Még tegnap sem gondoltam volna, hogy emberi kinézetet tudok magamra varázsolni. Akkor sem, amikor Jo nyaggatott, sem akkor, amikor én próbáltam magam összeszedni. De sikerült. Megcsináltam. Megborotválkoztam és még addig is eljutottam, hogy egy nagy adag ruhát kimossak és tisztára cseréljem a soknapos, italfoltos pólót magamon. Kellett ez már. Most valamivel jobban érzem magam. Vagy legalábbis emberibbnek. Az igaz, hogy a ház továbbra is úgy néz ki, mint aminek egy hurrikán söpört végig, de ez a legkevesebb. Nem az lesz a következő lépés, hogy kitakarítsak minden sarkot. Valószínűleg inkább valami ehetőt kellene majd beszerezni és lecserélni a többnapos szendvicseket. Na meg az üres és félig üres üvegeket valamiféle gyümölcslére leváltani. De ez mind csak majd. A mai nap kivételével most más nem lebeg a szemem előtt. Tegnap... tegnap képes voltam rászánni magam, hogy előkeressem egy halom ruha alól a telefonom és felhívjam Roxyt. Muszáj látnom a fiamat. Nem kértem, hogy elhozza, vagy nálam lehessen. Egyszerűen csak látni akarom. Megölelni és... a fene se tudja. Csak foglalkozni vele.
Nem mondanám, hogy könnyen és teljesen átlagos hangerőn zajlott le a beszélgetés, de nem kiabáltunk úgy, hogy zengjen a környék és végül megkaptam a választ, amit szerettem volna. Mehetek. Már csak az volt hátra, hogy rendbe szedjem magam és ne nézzek ki lecsúszott alkoholistának. Most pedig, hogy végigsétálok az ismerős utcákon, különösen ideges vagyok. Fogalmam sincs, mi fog kisülni a mai találkozóból, de egy biztos. A fiamhoz jövök. Csakis hozzá. Olyasmi nem szerepel a tervben, hogy könyörgés, magyarázkodás vagy... vad gondolatok. Csak az apróság.
Jó lenne azért megnyugodni, mielőtt felmegyek a lépcsőn és bekopogtatok. Egyáltalán oda kell mennem? Az ő kis külön lakásához, vagy a szüleivel is beszélnem kell, mert ott van? A szülei gondolatától még idegesebb leszek. Már az elején sem voltam a kedvencük, hát még most! Jobbnak látom, minden korábbi elhatározásom ellenére elszívni egy cigit a szomszédos háznál. Rekordidő alatt fogy el a szál, de legalább a két öreg már tudja hogy itt vagyok. Láttam a fejüket a függöny mögül kibukkanni. Remek. Biztos, hogy nem fogok odamenni hozzájuk és beköszönni. Inkább reménykedek abban, hogy Roxy a külön lakásban van Hunterrel és oda kopogtatok be halnak a lépcső leküzdése után. Csak az ajtóban jut eszembe, hogy mégsem volt olyan jó ötlet pont most elszívni azt a szálat, mert így biztosan árad belőlem. Hunter nem hiszem, hogy szeretni fogja.

Nem kellett volna elszívni azt a szál cigit. Már akkor tudom, amikor elnyomom a csikket a járdán állva. De most már késő. Megtehetném, hogy visszafordulok és mondjuk húsz perc késéssel, de legalább füstmentesen állítok be újra, de nem. Nem akarok késni. Már így is egy örökkévalóságnak tűnnek a napok, amióta nem láttam Huntert. Most már nem fordulok vissza, de lejjebb húzom a pulóver cipzárját és a fekete ingem zsebébe mélyesztem a dobozt, majd végigsétálok a régről ismerős járdán utána pedig fel a ház melletti lépcsőn. Innentől már csak kopognom kell. Három... kettő... és kopogás. Választhattam volna a csengőt is, de nem akarom megkockáztatni, hogy az apróság alszik és én legyek a rossz, amiért felébresztem. Nekem az is megfelel teljes délutáni programnak, ha nézhetem, ahogy alszik. Amíg viszont nem tudom, mi a helyzet és az ajtónyitásra várok, legalább valami halvány mosolyt igyekszem felfesteni az arcomra. Nem mintha túl sokáig maradna ott. Oké, nem vártam nagy vigyort és örömkönnyeket, de... a fene se tudja!
- Szia - köszönök én is és kissé feszengve állok előtte. Azt azért nem mondanám, hogy nem siklik egy pillanat alatt végig rajta a tekintetem. Csak éppen nem úgy, ahogy eddig. Vagyis nem úgy, ahogy régebben. Inkább csak azért, hogy leellenőrizzem, rendben van-e.
