Lizbeth & Stephen

Kezdenek kicsúszni a dolgok a kezemből. Azt hittem mindent az irányításom alatt tartok, de voltaképpen minden kezd szétcsúszni, kivéve, amit felépítettem. A munkában valahogy mindig is sikeresebb és szót értőbb voltam, mint a magánéletemben. Talán, sőt minden bizonnyal ez az elsődleges oka annak, hogy még nincs feleségem, gyerekem... Mindig jó döntéseket hoztam meg, legalább is ezt gondoltam, most viszont fogalmam sincs mi lenne a jó döntés, a helyes irány, ami rendbe hozna legfőképp engem, mert még egyedül csak én nem estem még szét, de ez is csak idő kérdése. Lövésem sincs mihez kezdjek a kialakult helyzettel. Azt gondolom, hogy mégsem sikerült olyan jó embernek lenne, mint amilyen akartam lenni, minden közül csak a sikeres jött igazán össze, minden mással pedig még csak erősen próbálkozom. Többek között is zökkentett ki annyira az, hogy valaki apává szeretne avanzsálni, mert nem tudom, hogy vagyok-e annyira jó ember, hogy én ezt most megérdemlem. Ha a magam véleménye számít, akkor nem, viszont valahol mégis vágyom erre. Tulajdonképpen megtehetném, nem is igazán vagyok tisztában azzal, hogy akkor mi is tart vissza, valószínűleg én saját magam. Amikor ezt az egészet elkezdtem felépíteni felállítottam magamnak egy saját rendszert, amiben egyedül voltam, mégis minden működött, csak magamra kellett gondolnom, és csak magamra számíthattam és jó csapatot alkottunk. Egy gyerekhez már ketten kell jó csapatot alkotnunk és nem tudom milyen csapat lennénk Oliviával. Nem arról van szó, hogy benne nem bízom vagy magamban nem, egyszerűn csak ez még Tőlem is egy nagy lépésnek számítana, ami elég nagy mértékben kihatással lenne az életemre, sok minden megváltozna és még nem tudom hogyan kezeljem a helyzetet, mert nem csak ez van, van még más is...
Elterveztem, hogy leülök egyedül és mindent alaposan átgondolok józan fejjel, az eredmény? Majdnem két üres whiskys üveg. Hát... Megpróbáltam, de mégsem jött össze. Több-kevesebb sikerrel feltámolyogtam az emeltre, de a saját szobám helyett Lizbeth-én kopogtattam be. - Lizbeth... - Támaszkodtam meg az ajtóban vagyis szerencse lesz, ha nem fogok orra bukni, amikor ajtót nyit. - Igen, tudom. Tudom, hogy részeg vagyok és, hogy nem érdemlem meg, de meghallgatnál? - Talán nem a legjobb ötlet épp vele megbeszélnem ezt, de még mindig Ő számít leginkább kívülállónak a helyzetben és a legközelebb hozzám jelenleg.

Lizbeth & Stephen

- Tudom, látni sem bírsz, de mivel Te valószínűleg utálsz Te is vagy erre a beszélgetésre a legalkalmasabb. - Plusz mert voltaképp gőzöm sincs kivel beszélhetném meg, ezen kívül fogalmam sincs mit keresek itt, valószínűleg Ő volt hozzám most a legközelebb és most vele beszélnék a legszívesebben, mert tisztában vagyok vele, hogy gyűlöl, épp ezért őszinte lesz, nem fog semmit se szépíteni vagy ködösíteni, azt mondja, amit igazán gondol és nekem most pontosan erre is van szükségem, hogy valaki könyörtelenül őszinte legyen velem, amennyire megérdemlem, legalábbis bízom benne, hogy ennyit még Tőle is megérdemlek.
- Ez most cinizmus volt? Tudtad, hogy ilyenkor összefutnak azok a pici ráncok azon a csinos kis pofidon? Nem mutatnak jól... - Tényleg nem. - Mindazonáltal fenn áll a jogod, hogy elküldhetsz a búsba, ha inkább nem vagy kíváncsi a piától átitatott mondanivalómra, megtudnám érteni. - Még ha ennek most kivételesen semmi köze sincs hozzá, egyszerűen csak valami oknál fogva bízom abban, hogy Tőle megkapom azt, amit akarok. Tiszta válaszokat, aminek útján eltudok indulni, kivéve, ha sikerül ledöbbentenem, mert kétlem, hogy erre vagy akár valami ilyesmire számítana.
- Ez pedig most szánalom, igaz? - Támolyogtam beljebb a szobájába. Azt hiszem ismerem már annyira, hogy tudjam mikor milyen. - Kérnem kell valami furcsa dolgot, vagyis inkább kérdeznem. - Tulajdonképp minél többet gondolkodtam ezen annál kevésbé van fogalmam róla honnan kellene megközelítenem ezt az egészet, hogy megtudjam azt, amire most mindennél jobban szükségem lenne. - Ha az az este nem múlik el következmények nélkül, ha terhes maradsz, megérdemeltem volna, hogy apa legyek? - Térdeltem le az ágy elé mindkét kezemmel a combjára támaszkodva. Nem hiszem, hogy érti mennyire fontos ez most a számomra, de azért mégis reménykedem benne, hogy legalább belegondol mi lett volna, ha...

