Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe? Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba... Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...
Értetlenül álltam a történtek előtt, hiszen néhány perccel ezelőtt még minden a legnagyobb rendben volt, aktákat tanulmányoztam és vártam, hogy Aidan visszatérjen, hogy megbeszélhessük a stratégiánkat, most pedig itt áll velem szemben az az ember, akit mindennél jobban szerettem volna elkerülni és úgy esik nekem, mintha valami szörnyűségen kapott volna. Pedig már semmi joga hozzá, elvégre már nem tartozunk egymáshoz, véget ért a történetünk. - Rendben van, amit visszatért megteszem. – erőltettem magamra egy formális mosolyt, épp olyat, amilyet az idegenekre szokás villantani, mikor egy liftben álltok és összetalálkozik a pillantásotok.
Még szerencse, hogy ültem, különben egészen biztosan elájultam volna Bastian kirohanásától. Egyik pillanatban még arról beszélt, hogy még mindig szeret és azt akarja, hogy megbocsátsak neki, a következőben pedig gyakorlatilag eldicsekszik azzal, hogy képes volt bemosni egyet Aidannek pusztán azért, mert a szerencsétlenbe volt annyi, hogy megkérdezte tőle, elhívhat-e engem a randizni, mivel már úgysem vagyunk együtt. Teljesen ledöbbentem szavai hallatán, ám ez csakhamar dühé alakult át bennem. Felpattantam a kanapéról az asztalra helyezve az aktákat, amikkel foglalkoznom kellene és idegesen túrtam a hajamba.
- Hogy miért nem vagyok képes megbocsájtani Bastian? Elmondom neked, figyelj jól. Neked sosem voltam igazán fontos, állandóan csak dolgoztál, az irataidat bújtad, vagy telefonálgattál. Amikor átjöttél vagy átmentem hozzád, akkor is állandóan csörgött a mobilod. Az elején nem zavart, megértettem, hogy ez neked fontos, és azt reméltem idővel majd azért változnak a dolgok, de nem így lett. Amikor elutaztam akkor is javarészt csak a hangpostáddal diskuráltam, vagy smsben hallottam felőled, ritka volt, hogy élőben tudjunk beszélni. Erre mikor hazajövök mi történik? Hagyján, hogy egy nyomorult tárgyalás miatt nem tudsz kijönni értem az ígéreted ellenére sem, de azok után, hogy pár perccel korábban megbeszéltük, hogy változni fognak a dolgok, te képes voltál felvenni a telefont, mikor épp szeretkezni akartunk… - éreztem, hogy egyre feljebb és feljebb idegesítettem magam, de még közel sem végeztem. - Most meg egyszer csak berontasz ide, számon kérsz, mintha bármi jogod lenne hozzá és még azzal is eldicsekszel, hogy megütöttél valakit, aki randira akart engem hívni? Mi a franc bajod van neked? Szerencsétlen gondolom csak korrekt akart lenni, erre te cserébe eltöröd az orrát, vagy tudom is én milyét. – járkálni kezdtem zaklatottságomban, aztán egyszer csak megtorpantam.
- Már értem. Tojtál a fejemre, amíg ott voltam neked, most viszont, mikor már elvesztettél és azt látod, hogy valakinek esetleg érdekes lehetek, egyszeriben neked is kellek. Tisztára, mint az oviban... az a játék kell, amivel valaki más játszik… Hát tudod mit? Nem vagyok egy tárgy, amit birtokolni lehet, sem valami terület, amit megjelölhetsz, hogy a tied.
Túl késő már? Vagy túl elhamarkodott döntést hoztam? Talán nem kellett volna csak úgy betoppannom. Miért ilyen bonyolult minden, ha nőkről van szó? Esküszöm egy nehéz ügyet is hamarabb képes lennék megoldani, mint azt a nőt megbékíteni, aki mindennél többet jelent számomra. Nehéz dolgom van, talán életem legnehezebb kihívásával találtam szemben magam. Most kellenek csak igazán az érvek magam mellett, tudnom kellene most jól érvelni, hogy újra velem akarjon lenni. - Igazad van, mindenben igazad van. - Vallottam be végül, ezen nincs is mit tagadni, minden pontosan úgy volt, ahogyan Lea felvázolta. Mindketten szeretjük a munkánkat. Én büszke voltam rá és mindenben támogattam mikor el kellett utaznia egy ügy végett, de úgy tűnik, hogy neki már túl soknak bizonyul a szakmai elhivatottságom. Talán tényleg vissza kellene vennem a tempóból ahhoz, hogy megtaláljam a szívéhez vezető utat. - Most nem erről van szó! - Védelmezni akartam, úgy, ahogyan egy nőért sem álltam ki eddig, hiszen még senkiért kedvéért sem ütöttem meg még soha senkit sem. Miatta mégis képes voltam erre, sőt azt hiszem, hogy ennél még sokkal többre is képes lennék. Ha róla van szó, akkor tényleg bármit megtennék. Most egyedül csak azt kell még kitalálnom, hogy hogyan fordítom a javamra a történteket, mert most Lea nagyon nem repes az örömtől. Nem is vártam tapsvihart, sőt semmit sem vártam, de a reakciója meglepett. - Aiden mindig is versenyzett velem. - Nincs mit tenni. Be kell avatnom ahhoz, hogy a teljes képet lássa. Őszintén nem is akarom, hogy bármi köze legyen hozzá, talán ezzel elrettentem. Nem is lennék képes mással látni, nem hogy egy ilyen ember oldalán... - Nem akarom, hogy csak a játékszere legyél, hogy csak azért is akarjon tőled bármit, hogy végre sikerüljön valamibe legyőznie. - Lea gyönyörű és kívánatos nő, de őszintén ennél sokkal több áll a háttérben. Hiszen Aidan miért pont rá vetné ki a hálóját? Ezzel is bosszantani akar és végre valamiben le is tudna győzni, ha Lea beadná neki a derekát.
