Vannak bennem Kétségek a hazatéréssel kapcsolatban, nem akarom Simon nyakába varrni a hatóságot és a katonaságot.  De egyszerűen már nem bírom a magány, sem azt, hogy állandóan gyötör a kétség, hogy vajon az, amit hátrahagytam meg van még vagy már rég elúszott csak nem tudtam róla.
A ház küszöbén állva emlékek és érzések rohannak meg, ezek együttes kavalkádja vág mellbe. Nem vagyok az az istentelen érzelgős vadbarom, azt meghagyom másnak, de mégis most igazán furcsán érzem magam. 3 év az 3 év, ennyi idő alatt minden megváltozhatott.
A ház ajtaja nyitva, látom Simon továbbra is pont annyira felelőtlen, mint régen volt. Bent hatalmas káosz fogad, rumli és mindenhol ruha darabok a földön. Becsukom az ajtót halkan majd a fegyveremért nyúlok és előhúzom. Kissé óvatosabb lettem mióta a fél világot is úgy utaztam keresztül, hogy a nyakamban lihegtek a kopók. Kibiztosítom a fegyvert majd elindulok felfelé a lépcsőn. Lent a kupin kívül semmi egyebet nem láttam, nem tudom mit éreznék akkor, ha Simon véres holtteste fogadott volna amint belépek. Erre gondolni sem akarok. Nagyot nyelek és próbálok hangtalanul felosonni az emeletre. Benézek először a fürdőbe, de az tiszta, majd marad a hálószoba, közelebb érve hangok ütik meg a fülemet. Halk nyögés szűrődik ki a csukott ajtó túloldaláról. Félve, hogy talán későn érkeztem és Simon haldoklik vagy netalán Épp most próbálják megölni berúgom az ajtót és a fegyvert az ágy felé irányítva kész vagyok elsütni...de nem teszem. Meg áll a levegő a szobában. A szívem heves dobbanásai lassanként szinte már már megszűnni látszanak. A látvány beleég a fejembe, lassan leeresztem a fegyvert tartó kezem és hátrálok két lépést. Az ágy körül ruhák maradékai, egy lepedő hever, az ágyon..a közös ágyunkon pedig ott fekszik Simon hason, kikötözve  és ha nem ekkora hévvel nyitok be csak szép lassan akkor nem reppent volna le róla az Őt döngető volt legjobb haverom Greg...Undorodva nézek végig a két mocskos alakon..
-Greg, meg kell hagyni, valóban alaposan vigyáztál Simonra..kösz Haver.. - Nyelem le a durvábbik változatot közben, majd becsapva az ajtót igyekszem lerohanni a lépcsőn és eltűnni innen, de csak a nappaliig jutok ahol összeroskadok. Mégis ezt hogy képzelte??!! Hogy volt képes megtenni?? Hogy? Ha csak visszagondolok a látottakra hányinger fog el és öklendeznem kell. Két mocskos szemétláda!!

Egy szeméttelepen is nagyobb a tisztaság és a rend, mint a házban. Ha együtt élsz valakivel, akkor alap, hogy próbálsz nem apokalipszist hagyni magad után, de így meg kit érdekel. A tengerimalacot nem, nekem meg tökéletesen megfelel ez az állapot. Ami épp kell, azt nagy nehezen meg szoktam találni, de van már olyan dolog, amit örökre elnyelt a mélység. Erről nem tud Ben, mert amikor tudtam neki képet küldeni, a szemetet arrébb toltam, hogy még véletlen se láthasson meg semmit. Nem mintha ő valami nagy tisztaságmániás lenne, de nálam azért fényévekkel jobb.
Valójában már ott tartok, hogy úgyse fog hazajönni, ha meg mégis, akkor maximum hullazsákban. Ez a pár év örökkévalóságnak tűnt, és ki tudja, hogy még mennyi van vissza belőle. Már bánom, hogy hagytam elmenni. Kurvára be kellett volna zárnom a fürdőbe. Akkora egy idióta, önző seggfej aki csak magára gondol. Azt biztos pont leszarja, hogy én mit akartam, mit akarok. Bekaphatja. De hiányzik. Rohadtul hiányzik. Persze nem csak ő, hanem az is, hogy ne csak a pornóban nyerjem örömömet, meg a két kezemben. Elég bizarr ötlet volt tőle, hogy szóljak, ha találok valakit, de ha jobban belegondolok teljesen logikus. Bár fogadok, hogyha szólnék akkor is kibukna. Hm. Eddig nem volt miért szólnom. Vagyis már elég sokszor megfordult egy-két dolog a fejemben, és egy-két ember a házban, de nem történt semmi olyan, ami már megcsalásnak számítana.
Anyámék úgy tudják, hogy a nőmmel élek nagy boldogságban, de eh. Ők ezt sose tudhatják meg. Hála az égnek egyik sem olyan fajta, hogy csak úgy beállítson, mert akkor nagy szarban lennék. Jah..ahányszor kopogtat valaki az ajtón, azt hiszem, hogy Ben az. Milyen szánalmas. Miért kopogna? Hiszen van kulcsa.
Minden egyes nap, ahogyan felkelek megígérem magamnak, hogy nem gondolok rá, de ennek az ellenkezője szokott történni. Olyan kibaszottul jó érzés még ezért is őt hibáztatni.
Hiába nincs itt, mégis minden nap ő körülötte forog. Ma ez meg fog változni. Nem várok rá tovább, és nem fog kiakadni, mivel nem lát el idáig. És amiről nem tud, az nem fáj neki. Greg már járt párszor itt, de mint csak haver. Igazából Bennek köszönhetően ismertem meg, jófej, de nem valami nagy észkombájn. Ahhoz képest, hogy elterveztem hogyan fogom letámadni, ő kezdeményezett, szóval átugortuk a "fúj, mi a faszt csinálsz" részt.
Nem olyan volt, mint Ben...Ben jobb. De annyira kanos voltam, hogy ez pont nem érdekelt. Próbáltam nem gondolni rá. Erről nem fogok neki szólni.
Úgy nyögtem alatta, mint egy rossz kurva, és a szeméttelep ház gazdagabb lett a mi szétdobált ruháinkkal. A nagy hevességben fel se tűnt, hogy kikötözött, ha neki ez így jó...
