To: Stephen

Néha olyan erők, amelyeknek nem parancsolhatunk, mindent megváltoztatnak.

Össze vagyok zavarodva. Még soha életemben nem kerültem ilyen szituációba, ami nem is meglepő, hiszen még soha sem volt mostohabátyám, s nem is érezhettem eddig effélét. Teszem hozzá, ezt most sem helyes, mégis az a legrosszabb az egészben, hogy nem is attól tartok, hogy a szobalány nem tudja tartani a száját és kiszivárog, amit műveltünk, hanem inkább attól, hogy ráeszmél Stephen, hogy hiba lett volna megtennünk, s sosem fogom már érezni édes ajkait ajkaimon. Azt egyetlen egy pillanatig sem tudom bánni, hogy képtelenek voltunk uralkodni magunkon, sőt sokkal inkább bánom azt, hogy félbe kellett hagynunk, azután, hogy mennyire vágytam érintéseire, csókjaira. Számomra hossz, túl hosszú percek, vagy akár talán egy óra is eltelt mióta elváltunk egymástól, jobban mondva, inkább bemenekültem a szobámba, de mindketten jól tudjuk, hogy nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna. Ezért is döntöttem úgy, hogy egy percig sem várok tovább, fel kell keresnem. Az ajtója előtt állva megmagyarázhatatlan módon remegni kezdett térdem, de össze szedtem minden bátorságomat ahhoz, hogy bekopogjak. Nem vártam míg bármit is mondana, inkább egyből benyitottam. Szó szerint ledermedtem miután beléptem a szobájába. Azon kaptam, hogy az ágyán lévő bőröndbe pakolászik.
- Ezt mégis mire véljem? – Szóval ez a megoldás? Csak úgy össze pakol és lelép? Értem én, hogy a könnyebb utat egyszerűbb választani, de nem hagyhatom, hogy mindezek után csak egy szó nélkül elmenjen.
- Szóval nem is akarod megbeszélni azt, hogy majdnem engedtünk a csábításnak a konyhapulton? – Nem fogok finomkodni vele, kimondom azt, amit akarok. Szeretkeztünk volna, hogy ha nem nyit ránk a szobalány.  Szerintem ez olyan valami, amit nagyon is meg kell beszélnünk, főleg annak fényében, hogy van barátnője, na meg anyám és az apja kavarnak egymással. Kínos lesz, de szükségszerű.

Barom! Én barom! Én még soha életemben nem hátráltam meg, nem választottam a könnyebbik utat. Most pedig mit művelek? Menekülök. Ezt teszem, mert nem tudok, képtelen vagyok a közelében maradni anélkül, hogy ne gondolnék arra mi történhetett volna a konyhapulton, ha nem zavar meg minket senki. Tudtuk is igazunk volt abban, hogy ez nem fog menni. Én egész egyszerűen nem vagyok elég ahhoz, hogy ne a nőt lássam benne, akit... Mindegy. Kell egy kis idő. Egyedül. Amíg rendeződnek  fejemben a dolgok. Én voltam, vagyok az, aki úgy véli, hogy az idő semmit sem old meg, csak mindent még bonyolultabbá tesz, de amíg magam sem tudok mit akarok, mit akarok igazán, addig nagyon is nagy szükségem van erre az időre.
- Elutazom. Az utolsó pillanatban gondoltam meg magam, hogy mégis csak el kell mennem erre a konferenciára, addig is legalább kitisztulnak a gondolataim. Még gondolkodtam rajta, hogy akarjak-e szólni, hogy elmegyek, de most már nem számít. - Csak néhány napról van szó, amire hihetetlen nagy szükségem van. Talán elmentem volna egyetlen szó nélkül és azt hiszem az is lett volna a legjobb. Tudom, hogy tartozom neki azzal, hogy ezt nem hagyom szó nélkül. Már nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna. Ennél azért egy kicsivel többről van már szó, mert nagyon is történt, történik valami köztünk.
- De igen. Én is tudom, hogy meg kell beszélnünk, meg is fogjuk, csak azt hiszem nem most kellene. Épp csak arról van szó, hogy nem akarjuk merő szórakozásból tönkretenni valakinek az életét, igaz? - Talán úgy tűnhet nincs veszíteni valóm, pedig van. A becsületem, a büszkeségem. Igaz, még van visszaút. Nem kértem meg Vanessa kezét, de mindenki arra számít és azt várja, hogy megfogom tenni, még Vanessa is. Ezek után tartozom neki annyival, hogy nem valami mondva csinált magyarázattal vagy inkább ürüggyel állok elé.

