Blanca & Adam

Legalább egy hete nem találkoztunk. Jó lenne, ha azt mondhatnám, hogy tudom mit akarok, de nem így van, csak kellene pár cuccom, ami nála van. Azt gondoltam könnyebb lesz, de csak még kuszább minden. Én pedig egyre inkább kezdem elveszíteni a szálakat, pedig nekem inkább ki kellene bogoznom. Párszor beszéltünk a héten, s bár nem kérdeztem hallottam a hangjában, hogy nincs jól, de erre most nem tudok mit mondani. Valószínűleg nem is lesz, amíg meg nem beszéljük mi legyen velünk. Talán utána se, de ez nem most fog megtörténni szándékaim szerint és nem ez a néhány perces beszélgetés lesz a legszebb pillanatunk, de egyszer ennek is el kell jönnie. azután meglátjuk milyen hatást vált ki belőlünk.
- Üdvözlöm Mrs. Campbell, Caro itthon van? - Most inkább csengettem és megvártam, amíg valaki ajtót nyit és ha most Ő állna szembe velem valószínűleg meg se tudnék szólalni.
- Persze. Gyere csak be Adam. Odafent van. - Oké, ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Világos, hogy mindenki azt várja Tőlünk, hogy oldjuk ezt meg valahogy, de nem szeretném, ha ebbe most bárki is beleszólna. Már biztosan tudják, hogy nincs épp a toppon a kapcsolatunk mostanság. Talán azt is, hogy miért. De ha igen, akkor épp ezért nem fognak ebbe beleszólni.
- Adam... Megbeszélitek, ugye? - Ettől a kérdéstől tartottam leginkább.
- Minden problémára van megoldás, csak ne adjátok fel. - Hát ez... Hosszú lesz. De ezek szerint Blanca anyukája már nálam is tájékozottabb, ez nagyszerű. Minden problémára van megoldás, csak nem szabad feladni. Hát ez remek.
- Őszintén? Nem tudom. De megpróbáljuk... - Ennyit tudtam ehhez hozzáfűzni, még mielőtt megindultam volna felfelé az emeletre. Halkan bekopogtam, vártam néhány másodpercet, majd lassan benyitottam a szobába. - Szia...

Nem láttam értelmét annak, hogy minden reggel kikeljek az ágyból, ezért már napok óta önsajnálatba menekültem. Elképesztően dühös voltam magamra, ezért egyik percben hangosan zokogtam, míg a másikban már a kezembe véve az üveget nagyokat kortyoltam. Jól tudom, hogy az ivás nem oldja meg a problémáimat, de ha szerencsém van legalább néhány órácskára elfelejtem, hogy bánatomban ittam. Mégis csak a pia tud fájdalomcsillapító lenni sajgó szívemre. Mert már őszintén bele fáradtam abba, hogy anyu is minden nap vigasztalni próbál. Minden egyes nap végig kell hallgatnom, hogy azt mondja minden rendbe fog jönni… Ekkor mintha mindig szívemet tartaná markában és csak egyre inkább szorítaná és szorítaná. Mégis honnan olyan biztos abban, hogy minden rendbe fog jönni? Elvégre semmit sem tud, csak annyit, hogy már napok óta ki sem merészkedtem a szobámból és ehhez Adamnak is köze van.
Azt hittem, hogy ismét anyu kopogtat az ajtómon, hogy valami pozitív életbölcsességgel rukkoljon ismét elő, hogy az élet mindig megy tovább, vagy hogy minden rendbe fog jönni… Azt mégse mondja, hogy akkor mi fog lenni, hogy ha semmi sem jön rendbe? Megdöbbentem mikor az ajtó felé pillantottam. Ez tényleg a valóság, vagy annyira hiányzik, hogy már képzelődök? Gyorsan megtöröltem szempáromat, hogy ne lássa könnyeimet, habár a piros szemem árulkodhat arról, hogy már napok óta sírok.
- Szia. – Gyorsan felültem az ágyra. Most reménykednem kellene, vagy attól tartani, hogy csak a búcsú miatt van itt? Egyszerre vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba.
- Ugye most nem álmodok? - Alig akarok hinni a szememnek, hogy Adam itt áll velem szemben. Ez tényleg valóság lenne?

