- Gyere tökmag, megyünk Ryan bácsihoz. - veszem ki Connort a kiságyból, amint észreveszem, hogy ébredezik. Szerencsére nem volt gubanc ebből, hisz amint megébredtem és átnéztem az ő szobájába, már ébren volt. A hátán fekve, miközben a épp tornássza fel magát ülő helyzetbe. Egyre gyakrabban csinálja ezt a mozdulatot, mint ha már tényleg tudna is rendesen ülni. De nem, tartása még nincs sok. De rengeteget fejlődött az utóbbi pár hónapban. Lassan azért kezdhetünk aggódni, ha már nem kúszik, hanem mászik, vagy ne adj isten lábra áll és elindul. Akkor aztán futkoshatunk utána, hogy ne legyen baja.
Most azonban talán a reggeli kómaságban, talán mert őszintén örül annak, hogy egyre gyakrabban rám kel a hétvégén, amiért itthon maradok, de hagyja magát, hogy átöltöztessem, megetessem majd elvigyem az öcsémhez. Megbeszéltük, hogy egy hétvégére nyugodtan ott hagyhatom. Connor nem is ordított, különben is az unokatesója úgy gyógyult rá, hogy szórakoztassa, mint ha csak mindennapi dolog lenne. A korkülönbség ellenére is tök jól megtalálják mi köti le őket, épp ezért nem féltem egyiket sem.
Inkább most jön a neheze, Abit elcsábítani otthonról úgy, hogy a gyerek nincs velünk. Mert ő minderről nem tudott semmit, de talán annál nagyobb lesz a meglepetés ereje. Egy pillanatra fellesek hozzá a hálóba, csak utána indulok el a konyhába, hogy összedobjak valami könnyed reggelit indulás előtt. Nem állok neki sütögetni, csak elkészítek némi gabonapelyhet meg narancslevet facsarok és ott hagyom az asztalon.
Vissza indulok a hálóba, és már tudom is mit hogy vitelezhessek ki. Megragadom a takaró alját és szép lassan húzni kezdem.
- Hétalvó, ébresztő... - duruzsolom, miközben kiül egy vigyor az ábrázatomra.

Amióta lassan visszatér abba a kerékvágásba az életünk, mint amilyen volt még a ház előtt, a szülés előtt, minden előtt a kezdetekben, sokkal jobban érzem, hogy van értelme tenni valamit és változtatni. Mint ha magamon is azt vettem volna észre, hogy sokkal nyugodtabb vagyok, jobban odafigyelek az időbeosztásokra és még hétköznap is majdnem pontosan ugyanakkor érkezek haza. Még jócskán a fürdetés, vacsi előtt. Sokszor van időm Connorral játszani, vagy épp lefürdetni a kutyákat. Vagy bármit csinálni a ház körül, mert még bőven van mit. Connor szobája kész, a kiságy is bent van, de még időnként festegetek a falra, hajót, felhőket, vagy épp repülőt, madarakat. Vagy a nappalit berendezni, venni egy új bútort, és még sorolhatnám.
Mikor azonban nem épp hasznossá teszem magam, vagy Connor köt le, többnyire Abivel töltöm az időt. Segítek a vacsinál, vagy olykor apró gesztusokkal tudatom vele, hogy hiányzott aznap a munka alatt. Sokszor előfordul mostanában, hogy csak felhívom egy szünetben, vagy amíg a mintára várok és beszélek vele pár percig, ha nem tovább.
Viszont rá kellett jöjjek arra, néha nem ártana kimozdulnunk. Nem most akarom még elkezdeni az otthoni besülést. Ryannek igaza van abban, hogy Connor nem indok arra, hogy egy mókuskerékbe kerüljünk, ahol minden nap ugyanaz történik. Vagy legalábbis majdnem. Mert Connor minden nap mutat valami újat és a ház is lassacskán szépül, ez mind mégsem olyan hatalmas történés, amire azt mondom, fuh, ez volt aztán a kikapcsolódás. Mert nem, mert gyereket nevelni mindennapi, ahogy az is, hogy az otthonunkat szebbé tegyük. Valami újra vágyok, amit már rég tapasztaltunk. Kicsit kikapcsolódni, elfeledkezni a napi gondokról.
