Jó, bevallom, úgy kell visszafognom a nevetésem. Nem tehetek róla, de túl szórakoztató a helyzet, ahogy ő ott áll teljesen zavarban, Hunter pedig a felsője alatt turkál. Szedhetném gyorsabban a lábaimat, de nem teszem. Persze végül megkegyelmezek rajta és átveszem a fiam, de addig is élvezem, amit látok. Egy rossz szava sem lehet, végül csak segítettem neki. Az már más kérdés, hogy közben nem bírom megállni, hogy ne mondjam ki, ami a fejemben jár. Egy idő után persze csak megtanulok csendben maradni és inkább azzal foglalkozni, hogy Huntert végre meg tudjam etetni és ne sírjon.
- A legjobbat kihagytad. A "koszos pelenka" sírást - magyarázom és az arcomról azonnal eltűnik a mosoly. Azt hiszem, ez az, amivel soha nem fogok tudni megbarátkozni. Pelenkacsere. Nem tudom néha eldönteni, hogy a fiam szándékosan akar kicseszni velem és azért kell minden egyes pelenkázás után pólót cserélnem és takarítanom, vagy ez teljesen normális és az anyjával is ezt játssza? Majd ezt is talán megtudom egyszer. Most viszont koszos pelenkaveszély még nem fenyeget. Még. A nevetőgörcs viszont annál inkább, amikor meghallom a kérdést, amire már nem tudok igazán mivel visszavágni. Nem kérdés, hogy élvezem. Nincs olyan férfi a földkerekségen, aki ezt ne élvezné! Úgyhogy csak egy nagy vigyort villantok válasznak és próbálok Hunterre figyelni meg arra, hogy többet nyeljen le, mint amennyi majd végül rajtam végzi.
- Zacskós leves, sültkrumpli. Igazi fenséges étel - ismerem el egy bólintás kíséretében. - Volt idő, amikor mit meg nem adtam volna ilyen kajáért! - teszem még hozzá egy pillanatra elgondolkozva. A folytatást persze már nem mondom ki. Most valahogy nincs kedvem emlékezni a hotel alagsorában töltött évekre amikor be kellett érnem az olcsó büfében kapható szendviccsel. Most már persze van miből gazdálkodni, de attól azok az évek nem tűnnek el a semmiben. Egy kis időre viszont könnyedén ki tudom őket verni a fejemből.
- Most, hogy így mondod... ez az igazi csapatmunka! - fordulok a fiam felé, aki mintha pont úgy élvezné a felismerést, mint én. Még nagyobb mosolyra húzódik a szám, mire mond valami a saját nyelvén.
- Pontosan! - bólintok rá, mert ugye miért ne tenném? Aztán elkövetem azt a hatalmas hibát, hogy újra Jenna felé fordítom a tekintetem. Nem igazán hiszem el először, amire úgy látszik, hogy készül. Nem hittem, hogy tényleg megteszi és vetkőzni kezd. Mégis megbabonázva figyelem a lassú mozdulatot. Azt. A. Rohadt. Életbe! De hiányzik egy nő az életemből! Sürgősen keresnem kell egyet a hétvégi apaszerep utáni napokban.
A rövid shownak viszont hamar vége szakad én pedig párat pislogok, hogy visszatérjek a jelenbe. Az első dolgom persze, hogy összehúzott szemekkel, gonoszan nézek rá, majd elnevetem magam. Ez elég szemét húzás volt részéről, de akkor is okos. Fogadok, hogy tudta, leköti a figyelmem, amit tesz. Annak ellenére, hogy csak... szórakozunk egymással és nagy valószínűséggel nem fog semmi történni, nézni szabad, ha bármit is mutat magából. A szavaira viszont Hunter az, aki az etetőszék kis asztalára csap. Mintha tényleg haragudna, amiért nem kapja a következő adagot, mert apu a szemben ülő nőt bámulja.
- Mellesleg, szép tetoválások - jegyzem meg, mentve, ami még menthető. Mintha csak azokat néztem volna, miközben emelte a felsőjét és már eleget is teszek a fiam kérésének és adom neki a következő falatot.