pizsi

Blanca & Adam

Lassan közelebb sétáltam hozzá és leültem mellé az ágyra. Finoman simítottam végig egyik kezemmel a már félig megszáradt könnyes arcán. Kértem, hogy ezt ne csinálja, de sejthettem volna, hogy ez nem fog menni, mát csak a szobában szanaszét heverő üres üvegekből ítélve sem ment.
- Most komolyan? - Emeltem fel az ágy mellett heverő egyik üres üveget és még van belőle néhány, kapásból ötöt számolok. Miért kell a nőknek mindent ennyire drasztikusan felfogniuk?
- Kissé el van ez túlozva, nem gondolod? - Nekem is el kell viselnem a hiányát, de attól még nem ittam magam tajtrészegre minden egyes nap, pedig kedvem az lett volna hozzá és mára már egész biztosan munkanélküli is lennék. Sosem viseltek meg az ilyen dolgok igazán, akarom mondani a nők, mert azok jöttek, mentek, nem számított különösebben egyik sem, így ez a helyzet még számmora is új, új fajta érzésekkel.
- Nem dőlt össze a világ, de ahogy nézem Te inkább tequilával gondolkodtál. - Tettem vissza az üveget a földre. Hát ez nehezebben fog menni, mint gondoltam, mert nem egészen azért jöttem, mert átgondoltam és onnan folytathatjuk tovább, ahonnan abbahagytuk, hanem mert szükségem lenne pár cuccomra, viszont kellett pár nap, amíg összeszedtem magam, hogy idetudjak jönni és látni. Én nagyjából erre is számítottam, de nem ilyen mértékben.
- Jól vagy? - Attól, hogy jelen pillanatban a kapcsolatunk még egy hatalmas kérdőjel attól még nagyon is tudni akarom és igen is érdekel, hogy jól van-e és, hogy jól lesz-e. Nem akartam megbántani és ha most úgy érzi bennem is csalódott azt is megértem, de ez így akkor sem állapot, ezt neki is be kell látnia.

Akkor vált számomra biztossá, hogy Adam tényleg a szobámban van, mikor leült mellém az ágyra, s finoman végig simított arcomon. Mióta nem találkoztunk azóta erre vágyok minden nap minden egyes másodpercében, hogy velem legyen. Nélküle elképzelhetetlennek tartom az életemet.
- Kellett valami, ami elfeledteti velem, hogy mekkorát hibáztam. Kellett, hogy téged is el tudjalak felejteni legalább egy kis időre. – Úgy éreztem, hogy belül meghalok, hogy egyre hatalmasabb és hatalmasabb a bennem lévő űr… Már csak a tudat is rémisztő volt, hogy talán örökre elveszíthetem, mindezek után ne csodálkozzon, hogy néhány alkohol mámoros nap van a hátam mögött. Talán ez a legelső nap, mikor a legjózanabb vagyok azóta…
- Az én világom nagyon is összedőlt. – Láthatja… Nagyon is árulkodnak a földön heverő üvegek. Abba pedig bele sem merek gondolni, hogy mennyire rosszul nézhetek ki. Legyünk őszinték… Iszonyúan nézhetek ki.
- Úgy nézek ki, mint aki jól lenne? – Nem akartam sírni előtte, de képtelen voltam visszafogni a belőlem kikívánkozó könnyeket. Fejemet elfordítottam, képtelen voltam így rá nézni.
- Azért jöttél, hogy elbúcsúzz örökre? – Próbáltam összeszedni magam, mert nem akartam, hogy meg sajnáljon és csak azért maradjon mellettem. Mégis az a legnagyobb félelmem, hogy búcsúzni jött, ha pedig erről lenne szó, akkor essünk át ezen minél előbb, hogy aztán ismét az önsajnálatba menekülhessek.

