Mondhatni, hogy egész jól telnek a napjaim. Na nem mintha minden megjavult volna. Nem, azért közel sem. De most már legalább tudtam Roxyval pár szót beszélni anélkül, hogy veszekedtünk volna. Sőt, azt hiszem az már tényleg haladásnak mondható, hogy talán egy hét múlva láthatóm újra Huntert. A végső cél persze az, hogy nálam lehessen mondjuk egy teljes hétvégén. Vagy én náluk. Vagy ők itt. Ez már részlet kérdés. A lényeg, hogy látni szeretném és jogom is van a fiamhoz. De ez még nem az a hétvége, amikor is velem lehet. Mára más tervem van.
Pár napja csörgött a telefonom. Bevallom, meglepődtem. Először azt hittem, Roxy az. Úgy kaptam fel a telefont, mintha csak öt másodpercem lett volna rá. De Sabrina hívott. Próbáltam elrejteni a hangomban a csalódottságot és azt hiszem, sikerült is. A lényeg, hogy végül is nem rossz, hogy ő keresett. Lebeszéltük a mai napot. Jön és segít rendet rakni. Nem hangzott olyan rosszul és most is úgy gondolom, hogy nem fog megártani egy kis takarítás. Bár tény, nem számítottam rá, hogy még hallok felőle. Annak ellenére, hogy miket beszéltünk, azt hittem, eltűnik. De nem és sikerült az egyik legjobb napot kiválasztania.
Reggel úgy keltem, hogy a naptárat néztem. Egy hét. Kerek egy hét, mire újra láthatom a fiam. Akkor talán magammal is hozhatom egy kicsit. Úgyhogy nem árt, ha rend lesz. Ébredés, kávé, cigi. Öltözés, csak felkaptam, ami a kezembe került és még tisztának volt mondható - póló, kopott farmer. Utána már neki is láttam a kupi nagy részét eltakarítani. A ruhákat eltoltam úgy kupacban az előszobából, a konyhában egy helyre raktam az üres piás üvegeket. Persze, hogy az egyik kapásból letáncol a pultról. Elkáromkodom magam és ezzel egy időben megszól a csengő.
- Csak nyomd le a kilincset! - kiabálok ki, miközben igyekszem összeszedni a nagyobb üvegdarabokat anélkül, hogy elvágnám a kezem.
- A rohadt életbe! - igen, minden igyekezetem ellenére sikerül megvágni magam. De semmi komoly. Kicsikarok pár csepp vért, amíg összeszorítom az ujjam és kész. Megúsztam.
De a többit egyelőre hagyom a fenébe. Inkább felállok és a bejárat felé indulok. Ha eddig nem jött volna be magától, majd most beengedem.

Nem hiszem, hogy kibírtam volna semmittevéssel a mai nap első pár óráját. Túl sok tennivaló van én pedig továbbra is túl keveset alszok. Pedig most lehetne. Megtehetném, hogy kialszom magam, de nem tudok. Pont úgy ébredek hajnalban, mintha Hunterhöz kellene felkelni. Bár így lenne! De talán majd hamarosan. Előtte viszont itt a mai nap, amikor biztos, hogy nem fogok unatkozni. Amint sikerül felébredni és letudni a reggeli rutint, már kezdek is valamiféle rendszerezést. Ami abból áll, hogy a ruhákat és pár kacatot arrébb rugdosok, majd először a pult egyik végébe, majd egy zsákba rejtem a piás üvegeket. Az egyikkel persze - miért is ne? - sikerül megvágnom az ujjam, de igazán semmi komoly. Még annyira sem vérzik, hogy megérje bekötni. Itt felesleges azért aggódni, hogy összevérezek valamit. Nem is foglalkozok vele. Hallom a kopogást, amire kikiabálok, de egy perc után már megyek is, hogy ajtót nyissak, ha nem hallottam volna. De szerencsére beengedte magát, úgyhogy megállok pár lépésre tőle és onnan mosolygok rá.
- Szia! Valami olyasmi. De sokáig nem jutottam... - mondom, de a mosoly már eltűnik az arcomról. Szerettem volna legalább félig értelmes kinézetet adni a lakásnak, mire ideér. Nem mintha, nem láttam volna már amúgy is, hogy néz ki a hely, mióta egyedül vagyok itt, de... fene se tudja. Nem lett volna rossz egyedül is eljutni valameddig.
- Ez? Semmi. Csak egy cseszett üvegszilánk - vonok vállat, majd ha már így megemlítette, az a két csepp vért, ami ott van az ujjamon, beletörlöm a sötét nadrágomba. - Nem fogok belehalni. Ne aggódjon folyton - mosolygok újra és ennél több időt felesleges a kis vágásnak szentelni. Pár perc múlva már csak a helye lesz és kicsit érzékeny lesz a bőr. Semmi más.
- Öö szóval... mit szeretnél csinálni? Azon kívül, hogy gondolom megnézni Jacket és megszeretgetni - húzódik szélesebb mosolyra a szám, majd egy intéssel hívom magam után a konyha fele. Úgyis onnan jut ki a hátsó udvarra és ha mégsem akar menni, meg tudom kínálni valamivel.
Kérdés nélkül veszek ki inni a hűtőből - na nem sört -, csak valami narancslevet. Biztos, ami biztos megnézem előtte, hogy nem járt-e le. Tényleg nem tudom, mióta csücsül ott a doboz. De úgy tűnik, hogy semmi baja, úgyhogy öntök is neki. Ha még itt van, nyomom a kezébe, ha nincs, akkor viszem ki utána.