A bejárati ajtót nem zártam be, teljesen el is feledkeztem róla. Ki akarna innen elvinni bármit is? A kupiban ezer év megtalálni az értékesebb dolgokat. Ha meg valaki Melvint próbálja meg elvinni, azt leszúrom.
Kisebb szívrohamot kaptam, mikor az ajtó kicsapódott, de akkor lepődtem meg csak igazán, amikor eljutott a tudatomig, hogy ki áll ott.
Greg leszállt rólam, de én a sokktól mozdulni se bírtam. Hallottam Ben hangját, de olyan messzinek tűnt, olyan tompának. Nagyokat pislogtam, hogy biztos nem álmodom-e. Semmit se értettem. Hogy kerül ide? Miért hadonászik fegyverrel? De az arcát...az arckifejezését..annak az okát pontosan tudtam, hogy miért ilyen.
- Ben.. - Hamar elment a kedvem a szextől, és miután Greg volt olyan kegyes és kikötözött, felkaptam a boxeremet és a már sietősen távozó Ben után futottam.
- Várj már! - Olyan jó látni. De miért pont most kellett jönnie?! Annyira rohantam, hogy az utolsó lépcsőfokon sikerült eltaknyolnom. - Eh.. - Fogalmam se volt, hogy mit fogok neki mondani, ha sikerül megállítanom. Gyorsan feltápászkodtam a földről, és még pont sikerült elkapnom a kezét, amit nem terveztem elereszteni. Úgy megölelném baszki..
- Én..sajnálom. - Az újratalálkozásunkat egyáltalán nem így képzeltem el. Most minden olyan...szar. - Hogy kerülsz ide? - Tudom, hogy ezt egy sajnálommal nem lehet elintézni, de érdekel, hogy mégis miért van itt. Nagyon örülök neki, de nem értem. Amíg nem rántotta el, megsimogattam a kezét, mert hiába ez a szituáció, régóta nem értem már hozzá. Bárcsak...ne nyitott volna ránk. - Hiányoztál. - Háhá, nagyon ügyes vagy Simon, idegesítsd csak fel még jobban. Taps-taps!

Nem éreztem ekkora ürességet már nagyon régóta nem. Olyan mintha minden kipusztult volna ami hajtott, hogy végül visszajöjjek Simon-hoz. Végig volt bennem egy rossz sejtés, de azt hittem csupán azért érzem ezt, mert a nyomomban voltak és féltem azelőtt kapcsolnak majd le mielőtt láthattam volna még Simon-t. De a rossz érzés máshoz kapcsolódott, olyan vakul bíztam benne, hogy észre sem vettem a házat borító jeleket. Azt hittem megtámadták, hogy megsérült vagy épp az életéért küzd, erről szó sem volt, egyszerűen csak élvezte a hentergést azzal a félkegyelművel. Ha egy kicsit is résen lettem volna akkor meglátom mi hibádzik a betöréses elméletemen. DE hát a bizalom már csak ilyen, vakon odaadjuk aztán jól pofára ejtenek. Ezért nem hibáztathatom, Én voltam az a barom, aki hitt neki, Ő egyszerűen csak képes volt játszadozni velem, zsinóron rángatott, nem lehetett ez számára nehéz feladat, mindenem neki adtam.
A látványa most nem örömet okoz, rosszul vagyok tőle. Ezek ketten megérdemlik egymást!!
Hallom ahogy Simon szólítgat, de szarok rá. Számomra Ő többé már nem létezik. Könnyen jött, könnyen ment. Lehet valahol Én is hibás vagyok, mert elmentem és itt hagytam Őt egyedül, magányosan, de itt jönne akkor is képbe a bizalom kérdése, ha bízhattam volna benne, akkor nem ez a látvány fogad.
Megragadja a kezem Én pedig nem húzom el, pedig azt kellene tennem, a dühöm és a csalódottságom ezt diktálja. Megérzem finom simogatását a kezemen, szememet összeszorítom majd elrántom a kezem. Ez már nem valódi, egyszerűen ez az egész már nem él köztünk.
-Sajnálod..hmm.. érdekes. - Ejtem ki a szavakat szárazan.
-Szép dolog, hogy sajnálod, de kibaszottul nem érsz vele szart sem!! - Üvöltök rá, de nem akarom bántani ezért egy rohadt vázát zúzok darabokra. A zajra és a kiabálásra Melvin felvinnyog, teljesen el is feledkeztem a Törpéről.
-Hogy hogyan kerülök ide? Tudtommal itt lakom, ebben a házban, veled, hazajöttem, hogy lássalak, de kurva nagy hiba volt, nem érsz annyit! - Tagadhatatlan, hogy egyre dühösebb vagyok, csupán azért nem törnek elő a könnyeim, mert tudok uralkodni rajtuk, a dühöm már más tészta, azt nem fogom vissza, jogom van hozzá!
-Te is hiányoztál, de csak múlt időben. - Ne jöjjön Ő nekem azzal, hogy hiányoztam neki, a vak is látja mennyire élvezte, hogy nem voltam itt. Ki tudja mióta randizgattak meg dugtak a MI házunkban, a MI szobánkban, a MI közös ágyunkban...
-Tudod Te mennyire csalódtam benned? Nyilván fogalmad sincs róla, miért lenne... - Sok emberben kellett már csalódnom, apámban, anyámban, nővéreimben, az egész kibaszott világban, de benne reméltem nem kell, mennyire naiv voltam Istenem, de mennyire.
Hajamba túrok kezeimmel majd egy nagyot sóhajtok. Egyetlen szerencséje van a félkegyelműnek, hogy fent maradt a szobában, ha lejött volna egy szál törölközőben bevertem volna a képét és addig ütöttem volna míg meg nem döglik. Nem fogtam volna vissza magam, nem tudtam volna visszafogni magam.

Ha előre tudom, hogy jönni fog, akkor persze hogy nem csinálok semmit Greggel. Eh. Miért nem szólt? Ezt így nem kérdezhetem meg tőle, mert akkor azt mondaná, hogyha nem jelenti be előre az érkezését, akkor se kéne megcsalnom. Ez igaz is, csak...jöhetett volna később...vagy előbb. Tudom-tudom, titkolózni nem jó, meg hazudozni sem, de nem akartam ezzel terhelni. Mostmár tök mindegy, mert ránk nyitott, és Greggel ellentétben az én kedvemet elvette ez mindentől. Ő lehet, hogy van olyan pofátlan és folytatta volna Ben szeme láttára, de én inkább magamra kaptam valamit és utána mentem, futottam, eltaknyoltam.