Mikor lehúzom róla a takarót teljesen, mosolyogva győződök meg arról, hogy elértem a várt hatást. Ennél jobban talán fel sem tudnám ébreszteni Abit, pikkpakk pillanatok alatt. És még ide is vánszorog hozzám. Puszit adok a fejére és közben megsimítom a hátát. Még ahogy látom jócskán félálomban van.
- Az meglepetés. - válaszolok sejtelmesen. Még ha nem is egy Bora Borára megyünk, hanem csak a környékre, de akkor is szeretném, ha tényleg maradandó meglepi lenne.
- Connor már jó helyen van, fél órája felkelt, Ryannél fog aludni. - magamban persze mindjárt végig is pörgetem, hogy biztos elpakoltam-e mindenét, amit kell. A mackóját, a cumit, cumisüveget, és a többit. De nyugtázom magamban, hogy nem hagytam ki semmit.
- A reggeli már a konyhában vár. - hajolok le egy csókra, végül eleresztem, megfogom a kezét és húzni kezdem magammal le a konyhába, ahol aztán már le is ülök az asztalhoz és nekilátok a saját reggelimnek. Még ugyan nem indulunk, pár dolgot össze kell pakolnunk és nem akartam azt nélküle elintézni.
- Hogy aludtál cica?

Ha most azt mondom neki, kell a változatosság, és mert fel akarom dobni kicsit a hétvégét, akkor lehet mindjárt rájön arra, hogy mire is készülök igazándiból. Pech, erre igazából nincs semmi olyan jó válasz, amivel ne tennék már egy utalást alapból, hogy mire készülök.
- Mindkettőnkre ráfér egy kis kikapcsolódás, nem gondolod? - válaszolok végül incselkedős hangnemben, ahogy aztán egy puszit is adok az ajkaira. Lassan aztán majd indulhatunk is, ha készen vagyunk. Tényleg ma már nem akarok foglalkozni semmivel sem a ház körül, Ryan a kutyákat is megeteti, úgyis itt lakik tőlünk egy köpésre. Sem holnap, amikor már különben sem itthon ébredünk, hanem ott ahol a kisujjunkat sem kell mozdítani, csak élvezni, hogy ketten vagyunk, és nincs senki más. Kicsit önző dolog lenne? Talán igen, talán nem. De Connor kibír két napot nélkülünk. Igen, nem fog semmivel sem rosszabb kedvű lenni utána. Csak ezzel tudom magam nyugtatni. Mert lássuk be, kissé túl lelkiismeretes lettem felé. Eddig sem látott sokat, igaz az utóbbi időben igen csak telik vele az idő.
- Körbe puszilgathatod, ha hazajöttünk. Mit szólsz? - próbálok alkudozni ezzel, hisz tényleg nem lett a legjobb ötlet csak úgy elvinni, hogy Abi ne is lássa. De egyikük sem fog ebbe belehalni.
Inkább elindulok vele lefelé az emeletről, hogy ne csak itt toporogjunk. Mert akár képes lennék elcsábulni, hogy egy kis reggeli rögtönzött akrobatamalőrnek vessem alá magam. De nem, most erre nem érünk rá, majd ha megérkeztünk.
Nekilátok a reggelinek, olykor Abire sandítok, hogy meggyőződjek arról, mit válthatott ki ez az egész hirtelen esemény. De mint ha csak kíváncsi lenne, és mint ha kicsit izgulna is. Akkor nem haragszik igazán Connor miatt, kicsit húznánk mindketten a szánkat, ha az egész út nem szólna másról, mint duzzogásról. De Abi nem ilyen, szerencsére nem fogtam ki egy vérszemet kapó nőt, különben is aki néhanapján vérszemet kap, az én vagyok. De csak mert Abi szerint elfojtom magamban a sérelmeket és csak piszmogok. Tudom, hogy a hallgatásommal sokszor jobban az őrületbe kergetem, mint ha kiabálnék.
- Jó mélyen is aludtál, fel sem keltél a bravúros szőnyegugrásomra. - próbálom fényezni, milyen is volt mikor elnyaltam, de egy újabb kanálnyi falat befalása után hozzáteszem.
