunk a lány autója felé, mibe betessékelve magamat, már el is hatunk.
Másnap reggel égető fejfájással és gyomorgörccsel ébredek, mit nem tudok hova tenni. Mint akit katapultált volna az ágy, úgy pattanok ki belőle, s megcélozva az ajtót, már ki is robbanok az ismerős hálószobából.
Winter kávéillatba burkolózva tevékenykedik a konyhájába, s válla felett kíváncsi mosollyal pillantva szemeimbe, megjegyzi:
-Jó reggelt Csipkerózsika! Azt hittem soha nem ébredsz már fel – ezzel elém táncol kecses mozdulatok közepette, s kézmagasságba emelve a csészét, átadja nekem.
- Mit csináltam tegnap?
- Szellemeskedtél – nevet fel, s ezzel már el is tűnik a fürdőszobában.
- Hogy mit csináltam???
A hozzászólást S. Lucian Flecher összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 09.05.13 21:05-kor. |
|
Kezdőlap 