Blanca & Adam

- Nem haltam meg... Itt vagyok. Azt is mondtam, hogy bármikor felhívhatsz és beszélhetünk, csak kell egy kis idő, amíg rendezem a káoszt a fejemben. - Nekem is pocsék estéim és éjszakáim voltak, de ez így nem vezet sokra, előrébb legalábbis biztosan nem, de legalább itthon van és tudom, hogy nem csinál semmi butaságot, mert egy üveg tequila után hajlamosabbak vagyunk őrültségekre.
- Ez nem igaz, csak erőt kellene venned magadon. Még semminek sincs vége, csak elvesztünk ebben a kapcsolatban. Te csak azt tetted, amit az eszed súgott, ettől még nem vagy hibás... - Beszélhetek most, amennyit csak jól esik neki, igaz? Édes mindegy. Tudom, hogy most, hogy itt vagyok ezután sem lesz könnyebb, de azt sem akartam, hogy azt gondolja szánt szándékkal akarom elkerülni, hogy nem akarok vele találkozni, nem akarom látni.
- Nem... - Hajtottam le a fejem egy pillanatra. Nem akartam sírni látni. De most mégis mi a fenét kellene csinálnom? Ha most itt maradok vele, akkor csak áltatnám, hogy minden rendben van, azután pedig, amikor kicsit megnyugodna ismét elmennék, Ő pedig ismét összeomlana, ennek így semmi értelme.
- Nem akarom, hogy most kiborulj és ismét zokogni kezdj, de csak kellenének a cuccaim. Próbáltam ezt halogatni, ameddig csak tudtam, de szükségem van van a dolgaimra, amik itt vannak. - Nem akarom áltatni. Tényleg semmi sincs rendben és fogalmam sincs hogyan lesz ez újra rendben, de majd kitaláljuk.
- Gyere... bújj ide. - Másztam fel mellé az ágyra, majd közelebb húztam magamhoz. Nem tehetek róla, de képtelen vagyok nézni, ahogy sír. Erről viszont nagyon is én tehetek. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de fogalmam sincs hogy fogom ezek után itt hagyni.

- Ha fel is hívtalak volna, mit is mondhattam volna neked? Mondjuk nem akartam benned bűntudatot kelteni, hogy közlöm veled, hogy mennyire hiányzol… - Vagy mondtam volna, hogy teljesen szét vagyok esve nélküle? Hogy az óta alig keltem ki az ágyból? Hogy azóta gyakran néztem a pohár, vagyis jobban mondva az üveg fenekére, csak hogy képes legyek elviselni azt, hogy mekkora hibát követtem el?
- Szóval akkor azt mondod, hogy van még remény? Valaha is ismét újra együtt lehetünk úgy, mint egy pár? – Ezt akarom, de nem ringathatom magam illúzióba. Nem gondolhatom azt, hogy egyik pillanatról a másikra megoldódnak közöttünk a dolgok és minden olyan lesz, mint régen volt.
Nem akartam, hogy sírni lásson, de nem tudtam uralkodni magamon, egyszerűen csak előtörtek belőlem a könnyek.
- Sejtettem, hogy egyszer eljön ez a pillanat is, ezért már igyekeztem mindent előkeríteni, amit eddig itt hagytál. Azért nézd majd át, hátha valamit kifelejtettem volna. – Mutattam az éjjelén lévő papírzacskóra. Eléggé ittas állapotban kellett ahhoz lennem, hogy ezt meg tudjam tenni, mert így még valóságosabbá vált számomra, hogy talán örökre vége a kettőnk kapcsolatának. Hiszen olyankor szokták vissza kérni a dolgokat… Inkább erre nem is akarok gondolni.
Nem kellett kétszer mondani, hogy bújjak oda mellé. Úgy simultam hozzá, mint még eddig soha. Pár másodpercig lehunytam szememet, miközben beszívtam illatát. Szerettem volna átélni a pillanatot, hiszen lehet, hogy talán erre már többet nem lesz alkalmam, hogy így bújjak hozzá.
- Annyira szeretném, hogy ez a pillanat örökké tartson. – Akaratlanul is, de mellkasát kezdtem el simogatni.