- Rossz helyre volt szórva a nadrág. - teszek úgy mint ha csak az időjárásról beszélnénk, nem pedig épp egy jókora bakimat regélném el. Valahogy hétvégén sosem kelek olyan fitten, mint hétköznap, amikor időre megyek dolgozni. Ilyenkor többnyire még kómás vagyok egy ideig, csak Connor elevensége szabadít meg tőle. Valahogy mindig úgy ébred, hogy mire felkelek, már várja, hogy kivegyem. Ha pedig késnék, akkor nem vár többet pontosan fél óránál, utána rákezdi a hisztit. Mondhatnánk azt is, hogy fél óránk van nekünk Abivel lenyomni egy ágykombót, ha nagyon megjönne a kedvünk egymáshoz.
De végül mégis elnevetem magam. Nem tudok úgy visszagondolni az egész esésre, mint ha valami komoly tragédia lenne. Bakizni bárki bakizhat, ha nem néz az orra elé. De ha akkor némi fényt is megengedek magamnak, akkor Abi tuti felkel.
- Tegnap telefonáltam még hazafelé jövet, akkor elintéztem mindent. De a meglepire talán két hete készülök, hogy nekiálljak megszervezni. Gondoltam jót tesz a változatosság. - nyomok egy újabb puszit Abi ajkaira, ahogy kicsit közelebb húzódok hozzá.
- Talán egy órája vagyok fent, nem olyan régóta. Mit szólnál, ha hamarosan összepakolnánk pár cuccot, és elmennénk oda, ahol a meglepi vár? - kérdezem sejtelmesen, némi mosollyal megspékelve. Végig tartva a szemkontaktust, hogy talán még ezzel is kicsit tudjak rá hatni. Nehéz ilyenkor neki ellenállni, ezt az is bizonyítja, hogy kezem automatikusan a derekára kúszik, és simogatni kezdem, igaz csak felsőn keresztül.

Tetszik, hogy csak néhány információtól ennyire felkeltettem a kíváncsiságát. Nem is baj, hiszen ez volt a cél. Eszem ágában sem áll azonban továbbra sem elárulni, hova megyünk.
- Csak a hétvégén.- kettő, vagy három nap, még ezt én sem tudom. Úgy kalkuláltam, hogy mindkettő esedékes. Azt azért a világért sem árulnám el, hogy Abi apja is nyakig benne van a szervezkedésben. Furcsa, hogy amilyen kétkedve viszonyult hozzám eleinte az öreg, mára megbékélt. Talán mert látja, hogy tényleg nem vagyok elmebajos, és igen csak lehet rám számítani. Elvégre már tényleg hónapok óta együtt vagyunk, és amióta Connor megszületett, még csak a gondolata sem merült fel annak, hogy valami nem stimmel így. Nem vagyok az a kihátráló típus. Volt pár húzása pedig még az óta a vacsi óta, de egyre többször éreztem azt csak, hogy méreget, mint ha azt akarná csak tesztelni, megbízható vagyok-e. Úgy tűnik átmentem a rostán. Nem tudom, hogy rajtam kívül hányan mondhatják ezt, Abi sosem emlegette még, hogy melyik exével mi lett apuka végett. Nem is érdekel, az már neki is csak a múlt.
Most mi vagyunk, és talán nem is véletlen, hogy már lassan egy éve vagyunk együtt. Na jó, négy hónap híján. De azért egy gyerekkel pluszban nem is rossz összesítés. Mert tényleg ebben mutatkozik meg minden, milyen együtt lakni, a gondokkal megbirkózni. Mégis még mindig úgy érzem, hogy semmit sem bántam meg, Abit pedig egyre jobban csak szeretem. Ezt már tisztán érzem, és ez más, mint amiket eddig éreztem más nők iránt.
Épp ezért is érdemeljük meg most azt is, hogy kikapcsolódjunk és tényleg ne foglalkozzunk a hétköznapi problémákkal. Noha még szívesen elszöszmötölnék itt az asztalnál, Őt csókolgatva, de lassan tényleg idő lenne elindulni. Így amikor Abi feltápászkodik, én is visszaoldalazok az utolsó pár falatomhoz.
- Számolj mindennel. Fürdőruha is kell, meg melegítő sem árt. De ha valami kimarad még pótolható. - pislogok fel rá. Jó ilyenkor elnézegetni, ébredés után, mikor még szinte egy szál semmiben ácsingózik. Inkább még dob az egészen, hogy a haja is kissé kócos, meg nekem smink nélkül is gyönyörű. Próbáljon meg valaki így kinézni egy gyerek után, mint ő.