Ahogy elhallgattam a mondandóját úgy kavarogtam benne egyre csak a legkülönbözőbb érzelmek a haragtól, a csalódásig, a fájdalomtól a kétségekig, a reménytől a félelemig. Nem tudtam eldönteni, hírtelen sírni vagy épp nevetni támadna-e kedvem, összezavarodottan álltam előtte, idegesen piszkálgatva a hajamat. - Ó, szóval most az jön, hogy azért, mert egész pályafutásotok során versengtetek Aidannel, most bepróbálkozik nálam, hátha legalább ebben lenyom téged? – vontam össze a szemöldökömet, a kezem pedig ökölbe szorult. - Ezek szerint esélyét sem látod annak, hogy valaki őszinte, tiszta szívből közeledjen felém, mert esetleg tetszem neki, vagy szeretne tőlem valamit, csakis arról lehet szó, hogy valaki veled akar kibabrálni és erre használ fel engem. Így van? – közelebb léptem hozzá. - Mond, az fel sem merül benned, hogy pusztán csak te voltál képtelen megbecsülni engem és odafigyelni rám, más valakinek esetleg fontosabb lehetek a munkájánál? Sőt messzebbre megyek… Lehet, hogy valaki képes lenne szeretni engem, ezt ki is mutatni és esetleg valamiféle közös jövőben gondolkodni? – megint megremegett a hangom, ezért gyorsan elhallgattam néhány pillanatra és távolabb is léptem tőle néhány lépéssel, hogy össze tudja szedni magam.
- Vártam rád Bastian! Vártam, hogy kiállj értem, amikor az anyád belém kötött, vártam, hogy visszabújj mellém az ágyba este, mikor kiosontál letudni néhány e-mailt, vártalak, hogy elém gyere, miután hazaérkezem egy hosszú útról, ahogyan arra is, hogy ne a hívás legyen fontos, mikor először szeretkeznénk végre. De te cserbe hagytál. Most pedig berontasz ide, mint valami dúvad és azt akarod, hogy kerüljem Aidant, mert szerinted csakis ellened megy ki az egész, amit csinál és számonkérsz, miért nem adok még egy esélyt… - lehajtottam a fejem. - Nem tudok már bízni benned… nem tudok már hinni benned… bennünk…
Most komolyan? Én lettem végül a szemében a rossz fiú? Ezt fel sem tudom fogni. Meg akartam védeni, hiszen jól ismerem azt a férfit, aki szemet vetett rá. Jól tudtam, hogy miféle szándékai vannak, de Lea ezt egészen máshogy értelmezte. Persze, hogy zavart, hogy Aiden kivetette rá a hálóját, ha nem róla lenne szó, akkor is zavarna a dolog, de tudom, hogy Aiden mekkora féreg és nem egyszer hallottam már, hogy hogyan henceg a hódításairól. Megdugja a nőket és tovább áll. Ennyi. Nem akarom, hogy Lea is így járjon. - Ha róla van szó, akkor biztos vagyok benne, hogy azért közeledik hozzád, hogy engem bosszantson. Ha bárki másról lenne szó, akkor azt mondanám, hogy azért közeledik hozzád, mert gyönyörű vagy, de biztos vagyok benne, hogy nem sokáig maradsz szingli. - Gyönyörű és intelligens nő, biztosan hamar le fog csapni rá valaki. Mert Lea meg is érdemelne egy olyan férfit, aki minden szavát és kívánságát lesi. Mint kiderült én nagyon nem tudok megfelelni az elvárásainak. - Azt hiszed, hogy nem szeretlek? Mert még mindig szeretlek, de elcsesztem, ezt akartad hallani? - Nem akarok vele vitatkozni, de nagyon úgy fest, hogy gyülekeznek felettünk a viharfelhők és lassan le is csap közén a villám. Mindenki fedezékbe, hatalmas mennydörgésre számíthatunk. Érvényben a vörös riasztás. - Ha tényleg így gondolod, akkor semmi értelme az egésznek... Nem fogok könyörögni azért, hogy adj nekem egy újabb esélyt. - Akármennyire is fájt kimondani, de megtettem. Eddig nem akartam elfogadni azt a tényt, hogy közöttünk tényleg végleg vége, de már ideje lenne, ha képes lennék belátni, hogy befejeztük. - Akkor tényleg mindennek vége közöttünk? - Mert, ha azt mondja, hogy igen, akkor fogom magam és lelépek, mert akkor nincs is tovább miről beszélnünk. Hiába minden, hiába vallottam be őszintén az érzelmeimet. Szeretem és ez egy ideig így is fog maradni, akkor is, hogy ha nem vagyunk együtt.