Még sose láttam ennyire mérgesnek, nem is tudom, hogy mit kéne mondanom. Mármint mi az, amivel nem dühítem tovább. Nos, a "sajnálom" úgy tűnik a legrosszabb választás volt. Pedig tényleg sajnálom. Azt is, hogy ránk nyitott, de azt is, hogy megtettem. Mert most itt van, nem a világ másik végén, rám meg lecsapott a bűntudat.
- Tudom.. - Ő kiabált, én meg a suttogásnál nem mertem egyelőre hangosabban beszélni. Összerezzentem, ahogy a váza összetört, és igyekeztem kerülni Ben tekintetét. Melvin is megijedt, vagy csak kajáért kuncsorog. Annyira el voltam foglalva Greggel, hogy elfelejtettem enni adni a malacnak. Éhes is, fél is. Szegény. Most mit mondjak Bennek? Amitől nem akad ki még jobban.
Nem érek annyit? Tényleg? Nekem most nyugodtnak kéne maradnom, mert semmi jogom veszekedésbe kezdeni vele, de kész, eddig bírtam.
- Ha nem érek annyit, akkor felesleges volt ennyi ideig várnom rád, dughattam volna mindennap másokkal. - Sértetten megrántottam a vállamat, amikor ezeket a szavakat kimondtam nem érdekelt, hogy ez csak olaj a tűzre. Tudom, hogy dühös, de amiket mond az kurva bántó. Csak próbáltam visszavágni. A seregből meg így el lehet lógni? Valami nem stimmel, de erre visszatérek majd később. Már ha fogunk még valaha beszélni egymással.
- De... - Végre sikerült ránéznem úgy, hogy az nem csak fél másodpercig tartott. Mondjon bármit, én akkor is örülök, hogy látom, és hiányzott..és még most is hiányzik, mert hiába áll itt előttem, mégis olyan, mintha ugyanolyan kurva messze lenne.
- Már nem azért, de rajtam kívül nem hiszem, hogy sok más huszonéves képes lett volna ennyit várni valakire anélkül, hogy valaki másra rámászott volna. Tudom, hogy hibáztam, de képzeld már bele kicsit magadat az én helyzetembe is! Abban sem voltam már biztos, hogy valaha vissza fogsz jönni. És élve. Ez csak egyszer történt meg. Egyszer! Ennyi idő alatt! - Felemeltem a hangom, és olyanokat mondtam amikkel valószínűleg csak vágom magam alatt a fát. Ő is ugyanabban a helyzetben volt mint én, szóval ez a "Képzeld magadat a helyembe" egy kicsit hülyeség. Ennek ellenére részben szerintem nekem is igazam van.
- Sajnálom, hogy csalódtál bennem. Sajnálom.. - Újra halkan beszéltem, és tettem egy bizonytalan lépést felé. Most nem kíséreltem meg megfogni a kezét, amit nagyon nehéz volt kibírnom, hogy ne tegyek meg. - Nem csinálok ilyet többet, ígérem. - A hangom elcsuklott, de most nem kezdhetek el bőgni. Fogalmam sincs, hogy hogyan érhetném el, hogy megbocsásson. Hagynom kéne lenyugodni, de nem akarom, hogy elmenjen. Megint.

Simon & Benjamin

Valószínűleg nem tekinthető jó jelnek, ha a kezem remeg és úgy érzem bármit képes volnék darabokra törni, na nem azért, mert ezzel semmisé lehetne tenni azt, ami megtörtént, de bizonyára jól esne ártani annak vagy azoknak, amik nem követtek el ellenem semmit sem. Például ezért esik áldozatul a váza is, mert útban volt, mert nem volt más, amin kiélhettem volna a dühömet. Simonra haragszom, nem holmi vázára vagy egyéb más tárgyra, egyedül csak Simonra, de sem Isten sem ember nem vehetne rá, hogy megüssem vagy bármi módon ártsak neki. Vele ellentétben Én szeretem Őt, Én érzek még iránta szerelmet, hogy dobálózhassak nagy szavakkal is. Lehet itt megszakadt minden, sőt, nem lehet, biztos, ettől még magamban képtelen vagyok meggyilkolni az érzéseket iránta, mármint aziránt a Simon iránt, akit megismertem, nem ezért a szajháért.
-Az jó ha tudod, bár nem értem akkor minek próbálkozol. - Nézek a szemébe, most először azóta, hogy megláttam azzal az idiótával a hálónkban. De kár volt, mert azzal, hogy a szemébe néztem elöntött az érzés, hogy megakarok bocsájtani neki, hogy kész lennék mindent folytatni onnan, hogy elmentem katonának, saját, közös életbe kezdeni...elkapom a tekintetem és inkább a váza darabkáit fixírozom.
-Honnan tudhatnám Én azt, hogy nem tetted meg épp elégszer azóta, hisz nem voltam itt, nem láttam. - Itt jönne a bizalom, Én bíztam benne, de most már ez kezd szép lassan elhalni, mint valami növény aminek lassan egy féreg rágja a gyökerét és szépen rothadásnak indul. Talán így jellemezhetném a kapcsolatunkat és a bizalmat, ami meghalt.
Rám néz, nem látom, de érzem ahogy a tekintete rajtam vándorol. A hangja ismét ellágyul..összeszorítom a szemem és véletlenül sem akarok ránézni.
-És mit vársz, tapsot? Megdicsérjelek, hogy klassz vagy ember, csak egyszer? Micsoda teljesítmény! És te beleképzelted már magad az Én helyzetembe? Bizonyára eszed ágában sem volt. Míg Te itt voltál Én bombák, lőfegyverek kereszttűzében, olykor úgy éreztem megzakkanok és, hogy inkább a halál, mint ez, de nem, észnél maradtam, itt vagyok, de kurva felesleges volt ide jönnöm. - Én is feltudom emelni a hangom, Én is tudok gúnyos lenni és egy eredendő köcsög, ez nem nehéz.
Felesleges dobálóznia a szavakkal vagy könyörögnie sajnálatért, egyiket sem tudom most megadni...hogy valaha egyszer megtudom majd? Nem tudom, hogy lehetséges-e, de akkor már ugyan mit is számítana?