Tény, hogy többféle sírás van és az ember egy idő után már be tudja tippelni, hogy akkor vajon most melyik jön a sorban. Talán nem kellene megjegyeznem, hogy melyik maradt ki a felsorolásból, mégis megteszem. Ez persze eszembe juttatja, hogy néha nem is olyan könnyű az a pelenkázás. Néha? Miket beszélek én! Mindig kész szenvedés. Lehet, hogy bennem van a hiba, esetleg Hunter szándékosan nehezíti meg a dolgom, de nem bánnám, ha az apaságnak ezen részét el tudnám kerülni. De nincs rá sok esély, úgyhogy amíg tudom, nem gondolok rá. Nem mintha a felmerő múlthoz sokkal több kedvem lenne. De hamar rá kell jönnöm, hogy nem lesajnáló pillantást kapok tőle, csak egy őszinte mondatot. Az utolsó szavaira viszont nem bírom megállni, hogy ne nevessek.
- Na így kell optimistán hozzáállni! - mondom továbbra is nevetve, de igyekszem hamar visszafogni magam. Nevetés közben nem nagyon tudom Hunter szájába adni a kiskanállal a kaját és ahogy ismerem, abból hamar hiszti lesz, ha nem kapja.
- Ó szóval ő édesebb nálam? - kérdezek vissza és szinte azonnal előszedem a mélyből a vérig sértett tekintetet a hozzá tartozó arccal. Csak egy kicsit maradjak még komoly... csak egy kicsit!
- Akkor szerintem én itt is hagylak vele. Ha ő sokkal édesebb, én nem is zavarok itt - teszem hozzá továbbra is maximálisan hozva a színészi képességeimet még vagy kemény öt másodpercig. Aztán újra kirobban belőlem a nevetés, amit végül a vetkőzése szakít meg. Egy pillanat alatt rájövök, hogy mennyire hiányzik egy nő az életemből. De bármilyen nagy is a hiány, amint újra lehúzza a pólóját, máris visszatérek a jelenbe. Főleg, hogy Hunter is az asztalára csap, követelve a következő falatot.
- Csak egy egészen kicsit - ismerem el mosolyogva és most már tényleg elszakítom róla a pillantásom és kikaparom a maradékot is a kis üvegből. Arra persze közben képes vagyok, hogy egy apró megjegyzéssel javítsak a helyzetemen.
- Tényleg? - nézek újra felé és kivételesen magam sem tudom, hogy örülnék-e neki. Valahogy eddig nem fordul meg semmi komoly a fejemben, most viszont kezd körvonalazódni. De az a két másodperc, amit kapok, nem elég arra, hogy átgondoljam, szeretném-e ezt. Őt.
Ha Hunter nem köpné rám az utolsó falatot és még nyúlna is felém, hogy még jobban szétkenje, talán sikerülne döntésre jutnom.

Túl könnyen megy a színészkedés vele. Annyira egyszerűen hozom a vérig sértett embert, amiért azt mondja, hogy Hunter sokkal édesebb, mint én, hogy az már egész profi. Még azt is felajánlom, hogy akkor kettesben hagyom őket. Végül is, nekem csak jó, hogyha más fejezi be az etetést és más lesz tiszta babakajás. Azt a részt úgyis utálom, amikor a végén már rám kerülnek a megkövetelt falatok ahelyett, hogy lenyelné őket.
- Szóval most már majdnem egy szinten? - kérdezek vissza, majd hümmögve elgondolkozok. Ez a majdnem egy szint azt hiszem már elfogadható, úgyhogy aprót bólintok és, hogy jelezzem, nem tervezem átadni neki az etetést, újabb falatot adok Hunternek. Egészen addig egész jól haladunk, amíg el nem kezd még tovább vetkőzni. Nem hittem volna, hogy komolyan veszi és tényleg bármennyit is mutat magából. Mármint többet, mint amit már amúgy is láttam. Csak a tetoválásait nézem. Még szép, hogy azt! Mi más néznivaló is lenne egy nőben, aki épp előttem húzza fel a felsőjét? Persze, hogy semmi! Talán csak egy kicsit bambultam el. Egy egészen kicsit.
De aztán a felső marad a helyén, Hunter pedig követeli a kajáját, úgyhogy kénytelen vagyok visszatérni a valóságba. Egy jó - vagy furcsa? - élménnyel gazdagabban. Elég nehéz eldönteni, hogy akkor most csak viccelődünk és húzzuk a másik agyát, vagy... ideje lenne komolyan venni a dolgokat? Az utóbbi felé hajlik minden, főleg akkor, amikor azt mondja, csak kérnem kell és bármikor többet mutat. Képtelen vagyok nem komolyan venni. Ilyet már nem mond az ember viccből. Főleg nem ilyen komoly arccal és a visszakérdezésre sem ilyen választ kap.
