Állatira allergiásnak mondanám magamat arra, mikor az emberek a fejemhez nyúlkálnak. Az, hogy ez a kicsit sem kedves nő már fél órája maszatol a nyakamnál eléggé kellemetlen, hát még, hogy egy másik fejlefogás címen a homlokomnál tart. Leginkább azért bánt annyira már a tény is, hogy ott van, mert rossz emlékeim vannak vele kapcsolatban. Ha nem lennének, most nem is feküdnék itt.
Pár hónapja kezdődött. A bátyám olyanba keveredett, amibe nem kellett volna, hogy finoman fogalmazzak, végül a szokásos, klisés vége lett, velem zsarolták. Valószínűleg már mindenki hallott róla, ha máshol nem, hát horror történetekben, amit elektrosokk-terápiának hívnak. Hát, pár kör után, nem, hogy a bátyám beadta a derekát, de belőlem se maradt sok. Nem haragszom rá, nehogy azt higgye akárki is, nagyon hasonlítok, csak én jobban képben vagyok azzal, hogy hol vannak a határok. Ez után költöztem Vegasba, hogy kicsit helyre jöjjek. De még mindig remegnek a tagjaim, és néha elfelejtem, hogy hol tartottam a mondandómba, a múltam kisebb részei kiesnek, és úgy általában az egész mentális rendszerem felborult. Ez fajult odáig, hogy már teljesen elvesztettem a fonalat, az őrjítő gondolatok száguldoztak körbe-körbe bennem, idegesítően, egyre hangosabban, hol a bátyám, hol az anyánk hangját használva fel kiidegelésemre.De a fájdalom csodákra képes, csendet hoz a káoszba. Először csak a kézfejembe mélyesztettem a körmeimet, majd az alkaromba. A hangok távolodtak, majd elhaltak, és végül csend lett. Zihálva álltam a fürdőmben, ujjaim véresen cirkáltak testem mellett, szemeim lehunyva... ebbe a csendbe robbant be a volt párom hangja. Egyre hangosabban, követelődzőbben, a világ lágyan pulzált előttem, majd össze-összeugrott, ahogy a terápia alatt is tette. Akkor kezdtem el sikítani és a torkomat karmolni. Pechemre a bátyám úgy döntött, felugrik megnézni, hogy vagyok. Miatta vagyok itt.
Holnap kiengednek, de azonnal mehetek is valami agyturkászhoz. Legszívesebben ki se mozdulnék otthonról, mivel szánalmasan nézek ki. A nyakam be van pólyálva, mintha hiányozna az egyészről a bőr, és így van ez mindkét kezemmel egészen a könyökhajlatomig. Így mégis hogy a pokolba kéne festenem?! Muszáj, az a munkám. De semmi kedvem nincsen elmenni... öhm... Dr. Oliver McAvoy-hoz. Bárki is legyen az, nincs mondanivalóm neki. Megvagyok, a gondolatok, melyek az őrületbe kergetnek majd elülnek, nincs szükségem a tanácsaira. Már csak az kell, hogy egy vadidegen mondja meg, mi a jó nekem.
Persze, ilyen vagyok. Hisztériázok, aztán fogom magam, és elmegyek. Felöltözöm, csinosan, de sportcipő, bőrkabát, nem viszem túlzásba, hajam eltakarja a kötéseket arcom és nyakam oldalán. Csengetek, de ha nem nyitja ki mondjuk tíz másodpercen belül, akkor megengedem magamnak, hogy távozzak. 1... csend... 2... még mindig semmi... 3... na jó, ez így lassú, 4, 5, 6, 7... vah, csalok, nem érdekel! 8, 9...