do you know who i am? Vendég
|  Tárgy: Madison River  27.11.13 10:57 | |
| 
Név: Madison River
Becenév: nincs, szóval csak simán Madison
Kor: 22
Születése hely, idő: 1991.05.10. / USA, New York
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: Városlakó
Anyagi háttér: Középosztály
Szexualitás: Biszexuális
Jellem: Soha se voltam egy jókislány alkat, tehát aki velem barátkozik, az aztán rendesen felkötheti a gatyáját. Rohadtul szókimondó vagyok, és úgy érzem, hogy amit én állítok, az úgy is van. Nem szívesen ismerem be, hogy nincs igazam, szinte soha, csak akkor, hogyha az illetőtől akarok esetleg valamit, szóval csakis öncélból. Makacsnak és akaratosnak mondanám magam, illetve kőkemény határozottság jellemez, mert amit én kitűzök magam elé célnak, azt minden áron el is érem. Néha akadnak ugyan nehézségek az életemben, de ettől függetlenül nem adom fel addig, amíg többre nem viszem. Meg lehet nézni, hogy amióta Vegasba jöttem, mi mindenem lett, tehát azt hiszem, hogy jól csinálom azt, amit csinálok. Általában szeretem, ha az utolsó szó az enyém, szóval velem nem érdemes leállni veszekedni, főleg azért se, mert az indulatok olykor elragadtatnak és hát előfordul persze, hogy én húzom a rövidebbet, ebből mégse tanulok, nem leszek tőle se félénkebb, se ijedősebb, ugyanúgy megmaradok annak a határozott, vadóc nőnek, aki mindig is voltam. Ismerkedésben szeretek én kezdeményezni, mert akkor én vagyok a vadász, én döntöm el, hogy kihez megyek oda, hogy kivel akarok barátkozni, nem pedig valami faszfej talál meg engem. Egyébként aki nem szimpi, azt simán lekoptatom, szóval nem izgat, hogyha elbőgi magát vagy szarul esik neki az, amit mondok. Kőkeményen megmondom a frankót, tehát ami a szívemen, az általában a számon is. Az élettől amúgy már rengeteg pofont kaptam, amelyektől úgy érzem, hogy egyre erősebb leszek, tehát a szívem néha olyan, mint egy kőszikla, szinte mindig elutasító, fél a ragaszkodástól, de ez segít abban, hogy ne csalódjak folyamatosan, mert az élet nehéz és ha mindig megrokkannék egy-egy teher alatt, akkor már én magam is egy senki lennék. Tehát összességében eléggé bonyolult egy jellemem van, de hát ez benne az izgi, nem? Aki velem találkozik, azért ritkán unatkozik.
Külső: Én úgy fogalmaznék, hogy állatian dögös vagyok. Pont ott vagyok kerek, ahol lennem kell és hála annak, hogy azért el szoktam járni időnként futni, meg kondizni, ezért még némi izom is található testemen. Vékony vagyok és nagyjából 170 cm magas, hajam pedig dús, barna színű, amely tökéletesen passzol barna szemeimhez. Szeretek sminkelni, ezért általában ha kimozdulok otthonról, akkor mindig kiemelem gyönyörű szemeimet, mert mégis csak egy nő sminkkel szép, az én véleményem szerint. Imádom az ékszereket és a jó cuccokat, tehát szépen beraktároztam már belőlük és nagyon szeretek jól kinézni, bírom, ha megnéznek az emberek. Szeretem a szűk ruhákat, a picinyke szoknyákat, de ha kell, tudok sportos és komoly is lenni, bár kosztümbe talán életemben ha egyszer bújtam. Nem olyan a munkám, így hát minek? Nem hiszem, hogy valaha is ez változna, de hát soha se lehet tudni. Szeretem amúgy még a magassarkúkat is, és mivel tökéletesen tudok járni bennük, így nem kell attól félnem, hogy kitöröm a bokám. Tehát ha engem látsz, akkor nem lehet okod panaszra, egy igazi bombázóval találhatod szembe magad, aki nem is fél kimutatni azt, hogy ezzel tökéletesen tisztában is van.
Előtörténet: Az élet nem mindenki számára tartogat kellemes dolgokat, tudni kell élni benne és elfogadnunk helyünket a világban. Legalábbis… akadnak olyanok, akik ezt az elvet vallják és van a másik csoport, amelynek én is a tagja vagyok, akik lázadnak a sorsuk ellen, és többet akarnak. Feltörni, erősebbek lenni és a semmiből a csúcsra jutni.