To: Stephen

Néha olyan erők, amelyeknek nem parancsolhatunk, mindent megváltoztatnak.

Minden egyes pillanatban arra gondolok, hogy milyen puha ajkai vannak... Hiába próbálom elterelni gondolataimat, egyszerűen képtelen vagyok rá, ahogy azt sem sikerül bebeszélnem magamnak, hogy csak azért vágyok rá ennyire, mert számomra Stephen az a bizonyos "tiltott gyümölcs" akit sosem kaphatnék meg. Szeretnék önző lenni és magamnak akarni, de nem tudom figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy kis híján már menyasszonya van. Akkor mégis miért engedi ezt meg magának? De az nagyobb kérdés, hogy én miért engedem meg magamnak mindezt, hogy ha tudtában vagyok mindennek? Nem szándékozok a szeretője szerepében tetszelegni, nem is hagyná a lelkiismeretem.
- Persze, már semmi sem számít... Jobb is lesz, hogy ha elmész. - Akár mondhattam volna azt is, hogy: ég veled. Nehezemre esik ezt kimondani, de ki kellene sétálnom az ajtóján, s vissza se nézni, mégsem tudom megtenni.  
- Tudod mit? Egyszerűen csak tegyünk úgy, mintha semmi sem történt volna. Biztosan elintézted, hogy a szobalány ne szólj el magát, én pedig jó vagyok a titoktartásban. - Ezt akarna, nem? Talán hiba lett volna, hogy ha közelebb kerülünk egymáshoz, talán az a hiba, hogy nem sikerült, de akárhogy is nézzük hibát követtünk volna el... Barátnője van, foglalt.
- Ha úgy gondolod, hogy Vanessa az igazi, akkor... - Egy pillanatra elhallgattam, míg nyeltem egy nagyot, mintha gombóc lett volna a torkomban, nehezemre is esett erről beszélni. - Legyetek boldogok együtt. - Nem szeretnék dráma királynőnek tűnni, de úgy látszik már nincs miért maradnom, ezért szép lassan hátrálni kezdtem az ajtó felé. Azzal nem oldok meg semmit sem, ha most távozok, de vajon mi történhetne, akkor, hogy ha maradok? A mai nap után nem biztos, hogy készen állnék még néhány váratlan fordulatra, így is tele van a fejem olyan gondolatokkal, amikre még gondolnom sem lenne szabad.

- Lizbeth, Te könnyen beszélsz, de tudod mit? Nem érdekel. Ítélkezz csak, ha ettől neked jobb lesz. Tudod mi az irónia ebben a játékban? Az, hogy itt csak nekem van veszíteni valóm, mégis Te vagy megbántva. Sajnálom, nekem viszont nekem tudnom kell, hogy miről miért mondok le és engedek el, mert nekem számít. Ennyi... - Miért is vagyok annyira meglepve a hozzáállásán és a viselkedésén. Várható volt. Sőt, számíthattam is volna rá, hiszen neki a világon nincs és nem is lesz veszteni valója ezzel az egésszel. Tudtam, tisztában voltam vele, hogy nem kellene és nem lett volna szabad engednem a kísértésnek, mégis engedtem neki, így ez az egész egyedül az én hibám. Én tehetek róla és mindent csakis önmagamnak köszönhetek. Én egy barom vagyok.
- Bármilyen hihetetlenül is hangzik ez most ezen még sosem gondolkodtam. - Fordultam felé egészen. Fogalmam sincs miért mondom mindezt el neki. Talán mert hosszú idő után először egy kis megértésre lenne szükségem és Tőle szeretném ezt most megkapni. Nem tudom miért akarom ennyire, hogy megértse, hogy megértsen, de most ennek érzem és látom szükségét.
- Minden döntést az életemben alaposan meggondoltam az utóbbi tíz évben. Huszonhat évesen mindent elértem, amit lehetett... Minden szinte már bosszantóan jól alakult. Most először vannak kétségeim. Ítélj csak el ezért, ha akarsz... - Már úgy sem számít. Nincs már mit mondanom, mert egyszerűen nem tudom még mit mondhatnék. Jelenleg az őszinteségemen kívül nem adhatok számára többet, ha elfogadja, akkor számíthat arra, hogy ha visszajöttem megfogjuk beszélni úgy, ahogy azt kellene, ha nem, akkor pedig amúgy sincs jelentősége. Talán csak a jegyességen kellene elgondolkodnom. Talán egy időre minden mással is szakítanom kellene az életemben ls egy kis kényszerszabadságra menni, amíg újra az leszek, akinek lennem kell.