Szerettem volna valami rendet kialakítani a nagy kupiban. Bár ha jobban belegondolok, már maga a kifejezés is idiótán hangzik. De ennek ellenére sikerült pár dolgot megcsinálni egyedül. Többet között megvágni is sikerül az ujjam. Nem mintha számítana. Persze kellemetlen, de semmi életveszélyes.
- Nagyon sokra jutottam - jegyzem meg egy grimasz kíséretében, majd szinte azonnal mosoly jelenik meg az arcomon, amikor újra megszólalok. - Most már van miért összepakoljak - beszélek, de részletezni nem akarom a dolgot. Fogalmam sincs, miért nem teszem. Nem titkolni akarom előtte, hogy van egy fiam, csak... na jó, nincs arra normális magyarázat, hogy miért hallgatok róla. Pedig mikor megszületett, minden második embernek az orra alá toltam Hunter fényképét. Majd talán újra leszek még olyan büszke apuka, ha kialakul valami rendszer.
- Egy üres piás üveg. Leesett, ahogy pakoltam. De már egy csepp sem volt benne, szóval... - szélesedik ki a mosolyom, miközben a fejemmel akaratlanul is a konyha felé intek, hogy mutassam, ott sikerült ilyen szép akciót csinálni.
- Persze, hogy szabad. Én úgysem foglalkozok vele annyit, mint kellene. Biztos örülni fog neked - beszélek, miközben megindulunk a konyha felé, hogy ő kimehessen ahhoz a "vadállathoz". Csak időközben kapcsolok, hogy mit is mondott. Szobánként haladva? Gyorsan végigpörgetem a fejemben a lehetséges válaszokat, majd kimondom a legegyszerűbben, magyarázat nélkül.
- Az egyik szobába nem kell takarítani. Az teljesen rendben van - jelentem ki és még egy aprót bólintok is. Csak tudnám, miért ragaszkodok ehhez az elmélethez? Hiszen egy porszívózás vagy portörlés nem árthat ott sem.
- Oda majd én benézek és gyors... nem is tudom. Azt csinálom, amit szokás egy szobában - dörzsölöm meg a tarkóm. Most, hogy így jobban belegondolok, fogalmam sincs, pontosan mit szoktak csinálni a nők takarítás címén. Nem hiszem, hogy egy kis portörlés és rendrakás tart fél napokon át.
- Meglesz. Ezzel még én is megbirkózok. Csak előbb... - kezdek el beszélni, de elhallgatok, mert észreveszem, hogy Sabrina már inkább indulna ki Jackhez. Eszemben sincs feltartani. Hadd menjen csak. Csukott ajtón keresztül is hallom a kutyám boldog csaholását. Nem semmi. Nagyon megkedvelhette.
Én viszont kikerülöm az üvegszilánkokat és nem törődve semmivel kihalászok a hűtőből egy doboz narancslevet, majd egy pohárba öntve viszem Sabrina után.
- Még mindig? Hát szoktak a kutyák változni pár hét alatt? - kérdezek vissza kissé értetlen fejjel, de a szám szélén ott bujkál a mosoly. Aztán odaadom neki a poharat, én pedig ott maradok minden nélkül. Annyi eszem már nem volt, hogy magamnak is hozzak. Sörhöz még korán van, de... na mindegy.
- Persze, minden elmúlt. Már a lábam sem fáj. Mondtam én, hogy egy hét és rendben lesz - beszélek, majd elhallgatok és egy pillanatra elgondolkozok, hogy folytassam-e.
- Neked... minden gond nélkül hazaértél? Szüleid nem vettek észre semmit? - érdeklődök, majd amint elhangzik az utolsó szó, Jack morgós ugatással válaszolok. Mióta féltékeny ez a kutya? Soha nem gondoltam volna, hogy megviseli, hogy épp nem vele van foglalkozva. Ennyire nincs elkényeztetve.

Nem tudom, miért, de nagyon könnyű vele úgy beszélgetni, hogy nem gondolom igazán át, amit mondok. Pedig tudhatnám, hogyha csak félinfókat mondok neki, vissza fog kérdezni. Ilyenkor persze, már késő visszavonni. Megrázhatnám a fejem, vagy mondhatnám, hogy semmiség. De mégis valamiféle féligazsággal állok elő.
- Mert, vendégem lesz majd és miatta már megéri - mosolyodok el akaratlanul is. Ha csak eszembe jut a fiam, mosolygok. Most már képes vagyok rá. Az első napokban, mikor egyedül maradtam, nem ment.
- Még szép, hogy az! Másképp piában úszna a konyha - vigyorgok nagy büszkén Ha jobban belegondolok, én sem tudom, miért volt olyan fontos hozzátenni, hogy üres volt az üveg és úgy tört el. Tényleg úgy hangzik, mintha valami lecsúszott alkesz lennék, aki sajnálja ha pár csepp ital kifolyik. De persze ez nem igaz. Attól függetlenül az ital pénz és abból nincs sok jelenleg. Úgyhogy nincs pazarlás.