Lizbeth & Stephen

- Igen, számítana, de egy másik alkalommal. - Számítana, de azt a részletet most halasszuk más korra, különben is egyáltalán nem biztos, nincs arra semmi garancia, hogy azt hallanám, amit szeretnék, szóval nem is biztos, hogy hallani akarom. Most inkább nem. Így is eléggé rossz passzban vagyok, méghozzá elég látványosan.
- Na és Ő? Még a világon se lett volna Te máris megfosztottad volna attól a lehetőségtől, hogy megismerje ki az apja? Vagyis, ha én nem érdemeltem volna meg, akkor inkább a gyerek is nőjön fel egy csinos kis hazugságban. Értem... Hát, legalább őszinte volt. - Csúsztam le a földre. Mit mondhatnék még? Erre számítottam. Pontosan erre. Se nem többre és nem is kevesebbre. Ez minden, amit megérdemlek. Most előhozakodhatnék azzal, amivel voltaképpen sokkal korábban kellett volna és akkor sem hitt volna nekem, hogy fogalmam sincs mi ütött belém akkor, dühös voltam, elveszítettem a fejem, de mégis mit érnék el vele a megvetésén és a szánalmán kívül? Őszinte megbocsátásra nem számítok, másra meg nincs szükségem. - Az van, hogy csöppet sincs, a legkevésbé sincs bűntudatom, még ha nem is tudom pontosan mi történt. Lefeküdtünk és túl jó volt ahhoz, hogy megbánjam. Te is élvezted, csak szégyelled bevallani még magadnak is... Ezért inkább hibaként fogod fel, mert így könnyebb elviselni. - Ezért jutna eszembe utoljára bocsánatot kérni, főleg úgy, hogy egy percét se bánom. De erre nem igazán kell várnia, mert most is valószínűleg csak a piának köszönhetően bukott ki belőlem. Remélhetőleg más már nem fog.
- Milyen? Milyen apja? - Emeltem fel rá a tekintetem. - Milyen apa lennék? - De ennél van egy jobb kérdés. - Milyen ember vagyok? - Egy biztos, az utóbbi időben nem olyan, nem az az ember, aki lenni akartam. Valahol nagyon elveszítettem a kijelölt útvonalat, amit saját magamnak rajzoltam ki, szándékomban áll rá visszatalálni, csak még azt nem tudom hogyan...