Az utolsó kérdés, ami elhagyta a száját egyszeriben belém fagyasztotta a szót, olyannyira, hogy néhány röpke pillanatra még a lélegzetem is elállt. „Akkor tényleg mindennek vége közöttünk?” Újra és újra ugyanez a mondat visszhangzott a fejemben, közben pedig úgy éreztem, mintha szíven szúrtak volna. Hetekkel ezelőtt küldtem őt, azóta pedig nem beszéltem vele egyáltalán és kerültem amennyire csak tudtam. Magamban végig úgy kezeltem a helyzetet, mintha sikerült volna egyszer s mindenkorra lezárnom, eltemetnem, most azonban, hogy először hangzik el élesben is… hogy először mondjuk ki, hogy a kapcsolatunknak vége, mégis pokolian fáj. Be kell, hogy lássam, idáig sikerült csak becsapnom magam, egyáltalán nem végeztem még magamban a Bastian aktával. Talán tudat alatt abban reménykedtem, hogy van számunkra még közös jövő, hogy a történetünk nem ért még véget, hanem újra tudjuk kezdeni, megpróbálhatjuk még… De az is lehet, hogy egyszerűen csak homokba dugtam a fejem és azt reméltem, minden megoldódik majd magától, ha nem veszek tudomást a problémáról. Nem tudom, azt viszont igen, hogy most minden egyetlen vékonyka hajszálon függ, én pedig teljesen össze vagyok zavarodva.
- Ne kínozz… könyörögve kérlek Bastian… - és ekkor elgyengültem. Hátat fordítottam neki abban a pillanatban, ahogy megéreztem az első könnycseppeket az arcomon végig folyni. - Nem volnék képes még egyszer elviselni, hogy életem szerelme csalódást okozzon nekem… - furcsa, eddig sosem voltam képes neki ezt kimondani, erre most, amikor már képtelen vagyok kontrollálni magam, egyszer csak kibukik belőlem, hogy Ő az. Hogy ő életem szerelme. - Pokolba az egésszel, nem lett volna szabad idejönnöm. – ezzel felkapva a cuccaimat majdhogynem futva hagytam el az irodát és siettem a lifthez. Gyorsan el kell tűnnöm, mielőtt még teljesen összeomlok előtte.
Nem így akartam, de akármennyi kifogással is állnék elő, valahogy egyik sem nyújtana számomra mentőövet. Ez a hajó már régen elsüllyedt, csak még én nem vettem észre. Tényleg akkorát csalódott bennem, hogy már számomra nincs visszaút? Ebbe nem akarok bele törődni. Szeretem és hinni akarok abban, hogy a történtek ellenére még Lea is szeret. Akkor meg mégis miért nehezíti meg ennyire a dolgomat? Miért nem képes adni nekem egy újabb esélyt. Talán most tényleg be tudnám neki bizonyítani, hogy érte képes lennék a munkámat háttérbe szorítani. Mert igyekeznék, de ha még esélyt sem kapok, akkor mégis hogyan tehetném? Hagynom kellett volna elmenni és utána se fordulni, de képtelen voltam rá. Nem tehetem. Így nem érhet véget kettőnk története. Valamiért úgy éreztem, hogy ha most nem megyek utána, akkor végleg befejeztük, ezért olyan gyorsan futottam, hogy pont még sikerült besurrannom a bezáródó liftbe. Az ajtók összecsukódtak mögöttem és csak mi ketten voltunk. Szerencsére. Most van néhány másodpercem míg le nem érünk, hogy elhadarjam neki, hogy mennyire bánom a dolgot, de ekkor különös kattogásra lettem figyelmes. A lift tetejébe beszerelt lámpa pedig villogni kezdett. Ez semmi jót sem jelent. Megrázkódtunk, aztán két emelet között egyszerűen csak megálltunk. - Már megint? - Tettem fel költői kérdésemet. Ez már egyszer megtörtént, de most akár hasznomra is válhat a kialakult helyzet, főleg akkor, ha jó sokáig bezárva leszünk itt és Lea a továbbiakban hajlandó lesz még hozzám szólni. - Sajnálom. - Nem akartam soha az életben, hogy miattam sírjon, de mégis sikerült szépen összehoznom. Háttal neki dőltem a falnak és úgy csúsztam le egészen a padlóig. El sem hiszem, hogy ebben a drága öltönyben egy lift padlóján ücsörgök, de már ez sem számít. Egy ideig itt fogunk lenni, de vajon Lea hajlandóságot mutat majd? Megbeszéljük a dolgainkat? Mert innen már sehová sem bír előlem elmenekülni.
A szabadság pusztán néhány másodpercnyire volt tőlem, a lift pont akkor nyitotta ki az ajtaját, amikor megérkeztem elé. Szinte rögtön be is pattantam és nyomtam a földszint gombját, ám nem voltam elég gyors, az utolsó pillanatban ugyanis Bastian utolért és ő is beszállt. Az ajtó ránk csukódott, a lift pedig megindult lefelé. Kétségbeesetten pillantottam rá, a gombóc pedig egyre nagyobb és nagyobb lett a torkomban. Miért? Miért kellett utánam jönnie? Miért nehezíti meg még jobban azt, ami már így is az? Miért nem engedi, hogy lezárjuk a történetet, ha egyszer úgy tűnik számunkra nincs tovább? Hisz neki mindig is fontosabb lesz a munkája, mint én, mint a kapcsolatunk, így pedig nem igazán látok közös jövőt. Már éppen próbáltam volna megszólalni, hogy mindezt a tudtára is hozzam, mikor egyszer csak a lámpa fénye villódzni kezdett, a következő pillanatban pedig hírtelen elakadtunk. Dejavu! - Ugye… ugye… nem…? Ugye… ugye ez csak egy szörnyen rossz vicc? – az arcom hírtelen holt sápadttá vált, én pedig remegni kezdtem. - Istenem, mennyit még? Hát nem elég, hogy már összetörtem, most még ez is? – ezzel én is a padlóra csúsztam, pontosan Bastian mellé.