- Nem olyan tiltott terület, csak... na mindegy. Majd meglátod. Nincs tiltott szoba - javítom ki magam gyorsan, amikor is belátom, hogy igazából felesleges titkolóznom előtte. Talán, sőt biztos, hogy nem nézni ki belőlem, hogy apa vagyok - vagy legalábbis próbálok az lenni. Kíváncsi leszek, hogy ilyen arcot vág, amikor majd oda nyit be. Viszont az még nem most lesz. Ahogy látom, nagyon is el van foglalva Jack-kel én pedig csak akkor zavarom meg, hogy odaadjam neki a nagy pohár narancslevet, amikor felnéz. Ha már én nem foglalkozok eleget ezzel a fenevaddal, valaki más tegye meg.
- És válaszol is? - oké, tudom, ez hülye kérdés és megint piszkálódás, de akkor is kicsúszott a számon. A mosoly persze megint ott van az arcomon, úgyhogy csak nem veszi olyan komolyan.
- Ha lett volna valami maradandó, akkor is csak magamnak köszönhetem - vonok vállat. Részben azért igazam van. Én álltam meg ott, én mentem végül vissza. A többi már inkább csak szerencsétlen véletlen. Az viszont nem rossz, hogy időben, mint gond nélkül hazaért akkor este. Bármennyire is nincs közöm hozzá, biztos, rosszul éreztem volna magam, ha valami történik. Így utólag belegondolva, simán elkísérhettem volna. Maximum egy séta aztán haza. Igen, így kellett volna. Nem ide jönni és nem hagyni, hogy egyedül taxizzon haza. De most már mindegy. Na meg amúgy sem történt baj, úgyhogy felesleges ezen rágódni. Még szerencse, hogy Jack méltatlankodni kezd, amiért nem foglalkozunk vele. Soha nem csinált még ilyet, de a viselkedése csak engem lep meg.
- Hozok neki valami kaját és akkor meglóghatunk előle - nevetek és meg is indulok be, hogy kiszedjem a nagy zacskó kutyakaját, amit még a nagyiék adtak. Elég furcsa, hogy Jacknek több ennivalója van készleten, mint nekem. Furcsa, nevetséges és valahol azért szánalmas is. Na de mindegy.
Visszamegyek az udvarra és már öntök is egy jó nagy adagot a kutyaház előtti tálkába. Jack figyelme azonnal a kajára irányul és rohan enni. Mindent otthagyok kint és üres kézzel sétálok vissza Sabrinához.
- Akkor, hol szeretnél kezdeni, vagy mihez lenne kedved? Megnézed azt a nem is annyira titkos szobát? - mosolygok, de részben megjátszott. Pedig talán így a legjobb. Ha megmutatom neki a gyerekszobát, és így nem éri később meglepetés, ha csak úgy benéz. Nőből van - vagy az lesz -, valószínűleg a gazdag neveltetés ellenére is jobban ért ahhoz, hogy hogy kell tisztán tartani egy olyan helyet, ahol kisbaba van. Vagy lesz. Vagy... tökmindegy.

Először nem akarok neki elárulni semmit. Nem azért, mert nem bízok benne már most valamilyen szinten. Inkább azért, mert tudom, hogy a válaszaim újabb és újabb kérdéseket szülnek és utána már ki tudja hol a megálló. Talán itt álldogálunk majd fél napon át. Ő kérdez én válaszolok. Mint valami kihallgatás, csak kevésbé feszült hangulatban. De mindezek ellenére válaszolok, még ha nem is mondok el minden részletet.
- Igen, fontos valaki - mosolygok az eddigieknél szélesebben. Fontos valakit hozok. Ő még nem jön a lábán és nem csenget be. De ez csak amolyan saját vicc, amit ő a félválaszaim miatt nem érthet. Majd idővel. Talán.
Most egyelőre viszont gyorsan tisztázzuk a lényeget, hogy amit eltörtem üveget, abban egy csepp ital sem volt már. Ráadásul olyan szépen megmagyarázom, hogy ez nekünk miért jó, hogy még én is elhiszem, hogy ez az egyetlen ok, amiért örülök ennek. Aztán jön a kínosabb rész. Gondolkodás nélkül jelölöm ki azt a bizonyos szobát tiltottnak... aztán pár szó és megváltoztatom az elhatározást. Belátom, hogy felesleges emiatt feszengeni. Megmutatom neki, valószínűleg elhalmoz egy rakat kérdéssel, amikre majd igyekszek válaszolni anélkül, hogy bármi túlzásba vinnék.
- Nem biztos, hogy ez olyan jó ötlet... - mondom kis hezitálás után, de a vigyort szándékosan nem rejtem el. Jobb, ha tudja, semmi olyasmi nincs, amit ne láthatna. Kevés, nagyon kevés a személyes cuccom és semmi olyan nincs közöttük, ami joggal lehetne titkos. De erre majd ő is rájön, ha nem Jackkel lesz elfoglalva.
- Aha. Kutyajelbeszéd. Értem én - bólogatok mindentudóan, majd elmosolyodok. Komolyan mondom, ez a kutya! Tudtam én eddig is, hogy a nagyiék elkényeztették, de a fene gondolta volna, hogy ennyire. Eddig még soha nem csinált ilyen. Ennyire megkedvelte volna ezt a lányt? Valószínűleg.
Most viszont inkább úgy döntök, hogy hozom a kutyakaját és lekenyerezem Jacket, hogy adjon nekünk egy kis mozgásteret. Mihelyst hallja a zacskó csörgését már ott is van a tálkája előtt én pedig nem spórolok. Egyen csak. Addig mi pedig elindulunk befelé, amikor is megteszem a nagy lépést. Rábólintott, hogy mutassam meg neki a nem olyan titkos szobát, szóval, vágjunk bele.
