Befolyásos családba születni már az első lélegzetvétellel súlyos terhekkel, és elvárásokkal jár. Édesapám, Lord Henry Walsh a Westminster-palota kiemelt és megbecsült politikai ikonja volt már abban az időben is, befolyása pedig évről évre nőtt. Édesanyám francia gyökerekkel rendelkező diplomataként érkezett a londoni francia nagykövetségre. A Királyi Opera szilveszteri bálján találkoztak először, és két évvel később keltek egybe.
Nővérem, Maria másfél évvel volt nálam idősebb. Már terhes volt velem az édesanyám, amikor leukémiát diagnosztizáltak nála. Teljesen természetes volt számomra egészen kiskoromtól kezdve, hogy sokat tartózkodtunk a kórházban. A nővérem állapotát sokáig nem igazán tudtam felfogni, ahogy nekem természetesnek hatott a rengeteg kopasz… branüllel futkosó és játszadozó gyerek társasága.
Maria jól reagált a kezelésekre, két év után hazaengedték. A szüleink megnyugodtak valamelyest, öt éves voltam, amikor az öcsém… Charles megszületett. Édesanyánk már nem tért vissza a karrierjéhez, hanem otthon maradt velünk, hogy a családjának szentelje az életét.
Természetesen állami iskola helyett magániskolába jártam. Maria-val együtt kezdtük az iskolát, de ő leányiskolába, én pedig fiúiskolába jártam. A családi háttér miatt kemény elvárásaik voltak velünk szemben a szüleinknek. Nem csak az iskolában kellett nyújtanunk maximumot, de az iskolán kívül is számtalan plusz elfoglaltságra köteleztek minket, így igazi gyerekkorunk soha nem lehetett.
Francia, orosz és olasz nyelveket tanultunk magántanároknál, emellett én hegedülni… Maria zongorázni tanult. A sport se maradhatott ki az életünkből. Az Királyi Ifjúsági Lovaspóló csapatban játszottam, Maria pedig úszott.
Úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben. A hétvégéket közösen töltötte a család. Operába mentünk, vagy fogadást tartottak a szüleink, amire többnyire Lordokat és diplomatákat hívtak meg a családjaikkal együtt, így baráti kapcsolatokra tehettünk szert a saját korosztályunkban levőkkel is.
Én tíz voltam, Charles már öt éves… édesanyánk épp a beíratását intézte a magániskolába, amikor sürgős telefonhívást kapott. Maria rosszul lett az iskolában, és mentő szállította kórházba.
Kiújult a rák, ami most a veséit támadta meg. Előrehaladott állapota miatt sürgősen transzplantációra volt szüksége. Nem volt szerv, s a várólistára is hiába sorolták az elejére, nem volt idő várni. Az egész családunkat letesztelték, s én voltam az alkalmas donor a nővérem számára.
Tíz éves voltam, segíteni akartam a nővéremnek… akkor nem érdekelt az, hogy milyen következményekkel járhat rám nézve, ha odaadom az egyik vesémet. Csak azt akartam, hogy éljen.
Az átültetés sikeres volt, nagy fájdalmaim voltak, de napról-napra erősebbé váltam, és úgy tűnt, hogy Maria szervezete is jól reagál és befogadja az új szervet. Két hét után azonban komplikációk léptek fel. Tizenkét órán keresztül küzdöttek az orvosok, de a szervezete feladta a harcot. Tizenkét éves korában örökre elaludt.
A gyász nyomasztó billogként égett családunkra. Édesanyámat soha többé nem láttam mosolyogni, édesapám pedig többet tartózkodott a parlamentben, mint otthon. A műtétem miatt nem térhettem vissza a lovaspóló csapatba. Egy vesével élve sokkal óvatosabbnak kellett lennem a mindennapokban is.
Charles-al ketten maradtunk, és kötelességemnek éreztem vigyázni az öcsémre.
Tinédzser korom záróakkordjaként kezdtem meg tanulmányaimat Oxfordban. Három pálya közül választhattam a családi hagyományoknak megfelelően: politikus, ügyvéd, vagy orvos. Az utóbbi mellett döntöttem. Egész életemet végigkísérte a nővérem betegsége, megrendítő halála… így az orvoslás volt a lehetőségek közül az, amit leginkább közel éreztem magamhoz.
Másodévesként találkoztam az akkor cserediákként Oxfordba érkező Jennifer Jacksonnal. A gyönyörű, vibráló Nevadából idecsöppent jelenséggel, aki egyáltalán nem illett a merev oxfordi diákok közé. Szintén orvostanhallgató volt. Ő volt az első nő, aki felkeltette a figyelmem, és akit közel engedtem magamhoz. Az alapdiploma megszerzésekor már egy pár voltunk.