Épp, mint akkor régen, amikor beszorultunk ide ketten, most is kezdtem érezni, ahogy kezd elhatalmasodni felettem a klausztrofóbiám. A mellkasom fel-le járt, kapkodtam a levegőt, a tér pedig hírtelen szűkülni kezdett körülöttem. - Pon… pontosan… mit… sajnálsz? Miért… miért… jöttél… utánam? – ez nem jó, nagyon nem jó. Egyre jobban pánikolok, de most nem csak a bezártság, sokkal inkább miattunk…
Örülnöm kellene annak, hogy végül ismét bent ragadtunk a liftben, mert így talán lesz esélyünk mindent megbeszélni, amit eddig nem tudtunk, de valahogy vegyes érzelmeket érzek ezzel kapcsolatban. Egyik felem örül is ennek, viszont a másik... Túlságosan aggódik Lea végett. Még elevenen él bennem a múltkori. Pontosan tudom, hogy mennyire retteg a szűk és zárt helyektől. Legalább annyira, mint én attól a beszélgetéstől, ami még vár ránk. Túl sok minden múlik rajta. Most kell csak igazán elővennem a meggyőző képességemet és minden taktikámat, meg az érveket a kapcsolatunk mellett. - Hunyd be a szemed, vegyél mély levegőt. Próbálj ne is gondolni arra, hogy hol vagyunk. - Mi a teendő, ha valakinek pánikrohama van? Remélem Lea gyorsan el fogja mondani, mielőtt eluralkodna rajta a pánik. - Sajnálom, hogy elhanyagoltalak. Pontosan jól tudom, hogy nálam sokkal jobbat érdemelnél, de képtelen vagyok téged elengedni. - Kezdtem bele az őszinte vallomásomba, ez nem egy előre megírt védőbeszéd részemről. Igyekszem az érzelmeimről beszélni és így hatni rá. Az a tény, hogy szeretem már tényleg nem számít? - Egyetlen egy esélyt kérek, hogy bizonyítani tudjak neked. - Innentől kezdve már csak is rajta múlik, hogy mi lesz tovább, mert ha már most alapból nemet mondd nekem, akkor tényleg be kell látnom, hogy nincs értelme küzdenem. Akkor nem is zavarnám tovább, megpróbálnám élni az életemet tovább nélküle, mintha soha semmi sem lett volna közöttünk. Lehetséges lenne? - Még soha senkit nem szerettem ennyire. - Ezek nem csak üres szavak. Eddig nem igazán hoztam tudtára, de most már tényleg nincs az ég világon semmi veszítenivalóm sem. Ha úgy dönt, hogy mégis jobb lesz nekünk, ha külön utakon, akkor legalább úgy váljunk el egymástól, hogy tudja, hogy mennyire szerettem. Félek, hogy mégis inkább az fog megmaradni benne, hogy mekkora csalódás voltam a számára.
Próbáltam szót fogadni és úgy cselekedni, ahogyan azt Bastian mondta, viszont egy cseppet sem lett jobb a helyzet ettől. A tény, hogy beszorultunk egy szűk liftbe, ráadásul épp azzal az emberrel, akinek sikerült összetörnie a szívemet és akitől annyira próbáltam magam távoltartani, kíméletlenül befészkelte magát az elmémbe és nem hagyta, hogy akár csak egy pillanatra is megfeledkezzek róla. Ugyan dehogy, épp ellenkezőleg. Mérhetetlen nyomással nehezedett rám a kín, ettől pedig csak még inkább elfogott a remegés. Mindezek mellett ott volt még Ő és a vallomás, amivel újra és újra megforgatta bennem a kést. Miért? Miért kellett ennek az egésznek így alakulnia? Miért nem lehettünk egyszerűen csak boldogok együtt?
- Bastian… - próbáltam erőt venni magamon, ám a könnyek továbbra is kíméletlenül törték útjukat végig az arcomon, a hangom pedig megremegett. - Soha nem volt még férfi az életemben, akit annyira szerettem volna, mint téged. – és valóban, ő volt az első és véleményem szerint egyetlen, aki képes volt nálam elérni, hogy megbízzak benne, megnyíljak neki és jobban szeressem bárki és bármi másnál. - Mennyivel könnyebb volt, mikor nem láttalak… akkor el tudtam hitetni magammal, hogy képes vagyok lezárni magamban a dolgokat és el tudlak engedni. Most viszont… - megráztam a fejem és az ajkamba haraptam. Annyira szeretnék hinni benne, annyira szeretnék még egy esélyt adni, de mi a garancia arra, hogy később nem pontosan ugyanitt lyukadunk majd ki? - Hogy… hogyan lehetnék biztos abban… hogy nem sebzel meg ismét?