- Aszalt fej? Hallod, van neked fantáziád - nevetem el magam. - De megígérem, egy emberi fej sincs a szobában. Csak dínófej - beszéltek és az utolsó mondat előtt tartok egy kis szünetet. Ennyi most belefért. Egy kis feszültségoldás. Bár azt hiszem itt én vagyok az, aki kissé idegeskedik. Csak tudnám, miért?
Közben lassan lépkedek és megállok a gyerekszoba csukott ajtaja előtt. Bármennyire is nem akarok, habozok egy pillanatig. Azóta nem voltam bent huzamosabb ideig, hogy itt töltöttem a napjaimat egy üveg pia mellett. Nagy levegőt és lenyomom a kilincset, majd kitárom az ajtót előtte. Nem lépek be. Hagyom, hogy ő döntse el, mit szeretne. Bemegy, megáll itt, kérdésekkel halmoz el...
Én viszont akaratlanul is végignézek mindenen. Rend van. Legalábbis nagyjából. A kinyitott szekrényajtók, ami mögött üresen állnak a polcok. Az összes ruha eltűnt. Látszik, hogy sietve pakolták el. Én pedig nem csuktam be az ajtókat. A többi szekrény polcain olyan játékok, amiket Hunter még évekig nem fog a kezébe venni. Kiságy, pelenkázó, több csomag bontatlan pelenka és miegymás. A világoskék falakon pedig továbbra is ott úsznak a felhők, amiket én festettem.

Még szép, hogy nem bírok magammal és csak azért is olyasmit mondok, amivel ha nem látja a mosolyt az arcomon, elvehetem a kedvét. Nem mintha tényleg lenne bármit, amit el kellene titkolnom vagy nem láthat. De attól még jó úgy tenni, mintha lenne.
- Dehogynem! - szélesedik ki a mosoly az arcomon, de tovább nem viszem. Nem találok ki meredek sztorikat, hogy miért kell vigyázni egy-egy saroknál és miért ne nézzen be minden gyanús helyre.
- Megtanítasz kutyául? Benne vagyok - vigyorgok, de aztán ennyi elég is a poénkodásból meg Jackből. Hozom neki a kaját így mi elszabadulhatunk. Irány a gyerekszoba. Ha már úgy döntöttem, hogy nincs titkos szoba, jobb ezzel kezdeni és megmutatni neki. Ő talán úgyis jobban tudja, hogy mi számít ilyen helyeken tisztaságnak. Időközben még muszáj magyaráznom az asztalt fejekkel kapcsolatban. Legalább addig sem arra figyelek, hogy hova vezetem éppen. Meg amúgy is, ő hozta fel a fejeket. Nem az én agyamból pattant ki.
- Az. Dínófej. Talán még pár katona feje is... - beszélek kissé hadarva, majd megállok az ajtó előtt. Először alig észrevehetően hezitálok, végül lenyomom a kilincset és kitárom az ajtót előtte. Nem tudom, meg kellene-e könnyebbülnöm a pillanatnyi csend hallatán. Azt hittem, kapásból sorolni fogja nekem a kérdéseket és nem áll le, amíg mindenre választ nem kap.
- Rend? Valami olyasmi - mosolygok, de inkább begyakorolt módon, nem szívből. Eddig azt hittem, az a legrosszabb, ha kérdésekkel halmoz el, én pedig gondolkodás nélkül válaszolok neki. Most már tudom, hogy ez lett volna a jobb verzió. A rosszabb, ami most történik. Látom a döbbenetet az arcán és nem tudok, mit kezdeni vele. Csak nézek rá, amíg ő a szobát vizsgálja. Végül csak megszólal.
- Igen, gyerekszoba - bólogatok, miközben a tarkómat dörzsölöm. - A fiamé - erősítem meg a feltételezését a következő szavai után és ekkor már tényleg kezdem magam kínosan érezni. Kivételesen tudom is, hogy miért. Mert a döbbenete azt juttatja eszembe, hogy nem nézte ki belőlem, hogy apa vagyok... ami egyenlő számomra azzal, hogy nem való nekem gyerek... És ezzel máris helyben vagyunk. Vissza abba a bizonyos mókuskerékbe, ahol újra és újra kikötök.
- Az anyjánál van, de jövőhéten talán elhozhatom és... szóval ő az a különleges vendég - jelenik meg most már egy valamivel hihetőbb és valódibb mosoly az arcomon. végül nagyot sóhajtok és rászánom magam, hogy ne a küszöbön ácsorogjak.
- Szóval,  akkor itt nem kell semmit csinálni? Gondolom te az ilyesmihez jobban értesz - beszélek még mindig kicsit hadarva, és próbálok nem az üres kiságyra nézni.

Jack igazi mázlista, hogy Sabrina ennyire megkedvelte. Talán tényleg még én is egy idő után jobban fogom érteni, hogy egy egy ugatás vagy tudom is én mi, mit jelent. De nem most fog nekem rögtönözni egy tanfolyamot. Inkább Hunter szobája felé vesszük az irányt. Bevallom, kissé ideges vagyok, de az okát meg nem tudom mondani. Ezért is beszélek teljesen feleslegesen és valamilyen szinten hadarva.
- Egyelőre még tartozik hozzájuk test is. Nem tudom, meddig - teszem még hozzá, ahogy megállunk az ajtó előtt. Fogalmam sincs, mikor jön el az az időszak, amikor Hunter majd játékkatonákkal játszik, de fogadok, hogy hamar megfosztja a fejet a testüktől. Én pedig majd jó apa módjára veszek neki másikat.