-Nem csinálsz ilyet többet...valószínűleg nem..velem már biztosan nem. - Nézek most ismét a szemeibe megacélosítva a tekintetem. Ezzel egyértelművé tettem, hogy itt valószínűleg menthetetlen minden. Még a korábbinál is dühösebb vagyok, de nem mutatom. Hogy ez a düh milyen irányba terjed majd? Nem tudom, de kifog derülni...

Aggódva néztem szinte fél pillanatonként a lépcső felé, félve hogy Greg valamikor le talál jönni. Maradjon ott. Remélhetőleg ki ugrott az ablakon. Jó lenne ha rá tudnám fogni ezt az egészet, de valószínűleg képtelen lennék azt hazudni Bennek, hogy megpróbált megerőszakolni. Eh. Abból amit látott, az minden volt csak nem erőszak. Nem normális, hogy már megint azon agyalok hogyan tudtam volna hazudni neki.
Az, hogy mindent elbasztam egy elég enyhe kifejezés a mai napra. Nem erre kellett volna hazajönnie, de szerintem sejthette, hogy nem egy hatvan éves Viagrán élő ember vagyok, aki már semmire se tud felizgulni, és türelmesen várja haza a szerelmét. Mindegy. A megcsalás az megcsalás. Vagy nem? Ahogy "együtt" éltünk ebben a pár évben, inkább volt olyan a kapcsolatunk, mint két távoli ismerősnek, akik alig  beszélnek egymással. De...ez akkor is megcsalás. Ő meg teljesen jogosan van kiakadva. Én meg nem tudom hogy kezelni az ilyen helyzeteket, főleg vele, mivel nem volt még ennyire mérges. Főleg nem rám.
- Mert szeretlek és hülye lennék ha nem próbálkoznék. - Végre sikerült egymás szemébe néznünk, de ez semmin se segített. Még szarabbul éreztem magam. Tényleg nagyon ki van akadva. Neki nem szokása vázákat törni. Ah..úgy megölelném. Nagyon régen értem már hozzá, vagy ő hozzám. Greggel ellentétben, aki...hagyjuk. De legalább Ben egyben van, nem vágták le egyik lábát sem, nem lőtték ki a szemét, nem történt vele semmi ilyesmi. Ezért is lenne jó a nyakába ugrani, mert örülök hogy él és nem sérült meg.
- De nem! Tényleg csak egyszer volt. Páran feljöttek ide, de végül nem csináltam velük semmit. - Mi? Mi?! Gratulálok! Ezzel aztán most biztosan megnyugtattam. Páran feljöttek ide. Páran. Feljöttek. Ide. Ekkora balfaszt. Az arcomat az egyik kezembe temettem, és így ácsorogtam vagy egy fél percig. A föld alá akarok süllyedni, most.
Csöndben, lehajtott fejjel hallgattam végig amit mondott, nem mertem felnézni rá. Igaza van. Talán tényleg egyedül kéne hagynom egy időre, hogy lenyugodjon, de nem, mert mi van ha utána nem akar már látni.
Mondanám, hogy dehát ő akart elmenni katonának, tudtommal senki se kényszerítette, de jelen helyzetben jobb, ha inkább kussolok.
- Igazad van.. - A seregben is szoktak ám durva dolgok történni, és itt most nem a halálra gondolok. Sok ember egy helyen. Lehet, hogy túl sok katonás pornót néztem az elmúlt időben. Ha még meg is vádolnám Bent, hogy lehet ő is csinált valamit akkor én is a váza sorsára jutnék.
- Mi? - Nem akartam elhinni amit hallottam. Rá néztem, keresve valamit a szemében, de úgy tűnt hogy komolyan gondolja. Én eddig bírtam. Sírni kezdtem, miközben letérdeltem elé mit sem törődve a váza darabokkal a lábam alatt. Nem érdekel, hogy mennyire tűnhetek szánalmasnak, bármit megtennék hogy megbocsásson. Tudom, hogy a sírás nem segít, de nem tehetek róla. Annyi ideje nem láttam, aztán mikor újra találkozunk ez van. Minden az én hibám, tisztában vagyok vele, de nem akarom elveszíteni. Nem akarom, hogy gyűlöljön.
- Ne...ne szakíts velem. - Ahogy rám néz..ettől csak még jobban sírok. Már nem tudom, hogy csak nagyon dühös, vagy tényleg örökre megutált.

Simon & Benjamin

A megcsalás pontosan honnan is számít annak? Valaki szerint már onnantól, ha a párunk valakit erősen stíröl, valaki szerint csak onnantól, ha volt már egy csók vagy tapi és még mindig van egy kategória aki szerint pedig csak a szex számít annak. Nos Simon mind a hármat erősen begyakorolta, bárhogy is próbálja menteni magát a helyzetből Én már nem tudok hinni neki, láttam amit láttam, szerintem túl sok is volt. A legszarabb az egészben, hogy hallottam, láttam mennyire élvezi, úgy tűnt sokkal jobban élvezi az egészet, mint velem. Greg bizonyára erőszakosabb állat, mint Én, de a faszom tudja igazából. Az viszont biztos, hogy most egy pohár Whiskey nem ártana, hogy kicsit nyugodtabbnak, nem, nem ez a megfelelő szó rá, inkább, hogy ne verjek mindent szét és ne menjek fel az ágytámlába verni annak a fasznak a fejét. Simon-ban csalódtam, mérhetetlenül,d e Greg-et megtudnám ölni, Ő tehet igazából az egészről, ha Ő nincs, ez nem történik meg. Persze ezt mind a gyerekes énem mondatja velem, az, amelyik még mindig Simon pártján áll és próbálja Őt menteni mikor nyakig sáros az egészben.
-Tudod mi az érdekes, míg itt voltam, veled, alig akartad ezt az egy szót kinyögni, szinte könyörögtem érte, most, mikor érzed, hogy baromi mocsok voltál és hibáztál rögtön dobálózol ezzel a szóval, ha szeretnél, nem teszed meg. - Az, hogy tekintete az enyémbe fúródik csak mindent ezerszer rosszabbá tesz. Láthatja mennyire dühöngök és, hogy mennyire táncolok a fájdalom éles peremén, talán a szakadékba is zuhantam volna már, ha nem táplálna a düh. Azért igyekeztem ezt a hat hónapot túlélni úgy, hogy szinte semmim sem volt, mert látni akartam Őt, látni még mielőtt szorul a hurok a nyakam körül és a hadbíróság elé hurcolnak. Örökké Én sem bujkálhatok, nincs hely ahol eltudnék menekülni a hatalom marka elől. De reméltem, hogy valahogy addig tudom őket az orruk után vezetni, míg egy kis időre haza nem kerülök, de minden igyekezetem felesleges volt, itt nem várt már semmi és senki.