- Nem számít...? - mondom, de kissé akaratom ellenére is kérdésnek hangzik. Ha szeretné, könnyen figyelmen kívül tudja hagyni. Én úgyis már kikaparom az üvegből az utolsó falat, ami jó szokáshoz híven rajtam köt ki. Ennyit a frissen mosott pólóból. És ő még jól is szórakozik azon, hogy rám köpi! Éljen.
- Egy részét - húzom el egy pillanatra a szám és próbálok nem tudomást venni arról, hogy milyen furcsa lett a hangulat. Inkább egy vizes konyharuhával letörlöm a rajtam kikötött kaját, de így is elég egyértelmű, hogy le kell cserélnem.
- Figyelnél rá egy perce? Csak gyors lecserélem a pólót - mondom és nagyon remélem, hogy rábólint. Bármilyen sietős lett neki hirtelen, hogy megtalálja a nadrágját és lelépjen, egy percet még csak maradhat. Már kifelé indulva kapom le magamról a pólót és lazán bedobom a fürdőszoba kövére. Majd elintézem.
Tényleg nem telik bele egy perc és már jövök is vissza, tiszta, fekete pólóban, mosolyogva. Az a kis idő elég volt arra is, hogy álljak a szekrény előtt és eldöntsem, nem fogok ráhajtani. Annak ellenére sem, amiket mondott vagy mondtunk. Most legalábbis biztos nem. Egy másik alkalommal... egy másik napon... lehet. Most viszont nem.

Majdnem egy szinten. Tényleg beérem ennyivel most. Tudom én, hogy az egész csak poén. Azt viszont egész komolyan veszem, hogy a fiamat kell hagyni nyerni állandóan. Van benne valami. Lehet, hogy nem ez a jó apaság alapja, de azért mégiscsak lehet, hogy része. Amúgy sem élvezném különösebben, ha mondjuk akármilyen játékban én nyernék és nem ő. Most is simán hagynám nyerni, de ő nem igazán tudna mit kezdeni Jennával én viszont nagyon is. Nem mintha erre ténylegesen sor kerülne most. Nem. Azt hiszem, lenne rá lehetőségem, mégsem teszem. Talán egy másik napon egy másik alkalommal. Bármennyire is vonzó a lehetőség, hogy többet lássak a... tetoválásaiból, most nem teszek semmit. Főleg, mert Hunter is közben magának követeli a figyelmem. Talán még az az utolsó falat is azért köt ki rajtam, mert nem vele foglalkoztam. De legalább a nagyját megette annak, amit kapott. Ez is valami. Igaz, hogy most cserélhetem le a pólóm, de ez a legkevesebb. Addig Jenna rajta tartja a szemét. Úgysem kell egy percnél több és már vissza is érek a konyhába. Persze előtte agyaltam azon, hogy azért is lassabban jövök, de nem valószínű, hogy folytatná, amit nem hagytunk neki, hogy befejezzen. Most már nem éhes és igazából csak nem olyan nőcsábász ilyen korban, hogy csak azért is levetkőztesse. Ami viszont biztos, hogy én sem fogom befejezni a vetkőztetést. Tényleg annál maradok, hogy majd egy következő alkalommal, amikor nem leszek épp főállásban apa.
Most csak magamra kapok egy tiszta pólót és már megyek is vissza. Kivételesen nem lassítom le szándékosan a lépteimet. Csak egy apró mosollyal fogadom, hogy Hunter közben kikerült a székből és most már jöhet az én karjaimba. Valamivel szélesebb mosollyal köszönöm meg, hogy addig is ránézett, de mondani nem mondok semmit. Még akkor sem, amikor ő megszólal. Miért érzem úgy, hogy mégis marasztalnom kellene? Fogalmam sincs. Az viszont biztos, hogy nem hagyom csak úgy kisétáljon az ajtómon.
- Máskor azért nem bánnám, ha más miatt... - vetkőznél nekem, jönne a befejezés, de az utolsó pillanatban változtatok. - ... találkoznánk. Egy idő után lehet, hogy unalmassá válna a hős megmentő szerep és szerintem te sem szeretnél minden csomagtartót kipróbálni - fogom poénosra a szavaimat és ott ül a nagy mosoly is az arcomon. Csak úgy engedem kilépni az ajtón, ha még nem is nyíltan kimondva, de abban maradunk, hogy még látjuk egymást. Talán én leszek az, aki meglátogatja... a bátyjánál.