Legszívesebben karjaim közé vonnám, hogy megnyugtassam. Valami mégis visszatart. Félek attól, hogy hogyan reagálna a közeledésemtől, de elképzelni sem tudja, hogy mennyire rossz nekem, hogy szenvedni látom. Ezért minden igyekezetemmel azon leszek, hogy eltereljem a figyelmét arról, hogy egy ilyen kis bezárt helyen vagyunk. Tanácstalan vagyok, de igyekszem megtalálni a módját annak, hogy újra minden olyan legyen közöttünk mint régen, sőt talán még annál is jobb. Ha az egyáltalán lehetséges lenne... - Soha semmiben sem lehetünk biztosak. - Nem akarok neki olyan ígéreteket tenni, amiket később nem tudnék betartani. Mert, most megígérhetném neki azt is, hogy lehoznom neki az összes csillagot az égről, de inkább maradnék a realitás talaján. - Ha esélyt sem adsz, akkor nem tudhatjuk meg, hogy mi lett volna, ha... - Mert semmi másra sem vágyok, mint arra, hogy végre kaphassak még egy esélyt, talán az utolsót, de igyekeznék nem elszúrni a dolgot. - Nem fogom megígérni, hogy tökéletes lesz a kapcsolatunk. - Feltéve, ha még beszélhetünk arról, hogy kettőnk között még lehet egyáltalán bármi kapcsolat. Mert olyan boldogok voltunk együtt, igaz csak rövid ideig, de még olyan sok minden várhat ránk a jövőben. - Mert lesznek olyan napok, mikor sokáig bent kell maradnom az irodába. Olyan napok is, mikor összeveszünk, de ez mind nem számít, végül mindent képesek leszünk megoldani. Tudod, hogy miért? - Meg sem vártam, hogy választ adjon a kérdésemre. - Azért, mert szeretjük egymást. - Ekkor gyengéden megfogtam a kezét, miközben mélyen a szemébe néztem. Ha már az első nehézségnél feladjuk, akkor tényleg nem lehetünk boldogok egymás mellett, mindent feltettem egy napra, minden csak rajta múlik.
Némán hallgattam, ahogy életem szerelme latba vetve minden meggyőzőképességét - kivételesen a tárgyalótermen kívül – igyekezett meggyőzni és ezáltal megmenteni a kapcsolatunkat, ám amikor végül elhallgatott, kezében tartva az enyémet, várakozásteljesen fürkészve a tekintetemet, egyszeriben úgy éreztem azonnal elájulok. Nem csak az iménti szavai hatottak rám így, hanem maga a puszta tény is, hogy még mindig be vagyunk zárva egy szűk, pislákoló fényű liftbe, ami ki tudja milyen magasan, két emelet közé szorult és csak a jó ég tudja mikor találnak majd ránk. Reményeim szerint azelőtt, mielőtt ez a vacak teljesen beadná az unalmast és nemes egyszerűséggel úgy döntene, hogy leszakad, velünk együtt. Hírtelen minden forogni kezdett körülöttem, Bastian hangja, ahogyan engem szólongatott egyre tompábbá és tompábbá vált, a kép homályosodott, én pedig pillanatokkal később a padlóra zuhantam eszméletlenül.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, míg ájultan feküdtem, ám valami meglehetősen kellemetlen illatra kezdtem ébredezni. - Látja fiam, megmondtam, a repülő só a legjobb ilyenkor… - hallottam egy idős férfi hangot, miközben nyitogatni kezdtem a szemeimet. - Az az átkozott lift a hónapban már hatodjára akad el, hiába szóltam a karbantartóknak, hogy kezdjenek vele valamit… - folytatta, én pedig szép lassan felültem. A földszinten voltunk, az épület előcsarnokában, én pedig egy padon találtam magam, előttem az öreg biztonságiőrrel, Freddel. - Soha többet… nem megyek lifttel. – nyöszörögtem a fejemet fogva. - Nincs az az Isten… ha azt akarod Bastian, hogy bejöjjek hozzád, akkor itt lent kell irodát szerezned. – motyogtam, keresve őt a tekintetemmel. - Jobb lenne, ha haza menne és pihenne kislány, nagyon sápadt. Az ügyvédúr biztos a gondjaiba veszi, igazam van fiam? – nézett a férfi Bastianra, majd intett nekünk és visszatért a helyére. Megköszöntem a segítségét, majd felé fordultam. - Haza… haza tudnál vinni?
Mindent bele adtam és talán életem legjobb védőbeszédjét adtam elő, de ez már lehet, hogy sosem fog kiderülni. Valamiért úgy sejtem, hogy nem szavaim voltak rá akkora hatással, hogy elájuljon. Gyorsan utána kaptam, hogy ne üthesse meg magát, elvégre annyira törékenynek tűnik a szememben, annak ellenére is, hogy azzal is tisztában vagyok, hogy milyen erős tud lenni ha kell, de nem fizikai értelemben. - Lea! Lea! - Semmi válasz, semmi reakció. Azt hiszem, hogy most jött el az a pillanat, mikor végre ideje annak, hogy én is pánikba essek. Óvatosan neki döntöttem a lift falának, hogy oda siessek a lift ajtóhoz, hogy hangosan dörömbölhessek rajta. Ahogy csak bírtam öklömmel ütöttem a fémet. - Segítség! - Közben számtalanszor felordítottam segítségért, de Lea még erre sem reagált. Se a hangzavarra, se a ricsajra... Én pedig egyre idegesebb lettem, nem a bezártság miatt, hanem miatta. Hiába súgja azt a józan eszem, hogy nincs neki semmi baja, mindössze csak elájult... Akkor is minél hamarabb ki akarom innen szabadítani. Fred volt a megmentő, aki végül ránk talált és feszítővassal nyitotta ki az ajtót. Nem sok kellett ahhoz, hogy az egyik emeletre érjünk, talán úgy negyven centi. Óvatosan adtam le neki az ájult szerelmemet, majd kimásztam én is, ekkor átvettem tőle és karjaimban vittem le a földszintre, természetesen immár lépcsőt használva. Ott lefektettem egy padra. Az öregember segítőkészsége mentett meg minket. - Nagyon hálás vagyok magának Fred. - A repülősó tényleg bevált, hiszen Lea végre felkelt. - Teljes mértékben igaza van, köszönök még egyszer mindent. - Hálám kifejezéséül majd küldök neki valami márkás italt, ez a legkevesebb, amit megtehetek azután, hogy ilyen segítőkész volt. - Fel tudsz kelni, vagy vigyelek a karjaimban? - Mert ha szédülne vagy bármi, akkor jobb, ha védelmező karjaim között tartom.
