Kezdeném azzal, hogy marha jó családba születtem. Tényleg elképesztően fasza volt és máig az. Egyszóval imádom a rokonaim. Mind lököttek a maguk módján. Szóval gyerekkorom Iowába kezdődött, de két éves koromba el is költöztünk onnan mert megszületett a húgom. Nem miatta volt, csak a szüleim jobb állást kaptak. Apám zenetanár volt, anyám pedig egy zeneboltban eladó. Marhára csíptem mindkettőjük melóját mert majdnem minden szülinapomra valami király cuccot kaptam. Például harmadik osztályba kaptam egy nagyon menő neonzöld gitárt. Karácsony előtt mindenki bevitte az ajándékot, amit kapott. Na, amikor én bejöttem, csaptam olyan zajt, hogy a tanárnő egy csengő maflást lekevert. Pedig én csak a "Smoke On The Water"-t játszottam le. És milyen királyul hangzott! Erre az a fapicsa rikácsolva kihúzta az erősítőt és még le is baszott.
Aztán később kaptam egy dobot, úgy hatodikosként, de ahhoz lószar érzékem nem volt. Ellenben a húgommal aki viszont jól nyomta csak azt hallottad az én TAM-TAM-TAM szerű tompa püfölésem mellett, hogy Tarararararam! Na ezt jól megfogalmaztam, mi? Hehe!
Aztán elkezdődött a középsuli és én szépen búcsút intettem az otthoni levegőtől. Nem mintha nem szerettem volna ott lenni, de elakartam szakadni, hogy a magam világát éljem. Koleszos lettem és két pöcsfejjel kerültem össze. Az egyik egy balfasz volt aki állandóan azt a rohadt Mamma Mia szerű szarságot énekelte, a másik meg valami díszbuzi volt. Gondolhatjátok, hogy néztek mikor beállítottam a már akkor is 190 centimmel, meg a derékig érő éppen szőke hajammal. Elsőre azt hihették, hogy valami debella csaj érkezett a szobájukba. Aztán egy rövid "helló" elég volt ahhoz, hogy rájöjjenek: másra kell hegyezni a pöcsüket.
Summa-summárum, el voltam az iskolába. Nem sok emberrel haverkodtam, nem voltam rossz gyerek, a tanulmányom is úgy ahogy elment. Végül egy csapat KISS rajongó sráccal összebarátkoztam úgy a fél év második hetében. Először csak dumáltam velük majd párszor átjártam hozzájuk. Mivel a saját gitáromat otthon hagytam a biztonság kedvéért, az egyik csávó felajánlotta a sajátját nekem.
Mike Brochasternek hívták, a későbbi bandánk énekese. Aztán ott volt mellette a pattanásos képű. lófogú haverja, Shawn Domerio. Belőle lett a dobosunk.
Persze akkoriban nem volt semmi nagy ötletünk, hogy zenészek leszünk, de azért jó pofa dolog volt mikor mindhárman utánozva Gene Simmons rekedt hangját, elkezdtük a "Dr.Love"-ot énekelni. Az egyik ilyen alkalommal volt, hogy hirtelen valaki bekopogtatott az ajtón. Mikor kinyitottuk egy bazinagy orr volt az első amit észrevettünk. Komolyan az a szar akkora volt, hogy a Buckingham palota bejáratának kilincsének elment volna. Aztán csatlakozott nemsokára hozzá a gazdája, egy sötétvörös hajú csávó egy méretes bassz gitárral. Se szó, se beszéd befurakodott és elkezdett gitározni a zenére.
Ő volt Dorian McAlwoy a basszgitárosunk.
Ezek után gondolhatjátok mi lett, de tévedtek. Egy ideig barátok voltunk, majd szép lassan szétszéledtünk. Igazából csak a zene miatt bírtuk egymást. Alapjáraton egyikünk se volt oda a másikért. Shawn állandóan betépett ami miatt egy vigyori faszkalap volt, Mikenak barátnője lett és leszart minket. Egyedül Doriannal maradtam jóba, de aztán el kellett hagynom a sulit mert beütött a kaki.
