Chicago, 2007. január 15.

Az első napom nyomozóként, ami nem volt leányálom. Egy helyszínre hívtak ki, ahol egy négytagú család minden tagját meggyilkolták. Nagyon szörnyű volt a látvány. Az ajtónál kezdődtek a vérfoltok már, és egészen a nappaliig tartottak. Ott volt a négy halott. Borzasztó az egész mindenség. A helyszínelők fotóztak, ujjlenyomatokat és mindenféle bizonyítékokat szedtek össze. Én is felvettem egy kesztyűt, és nézelődni kezdtem.
Korábban értem ide, mint a társam, Andrew, aki percekkel később jött. Nos, igen a havazás miatt nem megy könnyen az autózás. Amikor megláttam őt, egy halvány mosollyal köszöntöttem őt, mint máskor is. Ezután odamentem a halottkémhez, akit kedveltem, főleg a sajátságos humora miatt.
- Előzetes jelentés alapján, mindenkibe két golyót lőttek, kivéve az anyát... Az ő arcát el is torzították - állapította meg Nick, aki igazán remek törvényszéki orvosszakértő, és a viccelődéseivel mindig feldobja a hangulatot. - Többet a zegzugomban megtudok, és értesítelek - mondta még gyorsan, majd felállt a testek mellől, és odament a kollégáihoz, hogy elvihetek őket.
- Ki tud ilyet tenni? - még egy utolsó pillantást tettem a holttestek felé, és a kérdésemet pedig a társamnak tettem fel.
- Ilyenre csak eszelős pszichopata képes - jött a válasz kicsit furcsa hangnemben tőle.
Andrew több mint tíz éve nyomozó, sok mindent átélt már, de ez még őt is elérzékenyíti. Hiszen neki is van családja már, két szép lány édesapja. Ezek a dolgok azért jobban elrémítenek valakit, de ugyanakkor még nagyobb összefogással hamarabb kézre keríthetjük az elkövetőt, de ez esetben több bűnözőt keresünk. Legalább ketten voltak. Ilyet véghez vinni egy ember képtelen lenne. A gyerekek biztosan kiabáltak, és valakinek el kellett őket hallgattatnia. Nem értem az efféle embereket. Nem is emberek már azok, akik ezt csinálták ezzel a négy személlyel.

2007. január 26.

Hat napnyi nyomozás meghozta a gyümölcsét. Visszamentünk a helyszínre, ahol egy férfit találtunk. Nagyon ideges volt, megpróbált elfutni előlünk, de nem sikerült neki. Nem igazán szólt semmit sem, egészen addig, amíg a kihallgatószobában nem raktam le az asztalra a képeket a halott gyerekekről. Ott mintha elered volna a nyelve.
- Nem. Nem én tettem. Én nem vagyok gyilkos - mondta ezt egyre hangosabban. - Én csak az ékszereket szerettem volna ellopni, nem bántottam senkit sem - egyre őszintébbnek tűnt, amit mondott.
- Volt egy társa, igaz? - kérdeztem tőle, ezután odanyúltam a képekért, hogy elvegyem őket. - Ha most segít nekem, én is tudok segíteni Önnek - céloztam ezzel arra, hogy ha elmondja ki a társa, akkor kevesebbet kell ülnie a börtönben, és csak lopás miatt.
Ezután nem mondta ki a társa nevét, hanem egy papírra írta le. Elvettem tőle, majd felálltam a székből, és megköszöntem neki.
- Köszönöm - kedvesen megköszöntem, és kiléptem az ajtón.
Pár órával később megtaláltuk a fickót, aki megölte a családot, s első sikeres nyomozásom után pedig jól esett egy kis italozás a rendőrök által kedvelt bárban.