To: Stephen

Néha olyan erők, amelyeknek nem parancsolhatunk, mindent megváltoztatnak.

Távol akar tőlem maradni, vagy csak pusztán attól tart, hogy ha a közelemben marad, akkor képtelen lesz uralkodni magán? Mert nekem őszintén nehezemre esik előtte állni és kibírni, hogy ne érjek hozzá, hogy ne érezzem ismét csókja édes ízét.
- Nem ítélkeznék akkor, hogy ha nem léptünk volna át így is már néhány határt. - Megcsókolt, de még milyen szenvedélyesen, sőt abból a csókból több is lehetett volna. Hogy ha én csókoltam volna meg, s visszautasított volna, akkor tényleg nem lenne semmi jogom felette ítélkezni, de így én is kétségek között tengődök és az, hogy fogalmam sincs, hogy hányadán is állunk egymással ez iszonyú érzés.
- Mióta is vagytok együtt egymással? Tényleg sosem gondolkoztál el azon, hogy az a nő, akivel együtt vagy, hogy Ő az a nő, aki az igazi a számodra? - Ezzel most sokkolt. Főleg azok után, hogy a közeljövőben el is akarta venni feleségül, egészen addig biztos volt a dolgában, míg meg nem jelentem az életében. Akármennyire is vonzódok hozzá nem akarok egy kapcsolatot tönkre tenni, ha a barátnőjét elhagyja az ne miattam legyen, hanem az miatt, mert belássa, hogy nem is vele akar lenni. Kegyetlen lennék, ha döntés elé állítanám, ez nem ilyen egyszerű.
- Nézd Stephen... - Léptem oda mellé, ha engedte, akkor megfogtam a kezét, közben mélyen a szemébe néztem.
- Nem tudlak hibáztatni, mert erről az egészről én is tehetek, nem kellett volna úgy közeledni feléd, ahogy nem szabadott volna. Reméljük ez csak pusztán vonzalom, ami közöttünk van. Mert ez egyáltalán nem is volna helyes... Talán ezért is közeledtünk egymáshoz annyira, mert mindezt tudtuk. - Nehéz volt ezt elmondani neki, de mit is tehettem volna? Azt kellett volna tennem, hogy leteperem és egy jó menettel maradásra bírom? Hagynom kell elmenni, ha menni akar. Megértem, hogy gondolkozási időre van szüksége.

- Visszacsókoltál Lizbeth! Talán előbb a türkőrben ítélkezz, aztán velem szemben. Tudom, hogy ez mit jelent, na és Te? Talán neked olyan könnyű lenne előállni az igazsággal? Akkor felhívom és mond el neki Te, hogy Te aztán nem akartál semmi rosszat, csak egy kicsit engedtél a csábításnak... De nyugi kislány, majd kerüljük egymást és minden rendben lesz. Legyetek boldogok. - Most először emeltem fel a hangom vele szemben, mert már nem bírtam tovább uralkodni magamon. Nem akartam kiabálni vele, de egyszerűen dühít ez az egész, Ő pedig egyáltalán nem könnyíti meg a dolgom. Ellenkezőleg, próbál úgy tenni, mintha minden az én hibám lenne, még a végén azt fogja a képembe vágni, hogy ráerőszakoltam magam, mert Ő aztán egyáltalán nem kívánta azt a csókot Tőlem.
- Álszent picsa... - Mondtam ki egyszerűen, amit gondoltam, ezt már jóval halkabban, mint ahogy eddig beszéltem vele. Már nem számít. Tényleg az lesz a legjobb, ha lelépek egy időre, amíg elfelejtem és kiverem a fejemből ezt az egészet, hogy egyáltalán megtörtént, azt hogy megismertük egymást.
- Nem. - Feleltem halk és nyugodt hangon. - Na és? Mit érdekel, hogy az vagy sem? Az imént vágtad a képembe, hogy szerinted az én hibám. - Jó. Rendben van. Én képes vagyok elfogadni. És Ő? Legyen az én hibám. Túlteszem magam rajta, mint már eddig is.
- Nos, ez esetben nem kell aggódnod Lizbeth, hogy esetleg újra hatalmába kerítene ez a vonzalom, mert ez a Stephen most elmegy. - Húztam el a kezem, majd hátat fordítva neki pakoltam még el azt a pár cuccot, ami még kimaradt.