Lizbeth & Stephen

- Nem éppen, az sokkal egyszerűbb lenne. Nem lenne már min gondolkodni, például, hogy akarom-e ezt, de ez ennél bonyolultabb és szükségem volt valakire, aki utál legalább annyira, hogy fájóan őszinte legyen velem. - Erre a kedves barátnőm jelenleg nem egy alkalmas személy, tekintve, hogy gőzöm sincs arról neki mégis hogyan fogom még ezt beadni, ha úgy döntök, hogy mégis csak belevágok Oliviával. Bár neki azt mondtam, hogy ha erre a kérdésre tudni fogom a választ, akkor a Vanessával kapcsolatos dolgok is elfognak dőlni, csak ez megint csak nem ennyire egyszerű. Még azt sem tudom, hogy mi a fene van velem az utóbbi időben, nemhogy felelősséget vállaljak a tetteimért és a döntéseimért, pedig pontosan ezt kell tennem és ezt is fogom tenni, csak kell még egy kis idő meg jó sok whisky.
- Akkor kezdjük onnan, hogy milyen embernek ismertél meg? - Azután térjünk rá arra, hogy milyen embernek lát most, bár ahhoz nem kell sok, hogy magamtól is kilogikázzam. Lefektettem. Ennyi és nem több és nem érdekelt miféle eszközökkel érhetem ezt el, csak megkapjam, amit akarok, de még így sem stimmel valami. - Elhiszed, ha azt mondom fogalmam sincs miért csináltam? - Mert ez az igazság, akár hiszi, akár nem, de őszintén nem lepne meg, ha egy szavamat se hinné el.
- Na és mi van veled? Akartál. Akartál engem. Én pedig elvettem, amit felkínáltál. Az egyetlen eszközödön sem tudtál uralkodni, amivel harcolhattál volna a hibánk ellen. Képtelen voltál nemet mondani... Ettől érzed most magad játékszernek és bármennyire is engem akarsz megvetni azért, amit tettünk erről nem én tehetek... - Talán mégsem a legjobb emberhez fordultam, ha már megint itt tartunk, valami oknál fogva újra és újra visszakanyarodunk a kis kalandunkhoz, ami bár hiba volt mégsem tudjuk elfelejteni, talán okkal.

Lizbeth & Stephen

- És csak erről szólt? Több nem volt? - Tudom, hogy ezt a kérdést most nem nekem kéne feltennem, sokkal inkább megválaszolnom vagy megmagyaráznom, csakhogy az sem megy. Megtörtént. Mit kéne mondanom? Azt, hogy szégyellem, hogy olyan csúnyán bántam veel, ahogy soha senkitől sem érdemelte volna meg? Igen. Valami ilyesmit kellene mondanom, de van egy kis bökkenő. Talán bűntudatot kellene éreznem, mégsem bánom, hogy megtörtént, mert sokat adott nekem az az este, még ha ezt nehezen is vallanám be. Szükségünk volt egymásra. Ilyen alapon pedig nem használtam ki, inkább csak megadtam mindkettőnknek, amire vágyott. Többet adott számmora az az egy alkalom, min az utóbbi időben bármi más.
- Biztos? Nem is vágytál rá kicsit se, hogy valaki a nőt lássa benned, igaz? - Mindjárt az is kiderül, hogy most nekem akar hazudni vagy saját magának, de akárhogy is nem fogom meggátolni benne, ha ezt akarja.
- Igazából az azt megelőző részre gondolok, amikor is nekem rád se szabadott volna néznem úgy, ahogy... De engedtél nekem és ez túl csábító volt. - Talán ez volt az oka az egésznek, az egyik oka. Vagy inkább az, hogy vele éreztem valamit. Valamit, amit már régen nem és még nem akartam elengedni.
- Mire akarsz kilyukadni? Azt akartad mondani, hogy ha szeretném a barátnőmet, akkor nem feküdtem volna le veled? Igazad van. Nem szeretem. Már nem. - Olyan könnyen és egyszerűen mondtam ki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb és legnyilvánvalóbb dolga.
- Most viszont kell még egy ital... - Tápászkodtam fel nagy nehezen és indultam meg igen nagy behatárolhatatlan és instabil léptekkel az ajtó irányába.

Lizbeth & Stephen

- Hagyjál... - Próbáltam meg ellökni magamtól, de nem hagyta magát, erősen megragadta a karomat, ezért visszafordultam és egészen közel húztam magamhoz szorosan tartva a karjaim között. - Talán hagynod kéne menni. Tudod, mostanában hibákat hibákra halmozok. - Bár nem vagyok túl stabil, de még megtudok tartani egy nőt, ha azt akarom, így nekitáncoltunk az ajtónak. Háttal nekitoltam, és nem eresztettem. Az meglehet, hogy többet ittam a kelleténél, de nem ezért jöttem és megígérhetem nem fogok okot adni rá, hogy újabb hibás döntést vághasson a fejemhez, ha egyáltalán valóban az volt.
- Még mindig azt akarod, hogy ne menjek? - Hajoltam hozzá egészen közel és láttam a szemeiből elveszni a korábbi határozott és magabiztos nőt. Számomra ez volt a válasz. Egyetlen pillantása többet elárult. Máris sokkal törékenyebbnek tűnt, labilisnak, ahogy ajkai lassan kinyíltak a pillanatnyi vágytól. Ez már önmagában elég lett volna, de a szemei még arra kérleltek, hogy ne csináljam ezt és most az egyszer a józannak csöppet sem mondható eszemre hallgattam még időben.
- Bocsáss meg, hogy zavartalak. Jó éjt, Lizbeth!  - Léptem tőle távolabb, majd további szavak nélkül kisétáltam követlen mellette az ajtón, egyenesen át a saját szobámba. Nem voltam fáradt és különbem sem hinném, hogy tudtam volna aludni, ezért kinyitottam a balkonra néző ajtót, és csak leültem a padlóra, nekitámaszkodva az ablaknak és bámultam az eget. Jól esett a friss levegő. Kezdett tisztulni a fejem, mindez viszont a fejemben lévő gondolatokról már nem mondhatóak el, azok nem változtak. Egyik percben akarom, vágyom arra a gyerekre Oliviával, még ha tisztában is vagyok vele, hogy ez közöttünk nem egy kapcsolat, de mégis sokkal több jó köt hozzá, mint a jövendőbeli feleségemhez, aki ha ezt megtudja, többé már nem lesz a jövendőbelim. A másik percben pedig már attól félek, hogy valamit idővel elfogok szúrni, mert mindig ez történik a magánéletemben. Valami folyton kisiklik.