Gyorsan befejezem a reggelit, a tányérokat hamarjában el is mosom, majd csatlakozok én is a készülődéshez. Segítek pakolni, már ami az én cuccaimat illeti. Azt nem tudom, mit szeretne ő elrakni, de aztán már indulhatunk is. Egy percig sem érdemes várakozni, én mégis állandóan megszegem ezt. Mint mondjuk most, ahogy oda állítok hozzá a cuccolás közepette és adok egy hosszabb csókot neki. Így az életbe sem indulunk el, de az ilyen apróságok kellenek, főleg reggel.
- El tudsz képzelni egy egész hétvégét úgy, mint régebben? Connor nélkül. - sutyorgom.

A terveim igazából csak magáig a szervezésig jutottak. Hisz arra gondoltam, hogy majd ahogy jönnek a dolgok, úgy fog úgyis minden alakulni. Sosem tervezgettünk, eddig is minden csak úgy megtörtént.
De tetszik, hogy Abit ennyire felcsigázza a meglepi. Ennyi információval aztán pláne, még talán engem is enne a fene, hogy hova megyünk. De abban az egyben biztos vagyok, hogy tetszeni fog neki. Annak ellenére is, hogy Connor nem lesz velünk. Nem árt mindkettőnknek egy kis kikapcsolódás, ami főképp azért fér ránk, mert végre kezdem helyre hozni azt a kis elcsúszást, amit a elkapkodott munkamániámmal okoztam. Abi sem volt egészen rendben, én sem, és rájöttem, hogy a változtatás után tényleg csak azt hiányolom, hogy kicsit kiszakadjunk a hétköznapokból. Abi is olykor, ha nem is szól, hogy néha hagyna mindent a fenébe, de látom rajta, hogy örülne neki.
Mire valók a rokonok, ha nem arra, hogy segítsenek? Ryan vígan ellesz Connorral, rá pedig bármikor rá bíznám nem csak őt, de akár a saját életemet is. Ami pedig a szervezést illeti, igen csak meglepett, hogy James ennyire nagyvonalú volt. Sosem tűnt ennyire segítőkésznek mint most és ha azt mondhatom is, hogy Connor születése óta nem rúgtuk össze a port, azért nem épp puszipajtások voltunk. Talán kezdi belátni, hogy jobba békesség, de attól függetlenül mérget vennék rá, hogy valamiben mesterkedik. Az biztos, hogy majd hazafelé valamikor beugrunk hozzájuk is, hisz útba esik a házuk.
Nem telik el igen sok idő a pakolással, máris nem arra koncentrálok. De nem bánom azt, hogy ilyen könnyen elkalandozik a figyelmem egy igen csak sürgető dologról egy annál jóval kellemesebbre. Ha eddig valamiért is átvészeltük a rosszabb időszakokat, akkor ahhoz nagyban ezek az apró gesztusok segítettek. Kicsit lepakolni azt, ami a dolgunk, kicsit összeülni, sokszor egy simításnak, egy csóknak nagyobb mondanivalója van, mint a szónak. Ez az amit nem tudok egyszerűen megunni. Jó most így picit összebújva nosztalgiázni, hisz ahogy csak válaszol is, eszembe jut mindaz amik az elmúlt egy évben történtek. A tűzijáték a parkban, vagy amikor heccelésre beállt bokszolni velem, és egy kis bolondozás után hagytam, hogy kiüssön. Akkor már ugyan nagy pocakja volt, de nem is kellett mást csinálni, mint beletalálni a kezeimre húzott párnákba. De rengeteg hasonló pillanatot tudnék felsorolni, amit még úgy szívem szerint akár megismételhetnék. Connor mellett nem szabad befásulni, nem is fogunk. Majd fasza, vagány szülők leszünk.
- Igen, nekem is hiányzik kicsit. És ez érthető, hogy néha szabadságolnánk magunkat, sokszor ez lendít nagyot egy kapcsolaton. - mosolyodok el ahogy apró puszikat kezd osztogatni. Én sem leszek rest mindezt viszonozni, miközben szépen lassan elfeledkezek arról, hogy pakolnunk kellene.