Most viszont minimális hezitálás után kitárom az ajtót és próbálom leolvasni a meglepett arcáról, hogy mi járhat a fejében. Nem mintha képes lennék olvasni róla. Az viszont kimondottan még idegesebbé tesz, hogy nem halmoz el kérdésekkel, mint ahogy vártam. Nem igazán tudom, mi jár a fejében, azt viszont igen, hogy az enyém belefog a szokásos szövegbe. Próbálok nem törődni vele. Szerencsére amikor csak megérkezik egy-egy kérdés, már könnyebb kizárni mást.
- Már nagyfiú. Nemsoká' fél éves - mondom nagyon is büszkén, mosolyogva. Amíg nem gondolok bele a részletekbe, hogy nincs velem, hogy alig látom, hogy minden igyekezetem ellenére nem vagyok jó apa, addig nincs baj. Addig képes vagyok mosolyogni és nagy büszkén mesélni róla. Kis híja, hogy nem rohanok a tárcám után, hogy megmutassam a benne pihenő egyetlen képet róla.
Bár talán megtettem volna, ha nem csúszik ki a száján a következő kérdés. Azt hiszem, ez az, amivel nem tudok mit kezdeni. Képtelen vagyok elmondani, hogy mi történt. Aprót bólintok, mikor újra megszólal, és újra idegesen nézek körül a szobában. Valahol válaszolni akarok neki, de végül nem teszem meg. Elég, ha én tudom, hogy mekkora barom voltam, amiért elcsesztem mindent. Nem kell, hogy még ő is úgy nézzen rám, hogy ez újra és újra tudatosuljon bennem. Úgyhogy tényleg hallgatok és próbálok nem túl szerencsétlennek tűnni. Inkább megszólalok és visszatérek arra, amiért itt vagyunk. Takarítás. Biztos, hogy ő jobban ért ehhez, mint én.
- Tudtam én, hogy szakértő vagy - mosolygok, de ez most maximálisan megjátszott. Közben egész végig dörzsölgetem a tarkóm. Talán mégsem volt olyan jó ötlet ide is bejönni. De most már késő.
- Szóval akkor szellőztetés... - kezdem ismételni a szavait és megyek is beljebb, hogy kinyissam az ablakot. Közben azon agyalok, hogy felmosó meg porszívó hol a fenébe van itt. Egyáltalán van? Kellene lennie... talán...
- Fogalmam sincs, hol találunk porszívót és ilyesmit - vallom be végül, ahogy újra felé fordulok. Ha rajtam múlik, feltúrom az egész házat, aztán majd meglesz. De talán neki van ötlete. Lehet, hogy nekem is említett valamit Roxy, de nem tehetek róla, a gondolataimat továbbra is az az egy kérdés tölti ki, amit feltett és én nem válaszoltam.

Még most sem tudom eldönteni, hogy jó ötlet volt-e megmutatni neki Hunter szobáját. Eleinte ideges vagyok. Főleg akkor, amikor nem azt a reakciót kapom, amire számítok. Meg tudnék birkózni a kérdésekkel, de alig szólal meg. Tényleg feszült vagyok, de meglepően hamar mosolyra húzódik a szám. Hát lehet a fiamról nem mosolyogva és büszkén beszélni? Persze, hogy nem!
- Még szép, hogy az! - jelentem ki és ha lehet, még jobban kihúzom magam. Tényleg nem sokon múlik, hogy mutassak róla fényképet, de arra ráérek később is.
- Persze, hogy szeretem... ő a mindenem, és... - inkább megrázom a fejem és elharapom a mondat végét. Amúgy sem tudom, hogy folytatódna pontosan. A vigyorom persze szerintem eleget elárul. Újra képes lennék pont úgy áradozni róla, mint eleinte. Arról viszont képtelen vagyok beszélni, hogy mi történt és miért nincs itt velem az anyjával együtt. Hogy is fogalmazhatnám meg anélkül, hogy én lennék a rossz és még nagyobb baromnak érezném magam? Sehogy. Hacsak nem hagyok fel az igazsággal és hazudok. Azt pedig nem akarok. Úgyhogy marad a hallgatás és az apró bólintás, amikor újra megszólal és így nem kötelez válaszolásra. A takarítás már valamivel jobb téma. Na nem mintha arról órákon át tudnék beszélni.
- Biztos, hogy jobban értesz hozzá, mint én - mondom gondolkodás nélkül és csak azért, hogy ne álljak ott, mint egy rakás szerencsétlenség, megindulok az ablak felé. Végül is arról volt szó, hogy nem árt egy kis szellőztetés.
- Van egy nagy kamra... és pince. De oda soha nem jártunk le. Nincs valami jó állapotban a lépcső - beszélek kellő gondolkozás után. Tényleg fogalmam sincs, hol találunk ilyesmit, hogy porszívó. Akkor viszont egészen felderül az arcom, amikor tisztítószereket említ.
- Azok tudom, hol vannak! - és már mutatok is a konyha felé. Persze magától is erre tippel, ezért nem is tartom vissza, amikor elindul, de azért után indulok.
- Nem olyan régen tettem rá zárat Hunter miatt. Kissé előregondolkodtunk... - mosolyodok el és félúton megelőzöm, hogy a kezébe tudjam nyomni a kis kulcsot. Jobb megoldás ez, mint holmi gyerekzár vagy fene se tudja.