Megütközöm a szavain. Most komolyan azzal akarta kivágni magát, hogy csak egyszer kúratta meg magát egy barommal, de amúgy gondolt rá már számtalan másik alkalommal is??
-Mondhatom szép..- kesernyésen felnevetek. Hangomból csak úgy csepeg a gúny.
-Bocs Simon, teljesen igazad van, az természetes, hogy felhívsz más pasikat a közös házunkba, elcsevegsz velük, megfontolod, hogy most akkor ennek nagyobb farka van-e, mint a pasidnak, aztán mégis úgy döntesz, hogy majd később, ráérsz, nincs itt az a barom, bármikor alá feküdhetsz akárkinek.. - Már nem is tudom mit gondoljak róla, egyszerűen a csalódás nem elég kifejezés arra amit tett.
A hajamba túrok, már ki tudja hanyadjára, kezd fájni a fejem is Melvin vinnyogásától. Szerencsétlen nem tehet róla, hogy a feszültséget érzi és fél, de most nem vagyok abban a helyzetben, hogy érdekeljen egy malac érzelmi szintje.
Igazam van..ez egyértelmű, tudom, jól, hogy így van. Nem kellett volna elmennem, de neki nem kellett volna az egyik haverommal összeszűrni a levet.
-Jól hallottad Simon. - Megremeg a szám, de a tekintetem acélos, és igyekszem nem mutatni azt, hogy ez nekem talán jobban fáj, mint bármi. Hogy a sírás valódi-e? Hogy bármi amit mond vagy tesz az-e? Nem tudom már megítélni, mintha egy idegen ember állna előttem.
-Vége van Simon...szerintem érezted, hogy ez lesz.. - Nekem fáj ez a legjobban. Mikor letérdel a váza darabjaira megragadom és felrántom onnan. Bár nincs közünk már egymáshoz, azért azt, hogy a végén össze keljen ölteni a lábát a sebek miatt, nem szeretném. Számomra Ő kedves emlékként él és szeretném ha ez így is maradna.
-Ne csinálj valami baromságot, azt akarod, hogy elvérezz itt a szőnyegen? - A régi kioktató énem amelyik aggódott érte még pislákolva él és most az utolsó lélegzet vételével szól rá.

Ha nem nyitott volna ránk, hanem mondjuk én mondom el neki telefonon, akkor kevésbé akadt volna ki? Azt mondta, hogy szóljak neki, de biztos, hogy akkor is ugyanilyen dühös lett volna. Akkor meg minek ez a "szabály"? Figyelembe vehetné, hogy mennyit vártam rá, mert nem ugrottam rá senkire sem két hét után, hanem csak évek után. Ez azért számít, nem? Mármint persze, nem kell agyon dicsérni, hogy csak most csaltam meg, de ezt is számításba vehetné. Csak egy kicsit.
Jó lenne visszapörgetni az időt. Úgy tudnám, hogy mikor jön Ben, és be se engedem ide Greget. Egyáltalán nem érte meg. Ben sokkal jobb nála, minden téren. Bár az se lenne mentség a megcsalásra, ha jobb lett volna.
Nőni kezdett a gombóc a torkomban, ahogyan hallgattam amit mondott. Igaza van. Én szinte sose mondtam neki, hogy szeretem, de azt elvártam, hogy ő mondja, és hogy kedves legyen. Ellenben velem, aki cserébe egy fasz volt. Még régebben gondoltam rá, hogy azért ment el, hogy megszabaduljon tőlem, mert így viselkedtem vele. De mivel beszéltünk egymással akkor is, amikor már nem volt itt, ezt az elméletet felvetettem. Ha felhoznám neki, hogy miket gondoltam róla, csak még mérgesebb lenne. Igaz, hogy nem mondtam valami sokszor, de akkor is szerettem, és most is szeretem. Logikus, hogy nem hiszi el, de így van.
- Ha tényleg nem szeretnélek akkor szakítottam volna veled abban a pillanatban, hogy bejelentetted hova fogsz menni. Ha nem szeretnélek, nem vártam volna rád. Nem csak dobálózom vele, tényleg szeretlek és...sajnálom. Régen is többet kellett volna mondanom. - Túl nyálasnak tartottam ilyeneket mondani neki, de barom voltam. Ebben mi a halál a nyálas? Hülye vagyok. Bánt, hogy nem hisz nekem, de ez érthető azok után, amit látott.
Mindig is imádtam a nevetését, de most legszívesebben befogtam volna a fülemet. Egyre csak rontok a helyzetemen azzal, amiket mondok. - Nem így értettem! - Mindjárt kikaparom a saját szemeimet. - Csak ruhában láttam őket, és...és...eredetileg nem is azért hívtam ide őket hanem csak dumálni. - Majdnem folytattam azzal, hogy "De aztán eszembe jutott, hogy mi lenne ha.." neeem, nem akarok még köcsögebb lenni a szemében. Olyan szerencsétlennek és tehetetlennek érzem most magamat, hogy arra nincsenek szavak. A filmekben se szoktak az első veszekedésnél kibékülni az emberek, max a harmadiknál, de ott általában happy end van. Én meg ezt nem érzem. Mondhatnék bármit, Ben ugyanolyan pipa lenne rám. Szerintem ha a szeme előtt vágnám el a saját torkomat, az se izgatná. Sőt, öröm táncot járna a vérbe fagyott hullám körül.
- Greg-en kívül nem volt más, de már ezt az egyet is nagyon bánom. - Lehetett volna annyi bennem, hogyha már megcsalom, akkor azt valami vadidegennel tegyem, és ne az egyik haverjával. Utólag olyan rohadt okos és bölcs tudok lenni.
- De...- Nem akarom jól hallani. Ne mondja ezt. Sírtam, bár tudtam, hogy nem fogja érdekelni. Nem is abból a célból csináltam, hogy megsajnáljon, csak nem voltam erre felkészülve. De mondjuk mire is számítottam? Hogy ezek után majd folytatni akarja? Nem csak hülye, hanem naiv is vagyok.