Lizbeth & Stephen

Őszintén nem vártam, hogy utánam jött, ahogyan bántam vele, ahhoz viszonyítva meg főleg nem, nem érdemlem meg, hogy most itt legyen.
- Talán nem akarom, hogy megbocsáss. - Néztem rá fel egy  pillanatra. Nem hazudtam, akkor tenném, ha a bocsánatát kérném, de tényleg nem várom, sőt nem akarom, hogy megbocsásson. Ha most őszintén elmondanám mit gondolok valószínűleg azt mondaná, hogy ennek semmi értelme, de most úgy érzem szükségem van arra, hogy valaki bár utáljon és mindezt a képembe is mondj és ő megteszi. Így nem fogom azt mondani, hogy sajnálom.
- Miért téged kérdeztelek? Mert saját magamtól félek megkérdezni. - Oliviának ez fontos, így nekem is az. Mellettük akarok lenni, ezt már tudom, de mégse akarok egy napon a lányomtól vagy a fiamtól bocsánatot kérni, amiért sosem voltam jó apa. Tény, hogy még sosem gondolkodtam az apaságon, egészen addig, amíg Olivia be nem robogott hozzám azzal, hogy csináljunk gyereket. Ez nem csak egy projekt, amit sikeresen megvalósít az ember, de neki mégis hamarabb mondanám azt, hogy vájunk bele, mint bárki másnak.
- Tudod, jól is, hogy összetörted azt a képet, hamarosan már úgysem lesz szükség rá. - Mert ha ezt megtudja, azonnal ki fog dobni, amit egyáltalán nem bánok. Közöttünk ez sosem működött igazán, de megadom neki azt az örömöt, hogy jelenetet rendezzen, mert szarul bántam vele, akárcsak Liz-el. Már régen felbonthattam volna az eljegyzést, így utólag visszagondolva magam sem tudom kit akartam becsapni a látszattal. Egyszerűen csak, ez az, ami még hiányzik az életemből és azt hittem elég, ha őt magam mellett tartom, talán még azt is elhittem, hogy szeret, lehet így is van, nem tudom és ha elhiszem, hogy tökéletes minden, akkor az is lesz.
- Akár mind összetörheted dühödben. - Úgysem számít. Úgy kezeltem a magánéletem, akár a karrierem, felépítettem és mindent jól elbasztam.