Amint a kezébe adom a kulcsot, minden más előtt rászánom magam, hogy végre feltakarítsam az üvegszilánkokat. Ezúttal még a nagyobb darabokat sem kézzel szedem fel, így megúszom a további sérüléseket. Közben pedig beszélni kezdek.
- Tudod... amit kérdeztél... én csesztem el mindent. Nem akartam, de így alakult. A sokadik húzásom volt és megunta. Vitte a fiamat is. Jól akarom csinálni ezt az egészet és mégsem megy - mondom szinte alig hallhatóan, de utána elhallgatok. Jobban érzem magam, amiért kimondtam? Talán. Egy kicsit. Nem mintha tanácsot várnék tőle vagy bármi. Csak elmondtam és kész.
- De legalább Huntert láthatom és nálam lehet most már. Ez a lényeg - erőltetek magamra egy mosolyt, ahogy az üvegszilánkokat a kukába dobom. Gondolom, akkor most kellene megkeresni a porszívót, majd valami rongyot portörlésnek.

Nem tudom, miért nem akartam a fiamról beszélni eddig. Túlzottan tartottam a reakciótól, a kérdésektől. Mint kiderül, a hallgatása rosszabb a kérdésözönnél. De szerencsére nem tart az egész annyi ideig, hogy elviselhetetlenül kínos lehessen. Hamar hozom a büszke apuka szerepét, pont úgy, ahogy régen is tettem és egészen addig megfeledkezek arról, hogy milyen szerencsétlenül alakultak a dolgok, amíg nyíltan rá nem kérdez, hogy mi történt. Mennyivel egyszerűbb lett volna továbbra is Hunterről áradozni! A feltett kérdésre viszont nem tudok válaszolni. Nem mintha elvárná. Nekem mégis továbbra is ott motoszkál az agyamban. Talán elmondom majd neki. Talán nem. Most viszont az a biztos, hogy belépek a szobába és kinyitom az ablakot, hogy meglegyen az a bizonyos szellőztetés. Jobb a takarítással foglalkozni. Az elhatározás viszont, hogy ma rendet csinálok ő pedig besegít, még nem jelenti azt, hogy tudom is, mit, hol kell keresni. Nem habozok ezt bevallani neki. Csak tippjeim vannak... az is inkább arra vonatkozik, hogy hol nem lehet.
- Meglesz. Megkeressük. Megkeresem - beszélek és próbálom nem mutatni, hogy még mindig ott motoszkál az előző kérdése a fejemben. Igyekszem minél hamarabb kiverni a dolgot a fejemből. A porszívó most fontosabb. Azt kell előkeríteni. De előtte letudhatjuk, aminek tudom a helyét. Mint a tisztítószerek.
- Igen, Hunter - mosolyodok el, azon az idióta módon, ahogy csak a büszke apukák tudnak. - Én választottam neki - jelentem ki pont olyan büszkén, ahogy eddig beszéltem róla, és észre sem veszem, hogy milyen furcsán viselkedek, magamhoz képest. De a fenébe is, nem tehetek róla! Imádom a fiamat... akkor is, ha még bele kell tanulnom az apaszerepbe. Jövőhéten újra gyakorolhatom.
Most viszont csak leveszem a többi kulcs közül azt, ami a tisztítószerekkel teli szekrényt nyitja és odanyomom Sabrina kezébe. Amíg ő a lakattal és a sok flakonnal foglalkozik, én eltüntetem az útból az üvegdarabokat. Az én kezem már nem vérzik, de ez nem jelenti azt, hogy újra meg akarom magam vágni. Úgyhogy minden egyes szilánk a kukában végzi. De amíg ez megtörténik, akarva-akaratlanul is beszélni kezdek. Kénytelen vagyok megtenni, hiszen nem bírom kiverni a kérdését a fejemből.
- Honnan szedsz te ilyen profi szövegeket? - kérdezek vissza kapásból, miután az utolsó szó is elhagyja a száját. Nem kell nagy észnek lenni ahhoz, hogy feltűnjön, ilyesmit a dokik mondanak. Nem egyszer hallottam én is hasonlót gyerekként az agyturkászoktól.
- Azt hiszem... már azzal is megelégszek, hogyha Hunter nálam lehet - vallom be és csak ezután tudatosul bennem, hogy most először mondtam ki hangosan, hogy Roxyt nem valószínű, hogy visszakapom. Akarom, valahol mélyen, de a fiam fontosabb. Hozzá ragaszkodok. A többi majd alakul.
- Megyek, megnézem a kamrát, addig... nem tudom - beszélek és rábízom, hogy amíg én feltúrom azt a helységet, ő mit csinál. Két perc sem telik bele és már nagy büszke mosollyal emelem magasba a kisebb fajta porszívót és viszem oda hozzá. Nem olyan könnyű volt kihalászni a többi kacat közül, időközben még egy polcot is sikerült leszakítani, de a lényeg, hogy a porszívó megvan.

Elég hamar tudatosul bennem, hogy fogalmam sincs, hol találunk porszívót. Van valahol, abban biztos vagyok, csak a pontos helyet nem tudom. De megkeresem. Ahogy ő mondja, annyira azért nem lehet nehéz rábukkanni. Tényleg elég nagy, a ház pedig nem egy óriása palota, ezer meg egy titkos szobával, ahol el lehet rejteni a porszívót. Előtte viszont pár szó, most már újra mosolyogva, Hunterről. Nem bírom megállni, hogy ne beszéljek róla. Csak eleinte volt nehéz, amíg rá nem szántam magam, hogy mondjam el, van egy fiam. Most már sokkal könnyebb és nem kell arra figyelnem, hogy mi csúszik ki a számon, ami árulkodhat.