Blanca & Adam

- Próbáltál már földhöz vágni egy poharat, azután megkérni, hogy rakja össze magát szilánkról szilánkra és legyen olyan, mint régen? Nem vágtál földhöz, csak a büszkeségem... - Szerintem annyit biztosan tud már a férfiak büszkeségéről, hogy időbe telik, amíg túltesszük magunkat bizonyos dolgokon, mint például, ha komplett idiótát csinálnak belőlünk egy amúgy is vérszegény kapcsolatban. Mit mondhatnék? Talán igen. Megpróbálhatjuk újra, de ez az új kezdet nem ma és nem ebben a percben veszi kezdetét.
- Köszönöm. Biztosan megvan minden. - Igazság szerint annyira nem érdekel, mármint nem azért jöttem, hogy minden cuccom elvigyem, csak ami kell, a többivel pedig ráértünk volna még, de ha Ő így látta jónak, hogy összekészít nekem mindent, akkor legyen. Talán nem látszik, de nagyon is furcsa ez az egész számomra. Eddig még rendes egészséges kapcsolatom sem volt, most pedig nekem van szükségem egy kis szünetre, mert el kell döntenem, hogy mit is akarok.
- Aggódnak... Én is aggódom. Te ennél erősebb vagy és még egyáltalán nincs minden veszve, szóval szedd össze magad, kelj fel végre és takarítsd ki a kocsmát a szobából, mert olyan intenzív alkoholszag árad belőled, mint egy szeszkazánból és belőlem szokott. Szexi, de a kisírt piros szemek nem passzolnak hozzá. - Emeltem meg picit az állát felém, majd amikor hozzám bújt adtam neki egy puszit. Tényleg engem is ki fog ütni ez a tömény piaszag, ami a szobában terjeng, már csak pár cigicsikk hiányozna innen-onnan meg pár pizzás doboz, csipszes zacsi és egész otthonosan lennék.

Értem miről beszél. Arra akar célozni, hogy a mi kapcsolatunk megtört, és ha meg is próbálnánk, újból arra nem lenne garancia, hogy újra minden olyan lenne, mint régen. Mert ami egyszer eltört azt hiába ragasszuk össze, hiába nézne ki úgy, mint régen, de attól még látszódnak a törésvonalak.
- Én tényleg sajnálom. Hidd el nekem bármit megtennék, hogy ezt visszacsináljam, de sajnos ami történt megtörtént, ezen már nem tudok változtatni. – Nem akartam bele gázolni a büszkeségébe, ahogyan játszani sem akartam vele, nekem csak egy kis időre volt szükségem. Adam pedig aztán jogosan érezte azt, hogy úgy kezelem, mint egy játékszert, pedig nem akaratosan tettem.
Bárcsak az iránta táplált érzéseimet is képes lennék betenni egy papírzacskóba, amit jó messzire vinne tőlem. Sajnos ez nem lehetséges, ezért meg kell birkóznom a szerelmi bánatommal. Pusztán nem szabad elveszítenem a reményt, hinnem kell benne, hogy számunkra van még folytatás.
- Ha erősebb lennék, akkor nem süllyedtem volna ilyen mélyre. – Igaza van, lassan tényleg kocsma van a szobámban és csak azért nincs fent még több alkoholos üveg, mert képtelen voltam lemenni a bárszekrényig.
Jól esett, hogy megpuszilt, habár nem igazán tudtam mire vélni. Ezzel csak azt éri el, hogy reménykedni kezdek, még ha csak egy ártatlan pusziról is volt szó.
- Pocsékul nézhetek ki… - Húzódtam el tőle, hogy kikeljek az ágyból és kinyissam az ablakot, hogy végre friss levegő is legyen a szobámban az áporodott alkoholszagon kívül.
- Bele sem merek nézni a tükörbe, mert félek, hogy megijedek a saját látványomtól. Kész csoda, hogy nem fordultál ki az ajtón, mikor megláttál. - Gyorsan levettem magamról a köntösömet, hogy a tükörre terítsem, még nem állok készen arra, hogy lássam milyen iszonyúan nézhetek ki kisírt szemekkel, smink nélkül.
- Adam... - Sétáltam oda az ágy széléhez. - Amit aznap éjjel mondtam, azt tényleg komolyan gondoltam. - Igen arról az "sz" betűs szóról van szó, ami akkor elhagyta a számat.