Lizbeth & Stephen

- Mi van akkor, ha mindvégig azt akartam, hogy megutálj? Ha végig az volt a célom, hogy valaki végre meggyűlöljön azért, aki vagyok. - Sikeres vagyok, jó állásom van, karrierem, és mint azt a mellékelt ábra is mutatja bármikor vehetek magamnak egy kedves menyasszonyt, aki nem lát a saját szemétől és képes volna családot alapítani velem, mindössze miért? Az anyagi háttérér, a biztonságért? Mert a mi kis családunkról lehetne mintázni az amerikai álom fogalmát, ahol gyerekek szaladgálnak, én későig dolgozom, a feleségem pedig odahaza vár? Jól hangzik. Túl jól. A valóság azon nem ez. Meglenne az elit esküvők elitje, utána két éven belül egymásra unnánk, oké, előbb talán egy gyereket még összehoznánk, már hétvégeken is bejárnék dolgozni, mégis én lennék a pocsék férj, de mindeközben próbálnék jó apa is lenne, aki minden este bemegy csendesen a gyerekszobába halk léptekkel, hogy jó éjt puszit nyomjon az alvó kölyök homlokára. Idilli, nem igaz?
- Már választ adtál mindenre és köszönöm. - Bocsánatot nem kérhetek, mert az ellenkezne mindazzal, amit gondolok, úgy pedig mi értelme, még őt se csapnám be vele, de megköszönni dolgokat képes vagyok, ha másért nem is, akkor legyen ez azért, hogy meghallgatott, őszintén azt hittem ki fog rúgni a szobájából, szóval ez már így több is, mint amire számíthattam volna.
- Késő van, menj nyugodtan aludni, én elleszek itt még egy ideig. - Valahogy csöppet sem vagyok most álmos, a friss levegőn pedig szép lassan magamhoz térek. Újra tudok gondolkodni és azt hiszem kezdem megérteni a dolgokat és tudni a válaszokat. Ha nem az éjszaka közepén járnánk azt sem tartom kizártnak, hogy felhívnám, nem, nem, most azonnal felpattannék, kocsiba ülnék, hogy beszélhessek Liv-vel, aki valószínűleg közölné, hogy részeg vagyok, az is vagyok és, hogy most csak az alkohol beszél belőlem, ez nem igaz, de kétlem, hogy ha felállnék innen, mondom ha, szóval ha felállnék innen egyenesen eltudnék sétálni, akár az ágyamig is.

Lizbeth & Stephen

- Úgy fest, még okot is adtam rá, nem is egyszer, mégsem megy, az egyetlen akitől elvárható lenne, hogy rám se tudjon nézni, most itt ül. Tudod ez miért lehet? - Hát én sem. Bántottam, azt hiszem minden elképzelhető és létező módon, ahogyan csak egy nőt lehetséges. Persze amiatt bocsánatot kérhetnénk, hogy ez nem volt mindig szándékos, sokszor csak dühös voltam, Liz pedig egyszerűen csak kéznél volt, rosszkor, rossz helyen, azt hiszem így mondják. Nem rá voltam dühös, szimplán csak közel volt, én pedig nem gondolkodtam. De az Ő vérében még csak alkohol sincs most, a józan esze azt diktálhatná, hogy fusson, rohanjon, minél messzebbre tőlem.
- Te mindenkivel törődsz, akit utálnod kéne? Nehéz lehet az életed... - Ilyen az én formám. Az egyetlen nő, akitől azt várnám, hogy szívből megvessen, elkezd törődni velem. Létezik erre reális magyarázat?
- Hát ez igazán... őszinte volt. - Alakul, végre valamit a fejemhez vág, meg sem próbálok visszaütni szavakkal, minek, hiszen igaza van. Mindenem megvan, amire csak egy ember vágyhatna, talán még több is, sőt egészen biztos, hogy több is. Legalábbis kétlem, hogy Lizbeth anyja kivárná az örökséget, csak jól megszedi magát, aztán a válóper során még legombolja amennyit csak lehet, utána sayonara.
- Ezen könnyen segíthetünk. - Jó, annyira azért mégse, vagyis azt mindjárt meglássuk. Nagy nehezen felálltam, előbb kivártam, hogy meg is tudok-e állni két lábon, miután ez megvolt, fogtam az üveget, majd hanyatt vetettem magam az ágyamon.
- Látod? Az ágyban vagyok. - Tártam szét mindkét karom mosolyogva immár a párnák között feküdve.
- Elárulnád most mit művelsz? - Pislogtam meglepetten, mikor láttam, hogy az ágy előtt kibújik a cipőjéből, majd felmászik hozzám az ágyra. Jesszusom, itt lett volna a tökéletes alkalom, hogy ismételjen valamit a fejemhez vágjon, majd diadalmasan kisétáljon, erre mit tesz, itt van velem az ágyban. Hát ez hosszú estének bizonyul.