- Ő is különleges. Különlegesen sokat sír és csak éjszaka. Soha nem hagyott minket aludni. Már csukott szemmel botorkáltunk végig a fal mentén a sokadik alkalom után az éjszaka közepén - mesélem mosolyogva, majd alig láthatóan megrázom a fejem. Talán nem kellene ebben az egészben elmerülni. Nem lenne jó. Mert ha jó emlékek jönnek, akkor rosszak is fognak idővel. Úgyhogy inkább az üvegszilánkok eltüntetésével foglalkozok. De csak kicsúszik a válaszom a nem olyan régen feltett kérdésére, amire annyira nem akartam felelni. Utána persze kapok az alkalmon és visszakérdezek, amint van lehetőségem.
- Nem is tűnsz annak - nyugtatom meg mosolyogva, majd egy pillanat gondolkodás után újra megszólalok. - Sokat nem ér a dokik dumája. Évekig rángattak engem is, még gyerekként. Nem segített - mondom nagyon is meggyőzötten, majd hamar más felé irányul a figyelmem. Hunter. Térjünk vissza hozzá.
- Fogalmam sincs. Remélem legalább a hétvégét... de nem tudom... - mondom kissé bizonytalanul és nem akarom hozzátenni, hogy még mindig ott van arra a lehetőség, hogy Roxy meggondolja magát. Rossz napja lesz, túl sokat gondolkozik és rájön, hogy mégsem bízik bennem ennyire... bármi lehet. De ezzel egyelőre próbálok nem törődni és elhallgatni. Amíg nem mondom ki hangosan és nem vagyok hajlandó elfogadni, addig nem lehet valóság belőle, nem igaz?
További gondolkodás helyett megindulok a kamra felé, hogy tegyek egy próbát, hátha ott találom a porszívót. Belevetem magam a kutatásba, amikor meghallom még azt az egy mondatot.
- Meglesz - kiabálom ki, miközben úgy ügyeskedek, hogyha már sikerült leszakítani a polcot egy jó mozdulattal, legalább ne essen minden a fejemre. Egy perc múlva sérülések nélkül, a porszívóval lépek ki és csukom be lábbal az ajtót.
A fejem fölé emelem a gépet és úgy indulok meg a gyerekszoba felé. Puszta megérzés, hogy ott találom majd. Már pár lépés távolságból hallom, hogy arra van. Az ajtóban megállva leteszem a porszívót és kissé bizonytalanul állok ott, miközben figyelem, hogy mihez kezdett.
- Elfelejtettem a portörlőt - jelentem be és már megyek is, hogy kerítsek egyet. Ezt már tudom, hol keressem, úgyhogy hamar megvan. Egy darab régi ruhával térek vissza.
- Szóval... mit csináljak? Most te vagy a főnök - húzom mosolyra a szám és széttárom a karom. Bármilyen hajlandó vagyok. Azzal segítek, amivel tudok. Rá bízom, hogy eldöntse, hogy is haladnánk a legjobban.

Még szép, hogy különleges Hunter. Bár valamilyen szinten örülnék neki, ha csak átlagos lenne. Legalábbis olyan szinten, hogy pont úgy működne minden majd a fejében, mint bárki máséban. Ha ilyesmit nem örökölt volna tőlem és csak... átlagos lenne. Elég, ha nekem ő különleges. Az viszont úgysem most fog kiderülni, hogy mi a helyzet. Éveket kell még várni rá, ha jól gondolom. Most inkább a takarítás van a nyakunkon. Előkerítem majd a porszívót is, de előtte az üvegszilánkokat tüntetem el, amíg Sabrina a zárral bajlódik. Közben persze akaratlanul is beszélni kezdek. Mindenre számítok, de arra nem, amit ezzel elindítok. Eszemben sincs elítélni vagy őrültnek nézni azért, mert dokihoz jár. Egyetlen kérdés merül csak fel bennem, amit szinte azonnal fel is teszem.
- Önszántadból jársz, vagy... azt mondták, hogy menni kell és kész? - kérdezem, mert számomra ez a legfontosabb. Tudom, mi a különbség akkor, hogyha kényszerítik az embert és, ha magától dönt így. Lehet, hogy ő inkább arra számított, hogy kérdésekkel halmozom el és faggatózni kezdek, de mivel erről elég egyértelmű, hogy nem szívesen beszél, nem követelek részleteket. Amúgy sem lenne jogom hozzá.
Nem tudom, hogy csináljuk, de idővel újra Hunternél kötünk ki. Nem mintha bánnám. Ha beszélni kell, hát róla tudok. Persze most figyelek, hogy azért ne vigyem túlzásba. Ezért is van az, hogy csak bólintok a szavaira. Biztos, hogy sokkal, de sokkal fáradtabb leszek, ha velem lesz Hunter, de nem bánom. Egyáltalán nem. Inkább a fáradtság, mint az a pokol, amikor minden este azon agyalok, hogy vajon jól van-e. Nem-e beteg vagy épp a szokásosnál is nyűgösebb.