pizsi

Blanca & Adam

- Ezt ne, jó? - Ez az annyira sajnálom, hidd el nekem bármit megtennék, hogy ezt visszacsináljam, de sajnos ami történt megtörtént, ezen már nem tudok változtatni... Ez annyira snassz és annyira jelentéktelen és mit sem számít már, mert ezeket a dolgokat mindketten tudjuk. Különben sem akarom azt, hogy magyarázkodjon vagy akár mentegetőzzön. Nem kell és nincs is miért. Nem hiszem, hogy bármit is elrontottunk volna, inkább csak alapból rosszul álltunk hozzá az egészhez.
- Tudom... - Fordultam felé komolyan. De most mit kellene mondanom? Nem arról van szó, hogy nem szeretlek, csak nekem ennél több kell ahhoz, hogy kimondjam? Talán mert még soha senkinek, egy nőnek sem mondtam, hogy szeretem? Különben sem hiszem, hogy ezt most kellene. Nem akarom még ennél is jobban összetörni, már így is össze van, épp ezért nem tartom jó ötletnek, hogy ezt most beszéljük meg, még magam sem vagyok biztos a dolgomban, addig pedig úgysem jutnánk egyről a kettőre. Vele akartam még maradni, de jobbnak láttam, ha lassan inkább megyek.
- Jobb, ha most megyek. Később beszélünk, rendben? - Keltem fel az ágyról, hogy odamenjek hozzá és egy újabb néhány másodperces csókot nyomjak a homlokára. Valamiért az az érzésem, hogy ha maradok attól csak még rosszabb lesz neki, ezt pedig nem akarom, de azt sem, hogy tovább folytassa ezt a kocsmai életstílust. Neki ez igazán nem áll jól és nem ehhez  a mosott, nyúzott látványhoz vagyok hozzászokva. Ő nem ilyen. De most tényleg úgy fest, mint aki napok óta nem eszik, csak a tequilát dönti magába...

Mindössze egy bólintással feleltem. Nem akarja, hogy mentegetőzzek, hogy újból elmondjam neki, hogy ha visszacsinálhatnám, akkor egészen máshogy tettem volna mindent… Mégis ez az igazság, de sajnos már nem tudok változtatni a történteken, akármennyire is szeretnék. Ez fáj a legjobban, hogy nem tudom, hogy a kapcsolatunkat újból helyre lehetne-e hozni. Mert én nagyon is szeretném, de nem vagyok abban biztos, hogy Adam is ezt akarná.  Nem lenne ez ennyire bonyolult, ha mi nem bonyolítottuk volna túl már az elejétől fogva. Néhány napja ezelőtt még azt is bevallottam neki, hogy mit érzek iránta, de most mégsem úgy tűnik, hogy bármit is számított volna az a vallomásom. Nem is vártam volna, hogy majd attól minden más lesz közöttünk, mindössze tudatni akartam vele, ha már nem álltam készen arra, hogy tettekkel is bebizonyítsam.
- Ha azt mondom, hogy nem szeretném, hogy elmenj, akkor maradnál még? – Nem tudom csak úgy elengedni. Ez a néhány nap is iszonyú volt nélküle és már csak az is jól esik, hogy itt van, hogy láthatom végre. Megfogtam a kezét, hogy ezzel is azt jelezzem felé, hogy mennyire szeretném, hogy még maradjon. Szükségem van rá. Egészen közel léptem hozzá, hogy megszüntessem a közöttünk lévő távolságot. Bizakodva néztem fel rá, szinte már kérlelő tekintettel.