Lizbeth & Stephen

- Ha azt tervezném, hogy úgy leiszom magam, hogy belefulladjak a saját hányásomba, elhiheted azt úgy csinálnám, hogy senki ne lássa és senki se tudjon róla. - Meglehet kissé drasztikusan hangozhatott, de ez van. Bár nincsenek öngyilkos hajlamaim, de ha lennének gondoskodnék róla, hogy még véletlenül se érjenek oda időben, legyek bárhol is. Milyen nevetséges is lenne... Szinte már látom  lapokban, a gazdag ficsúr végett vetett életének, vajon mi vezette rá?
- Ez vicces. Sokkal valószínűbb, hogy akkor fogok valami olyasmit tenni, amit holnap megbánnék, ha itt maradsz... velem. - Tartottam kis szünetet. - Vagy ettől nem félsz? - Fordultam felé egy pillanatra, meglepne, ha erre nem is gondolt volna, plusz felvetne kérdéseket. Talán azért nem fordult meg a fejébe, mert nem zavarná, vagy mert nem tartja valószínűnek, hogy bármivel is próbálkoznék. Én mindenesetre nem volnék olyan biztos ebben.
- Nincs ezen mit kihasználni. Részeg vagyok. Attól szerinted nem tudom mit csinálok? Olyat nem tudnék tenni veled, hogy ne tudjam mit művelek. - Ezt veheti jóként, vagy rosszként, rá bízom. Igazából arra szerettem volna kilyukadni, hogy annyi alkohol nem tud lenni a szervezetemben, ami olyan hatással lenne rám, hogy olyasmit tegyek, amit másnap megbánnék, és itt nem a szexre gondolok elsőként, különben sem a szex volt az, amivel leginkább bántottam.
- De, hogy nyugodt legyél... Ennyivel tartozom neked. - Tettem le az üveget az éjjeli szekrényre, majd lejjebb csúsztam a párnákon. - Jó éjt Lizbeth, látod? Alszom. - A hatás kedvéért be is hunytam mindkét szemem, mélyeket kezdtem szuszogni, de aztán csak elmosolyodtam még mindig behunyt szempárral.
- Itt is maradsz? Engem nem zavar, csak kérdem. - Éreztem már úgy, hogy túl messze van a szomszéd szoba, szóval én megértem, csakhogy Lizbeth szín józan, így meglepne, ha mégis inkább velem maradna, a pizsivel kicsit gondban lennénk, de már amúgy is láttam mindent.

Lizbeth & Stephen

- Szerinted mennyire akartalak én ma izgalomba hozni? Tapasztalhattad már, hogy ennél azért jobb vagyok benne, esetleg meg se próbáltam, azért van ez így, de nyugodtan ringasd csak magad valami másban, nem bánom. - Most valahogy nem tud érdekelni, kivételesen nem voltak hátsó szándékaim, amikor is bekopogtattam hozzá. Tudom, hogy részeg vagyok, sőt az inkább finom kifejezés, szóval elhiszem, hogy ma nem csúszott le a bugyi róla a viselkedésemtől, de ha picikét visszapörgetjük az eseményeket nem is olyan régen az a bugyi még nekem könyörgött, hogy vegyem le, szóval akkor most ki a lekezelő? De gondolom megérdemlem és most semmi kedvem ez ellen harcba szállni, élvezze csak ki a látványt.
- Úgy nem lehet aludni, ha fecsegsz közben. - Rántottam magunkra a takarót. Nos, ha eddig nem sétált ki, akkor most már itt marad reggelig, vagy majd kioson, miután elalszom, nekem teljesen mindegy, nem igazán zavar a jelenléte, az se, ha inkább távozik, nem fogom marasztalni.
- Ssshhh... - És már helyezkedtem is az oldalamra. Bízzunk benne, már ha velem alszik, hogy nem fogom az éjszaka közepén felébredve hirtelen azt hinni, hogy Vanessa az és nem fogom átölelni, vagy magamhoz húzni, de ha mégis majd reggel kimagyarázom, bár az utóbbi időben nm igazán szoktunk összebújva aludni, leginkább ő telepszik rám, miután már nem tudok tiltakozni, csak hagyjon aludni. Így még engem is meglepne, ha bármit is csinálnék vele álmomban vagy félálomban. Maximum a takarót húzhatom le róla, vagy gyűrhetem be magam alá, ahogy forgolódom, bár az is elég nagy. Teljesen olyan lesz, mint egy szokványos éjjel a kicsi húgommal, cak jobb családoknál nem szokás előtte megdugni a húgicát, de ez felénk már csak ilyen. Ami családunk azt hiszem sosem lesz szokványos. Nézzünk csak engem, jegyben járok valakivel és a leszbikus barátomnak akarok gyereket csinálni, ez ugye teljesen rendben van?