Ez a nap a lehető legkevésbé sem úgy alakult, mint amilyennek az elterveztem. Mindössze csak túl akartam esni a megbeszélésen Aidennel, átolvasni néhány iratot és minél hamarabb letudni az ügyet, mielőtt még egyáltalán kiderülne a jelenlétem, erre mi történik? Bastian bemos Aidennek, aztán rám ront az irodában, mikor pedig elmenekülnék bent rekedünk természetesen abban a rohadt liftben, én pedig elájulok a sokktól. Lehetne ez a nap még ennél is elcseszettebb? Komolyan már csak az hiányzik, hogy felhívjon az a drága jó édes anyám és bejelentse, hogy ideje ismét náluk vacsoráznom, hogy aztán egész este a karrierem elhanyagolhatóságáról, a sikereim jelentéktelenségéről, a szakításomról és az unokák hiányáról kelljen értekeznem, miközben apám olykor dorgálóan pillant rám, vagy épp ő is kifejezi csalódottságát, amiért annak idején nem fogadtam el a segítségét és önfejűen a magam feje után mentem. Esküszöm, ha még ez is bekövetkezik, akkor elmegyek lottózni…
- Menni fog egyedül is, köszönöm. – mondtam majd szép lassan valóban felkeltem a padról és a vállamra vettem a táskámat. - Nem akarlak terhelni, csak úgy érzem most nem igazán lenne erőm kivárni, amíg végre sikerül leintenem egy taxit és elmagyarázni a sofőrnek, hogy merre is menjen. – magyaráztam miközben elindultunk kifelé. - Igazából másra sem vágyom, csak, hogy hazaérjek és… - ám ekkor megszólalt a telefonom, a kijelzőn pedig Aiden neve villogott. Fájdalmasan sóhajtottam, majd lenyomtam a fogadás gombot. - Igen?... Igen, persze, jól vagyok… igen, találkoztunk… Te megvagy még?... Sajnálom… Nem, ha lehet most nem mennék vissza, ami azt illeti haza szeretnék menni… nem csak volt egy kellemetlen incidens a lifttel… Nem kell, hogy haza vigyél, Bastian megteszi… Igen, Bastian… - összeszorítottam a szemem, mivel belehasított a fájdalom a fejembe. - Figyelj holnap felhívlak és megbeszéljük mi legyen az üggyel, rendben?... Mindenképpen. Szia Aiden. – ezzel bontottam a vonalat és zsebre tettem a telefont. - Tényleg nem probléma, hogy…? – pillantottam ismét a férfira, majd, amikor bíztató választ kaptam beszálltam a kocsijába és bekötöttem magam. Miért érzem úgy, hogy azt a beszélgetést, ami a liftben megszakadt, nekünk ma még folytatni kell?
Aggódva figyeltem minden egyes lépését, készen állva arra, hogy bármelyik pillanatban elkapjam, ha esetleg elveszítené az egyensúlyát. - Bármikor szívesen haza viszlek. - Igaz, hogy jelenleg még tart a munkaidőm és egyetlen egy szó nélkül hagytam ott mindent az irodámban, mivel eddig foglalkoztam, sőt még a laptopomat sem kapcsoltam ki. Remélhetőleg senki sem fog betérni és turkálni a hivatalos dossziék között. Ha most azzal állnék elő, hogy fontos, hogy bezárjam az ajtót és kikapcsoljak mindent... Akkor biztosan Lea végleg kiábrándulna belőlem, ezért inkább egy árva szót sem szóltam. Egyszer már elrontottam mindent azzal, hogy a munkámat helyeztem előtérben és ezért kaptam egy szép kirúgást. Akaratlanul is a telefonjára pillantottam, miután elővette. Elmondhatatlan dühöt éreztem, mikor megláttam Aiden nevét a kijelzőn. Mégis minden erőmmel azon voltam, hogy vissza fogjam magam, nem akartam túlreagálni, sőt már eddig is eléggé "túlreagáltam" a dolgot Lea szerint. Nem szeretném, hogy bármi közök legyen egymáshoz, még azt is nehezen tudnám elviselni, ha a kapcsolatuk mindössze pusztán csak szakmai lenne, viszont így, hogy tudom, hogy Aiden ennél jóval többet szeretne tőle... A nyakamat merném tenni rá, hogy leginkább azért, hogy nekem ezzel keresztbe tegyen. Nem szeretném, hogy egy hozzá hasonló szarházi megkörnyékezze, de még sincs beleszólásom abba, hogy ezek után kivel akarna randizni. - Dehogy. Egyáltalán nem probléma. Ez a legkevesebb, amit megtehetek érted. - Beszálltam, bekötöttem magam és már el is indultunk. Lassan gördültünk ki a parkolóból, majd óvatosan csatlakoztam be a forgalomba. Görcsösen kezdtem szorongatni a kormányt, miközben tekintetemmel az utat figyeltem. Ezek után már nem tudtam, hogy mit is tudnék mondani számára, amivel javítani tudnám a saját helyzetemet. Talán mindent elrontottam azzal, hogy a kollégámat megütöttem, még én is alig akarom elhinni, hogy tényleg megtettem, de úgy tűnik, hogy ha róla van szó, akkor számomra nincs lehetetlen. Védelmezni szeretném, hiszen vissza akarom kapni, de a liftes incidens után nem gondolom jó alkalomnak, hogy újból letámadjam az akaratommal és a vallomásaimmal. Akkor ennyi volt? Haza viszem és végleg vége annak, ami eddig közöttünk volt?