Blanca & Adam

Azt gondoltam, hogy sokkal rosszabb lesz látnia, mintha nem beszélnénk, nem tudnánk egymásról, most pedig már attól tartok, hogy ha megint elmegyek, akkor Ő megint magába fog zuhanni és megint nem lesz számára más vigasz, mint ami a bárszekrényben rejlik a földszinten. Ő viszont nem ilyen. Ő nem ez. De ha most vele maradok azzal sem hiszem, hogy jót tennék neki, sem pedig magamnak. Egyszerűen csak nem akarom kínozni. Még mindig nem döntöttem, nem tudom mit akarok é s még mindig szükségem lenne egy kis időre, nem csak Ő érzi ennek a súlyát... Tudom, hogy erről én tehetek, mert én akartam egyedül lenni ezzel egy kicsit és nem engedtem, hogy együtt csináljuk, de nem láttam értelmét. Nem akartam, hogy kizárólag miattam tegyen meg, mondjon ki dolgokat. Ezt most sem akarom. Tudom. Emlékszem rá, hogy habozás nélkül kimondta, a szemebe mondta, hogy szeret, de nekem ez nem megy ilyen könnyedén. Ehhez nekem egy kis magányra van szükségem. Nem akarom, hogy úgy érezze becsaptam és magamat sem akarom becsapni. Halványan elmosolyodva néztem le és figyeltem a kezünket. Hihetetlenül jól esik most az érintése. Ez hiányzott... Felpillantva rá simogattam meg hüvelyujjammal a kézfejét, majd lassan leengedtem a kezünket.
- Később felhívlak... - Elengedtem a kezét és lassú léptekkel megindultam az ajtó felé, amint kezem a kilincsre siklott elidőzött rajta pár másodpercig, én pedig megtorpantam.
- Nagyobb őrültséget is csináltam már... - Fordultam vissza, két-három lépésből szüntettem meg a közöttünk lévő távolságot minden értelemben, arcát a két kezem közé fogtam és megcsókoltam hosszasan és szenvedélyesen.

Azt hittem, hogy az életem komplikált volt, de mióta ismerem az óta lett csak bonyolult.  Mégis hogyan vagyok képes ennyire vegyes érzelmeket táplálni iránta? Egyszerre szeretem és gyűlölöm is. Utálom, hogy ezt teszi velem, hogy miatta érzem magam teljesen a padlón, noha erről az egészről nem csak Adam tehet. Mint sok mindenhez ehhez is két ember kellett. Mégis szinte megbénít ez a tudatlanság, hogy fogalmam sincs arról, hogy mi lesz kettőnkkel, s hiába várok valamiféle jelre, pozitív visszhangra tőle… Nem látom, de ami a legrosszabb nem is érzem, hogy folytatni akarná. Mit meg nem adnék, ha kiderülne becsapnak az érzékeim, hogy túl elfogult vagyok vele szemben, hogy tisztán lássak, hogy csak azért van, mert félek, szinte már paranoiás vagyok a tudattól, hogy elveszíthetem… Azt a férfit, aki valójában sosem volt az enyém… De akarom! Mindennél jobban akarom, hogy magaménak tudjam!
Marasztalni szerettem volna, mégis elengedtem a kezét, ahogy elhúzódott tőlem. Szívem mélyén tudtam, hogy ha most kilép az ajtón már semmi sem lesz olyan közöttünk, mint volt… Hogy Adam túlteszi magát rajtam és … Elszorul a szívem, érzem, hogy ismét sírhatnékom támadt olyan kétségbeesetten néztem rá. Ha kilép innen akkor egyben azt is jelenti, hogy elhagy? Örökre? Megannyi kérdés tört fel tudatalattimból.
Mire észbe kaphattam volna már Adam édes csókját éreztem. Egész testem, lelkem beleborzongott. Mintha hatalmas kő gördült volna le mellkasomról. Megkönnyebbültem. Szorosan magamhoz öleltem, mintha nem akarnám elveszítené, és ez így is van.
- Akarlak. – Zihálva suttogom, mikor egy pillanatra elváltam ajkaitól, de újra rátapadtam követelőzően. Lassan hátrálni kezdtem vele. Nem azért akarom magam odaadni neki, mert úgy érzem, hogy ez kell tennem, hogy ez tényleg csak egy mentőöv lenne, ahogy Adam mondaná. Elég időt voltunk távol egymástól, hogy nyilvánvalóvá váljon számomra, hogy mit is akarok valójában. Őt akarom!

