Név: Samuel Darrowney
Becenév: Sam, Sammie, Pénzeszsák
Kor: 17 év
Születése hely, idő: 1995. december 14. – New York City
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: művész
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Most mit mondjak? Mind ismerjük azt a kölyköt, aki fiatalon sikeres lesz, felkapja a sajtó, fejébe száll az esze, aztán az egészet bedugja a valagába, igaz? Oké, akkor ezt a koncepciót kéretik kidobni az ablakon. Nem vagyok nagyzolós, nagyszájú, magamtól sem szállok el a csillagos égig, ha meglátom a képemet a tükörben. Igazából pontosan ennek az ellentéte vagyok. Szégyellős, kissé koraérett, néha inkább eljátszom az ostobát, minthogy komolyabb vitába kelljen szállnom valakivel. Ha valakinek visszabeszélek, az már nagyon durván felidegesített, és olyankor nem állok jót azért, ami kicsúszik a számon.
Szenvedélybeteg vagyok, mit tagadjam? Csak nem drogozok, alkoholizálni meg csak akkor, ha valami nagy esemény van. Az én szenvedélyem az írás. Már egészen kis korom óta művelem, és nem is vagyok képes élni nélküle. Monica, a drága ügynököm egyszer már kitépte a kezemből a laptopot, és lerugdosott a legközelebbi kocsmába – foggal és körömmel tiltakoztam, megnézhetik az ajtófélfán! –, hogy ugyan, kapjanak már lencsevégre, hátha az dob még egy kicsit az eladási listán. Ebben, mármint az írásban élem ki magamat. Ezért nincs szükségem semmi másra…
Mit mondjak még? Elmondjam, hogy nem érdekel, ha engem bántanak? nem számít, kritika, vagy egy nagyra nőtt fickó ökle ér, nem ütök vissza. Viszont ha azokat éri bármilyen támadás, akiket szeretek – és nem kedvelek, kérem szépen, az a kör egészen tág… Nem, azokra gondolok, akiket szeretek –, képes vagyok kifordulni önmagamból, és addig menni, amíg elégtételt nem veszek? nem, nem vagyok bosszúszomjas. Egyszerűen nem szeretem, ha a hozzám közel állókat bántják. De rohadjak meg, nem így vagyunk vele mind? és igen, káromkodok is, de csak akkor, ha már kiakadtam. Addig vigyázok a számra. Elvégre ismert lettem… Bármi, amit mondok, felhasználható ellenem.

Külső: Közel száznyolcvan centi magas, világosbarna hajú, barna szemű fiú. A többség egészen helyes kölyöknek tartja, és a plakátokon, vagy a TV-képernyőn is jól mutat az arca, ami hozzásegítette a sikerhez. Mindig jól borotvált, egyelőre a borosta növesztésén sem gondolkozik. A legtöbb esetben legalább inget, de általában öltönyt is visel. Szereti az eleganciát, szeret társadalmilag „előkelőnek” tűnni. Számára ez valamiért fontos, és nem szeret engedni belőle.

Előtörténet: Most kezdjem el taglalni a sanyarú sorsomat? Mondjam el, hogy a szüleim autóbalesetben meghaltak, és életem javát árvaházakban töltöttem? Mondjam azt, hogy a többségnek egyszerűen csak nem kellettem? Ne? Márpedig ez volt a helyzet. Egyszerűen csak nem akarom magukat untatni a dologgal, és nem fogom elsírni, milyen az, ha pólyás babaként is a már-már gépként dolgozó gondozók kezei közé kerülünk.
Előreugrok inkább pár évet. Hároméves lehettem ugyanis, amikor megismertem Nathalie-t. Nos, a hajhúzkodós részen viszonylag hamar túljutottunk, és leválaszthatatlan barátok lettünk. Én legalábbis imádtam vele lenni, és teljes bizonyossággal állítom maguknak, a világot csak azért nem látom ritka szar helynek, mert ő ott volt velem akkoriban. Egyszerű volt az élet? Így visszatekintve ezt nem mondanám, és nem is tehetem meg. De akkor nem volt olyan vészes… Csoda, hogy úgy koslatok a lány után, mintha ő lenne tyúkanyó, én meg… Na jó, ez így furán jönne ki, inkább tyúkapót írok.
A lényeg az, hogy barátok lettünk. Csínyek egész sorát követtük el mi ketten, vigasztaltuk a másikat, ha egy család nem minket választott. Beleszerettem egyből? Nem tudom. Bár meg tudnám mondani… Az biztos, hogy amint megtanultam a betűvetés művészetét, elkezdtem történeteket kreálni, eleinte csak a magam szórakoztatására, aztán Nath is elolvasta őket. Jó, bevallom, azok valami borzalmasak voltak.
Teltek-múltak az évek, én pedig egyre inkább belefolytam az írásba. Néha a saját káromon, néha pedig más útmutatásával tanultam meg, milyen hibákat nem szabad vétenem. Kialakult a saját hangom, a saját stílusom, és lassacskán kezdtem besorolni a horror műfajába is. Bármit írtam, Nath elolvasta, aztán rámutatott a hibáimra. Kíméletlen volt, kemény, de tudtam, szeretetből teszi. Imádtam érte.
Két évvel ezelőtt aztán egy kéziratomat beküldtem egy kiadónak. Nem, nem történt csoda, úgy kivágtak, hogy a lábam nem érte a földet. Három nappal később azonban történt valami érdekes. Egy tehetősnek tűnő nő fékezett le az otthon előtt, majd az irodába hívattak. Itt találkoztam először Monica Chewersszel, a Banthan Könyvek egyik ügynökével. Magánemberként járt ott, miután olvasta a kéziratomat. Magához akart venni, elvinni különböző írókhoz, akik tanítanak. Én egyetlen feltételt szabtam, ő pedig rábólintott.
Azóta évek teltek el. Egy ideig Bostonban laktunk, Monica, Nathalie meg én. Bekerültem bizonyos felsőbb körökbe, tavaly pedig a könyvem is megjelent, Álomhozó címen. Az eredmény: osztatlan siker. Tizenévesen sikeres íróvá avanzsáltam. Monica pár nappal ezelőtt jelentette be, hogy Las Vegasba költözünk, mi pedig nem ellenkeztünk. Akkor. Azóta meg megtalált a rohadt homok. És nekem itt kell összehoznom egy best-sellert…