Igen, éreztem, de azt hittem, hogy rosszak a megérzéseim. Annyira ingerszegény és unalmas volt ez az elmúlt időszak, hogy a lábaim se bírták ezt a sok mindent. Letérdelni jobb volt, mint orral előre zuhanni.
Mikor felhúzott a földről először azt hittem, hogy meg akar ütni, szóval becsuktam a szememet, és csak akkor nyitottam ki őket, mikor rájöttem, hogy rosszul gondoltam. Még így is törődik velem. Ettől még jobban sírtam.
- Már úgy se érdekelne senkit sem. - Megrántottam a vállamat, és mivel már amúgy se tudnék jobban rontani a helyzeten, megöleltem Bent. Jó szorosan, mert féltem, hogy majd el akar lökni. Nem csinált semmi különöset, csak felszedett a földről, de így is nagyon örültem neki, hogy hozzámért, még ha csak pár másodpercre is.
- Ne menj el, hallod? - Az arcomat a nyakába fúrtam, úgy sírtam tovább. Már el is felejtettem, hogy milyen finom illata van. - Csak most jöttél...nem akarok megint egyedül maradni. - Bárcsak ez egy rémálom lenne, és nemsokára felkelnék belőle.

Simon & Benjamin

Hogy mit tettem volna akkor amikor megkapom a seregben a levelet nekem címezve? Simon csicsás kézírásával és a benne nekem írt sorokkal? Szerintem ott helyben ért volna sokk, nem tudtam volna mit érezzek, fájdalmat? Keserűséget? Dühöt? Nyilván akkor is minden ugyanolyan pocsék lett volna, mint most, de kétségtelen, hogy ez a helyzet most teljesen más, hisz a bolondját járatta velem, Én voltam az az idióta akit a farkánál fogva vezetett. Már szánom azt az időt amit arra pazaroltam, hogy felidézzem az arcának vonalait, azt ahogy nevet, a fülében levő karikát, amit eleinte annyira visszataszítónak találtam. Minden percem feleslegesen elfecsérelt idő volt egy olyan emberre, akit azt hittem ismerek, de tévedés volt. Nyilván az Én érzéseim vakítottak el egy hamis ember iránt. De a sok emberi csalódás után azt hittem végre egy olyan ember lépett az életembe, aki megért, aki nem ver át, akinek jó vagyok így is ahogy vagyok. De mekkora baromság volt ezt hinni, szinte már-már nevethetnékem van a naivitásomon.
-Szeretsz és vártál rám? Így? Szerinted ez volt az az összeállítás, amire vágytam a hazatértemkor? Pff, hát látom, hogy még ennyi idő után sem ismersz. - Szánalmas próbálkozás. Dobálózni könnyű a szavakkal és azzal, hogy mit érez irántam. Igen, régen is mondania kellett volna ha valóban szeretett volna. Az, hogy miket műveltünk a hálóban az egy dolog, de az inkább a szenvedély számlájára írható nem pedig a szereleméére. Nem szeretett valószínűleg sohasem. Az más kérdés Én mit éreztem, mert történetesen bele voltam zúgva. Elég volt csak megpillantanom első találkozásunk estéjén és nekem ott szinte padló volt. Azzal csak később szembesültem, hogy a közeledésem nem épp baráti szándékú, de ez mellékes. Simon egyszerre volt barát, pár, erős bástya. Most ez mind összeomlott, de hamis volt, nem kár érte.
-Ruhában? Érdekes lett volna ha meztelenül állítanak be ide, de oly mindegy, és ismerlek, Te nem vagy az a dumálni akarós társasági személy. Hagyjuk a mellé beszélést. - Tudom, hogy mennyire utálja a rideg viselkedésem, képes vagyok olyan laza és hideg lenni, hogy bárki meghátrálna. Eltudom rejteni az érzéseimet egy álca mögé, bár az előbb dühöngtem, most inkább már csak közönyös vagyok, ez tudom még sokkal jobban fáj neki.
-Érdekes lenne ha nem bánnád, de nem hiszem, hogy őszinte lennél, eddig is csupán színészkedtél, nem? - Nem tudok egy percig sem hinni neki. Végül is mindegy, hogy csak Greg volt-e meg neki vagy többen is. A megcsalás egytől indul végtelenig. Nekem ez az egy is elég volt ahhoz, hogy végleg úgy érezzem nekünk semmi közünk már egymáshoz.
A legnehezebb kimondanom azt, hogy végeztem vele. Látom a könnyeit, látom ahogy minden remény kihuny a szeméből. Legszívesebben magamhoz ölelném és megcsókolnám, megnyugtatnám, de ez már sohasem lesz így, tett róla, hogy többé hozzá se érjek.
-Érdekelt volna valakit, ha nem taszítod el magadtól, innentől dolgoznod kell azon, hogy találj valakit, aki majd minden fantáziád megragadja, Én erre nem voltam elegendő. - Szavaim hol csalódottak, hol csípősek. Kettőnk közül Én vesztettem többet úgy érzem, és Én érezhetem leginkább megbántva magam hiszen nekem hazudtak évekig nem neki.
Az ölelés váratlanul ér, meglep és viszonozni nem tudom, de már majdnem akarom, már majdnem megemelem a karom, hogy köré fonjam, de végül lefejtem magamról és hátrébb lépek.
-Nem tartozunk egymáshoz többé, ne érj hozzám. - Meg se akarom hallani azt, hogy ne menjek el. Ez badarság, nem fogok itt maradni, nekem itt nincs helyem, bár már sehol sincs, se otthonom, se családom, senkim nincs, kivéve egy vérdíj a fejemen, nem sok. Igaz, hogy a cuccaim itt vannak, a zongorám, ruháim és pár apróság, de hová vihetném őket?
-A cuccaimat kihajíthatod, nincs rájuk szükségem. - Hazugság, fáj megválnom a zongorámtól, de ez csak egy tárgy, mégsem hurcolhatom magammal a maga nem tudom hány mázsájával.
Melvin vinnyogása töri meg a gondolataimat. Szerencsétlen malac, legszívesebben magammal vinném, de ez is olyan, mint a zongora, sehová se tudnám tenni, meg amint látszik Simon is gondját tudta viselni.