Most viszont inkább a porszívót kerítem elé, hogyha eljön végre a hétvége és ő itt lesz velem, minden rendben legyen. Már nem hitegetem magam olyasmivel, hogy ha Roxy majd azt látja, milyen rend van itt, akkor meggondolja magát és visszaköltözik. Csakis Hunter az ok, aki miatt rászántam magam a takarításra. Na meg részben azért jól jön a segítség is. Így nincs az, hogy félúton feladom vagy máskorra teszem.
Egy perc múlva már a porszívó landol a gyerekszobában, én pedig még egy pillanatra eltűnök, amíg valami törlőrongyot kerítek. Utána már ott állok újra az ajtóban tettre készen. Teljesen rábízom magam. Azt csinálom majd, amit ő mond.
- Fentről lefelé... - ismétlem egy bólintás kíséretében, majd hozzá is fogok. Én meglennék csendben is, de tény, hogyha beszélgetünk közben, úgy jobban haladunk. Tudtam, hogy jön majd egy újabb kérdés, ezért kivárom és csak halványan elmosolyodok, miközben egy percre sem hagyom abba a törölgetést.
- Igen. Festve. Amolyan tökéletes gyerekszobát akartam a fiamnak - magyarázom, majd kis szünet múlva újra megszólalok, ugyanezt folytatva. - Nem mintha ezen múlna egy jó gyerekkor. Nálam a lakókocsi egyik vége volt a szobám, de... azért a nagy szoba és a felhők jobbak - mosolyodok el és egy pillanatra csak megállok, hogy megnézzem a felhőket. Emlékszem, jól megszenvedtem velük, mire sikerült úgy festeni, hogy legalább részben valósághű legyen. Ez volt az első alkalom, hogy ecsetet fogtam a kezemben. Ahhoz képest, nem olyan katasztrofális az eredmény.
Már majdnem épp kicsúszna a számon most nekem egy kérdés, amikkor meggondolom magam. Megfogadtam magamban, hogy nem faggatom a dokival kapcsolatban. Úgyhogy csak szóra nyitom a szám, de be is csukom.
- Na várj egy percet - kérem és futva tűnök el a szeme elől. Egy pillanat múlva felhangzik a zene. Egy régi rock klasszikus. Neki valószínűleg ismeretlen - bár ki tudja? -, a lényeg, hogy elég jó ahhoz, hogy akár ő is megszeresse. De takarítani biztos lehet, hogyha ez szól a háttérben.
Na jó, háttérben? Feljebb tekerem a hangerőt és elmosolyodok. Halkan énekelgetve indulok vissza, majd kérdő tekintettel nézek rá, hogy mit szól az ötlethez. Ha csak egy apró mosolyt vagy bólintást kapok, már lépek is újra be és folytatom a törölgetést ott, ahol abbahagytam.

Nem a legvidámabb téma dokikról beszélgetni. Szerintem nem csak én szeretném minél hamarabb lezárni ezt a témát. Részben ezért is van az, hogy csak egyetlen kérdést teszek fel neki. Azt viszont már nem bírom megállni, hogy nem reagálja a válaszára. Nem hiszem, hogy sűrűn mondják azt neki, amit én, de nem tehetek róla, kicsúszik a számon.
- Szerintem sokat nem érnek a dokik... addig túrják a múltad, amíg még rosszabbul nem érzed magad és... - félbehagyom a mondatot, amint rájövök, hogy mit is beszélek. Az, hogy nálam így alakult annak is betudható, hogy puszta kényszer volt. Nem biztos, hogy nála is így alakul majd. Úgyhogy gyorsan javítok.
- Legalább nekem egy sem segített - zárom le ennyivel és egy apró, kényszermosollyal. Innentől már jobb, hogyha a takarítással foglalkozunk. Akkor hátha kevesebb ilyen kínos részbe futunk bele. Annak ellenére, hogy fogalmam sincs, mit, hol találok, hamar összeszedek mindent és nekifoghatunk a takarításnak. Ebben persze teljesen rábízom magam. Gondolom, hogy azért ő csak jobban ért ehhez, mint én. Vagy ha nem, akkor is lehet most ő a főnök.
- Ilyet, csak rózsaszín vattacukorfelhőkkel? - kérdezek vissza mosolyogva, miközben már nagyban belevetettük magunkat a portalanításba. Ezután már csak egy percre szüneteltetem az egészet, amíg elszaladok és kapcsolok egy kis zenét. Feltekerem a hangerőt és úgy megyek vissza.
- Alice in Chains - adom meg a banda nevét, majd bólintok. Pont ez volt a célom, hogy jobban menjen a takarítás. Zenével azért csak könnyebb és nem kell állandóan újabb beszédtémán agyalni.
- Nekem jó - mondom, miközben egy újabb, utolsó játékkatonát állítok vissza a helyére. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, miután ő kimegy a szobából. Teljesen belefeledkezek a pakolásba és nagyrészt az emlékekbe. Még a zenét sem igazán figyelem, pedig nem egy kedvencem szól a háttérben. Csak akkor állok meg, amikor már minden tiszta. Fogalmam sincs, ő addig mit művelt a folyosón, esetleg a konyhában, de én minden további nélkül megcélzom a hálószobát. Itt már igyekszem mindent kizárni. Minden gondolatot és emléket. Így könnyebb. Amikor elkészülök, körülnézem. Úgy érzem magam, mintha ezzel mindent eltakarítottam volna, ami hozzá vagy múlthoz kötött. Furcsa, de nem is olyan rossz érzés.
Most pedig ideje visszacipeli a porszívót, a kamrába tenni... és talán még gyorsan a helyére szerelni a leszakadt polcot. Az már csak pár perc.