A ruháján lévő kajafoltokat látva viszont nagyot nyelek. Szeretném megjegyezni, mondani valami vicceset, de nem teszem. Egyszerűen csak befogom a szám egy pillanatra, majd mielőtt újra szóra nyitnám, hogy megkérdezzem, merre van az apróság, már mondja is. Akkor irány előre. Cipő le, pulóver szintén, amit ott is hagyok az ajtó mellett, csak úgy letéve a földre. Nem tagadom, nagyon, de nagyon szeretném már látni Huntert a pulóvernek pedig teljesen jó helye lesz ott. Nagy léptekkel indulok előre. Még mindig jól tudom, itt mi hol található. Bár tény, hogy azért van, ami változott, de ettől függetlneül még a konyhát könnyedén megtalálom és ott a fiamat. Kérdés vagy időhúzás nélkül veszem is ki a székből és ölelem magamhoz.
- Tudod, mennyire hiányoztál? - kérdezem tőle suttogva, majd egy apró puszit adok az arcára és jobban megnézem magamnak. Kész térképet sikerült felvarázsolnia magára... és ahogy látom a környező falra is, amit elért.
- Festő lesz belőled? - teszem fel a következő kérdést és furcsa módon, most eszembe sem jut, hogy mit veszítettem. Ahogy az sem, hogy mennyit jártam ide. Hogy hány reggel csoszogtam ki ide és csináltam kávét - teljesen meztelenül néha a szomszédok örömére. Csak Hunter köti le a figyelmem és miközben újabb pár szót motyogok neki, fél kézzel már a nadrágzsebemben kutatok. Ő pedig pillanatok alatt szedi ki az ingzsebből a doboz cigit.
- Á-á - kapom ki a kezéből és teszem is le a pultra, hogy még véletlen se érje el. Sokkal jobbat adok neki. Egy kocka csoki. Jó, kicsit megviselt és megolvadt, de így legalább pépes kajának néz ki és nem lesz vele gond. Van még pár hasonló kocka nálam.

Tudom, persze, hogy tudom, nem kellett volna elszívni azt a szál cigit, de túl ideges voltam és ez segített. Azt hiszem, csak ez az elszívott szál az oka, hogy nem dobolok a lábammal, amíg ajtót nyit vagy éppen kopogok újra és újra, feltételezve, hogy nem hallotta. De az ajtó nyílik én pedig egy fél percnyi ideig, amíg ott állok, végignézek rajta. Viszont amint megkapom az engedélyt, már lépek is be és pár lépés után földön végzi a pulóverem is. Nem lesz rá szükség. Célirányosan indulok meg Hunter felé. Van egy pillanat, amikor felkészülök a legrosszabbra, miszerint elsírja magát, amint kiveszem a székből, de nem. Mosolyog, én pedig felmérem a kárt, amit etetés alatt okozott. Nem mintha azzal különösebben törődnék, hogy azzal a mozdulattal, amivel magamhoz ölelem, én is kapok az ebédjéről az ingemre. Nem számít. Az viszont nagyon is rossz dolognak számít, hogy amíg a zsebemben kutatok a csoki után, ő ügyes mozdulatokkal kihalássza a doboz cigit az ingemből. Ha egy pillanattal később veszem észre, biztos vagyok benne, hogy a nyitjára is rájön. De ezt eszemben sincs megvárni. A dobozt ezerszer érdekesebb és finomabb csokikockára cserélem és csak akkor veszem le a tekintem a fiamról, amikor meghallom Roxy hangját. Előbb azt egye meg.
- Bocs - teszem le a következő adag csokit is a pultra. De azért a kocka maradékát még a szájába adom. Azt hiszem igazából a bocsánatkérés is inkább Hunternek szól, amiért nem adok neki többet, nem Roxynak, amiért ezzel indítottam.
- Öm... kávét, ha lehet. De csak ha te is iszol. Csak miattam nem kell - mondom kicsit hezitálva. Nem azért, mert nem tudom, szívesen innék-e kávét. Inkább azért, mert túl furcsa az egész helyzet. Nekem persze egész könnyen megy, amíg csak Hunterrel foglalkozok, de így...
Pár lépéssel arrébb állok a pulttól és otthagyom a csokit meg a doboz cigit is, majd végül az asztalt célozom meg. Én a székre, Hunter az ölembe. Egy perccel később már a kis kajás tálat is magamhoz húzom. Lehet, hogy nem megy profin, de én is próbálkozhatok az etetéssel. Ha már csak utána jár csoki. Miután repülővé változtatom a kiskanalat, minden gond nélkül célba ér. A második már inkább rajtam köt ki. Szóval tényleg eszében sincs enni. Sebaj. Úgyis talán ideje felnézni és pár szót kinyögni, mintha...
- Szexi a kajafoltos felsőd - mondom egy nagy vigyorral, de szinte azonnal megbánom. Ha megfordul, szinte azonnal egy bocsánatkérő mosoly váltja fel az előbbi vigyort. Nem így akartam én. Valamilyen szinte a megszokás a ludas, azt hiszem.