Blanca & Adam

Az ágy széléhez érve egy könnyed mozdulattal döntöttem hanyatt. Nem akartam már semmit sem mondani, csak érezni akartam. Érezni édes illatát, puha finom bőrét az ajkaim alatt. Hajába túrva döntöttem hátra a fejét, miközben a nyakát vettem ostrom alá. Forró csókokkal árasztottam el lefelé haladva egészen a kulcscsontjáig, azokon végighaladva majd vissza fel egészen addig, amíg ismét ajkaira nem tapadtam. Mindkét kezét az ágyhoz nyomva úgy csókoltam, mintha felakarnám falni. Így is van. De nem tehetem meg, mert szükségem van rá. Ujjaimmal végigcirógatva karján haladtam lefelé az oldala mentén egészen a ruha aljáig, ahol kezem lassan besiklott alá és a combját kezdtem el simogatni, miközben nem váltam el ajkaitól. Nem akarok. Ez az, amit mindketten akarunk.
- Kislányom, kértek valamit? - Halkan felnevettem, ahogy újra és újra belecsókoltam a nyakába. Mrs. Campbell hangja volt odalentről, még jó, hogy a földszintről szólt és nem jött fel inkább megkérdezni nincs-e szükségünk valamire.
- Na mit gondolsz? Leakarsz menni? - Néztem fel rá egy pillanatra, még mielőtt egyre lejjebb kezdtem volna haladni a dekoltázsán.
- Én Téged akarlak. - Suttogtam bőrébe, miközben a ruha alatt kezem még mindig a combján pihent selymes bőrét simogatva, de haladnék tovább felfelé is, mondjuk szívesen levenném már róla ezt a ruhát is. - Most... - Kezem feljebb siklott a combján, amíg a megerősítő válaszra vártam, addig lefoglalva magam azzal szórakoztam, hogy ujjaimmal alig érezhetően mégis bizsergetően húztam végig bugyija szegélyén oda-vissza, utána a szegély fölött a hasát érintve, azután vissza le.

Ez megtörténik? Ez tényleg a valóság lenne? Hitetlenkedve néztem rá, mikor már finoman lelökött az ágyra. Vágyakozóan sóhajtottam fel mikor végre megtapasztalhattam milyen érzés az, ha ajkaival csókokkal hinti be nyakamat, majd kíváncsian kezdi feltérképezni a számára még ismeretlen területeket. Már nem tudott érdekelni, hogy mennyire rosszul nézhettem ki kisírt szemeimmel, most csak egyvalamire tudtam koncentrálni: Rá. Követelőzően viszonoztam Adam mohó csókját, közben engedve, hogy leszorítja kezemet. Tetszett, sőt izgató volt a belőle áramló dominancia. Egész testem bele remegett érintésébe. Megvonaglottam mikor már combomat simogatta.
- Egy kis nyugalmat, hogy mindent meg tudjunk beszélni! -  Egyetlen szívdobbanásnyi időre megijedtem mikor anyám hangját meghallottam, de szerencsére távolinak tűnt. Ebben a pillanatban úgy éreztem magam, mint egy tinédzser, aki attól tart, hogy lebukik, mégis valamiért még a lebukás veszélyétől még jobban felizgultam.
- Nem akarok. Most a megfelelő helyen vagyok, a megfelelő személlyel. – Nincs az a pénz a világon, amiért most kikelnék az ágyból. Hátra vetettem fejemet, ujjaimmal hajába túrva élveztem továbbra is, hogy puha ajkai felfedezik testemet. Már most alsó ajkamba kellett harapnom, hogy magamban tartsam a kikívánkozó nyögéseimet. Istenem!
Kezem arra a kezére siklott, amelyikkel a rajtam lévő fehérneműt érintette. Alig észrevehetően megemeltem csípőmet, de azért annyira eléggé, hogy néhány centire elváljak a szatén lepedőtől.
- Szerintem mindig megkapod azt, amit akarsz. – Az izgalomtól gyorsabban kezdett el verni a szívem, míg arra vártam, hogy megtegye. Szeretem. Ki is akartam fejezni az iránta érzett érzelmeimet testi kapcsolattal is.