- Nem bizony. - válaszolok röviden, sejtelmesen. Látom rajta, hogy ez az ami igazán felpörgeti, a kíváncsiság. Legyen is az, szerintem fogalma sem lehet arról, hogy hova megyünk. Egy utolsó csókot még nyomok az ajkaira, de aztán határozottan felpattanok és befejezem én is a pakolást. Felnyalábolom Abi táskáját is, meg az enyémet is és elindulok le az emeletről. Mivel a holmijaim már nálam vannak, nem kell külön összeszedegetni. De ráérek, neki még át kell öltöznie. Leviszek minden holmit az ajtóhoz, majd lassan felsétálok ismét a hálóba és az ajtónak támaszkodva sasolok csak. Imádom, amikor öltözik, olyankor le sem tudom venni róla a szemem. Mindjárt elfantáziálgatok, ami mellé a szokásos félmosolyom is társul.

Az egész kiruccanást elsődlegesen csak azért kezdtem kitalálni, mert Ryannek igaza van abban, hogy kell egy kis változatosság. Eddig is folyamatosak voltak a változások, hisz Connor születése óta még nem igazán tudtuk kikísérletezni, mi lenne a legjobb. Az biztos, hogy semmiképp nem tett egyikünknek sem jót az első időszak, amikor mindketten a saját problémánkba temetkeztünk és gyakorlatilag nem volt időnk sem igazán semmit megbeszélni. Nem csoda hát, hogy vita vitát követett. De csak utólag okosabb az ember, hogy belássa a hibáit és kijavítsa. Elindultunk azon az úton, de még jócskán odébb van a vége, én úgy érzem. Majd ha túlesünk Connor éjszakai bömbölős időszakán, amikor jön a foga, akkor már majd mondhatjuk, hogy igen, elég edzettek lettünk ahhoz, hogy tudjuk mi a jó.
Egy úton indultunk el nemrég, amin csak tapogatózni tudunk, hogy jó-e vagy sem. De ahhoz erősen kell összetartanunk és vakon bízni a másikban. Egy kis kikapcsolódás azért sosem árt. Egy percig sem úgy fogtam fel a hétvégeszervezést, mint ha párterápiára mennénk. Érzem, hogy arra nincs szükségünk, mert működik közöttünk az összhang. És látom rajta, hogy megint ugyanúgy viszonyul hozzám, mint az elején. Látom a tekintetében a vágyat, a szeretetet, mindent. Hogy őrülten odavan értem megint. És ez a tudat feltölt, hogy nem kell komolyan megküzdenünk a kapcsolatért mert jön magától. Volt egy megcsappanó időszakunk, de annak vége. Az már a múlt, tovább kell lépni rossz emlékek nélkül.
Elgondolkozva de minden figyelmemet rá összpontosítva nézem végig azt az öltözködést. Imádom csak úgy figyelni, olykor pusztán ezzel is képes megigézni. Mint ha csak lecövekelnék, elfeledkeznék a világról és csak Őt nézném. Egészen addig, amíg oda nem jön hozzám és meg nem csókol. Akkor aztán már aktivizálódom is, és készséggel viszonzom a csókot. Mosolyom széles lesz, ahogy kimondja, hogy indulhatunk, na meg azt, hogy főnökúr. Látom rajta, hogy mennyire izgatott, így határozottan fogom meg a kezét és indulok el utána le a lépcsőn.
Leérve felnyalábolom a holmikat, amiket már levittem egyszer, leellenőrzöm, hogy minden nálam van-e, aztán eltökélten pillantok Abire.
- Most már mehetünk. - nyomok még egy rövid csókot az ajkaira, ahogy elsétálok mellette, kezemben a két pakkal. Connor nekem is hiányozni fog, de ezt a három napot simán ki lehet bírni anélkül, hogy komoly elvonási tünetek jelentkeznének.
- Connorral majd beszélünk telefonon este. Ryan azt mondta, hogy majd odahozza, ha beszélek vele. - simán el tudom képzelni, ahogy épp magyarázunk a gyereknek, mi is történt velünk, ő pedig teljesen értelmesen elgügyörészik velünk a kis babanyelvén. Mert szövegel már annyit néha, csak nem értjük mit mond. Még a szavak jóval odébb vannak, mint hogy már bármit is kimondana.
Nyitom a kocsit, és mindjárt be is pakolok a csomagtartóba. Kicsit tényleg furcsa lesz, hogy a babaülésben nem fog senki ücsörögni, csápolni, de annál izgalmasabb lesz az egész, hogy tényleg csak egymással kell foglalkozni, mint az elején. Se pocak, se baba, csak mi ketten. Nem habozok sokáig, indítom is mindjárt a kocsit, ahogy beülünk és nyakunkba vesszük a főutat.