Soha se rendelkeztem túl nagy vagyonnal vagy rengeteg baráttal, igazából az, amim van a nagy darab semmi. Nem értem, hogy miért, mivel nem tartom magam igazán rossz embernek, de valahogy mégis, mindig többet várnak tőlem, senkinek se vagyok úgy jó, ahogy vagyok, még a saját szüleimnek sem. Talán ennek köszönhető az is, hogy így lecsúsztam eleinte. Nincs senki, aki úgy igazán érdekelne az életben, de ettől függetlenül azért tartom magam, és amikor erőm van hozzá, akkor teszek is azért, hogy jobb legyen. Ennek hála van például saját kis lakásom, mely bár egy garzonnál nem több, de mégis az enyém, illetve egy ócska kis járgányom is, tehát elmondhatom, hogy valamit már elértem önerőből, de sajnos nehezen megy a további felemelkedés, én mégis iszonyatosan keményen próbálkozom. Na de ne haladjunk ennyire előre, már ígyis túl sok mindent elmondtam előjáróban, ideje kissé kifejtenem eddigi életemet.
1991-ben láttam meg a napvilágot New York egyik kissé lepukkadt kórházában, hála annak, hogy a szüleimnek soha se volt pénze, eléggé le is nézték őket, tehát nem tellett nekik többre, így mentek oda, ahol fogadták is őket. Nem csoda, mivel anyám egy büdös kis ringyó volt, apám pedig egy alkoholista állat… hát meglepő talán, hogy leléptem tőlük, amint megtehettem? Na ná, hogy nem, ezt te is beláthatod most kedves olvasó. Amúgy tökre nagy mák, hogy nem lett bajom, szóval egészségesen jöttem a világra és nálam nem volt semmi gikszer se, ellentétben anyámnál, akit talán még nálam is tovább bent tartottak az ügyeleten.
A születés után hazavittek, majd éldegéltem gondolom, mint az átlag csecsemők. A fene emlékszik már ezekre a korokra. A lényeg az, hogy a családot mindig a vita és az erőszak jellemezte, erre már kiskoromba is rájöttem, amikor még csak óvodás voltam és a legcsodálatosabb az egészben az, hogy még az a kurva se védett meg, akit az anyámnak kellene tekintenem. Szóval képzelheted, hogy milyen csodás gyerekkorom volt, arról nem is szólva, hogy folyamatosan éheztünk, mert apám lusta volt dolgozni, anyám pedig a testéből tartott el minket, ami azért nem keresett egy idő után már olyan jól, de annyiban pozitív volt szépsége, hogy azt én is örököltem. Hihetetlen, de egész jó géneket kaptam.
Ahogy tehát lassan nőttem, úgy töltöttem egyre több időt távol a szüleimtől. Eleinte még csak az óvodába és az iskolába tudtam megbújni, ahol rögtön megtaláltam a saját kis társaságomat, akik természetesen a fiúk voltak. A lányokat nem nagyon viseltem el már akkor se, nehéz jó kivételt találni, de persze tudom, akad, nem véletlenül vallom magam biszexnek sem. Viszont ismét kissé előre rohantam. Szóval amikor tudtam, akkor nem tartózkodtam otthon, így New York utcáit jártam és elég hamar belecsöppentem én is a drog világába, oly nagyon, hogy egy idő után alig tudtam leállni róla. Bajba is kerültem már ettől, tehát tartottak bent kiskorúként is olykor éjszakára a rendőrségen, amikor aztán jó sokára végre anyám is betoppant értem, de szerencsére az elvonót megúsztam. Még csak az hiányozna, hogy egy körben ücsörögve azt kelljen ecsetelnem, hogy „Hello, Madison vagyok és… és drogfüggő vagyok. „ Gondolom ez után jönne a sírás, majd a nagy magamba fordulás, hát a nagy fenéket!