To: Stephen

Néha olyan erők, amelyeknek nem parancsolhatunk, mindent megváltoztatnak.

Megremegtem, mikor felemelte a hangját. Váratlanul ért, s valójában meg is ijedtem. Még sosem láttam ennyire dühösnek. Erősen mardosott a bűntudat, hiszen erről az egészről is csak is én tehetek. Távol kellett volna tartanom magam tőle, de túlságosan nagy volt a csábítás. Vonz. Akármennyire próbálok távol maradni tőle, azon kapom magam, hogy egyre közelebb és közelebb kerülök hozzá.
- Én tényleg nem akartam semmi rosszat. Az én hibám is az, hogy engedtem a csábításnak. – Képtelen voltam a szemébe nézni. Nem hittem volna, hogy ennyire rosszul fogom magam érezni valami miatt, amire ennyire vágytam.
- Tessék? – Nem akarok hinni a fülemnek, ezt tényleg jól hallottam volna? Szóval álszent picsa lennék számára? El sem tudja képzelni, hogy mennyire rosszul esett ez most nekem. Hiba volt megcsókolnom. Hiba volt akár egy másodpercig is azt feltételeznem, hogy az, hogy ide költöztem és találkoztunk az a sors keze volt, hogy találkozzunk. Hogy lehetek ennyire naiv?
- Tudod mit? Nem kellene, hogy érdekeljen, mégis… - Talán nem akarja elhinni, de azt akarom, hogy boldog legyen és ne azért vegye el a barátnőjét mert így látná helyesnek. Ezzel nem az a célom, hogy magamhoz édesgessem, ha hiszi ha nem.
- Talán jobb is lesz ez így. – Mit is mondhattam volna? Inkább csak szótlanul kisétáltam az ajtón. Percekig sétáltam fel és le a szobámban idegességemben, mire úgy döntöttem, hogy vissza kell mennem hozzá, mielőtt még túl késő lenne. Gyorsan visszasiettem, még a szobájában volt, habár biztosra vettem, hogy egyáltalán nem kíváncsi most rám.
- Mielőtt még elmennél tudnod kellene, hogy még sosem kezdtem ki olyan férfival, akiről tudtam, hogy van barátnője. Most sem akartam, hogy ez megtörténjen, erősen próbáltam magamat távol tartani tőled, de ennek a vonzalomnak sehogy sem tudok ellenállni. Ha miután visszajöttél egyáltalán nem fogom sajnálni, ha kerülni fogsz, sőt az sem sajnálom, hogy visszacsókoltalak. Egyedül csak azt fogom sajnálni, hogy többé már nem érezhetem csókod édes ízét. – Próbáltam egy lélegzetvétellel mindezt közölni vele mielőtt még közbe bírt volna bármit is szólni.