Charles Cambridge-be ment, Európai Uniós jogász célt tűzve ki maga elé kezdte meg egyetemi tanulmányait.
Az ünnepeket mindig otthon töltöttük a szüleinkkel, de leginkább csak telefonon keresztül tartottuk velük is, és egymással is a kapcsolatot.
Rezidensi éveimet az egyetemi kórház traumatológiai osztályán töltöttem. Jennifer időnként hazalátogatott Carson City-be, de tanulmányait ő is teljesen Oxfordba helyezte át.
Traumatológusi orvosi diplomámat huszonhét éves koromban vehettem át. Ez volt már a nyolcadik évem Oxfordban, de még mindig nem éreztem azt, hogy megtaláltam azt a célt, amit hajszoltam.
Elfogadtam az egyetemi kórház állásajánlatát, és megkértem Jennifer kezét. Az esküvőnkre átutaztattuk a családját Londonba, s a családi barátainkkal együtt közel ötszáz főre rúgott a násznép létszáma.
Egy évvel azután, hogy összeházasodtunk, ismét jelentkeztem munka mellett továbbképzésre. A diagnosztika, mint szakirány… talán az egyik legnehezebb, amire egy orvos vállalkozhat. Itt nem csupán egy szervet, s annak működését kell tökéletesen ismerni, hanem az egész emberi testet, betegségeit… a vírusokat, a mérgeket… a gyógyszereket. Teljesen átfogó, alapos… és életünk végéig szóló vállalkozás az, ha valaki ebbe belevág, hiszen ha a kezelőorvos végképp nem tudja, mi baja a páciensének, nekünk kell feltérképeznünk, és diagnosztizálnunk a betegség eredetét, s megállapítani gyógyítási módját.
Jenniferrel mindketten orvosok voltunk, és tudtuk, hogy egy ilyen életforma mivel jár. Jelentkezett missziós orvosnak egy évre, és 2004 őszén Indonéziába ment. Nem tartottam, és nem is tarthattam volna vissza ettől. Ez volt az első karácsonyunk, amit külön kellett töltenünk. 25.-ére nem voltam beosztva, ezért műholdas videó kapcsolaton keresztül sikerült beszélnünk egymással. Közölte, hogy félbe kell hagynia az ottani tevékenységét, és január elején visszatér Oxfordba, mert nem maradhat Indonéziában. Nem értettem, hogy mi változott meg hirtelen, hiszen annyira akarta ezt a missziós munkát. Ekkor egy kézzel horgolt kis cipőt tett le a kamera elé.
Percekig fel se fogtam, hogy terhes, és apa leszek. A kiutazása előtt nem sokkal eshetett teherbe. Azt hiszem ez volt életem legszebb karácsonyi ajándéka. Természetesen azonnal elújságoltam a szüleimnek és az öcsémnek is a csodás hírt.
Huszonnégy órával később pedig a mennyországból a pokolba zuhantam. Minden híradás az indiai-óceáni cunami sokkoló kép és videó riportjával volt tele. Tudtam, hogy a misszió központja a partok közelében volt. Azonnal oda akartam utazni, de nem indítottak járatokat a katasztrófa sújtotta területekre. Január első hetében a cunami által elsodort épület törmeléke alatt találták meg Jennifer holttestét is. Egyik kollégája se élte túl a katasztrófát.
Ez a tragédia örökre megváltoztatott. Előtte se voltam túlságosan közösségi ember, de azóta olyan vastag és magas falakat építettem magam köré, amik szinte áthatolhatatlanok. A munkámba temetkeztem. Harminckét éves koromra szereztem meg az orvos-diagnoszta diplomámat, és azzal a lendülettel ott is hagytam Oxfordot. Nem bírtam megmaradni abban a házban, aminek minek pontja Jenniferre emlékeztetett. Elfogadtam egy New York-i kórház ajánlatát, ahova a diagnosztacsoport élére kerestek új vezetőt.
Rengeteg publikációm jelent meg orvosi szaklapokban, és kivívtam idősebb szaktekintélyek elismerését is munkásságommal. Más államokból is hoztak hozzánk betegeket, akikkel az ottani orvosok már nem tudtak mit kezdeni. Hét év után azonban már úgy éreztem, hogy kezdek belefásulni a New York-i életbe. Híre ment, hogy váltani akarok, és több kórház is megkeresett az ajánlatával, hiszen egy kiváló diagnoszta mindenhol kincs. Hogy miért választottam pont a Las Vegas-i kórházat? Természetesen az anyagiak is közre játszottak, de Jennifer Nevada-i származása tette fel az „i”-re a pontot.