A drogot pedig hamarosan a pia is követte, amely nálam meglepő vagy sem, de a második helyre került. A sulit azért valahogy csak sikerült letennem, de amikor lehetőségem volt rá, akkor az egyik helyi bandával lógtam, akiknek hát nem is tudom, talán a tagja voltam. A lényeg viszont az, hogy a szüleim ordítozását és bántalmazását egy idő után megelégeltem, így 16 éves koromba kerültem ki az utcára, így költözve be úgymond a bandánk kis székhelyére. Persze pasijaim is mindig akadtak, egyre kiforrottabb szépség lettem, én pedig ezt ki is használtam, így időről időre volt kinél laknom, tehát végülis túl sok hiányt nem szenvedtem az életben. Véget értek a bántalmazások – általában, bár néha kifogtam pár pöcsfejt én magam is -, és végre önálló életet élhettem. Az érettségit azért megszereztem, bár jóval később, mint kellett volna és már kezdtem megelégedni az életemmel. Végülis, nem volt rossz egy banda tagjának lenni, nem voltam prosti se, egyszerűen néha összekötőt játszottam néhány drogszállítmánynál vagy kis senkiknek adtam el az árut, ha éppen arra kértek. Jól végeztem a dolgomat, tehát nem volt semmi probléma.
Ekkor jött el viszont az a nyári este, másfél évvel ezelőtt, amikor minden megváltozott. Most kivételesen nem voltam a kis baráti társaságommal, hanem Alicia-val leléptünk egy kis időre, hogy engedjünk vágyainknak. Ő volt az a csaj, akit bár nem tartottam barátomnak, mégis eléggé megkedveltem, szóval időnként összefeküdtünk, mindenféle kötöttség nélkül. Tudta ő is, hogy kinél élek, tehát túl sokat nem engedhettem meg magamnak, ha nem akartam ismét a sürgősségin kikötni. Viszont ezen az estén a rendőrök ráleltek kicsinyke drogtanyánkra, így lerohanták azt az épületet, ahol addig éltünk és hát mit ne mondjak, mindenkit bevittek. A legtöbbször be voltunk állva, szóval nem meglepő. Amikor mi Aliciával visszatértünk, már csak a hűlt helyüket találtuk egykori társainknak és az egyik hajléktalantól – aki mindig a közelünkben ólálkodott és némi infot adott valamennyi drogért cserébe -, tudtuk meg, hogy pontosan mi is történt. Oké, ez így elég sok volt nekem, főleg, mivel tudtam, hogyha megtalálják Brian otthonát, akkor én is bajba kerülhetek. Nem volt kérdéses, hogy ott hagyom-e Aliciát, tehát gyors búcsút intettem neki, majd irány az akkori lakás. Soha se volt túl sok cuccom, így egy nagyobb bőröndbe bepakoltam mindenemet, tettem el némi drogot és pénzt, hogy legyen miből elkezdenem máshol, majd kimentem a buszmegállóba és felszálltam az első buszra, amely indult, mivel ha valaki felismer, meglehet, hogy engem is berángatnak a drog ügyletek miatt és mivel nagykorú vagyok már, simán leültethetnek, én meg azt köszönöm, de nem várom meg.
A busz egyébként Vegas-ba ment, tehát ott kezdhettem új életet és most már nagyjából 1 éve itt is élek. Nem jött utánam senki, nem voltak faggatózások sem, pedig beszéltem azóta már rendőrrel is, szóval úgy érzem, hogy én megúsztam ezt az egészet. Egyébként hála csinos külsőmnek, sikerült elhelyezkednem az egyik kaszinóba, mint felszolgáló és bár nem csípem mindig az ottani vendégeket, de néha meg kell tanulnom befogni a számat. Vegas kissé más, mint New York, ott pedig nem óhajtottam tovább azt az életet élni, mint korábban, úgy érzem, ideje felnőnöm és a saját lábamra állnom, nem függni másoktól. A szüleimmel amúgy azóta se tartom a kapcsolatot, köszönjük szépen, minden remek egymás nélkül, senkinek se hiányzik a másik és talán ez így is van jól. Jó, azért nem tagadom, akad néha némi mellékmunkám, már ami a drog bizniszt jelenti, ezért is mondhatom el, hogy mostanra már van egy saját kis garzonom és egy kicsinyke, piros kocsim, amely bár rozoga, mégis elvisz oda, ahova akarom. Mivel még bőven van mit beszereznem, ezért ha lehet, túlórákat is vállalok és próbálom nem kirúgatni magam. Nem egyszerű tartanom a számat olykor, de mégis megteszek minden tőlem telhetőt és azt hiszem, hogy talán még vihetem valamire, bár nem tudom, hogy miként is juthatnék majd feljebb… Meglátjuk, hogy mit hoz még számomra a jövő.
|
|
Kezdőlap 