- Ezt tartsd meg magadnak a tükörben. Nem vagy már kislány. Te pontosan tudtad, hogy mit művelsz, az első perctől fogva tudtad, hogy van barátnőm, hiszen a szobámban találtalak, ijedtedben még el is ejtetted a képe, vagy nem emlékszel? Szóval meglehet, hogy én kezdeményeztem, Te pedig folytattad, vagy talán nem voltál tisztában vele, hogy esetleg vágyat ébresztesz bennem olyasvalami után, amit nem volna szabad. Ezek után jól hallottad, egy álszent picsa vag, én pedig egy barom. - Részemről ennyivel le is zárnám a dolgunkat, mert most, hogy már mindent egymás fejéhez vágtunk és szemére hánytunk szerintem nincsen már mit megbeszélnünk a közeljövőben sem. Én legalábbis mindent elmondtam, amit akartam, nincsen már semmi egyéb mondanivalóm. A bűntudatommal pedig majd elszámolok ahogy és amikor tudok. Nekem is megfordult már számtalanszor a fejemben, hogy ez egy biztos alapokon álló döntés az életemben ez a kapcsolat. talán most komolyabban is át kellene gondolnom, mert semmi kedvem a padlóra kerülni.
- Nem kell aggódnod, megnyugodhatsz, többször nem fog előfordulni. - Mert ez a Stephen most elmegy kiszellőztetni a fejét és nagy valószínűséggel már nem fog visszajönni, hanem újra önmagam leszek tiszta fejjel, gondolatokkal és határozott célokkal, mint eddig is. Egy nő csak mindent összekuszál.
- Arra mérget vehetsz. - Biztosra veszem, hogy jobb lesz így. Ha pedig hazajövök meglehet inkább veszek egy lakást. Nekem ennyi elég volt az édes otthonból. Már évek óta fontolgatom, csak még vártam valamire, amitől végleg elhatározom a magam. Mos, ezt most meg is kaptam. Becipzároztam a bőröndöm és már indulásra készen álltam le a kocsihoz, amikor meglepő módon ismét az ajtóban vagyis inkább az utamban állt.
Türelmesen és szótlanul hallgattam végig, egyszer sem vágtam a szavába, viszont hozzáfűznivalóm sem volt. Így már a bőrönddel a kezemben sétáltam közelebb hozzá és egy óvatos csókot nyomtam a homlokára.
- Próbálj meg nem belefulladni a szökőkútba. - Álltam meg egy pillanatra vele szemben, majd megkerülve sétáltam ki az ajtón.
- Ki tudja? Talán mire visszajövök egy másik nő fog a szobámban várni egy üdv bátyus címszóval. Őszintén szólva engem már semmi sem lepne meg. Ne vedd túl komolyan... Nincs értelme. - Fordultam még vissza, a többi pedig már a folyosóról hangzott el.

To: Stephen

Néha olyan erők, amelyeknek nem parancsolhatunk, mindent megváltoztatnak.

- Nagyon is jól emlékszem rá. - Ahogy arra is, hogy kétségbeesetten kezdtem összeszedni az üvegszilánkokat, aminek következtében el is vágtam az ujjamat. Aztán Stephen kedvesen bekötötte, akkor ért hozzám először, s akkor éreztem azt, hogy érintése úgy hatott rám, minta villám csapott volna belém. Már abban a pillanatban éreztem, hogy vonzódok hozzá, aztán pedig nyilvánvalóvá tette számomra, hogy ez kölcsönös.
- Nem hittem, hogy idáig elfajulnak a dolgok kettőnk között... - Tényleg nem, de ez még nem mentség arra, hogy engedtem a csábításnak annak tudtában, hogy van barátnője. Egy kis flört még bele fért volna, de minden határt ott léptünk át, mikor ajkaink találkoztak egymással. Bűntudatom van. Már csak azért is, mert csókjától sokkal, sokkal többre vágynék.
Pedig mennyire akarom, hogy legyen még erre alkalom, hogy ismét olyan közel érezhessem magamhoz, mint mikor a pultra döntött. De mégis hogy mondhatnám el ezt neki? Jobb lesz ha bele törődök abba, hogy van valakije, ezért illene visszavonulót fújnom.
Szóhoz sem tudtam jutni miután homlokon csókolt. Ez olyan semleges, ez az ég világon semmit sem jelent. Szóval ennyi? Tényleg csak ennyi lenne, simán elmegy? Megmoccanni sem tudtam, ott álltam teljesen megsemmisülve és néztem, ahogy egyre eltávolodik tőlem. Utána kellett volna mennem, de az mégis min változtatna? Már az is hiba volt, hogy most őszinte voltam hozzá, mert ennek ellenére is úgy döntött, hogy inkább elutazik, hogy minél távolabb legyen tőlem.