Volt egy Scotty nevű srác aki nagyon szerete bárkit basztatni. Na sikerült neki sikerült elérni, hogy megszívja.
Ugyanis belenyírt a hajamba.
Én pedig az ő pofájába. A kezében lévő ollóval. Pontosabban kimetszettem a füléből egy darabot. Ezek után az volt a csoda, hogy csak kirúgtak a suliból és nem lett rendőrségi ügy.
Ezek után hazamentem és a sulit ott hagyva, melózni kezdtem. Nem voltak túl jó munkák. Mosogatóstól elkezdve a pizza futárig minden szar voltam.
Aztán eljött a kitörés!
22 évesen anyám hangszerboltjában voltam karbantartó, mikor egyik nap régi KISS-es haverjaim meglátogattak. Mint kiderült akkor már rég zenéltek, a kirúgatásom után nem sokkal csináltak egy kis bandát. Először kocsmákba léptek fel majd kisebb rendezvényeken. Mivel Mikenak nehéz volt énekelni és gitározni, ezért eljöttek értem.
Nem tököltem sokat, másnap egy utazótáskával a hátamon mentem velük. Csak két nap múlva jutott eszembe, hogy előbb felkéne mondanom.
Mikor bekerültem, határozottan banda volt ahova jöttem. Profik voltak, én pedig hülyének éreztem magam. Nem voltam elveszett, de őszintén bevallom: egy számukat nem hallottam előtte.
De végül belejöttem. Meg volt a banda varázsa, Dorian mellett király volt feszíteni, még ha 30 centivel magasabb is voltam.
Tíz csodás év! És egy csettintés kell, hogy mind ez eltűnjön. Hogyan?
Nem kell más, mint egy Ford Mustang és egy Toyota Supra találkozása. Utóbbiban én ültem, mint sofőr. A Mustangba pedig egy Sharon nevű drogos picsa. Be volt kokózva és gondolta jó ötlet, ha 120-al belehajt a Suprámba. Eredmény az én részemről: a becsatolt öv megmentett. A légzsák viszont nem nyílt ki, így sikerült a szélvédőt betalálnom. Aztán becsúsztam egy árokba, úgyhogy további három borda törés, jobb kezemen nyílt törés, a jobb bokám kificamodott. Továbbá a kimentésem során a nyakam megrándult. De tök mindegy, mert az utolsó dolog az két fényszóró volt amit láttam.
Aztán három hét kiesett.
Ellentétben Sharonnal.
Ő kirepült a szélvédőn és miután az én kocsim tetejét végignyalta a hülye fejével, a betonon is még csúszott pár métert, de addigra egy ép arcvonása nem maradt és a rendőr szerint, akivel később beszéltem, nem győzték összekaparni a vonásait.
Nem sajnálom.
Mikor felkelltem három dolog zavart, de az első kettő nem volt nagy ügy. Először is szomjas voltam, másodjára csövek lógtak ki a kezemből, harmadjára...
Na igen...
Tök kopasz voltam. 14 év munkának búcsút intettem. A fejtetőm és a homlokom tele volt hegekkel, amiknek köszönhetően megkellett szabadulni a hajzuhatagomtól. Szerintem nem kellett volna az összeset eltűntetni, de ők rávették magukat e tettre.
Nem kis dolog volt felépülni. És nem is lett minden a régi. Azóta sántítok és nem megy már olyan gyorsan a gitározás, bár még mindig fasza vagyok, hehe. De komolyra fordítva a szót, ott hagytam a bandát. A baleset után egészségileg semmi kedvem nem volt velük tartani, így szép csendbe és megtartva a barátságot velük, leléptem. Azóta beugrós ex-bandatagként ott vagyok.
Ami a séróm illet már nem lett újra derékig érő. De most olyan amilyen és meg kell, hogy valljam: bejön. Meg persze a hozzálévő viking szakáll. Amíg ki voltam ütve egy kevéske szakállat növesztettem, ami eddig sose volt. Bejött. Azóta ilyen.
Szóval csak azzal búcsúznék, hogy marha boldog vagyok, hogy élek és élem a nyugdíjas rock sztárok életét. Ami persze nem rossz, de negyven évesként persze még korai is.