Miután elindultunk egyszerűen csak hátra döntöttem a fejemet az üléstámlán, majd pedig lehunytam a szemeimet. Egyrészt csak úgy zsongott a fejem az elmúlt fél órában történtektől, onnan kezdve, hogy beléptem az épületbe, egészen odáig, hogy a liftben összeestem a pánikroham közben. Másrészt pedig kellett egy kis idő, hogy össze tudjam szedni magam és ki tudjam zárni egy kicsit a külvilágot. Nem vágytam másra, mint, hogy végre minél hamarabb hazaérjek, utána pedig elbújhassak, úgy komplett az egész világ elől. Talán egy kellemes forró fürdő és egy pohár portói vörösbor elfeledtet velem mindent, ha tovább nem is, hát legalább egy éjszakára. Aztán persze újra szembe kell néznem az összes problémával, de talán egy kicsit felkészültebben. Az egyetlen gond csak az, hogy épp az egyik legnagyobb problémaforrásom fuvaroz haza, aki csapot-papot hátrahagyva indult el velem, feltehetőleg félbehagyva mindent, amivel addig foglalkozott… Ami neki nem jó. - Talán… fel kellene hívnod a titkárnődet, hogy a pótkulccsal zárja le az irodádat, mielőtt még valaki véletlenül besétálna. – szólaltam meg hosszú idő után halkan. Igen, a valaki alatt Aidant értettem, más valaki aligha akarna vele kibabrálni. Mondjuk még mindig elég meredek nekem a sztori, amivel az irodában előhozakodott, de nem szeretném, ha miattam kockáztatna. - Az a nő úgyis borzasztó hűséges hozzád… mint valami anyatigris, szóval biztosan örömmel megteszi. – szemernyi kétségem sincs felőle.
Miután hazaértünk szép lassan kikapcsoltam magam, majd pár másodpercig csak tanácstalanul figyeltem őt, nem tudtam mit is mondhatnék. Akkor most ennyi? Kiszállok, elköszönök, ő pedig elmegy és többé nem találkozunk? Oké, utóbbit kétlem, hiszen a bíróság közös pont lehet, de amúgy… - Ha… ha szeretnéd lemosni a kezedről a vért, mielőtt visszaindulsz… nyugodtan gyere fel… Mármint… nem lenne szerencsés, ha mondjuk visszafelé lemeszelne egy rendőr és vért találna rajtad, nehezen magyaráznád ki, még ügyvédként is, igaz? – kiszálltam és elindultam befelé, még mindig bizonytalanul. Ennyivel tartozom, ha már egyszer hazahozott, nem?
Belépve a lakásba a kisasztalra dobtam a kulcsot és egyből kibújtam a cipőmből, a kabátomat, táskámat pedig a fotelba dobtam. - Tudod merre van a fürdőszoba… - ezzel a konyhába indultam. - Kérsz valamit inni? Víz? Narancslé? – istenem, bárcsak tudnám, hogy most hogyan tovább.
Elképesztő. Lea képes volt a gondolataimba látni, vagy már túlságosan is jól ismer már és sejtheti, hogy már megint az iroda körül keringenek a gondolataim. Túl sokat dolgoztam az egyik ügyön. Ott van az a bizonyos laptop, amiben terhelő bizonyítékok vannak. Az a féreg pedig már elkeseredésében is, vagy inkább ártó szándékkal felkeresheti a másik fél ügyvédjét, hogy beszámoljon arról. hogy mit talált nálam. Akkor pedig hosszú hónapok munkája veszne kárba, arról nem is beszélve, hogy úgy egy vesztes ügyem lenne, aminek Aiden örülne a legjobban. Megálltam az egyik piros lámpánál és ekkor fogadtam meg Lea tanácsát. Gyorsan felhívtam a titkárnőmet, elhadartam neki néhány utasítást és mielőtt a lámpa zöldre váltott volna már le is tettem és haladtunk tovább a lakása felé. - Köszönöm. - Hirtelen nem is tudtam volna mit mondani. Meglepett azzal, hogy beinvitált, mert tényleg meg voltam arról győződve, hogy mindent sikerült annyira elrontanom, hogy már látni sem akar, most pedig mégis behívott a lakásába... Tényleg csak a kezemen lévő vér végett, vagy valami más is van a háttérben? Valószínűleg csak én szeretném, hogy más is legyen. Lea csak rendes akart lenni. Hirtelen hatalmába kerített a rosszullét. Gusztustalannak találtam, hogy Aiden rám száradt vérét igyekeztem lemosni az öklömről. Ami pedig az öklömet illeti... Itt - ott felhorzsolódott rajta a bőr és kissé feldagadt. Erre számítottam, de mégis meglepett, hiszen még soha senkit sem ütöttem meg, ennek ellenére mégis olyan könnyen megtettem, miatta. - Nem kérek semmit se, köszönöm. - Valahogy elképzelni sem tudom, hogy itt maradnék vele, hogy narancslét iszogassunk. Nagy baj lehet, ha már a leghétköznapibb dolgokat sem tudom elképzelni, hogy együtt csinálnánk. - Most már megnyugodhatok, haza hoztalak, biztos helyen vagy. - Ezzel véget is ért a küldetésem, igaz? Nagyon úgy tűnik. Ennél többet, még ha akarnék se tehetnék érte jelen körülmények között. - Sajnálom a mait... - Sok mindent nem kellett volna megtennem, de azt egyáltalán nem tudom megbánni, hogy Aiden képe megkóstolta az öklömet, leginkább azt sajnálom, hogy úgy letámadtam utána.
