Hát, annak elég furcsa története van, hogy én, mint egy Birminghami srác, hogy kerültem Las Vegas, sürgő- forgó utcáira. Úgyhogy, kezdjük is az elején… miután megszülettem, szerintem mondhatom azt, hogy aranyéletem volt. Mindent megkaptam a szülőktől, amire csak egy öttől tíz éves korig terjedő kis srác kérhet. Vagyis, tele voltam játékokkal, a bátyámmal egyetemben, aki már akkor is nagy érdeklődést mutatott az írás művészete felé. Mily meglepő, hogy a szülők rögtön az idősebbel kezdenek foglalkozni, hogyha talál valamit, ami tetszik neki, és teljes mértékben támogatják, akkor is, ha az, amit csinált, az egy nagy sz*r. Én meg, mivel nem kaptam kellő figyelmet a szülők részéről, szépen kezdtem elkallódni. Ekkor voltam olyan… tizennégy és tizenöt év környékén. És, meg kell hagyni a környék, majdhogynem legrosszabb bandájába csapódtam be, akik kellő mértékkel fel voltak szerelkezve az alkohollal, cigivel, és droggal. Én meg, naiv tizenöt évesként azt hittem, hogy az milyen jó lesz, és végre nem fogok kilógni sehonnan. Meg kell hagyni, igazam is lett. És, mivel eszem ágában se volt kiszállni onnan, ahol voltam, folyamatosan szoktam rá a szerekre, tudatomon kívül. Amikor, viszont el akartam határozni, hogy nekem ennyi elég is volt, konkrétan nem tudtam eltölteni úgy egy napot, hogy ne feszengjek, szorongjak a hiánya miatt. Ezért, akaratomtól független nyúltam a szekrényem egy dugott pontjába, ahol tároltam a különféle szenvedélybetegséget okozó szereket. Komolyan mondom, mindenből úgy fel voltam szerelkezve, mintha legalábbis az apokalipszis sodorna el minket a Föld felszínéről, nekem pedig feltett szándékom lett volna, hogyha azokat megtartom, akkor minden jó lesz. Csak, hogy ez az állapot nem tartott sokáig, mert az árukészlet egyre inkább megcsappant, mivel napról napra arra kaptam magamat, hogy egyre több kerül be belőlük a szervezetembe. De nem tudtam vele leállni, hiszen, hogy is tudtam volna? Ebben leltem minden örömömet, hogyha ezekhez nyúltam, akkor nem voltam továbbra feszült, nem volt semmi gondom, és csak azzal a pillanattal foglalkoztam. És, meg kell hagyni, nekem ez az életmód nagyon is tetszett. Jobban, mint ahogy az elején gondoltam volna, amikor is úgy tekintettem a jövőbe, mintha ez csak egy futó kaland lenne, és utána normálisan tengethetem a mindennapjaimat. De ezek a szerek egyre jobban felemésztettek, és, már nem tudtam vele mit tenni. És, akkor kezdett el rohamosan nőni a napi adagom, amikor megtudtam, hogy a szüleim meghaltak egy autóbalesetben, és, lévén, hogy a bátyám már nagykorú volt, rá szállt az egész ház. Engem meg az első adandó alkalommal kipenderített az utcára, mondván, hogy egy drogos ne rontsa el az ő hírnevét. Hát, a nem létezőt nem lehet elrontani, ugye? Csak, annyi szerencsém volt, hogy az egyik legjobb barátom, Axel apja olyan naiv volt, hogy nem hitte, hogy én is szenvedélybetegségtől szenvedek, és abban a reményben élt, hogy majd kiszabadítom a fiát ebből a kórból. De arra nem számított, hogy minden este felosztottuk a napi betevőket, és el is fogyasztottuk az aznapit. Túlságosan megbízott bennem, olyannyira, hogy semmi pénzért ajánlotta fel nekem az egyik vendégszobát, amit én rögtön el is fogadtam. Hülye lettem volna elszalasztani egy ilyen alkalmat. Egy ideig jól is mentek a dolgok, én napi szinten léptem fel gitárral és énekkel egy helyi pubban, ahol elegendő pénzt kaptam a drogok beszerzésére. Másra nem is költöttem… több éve ugyan azt a szakadt, levetett ruhát hordtam, mivel nekem fontosabbak voltak ezek, mint a normális élhetőség. Körülbelül mindent én álltam, amit csak vettem, de Axel is kellő mértékkel fogyasztotta el azt, amit én a saját keresetemmel zsákmányoltam be. Persze ígérgette, hogy majd adja a pénzt rá, de erre soha nem került sor. Az apjával folytatott viszonya az évek során meg annyira rossz felé fordult, hogy kirakta a házból a kölyköt, aki onnantól magára volt utalva. Én viszont élvezhettem a mindennapi, meleg élelmet, és a fűtött szobát. Nem rám vallott volna, hogyha véget vetek ennek az aranyéletnek. Igaz, a szereket továbbra is megosztottuk, testvériesen. Vagyis én fizettem, a háromnegyede viszont az övé volt általában. Viszont, nekem fogalmam sincs, hogy neki hogy jött az- az ötlet, hogy Las Vegasba költözzön, de az egyik nap még láttam, a másik nap, amikor mentem volna hozzá a cuccal, már nem volt ott. Említették a közös barátok, hogy elment, de nem gondoltam volna, hogy tényleg megcsinálja. Ez után egy ideig élveztem, hogy minden beszerzett drog az enyém lehet, ezért kellőképp ki is használtam. Aztán, egy kivételes személy jobb belátásra bírt, és meggyőzött, hogy nekem ez így nem jó, csak a gyerekkorom sérelmeit szeretném ezzel ellensúlyozni. És meg kell hagyni, igaza volt. Felajánlotta, hogy járjak edzőterembe, mert ott is le lehet vezetni a feszültséget. Én meg hallgattam rá. Alig két hónap alatt felszedtem magamra pár kiló izmot, és elmentem rakodónak valamilyen gyárba, ahol még pénzt is szereztem. Arra már pontosan nem tudom, hogy került sor, de az egyik munkatársam kihozta belőlem a maximumot, én meg kést rántottam, és beledöftem. Egymás után többször is. De nem ez a legelkeserítőbb az egészben… hanem az, hogy még élveztem is. Eltávolítottam a testet, takargattam a vérfoltokat, amik a pólómon tátongtak, majd elhúztam onnan, amilyen gyorsan csak tehettem. Egy nap alatt mindenemet összeszedtem, és elkötöttem egy hapsit, aki egészen Las Vegasig vitt. Tudom, hogy itt már mi volt a célom… mindenek előtt fel akartam keresni egykor legjobb barátomat, hogy átbeszéljem vele a történteket, és, hogy segítséget kérjek tőle. Először is ez a cél lebegett a szemem előtt, és csak imádkozni tudtam, hogy ne találjanak rám… mert már tudták, hogy én voltam, csak a hollétemet nem tudták beazonosítani. Még…