Nem vagyok mindenkivel kedves és jó fej, utálnak egy páran, de azt sose gondoltam volna, hogy végül Ben fog a legjobban gyűlölni. Ahogy rám néz..és már nem is kiabál, nem csinál semmit. Ha ájulásig rugdosna abban is több érzelem lenne, mint ebben. Csak áll előttem, és úgy beszél, mintha egy idegen lennék. Tudom, hogy ez az én hibám és semmi jogom sincsen kiakadni, de akkor is nagyon szarul esik. Meg se fordult a fejemben, hogy mi van ha hirtelen beállít ide. Ki gondolt volna erre? Azt hittem, hogy még évekig nem fog hazajönni.
Kettőnk közül ő lett "elárulva", és még csak nem is mondhatom el neki azt amit akarok. Tisztában vagyok vele, hogy milyen lehet katonának lenni, de azt nem ő tudja, hogy milyen érzés minden egyes álló nap összerezzenni amikor csörög a telefon. Nem tudja, hogy mindig attól féltem, hogy azért hívnak hogy elmondják, hogy meghalt, hogy megölték. Mindenre ezt hittem. Hívásokra, levelekre, e-mailekre. Persze ezt nem mondhatom el neki, mert akkor úgy tűnnék, mint aki sajnáltatja magát. Ez nem igaz. És ő volt életveszélyben, nem én, de ő tudta, hogy engem valószínűleg nem nyírnak ki. Ennek tényleg eléggé önsajnáltatás szaga van, dehát ez az igazság. Bár ez sem lehet ok a megcsalásra.
Régebben, amikor még itthon volt akkor is voltak veszekedéseink, amiknél mindig vissza tudtam vágni valamivel, de ez a mostani teljesen más. Ilyeneket régen sose mondott. Miért is mondott volna? Azok a viták nem voltak ennyire komolyak vagy durvák.
- Én se így terveztem, nem így akartalak várni. Jó, akkor nem ismerlek. - Mélyet sóhajtottam, asszem jobb ha inkább egyetértek vele, amíg ilyen ingerült. Dehogynem ismerem! Csak most direkt kiforgatja a szavaimat. Ez annyira felhúz, de nekem most lapítanom kell, mást nem nagyon tudok csinálni. Eddig azt hittem, hogy ez csak düh, és később majd lenyugszik, megbocsát de...kezdek attól félni, hogy ez nem így lesz.
Tényleg létezik az, hogy egy embert képesek legyünk megutálni pár másodperc alatt? Ha ez fordítva történik akkor biztos, hogy én is kiakadok, de nem tudnám megutálni Bent. Ő se mondta, hogy utál, de nagyon úgy tűnik, hogy mégis erről van szó.
Ha már nem szeret akkor mondja hogy utál, mert ez a semlegesség megőrjít. Én szeretem, amit ő nem hisz el. Ha nem szeretném nem vártam volna rá ennyit, hanem kerestem volna helyette valaki mást, aki nem a világ másik felén tartózkodik. De én vártam. Ami őt egyáltalán nem érdekli. Ez olyan, mint amikor hazaviszel anyádnak két ötöst, amire csak mosolyog egyet, de ha a két ötös mellé viszel egy egyest is, akkor már őrjöng. Miért nem tudja egy kicsit kívülről látni a dolgokat? Hibáztam, de csak a legvégén. Ő se egy angyal, nem vagyok abban biztos, hogy ő akár egy évet is kibírt volna nélkülem. Ej, ha ezt most hallotta volna sanszos, hogy a torkomnak ugrik.
- Fogd már fel, hogy nem csináltam velük semmit! Mi okom lenni hazudni? Ennél jobban már úgy se tudsz utálni, elmész akármit is mondok.  Akkor meg miért hazudnék? Velük nem volt semmi, csak Greggel. - Milyen jókat gondol rólam. Nem szabadna megsértődnöm és mérgesnek lennem, mert láttam már ilyet, most direkt bánt, ahogyan én is őt a megcsalással. De...de..ez olyan, mintha azt mondta volna, hogy én mindenkivel megbaszatom magam, akivel szóba elegyedek.
Idő közben nagy nehezen, de sikerült abbahagynom a sírást annak ellenére, hogy amiket mondott azoktól még inkább tudnék bőgni.
- Nem. - Kiabálni tudtam volna, miközben addig rángatom, amíg észhez nem tér. De ehelyett csak ennyit mondtam halkan. Nem színészkedtem. De ha hangosabban beszélek akkor biztos, hogy újra sírni kezdek. Színészkedés? Szerinte én ezt csináltam? Nem is tudom, hogy erre mit mondhatnék. Tök felesleges is kinyitnom a számat, bármit pofázhatok, nem fogja elhinni. Többször kellett volna mondanom neki, hogy szeretem, kedvesebbnek kellett volna lennem vele, lehet, de...ettől még szerettem, és amennyire tudtam ki is mutattam neki. Nekem ez nem megy olyan jól, mint másoknak, de én próbálkoztam. Úgy tűnik, hogy ennek nem volt semmi értelme. Egyszer megcsalom, és akkor már azzal jön, hogy nem is szeretem? Nem is szerettem? Hát ez kedves. Az ember persze rögtön arra gondol, hogy a megcsaló nem is szerette igazán a másikat, de mi van akkor, ha az akit megcsaltak rögtön így vélekedik a másikról? Ezek szerint ő se szerette a másikat igazán, nem? Talán akkor jobban ki lenne borulva. Vagy nem tudom. Nem értem. Neki nem volt meg a lehetősége, hogy mást keressen, míg nekem meg volt, de nem éltem vele. És most nem a dugásra gondolok, hanem a kapcsolatra.
- Ben...hagyd már abba...kérlek... - Megint nagyon közel kerültem ahhoz, hogy elsírjam magam, de sikerült lenyelnem a torkomban lévő gombócot. - Nem akarok mást találni, sem keresni. És te elég vagy, bőven elég. - Érdekelte volna. Vagyis már nem érdekli. Akkor meg miért nem hagyott lent a földön? Fáj neki ami történt, és ez érthető. De szó sincs arról, hogy ő ne lett volna elég jó. És nekem nem kell más, nekem ő kell. Nem vagyok hajlandó elfogadni ezt a szakítást. Még együtt vagyunk, és együtt is leszünk.