Tehetetlennek érzem magam, ez pedig egyszerűen megőrjít. Fogalmam sincs róla, hogy mit kellene tennem vagy mondanom, ezért csak biztonsági játékot játszva egy udvariassági kérdéssel rukkoltam elő. - Óh… rendben… de nyugodtan szólj, ha meggondolnád magad. – magamnak azért csak töltöttem egy pohár narancslevet, nem is annyira azért, mert szomjas lennék, inkább afféle pótcselekvésként, hogy addig is lefoglaljam magam valamivel. - Igen… biztos helyen… - mégis hogyan lehetne ez most biztos hely a számomra? Hiszen épp azzal a férfival állok szemközt, akit annyira szerettem volna elkerülni, aki összetörte a szívemet és akin azóta se sikerült túljutnom. A vallomása után pedig a liftben csak még jobban össze vagyok zavarodva. Elültette bennem a reményt, hogy talán még van számunkra esély, hogy boldogok legyünk együtt, hogy újra megpróbáljuk, ígérni azonban nem ígért semmit arra vonatkozóan, hogy ténylegesen változnának-e a dolgok, amik voltaképp kirobbantották köztünk a konfliktust. Ha továbbra is a munkája lesz számára a legfontosabb, akkor nem tudom elképzelni, hogy olyan sokáig húznánk egymás mellett. Persze szép dolog a hivatástudat és az elkötelezettség, de én úgy érzem, ha komoly kapcsolatra vágysz, akkor elsősorban a szerelmed felé kell annak lenned, minden más csak utána jön. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne továbbra is fontos a karrierje vagy ilyesmi, én sem adnám fel a sajátomat, de hiszem, hogy létezik erre egy kompromisszumos megoldás. Persze ehhez mindkét félnek akarnia kell, egyedül kevés lennék hozzá. Jesszusom… miért gondolkodom ilyeneken? Miért hagyom, hogy ismét hiú ábrándok kerekedjenek felül rajtam? Hát nem volt még elég a csalódás? Miért nem vagyok képes egyszerűen csak megköszönni neki, hogy hazahozott és elengedni?
- Pontosan… melyik részét? – ekkor pillantottam csak a kezére és vettem rajta észre a horzsolásokat és a duzzanatot. Amennyi vér fedte, azt hittem mind Aidenhez tartozik, de ő is megsérült. Elsápadtam. Miattam… miattam tette. Miattam sérült meg. Sietve hátat fordítottam neki és gyorsan telepakoltam egy tiszta konyharuhát jéggel, majd összecsavartam, hogy afféle borogatást tudjunk belőle csinálni. - Ezt… ezt tedd rá. Lelohasztja a duzzanatot. – nyújtottam felé, közelebb lépve hozzá. - Nagyon fáj?
Van valami, amit szerettem volna még neki elmondani, már néhány napja... Viszont akkor még fogalmam sem volt arról, hogy hogyan is tudnám a tudomására hozni, hiszen sosem hívott vissza és olyan nagy ívben került, hogy szinte már azt gondoltam, hogy Vegas túl nagy ahhoz, hogy bármikor is véletlenül találkozzunk egymással... Közel kétezer ötszáz mérföld választana el minket egymástól, hogy ha elfogadtam volna azt az állást, ami miatt Washingtonba kellene költöznöm. Miatta... Inkább miattunk mondtam vissza ezt a lehetőséget. Talán naiv vagyok, de él még bennem a remény, hogy egyszer sikerül mindent helyrehoznom és a kapcsolatunk olyan lesz, mint régen, sőt vagy még annál is jobb. Itt akartam maradni. Így tudok csak valamennyire a közelében lenni, mert ha elfogadom az állást és végleg oda költözök akkor az azt jelentené számomra, hogy feladtam. Akkor le is mondtam volna kettőnkről, de még erre nem voltam képes. Annak ellenére sem, hogy annak jelét sem láttam, hogy esetleg lehetne közöttünk ismét valami, de nem léphetek tovább úgy, hogy meg sem próbáltam kideríteni. - Az Aiden incidenst azt nem... - Vallottam be őszintén. Már nagyon itt volt az ideje, hogy valaki helyretegye. Az volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban, hogy ki akart kezdeni az én nőmmel. - Köszönöm. - Átvettem tőle a konyharuhát, amibe jeget tett. Jól eső érzés volt, hogy hűtötte az öklömet. Így harminc felett megtapasztalni, hogy milyen érzés teljes erővel megütni valakit... Senki sem mondta, hogy ez ennyire tud fájni. - Annyira nem, de gépelni egy ideig nem fogok tudni. - Legalábbis most annyira elképzelhetetlen, hogy ezzel a kézzel oda ülök a laptopom elé és ütögetem a billentyűket. Meddig fog tartani ez az állapot? Nem vagyok jártas az ökölharc következményeivel. - Azt sajnálom a legjobban, hogy csak akkor jöttem rá, hogy mit is jelentesz nekem, mikor már elveszítettelek. - Azt tudtam, míg együtt voltunk, hogy szeretem, de miután kidobott, akkor jöttem rá, hogy valójában tudnék nélküle élni, de nem akarok.
Kezdőlap 
Tárgy: Re: Bastian Montgomery Irodája 
07.07.19 2:54