Reméltem, annyira reméltem, hogy majd visszaölel, de ez nem történt meg. Inkább hátrált. Sokat gondoltam arra, hogy milyen lesz viszont látni, de jó lesz újra megölelni, és hogy egész nap szorongatni fogom. Ehelyett az ölelésből pár másodperc jutott, ami elég egyoldalúra sikeredett.
Ólmot öntenék most a fülembe, csak hogy ne halljam amiket mond. Végül én is léptem egyet hátra, átlépve a váza darabjait. - Értem...sajnálom. - Semmi erőm sincs tovább ellenkezni, nem lenne értelme. Ahogyan annak sem, ha bezárnám a házba. Szeretném, hogy megbocsásson, de most nem lehet vele normálisan beszélni. Talán majd lenyugszik. Muszáj lesz hagynom egy kicsit. Rohadt nehéz elengedni, hiszen csak most jött. Remélem ha kitombolta magát visszajön, vagy hagyja, hogy utána menjek és hogy visszahozzam. Három variáció létezhet: Azért ilyen nyugodt és rideg, mert utál. Azért ilyen nyugodt, mert valójában nem nyugodt, utál és majd akkor őrjöng ha elment. Azért ilyen nyugodt, mert valójában nem nyugodt, és szeret és majd később őrjöng. Hm.
Persze. Szüksége van rájuk, jól ismerem. Most dühös és meg van sértve, csak ezért mondja ezeket. Eszem ágában sincs kidobni a dolgait. Együtt lakunk, és vissza fog jönni. Ezt kell remélnem.
- Majd itt fognak várni téged, én nem nyúlok hozzájuk. - Nem léptem hozzá közelebb, én is csak álltam egy helyben. Adok neki időt. Jobb is, ha most lelép mert ki kell sírnom magam, és vagy Greget, vagy a falat fogom szétcsapni.
- Ha tudnám, hogy úgyis elnézed és megbocsátod, akkor se csalnálak meg újra. Szeretlek. - Már nem vagyok azon a véleményen, hogy amit mondok az nyálas. Nem, ez kurvára nem nyálas, hanem az igazság. Újabb esélyt adtam arra, hogy visszavágjon, hogy nem is szeretem, de nem érdekel. Szeretem, akár hiszi, akár nem.
Simon, te idióta vadbarom. Megint sikerült mindent elbaszarintanod.

Mindig is remekül adtam a pókerarcot, ha úgy kívántam akkor senki sem volt képes látni mit is érzek valójában. Dühömet egyedül talán szavaim súlya tudta megmutatni, nem szerettem, ha látják rajtam mit érzek. Kicsi koromban kiépítettem a közöny páncélját és ezt azóta csak még tökéletesebbé alakítottam.
Most csak egyetlen különbség van a régi konfliktusok és a mostani között, Simon ismer, tudja, hogy ilyen könnyen képtelen vagyok lecsillapodni, hogy ennyi idő nem elég ahhoz, hogy lenyugodjak. Csupán igyekszem visszaszorítani a mérgem a páncél alá és ha egyedül leszek majd kitombolom magam, hogy hogyan, azt még nem tudom, de megtalálom a módját.
Leginkább büntetésnek szánom a mostani viselkedésem. Tudom, hogy a legjobba azt utálja, ha nem mutatom ki az érzéseimet. Még azt is jobbnak találná, ha fognám és mindent a darabjaira zúznék össze a házban.
Játszhatjuk akár a végtelenségig azt a játékot, hogy ugyan kinek volt szarabb az elmúlt pár év. De felesleges lenne, Ő úgy érzi neki volt pokol Én pedig tudom, hogy amit Én éltem át ahhoz az Övé gyönyörökkel teli meder.
-Ja, Én is jobban örültem volna valami másnak mire hazaérek. - Dörmögöm, de különösebben nem adom jelét, hogy annyira érdekelne. Már látom rajta, hogy lassan megérti, hogy akármit mond vagy tesz, nem teheti jóvá a tettét.
Hogy vajon utálom-e? Nem, nem tudom utálni, mert vannak még bennem részek amik üvöltenek az ellen, hogy utáljam, sőt, még mindig szeretem a pokolba is. Ezt nem lehet percek alatt megölni magamban, ezt csak majd az idő tudja elintézni, lassan és rohadt kegyetlenül.
-Igazad van, elmegyek így is úgy is, egyszerűen csak próbálom felfogni, hogy hogyan is voltál erre képes, de hiába, nem megy. - Fanyarul elvigyorodtam.
Most csak bántom a szavaimmal, remélve, hogy ettől kicsit jobban leszek, de piszkosul elszámítom magam, semmi sem lesz jobb ha szenvedni látom. Nem változik ezzel semmi talán még egy kicsivel rosszabb is, mert soha nem akartam bántani Őt. Mégis a bennem lakó fájdalom egyre hajszolja ki belőlem a bántó szavakat megállást sem hagyva.
Nem válaszolok már arra, hogy nem színészkedett, nem érdekel. Nem tudom komolyan venni a szavait. Egyszerűen nem megy. A szeretlek nem egy olyan szó, amivel ilyenkor kell dobálózni. Leginkább érezni kellene, de aligha érez bármit is irántam, nem tette volna meg ha így lenne, nem?
-A te dolgod, hogy akarsz-e mást magad mellé vagy sem, ebbe nekem már nincs beleszólásom. - Hogy is volna? Én most már mintha idegen volnék ebben a házban, nem is érzem azt a bizonyos "itthon vagyok" érzést. Simon sem tartozik hozzám, már nem. Ha ilyen könnyen képes volt elreppenni, akkor máskor is képes lenne, ez egy íratlan szabály.
-Akkor majd valamikor visszajövök értük és elviszem őket vagy nem. - A jelenlegi állás szerint nem viszek Én el innen semmit, és nem csupán azért, mert nincs hová és nem is nagyon lesz, hanem, mert nem akarom még egyszer látni Őt! Azt akarom, hogy ez legyen a búcsú kettőnknek. Mégis miért akarnám Őt újra látni? Hogy szenvedjek? Na azt már nem.
-Értem. - Csak ennyit mondok, nem mondom, hogy Én is szeretem, semmit sem. Odalépek a malachoz és megsimítom a fejét.
-Viszlát Melvin! - Elindulok kifelé és még visszanézek egyszer, mintha ezzel zárnám le az egész elmúlt pár évet.
-Vigyázz magadra Simon! - Szép szavak, majd egy ajtócsapódás és Én már ott sem vagyok.